„Heraldikai lexikon/Genealógia” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
92. sor:
A legrégibb nyomtatott genealógiai könyvek a 15. század végéről és a 16. század elejéről valók. Az első ismert genealógiai mű a híres firenzei író, Giovanni Boccacio (1313-1374) műve (''De genealogiis deorum''. Velence, 1494, 1511), melyet halála után nyomtattak ki. Kézirata 1360 körül keletkezett (''Genealogia deorum gentilium''), mely a görög és római istenek szövevényes családi kapcsolatainak enciklopedikus kompilációja. Nemcsak egyszerű apai leszármazést tartalmaz, hanem komplex rokonsági kapcsolatokat. IV. Hugó (sz. 1293-96 - 1359) ciprusi király felkérésére írta. Az első változat 1360-ra készült el, de azt a haláláig folyamatosan javította. Élete folyamán és a halálát követő kétszáz évben ezt a művét tartották a legfontosabbnak. Összesen tizenöt könyvben adja meg az istenek genealógiáját, melyek korábbi művek sémáját követik, elsősorban a 12. századi ''Liber imaginum deorum'' mintáját, melynek szerzője a máshonnan ismeretlen Albricus (valószínűleg Alexander Neckam [1157 – 1217], angol tudós), valamint az ún. vatikáni mítográfusok műveinek sémáját. (A három ismeretlen nevű vatikáni mítográfus műve egy középkori vatikáni kéziratban található és görög-római mítikus szövegeket tartalmaz.) Ezen mítográfusok Fabius Planciades Fulgentius (az 5. sz. vége-a 6. sz. eleje) észak-afrikai, líbiai író mdszerét követték, aki, aki az antik mítoszokban rejtett tartalmakat keresett, de népszerűsége csúcspontját a 8-10. századi karoling korban érte el, amikor azt tartották róla, hogy az antik pogány irodalmat összhangba hozta a keresztény tanításokkal. Egyes vélemények szerint az ő ''Mitológiák'' című műve volt a forrása a 7-8. századi óangol ''Beowulf'' elbeszélő költeménynek. Boccacio művéhez a görög anyagot valószínűleg görög nyelvtanára, Leontius Pilatus (megh. 1366) szolgáltatta, de támaszkodott az antik római szerzőkre is (Ovidius, Statius). Egy ehhez hasonló terjedelmes mítikus isteni genealógiára csak jóval később van példa, Giglio Gregorio Giraldi (1479–1552), olasz költő műve nyomán (''De deis gentium'', 1548), mely a klasszikus mitológia szisztematikus tanulmányozásán alapul.
 
Az újkori német genealógia Suntheim (1440-1513) működésével kezdődött, aki a 15. század elején Miksa császár megbízásából megírta a Babenbergek és a Habsburgok leszármazásának történetét. Emberi genealógiával foglalkozik a milánói Benvenuto de San Georgio (Benevenuti Sangeorgii Montisferrati Marchionum et Principum regiae propaginis successionumque series. Asti, 1515 ), a szavojai Emmanuel-Philibert de Pingon (1525–1582) (Arbor gentilitia Sabaudiae Saxoniaeque domus. Milánó, 1521), a strassburgi Hieronymus Gebwiler (1473 k.-1545) (Hieronymi gebvileri Epitome regii ac vetustissimi ortus Caroli V et Ferdinandi I omniumque Archiducum Austriae et Comitum Habsburgensium. Strassburg, 1527), a flandriai Jacob Meyer († 1552) (Iacobi Meyeri Flandricarum rerum T. X. de origine, antiquitate, nobilitate ac genealogia Comitum Flandriae. Brugges és Antwerpen, 1531), a lotharingiai Edmond Du Boullay (Les Généalogies des très illustres et très puissans princes les ducz de Lorraine, marchis avec les discours des alliances et traictez de ... Metz, 1547, Paris 1549, 1574) stb. Georg Rüxner műve (Anfang, Ursprung, und Herkommen des Turniers in Teutscher Nation, 1532) szintén genealógiai jellegű mű. Egyes fő- és köznemesi családok ekkoriban állították össze kéziratos (majd gyakorta kinyomtatott) genealógiáikat (la: stemmatographia, de: Stammbuch) is, abban a korban, amikor a diplomatika még nem vált önálló tudománnyá és a genealógiák összeállítói elsősorban a családi hagyományokra voltak utalva. A római stemmaták iránt nagy érdeklődést mutattak a korabeli genealógia írók, mint Johannes Glandorp (''Descriptio seu genealogia gentis Antoniae'', 1557 és Descriptio gentis Julia, 1576), Johann Hübner (Drey hundert und drey und dreyßig Genealogische Tabellen. Leipzig 1708 ) vagy Georg Alexander Ruperti (1758-1839) (''Tabulae Genealogicae: Sive Stemmata Nobilissimarum Gentium Romanarum'' 1794, 1811)
 
Genealógiai műveket írt a paderborni Reiner Reineck von Steintheim (1541-1595, a helmstedti egyetem történelem professzora) (Tomus I ΣYNTAΓMA De familiis, quae in monarchiis tribus prioribus rerum potitae sunt .../ Tomus II Continens historiam quadrigeminam. De familiis duorum AEgypti regnorum. Basil, I-III. 1574. IV. 1580 és Historia Iulia, Siue Syntagma heroicum. Helmstedt, I-III. 1594-1597), aki az ókori uralkodók genealógiánával foglalkozott és a genealógiát összekapcsolta a köztörténettel. A 17. században a genealógia módszereit elsősorban André Duchesne (1584-1640) fejlesztette tovább (Histoire Gènèalogique de la Maison de Montmorency et de Laval, 1624, és Histoire Gènèalogique de la Maison do Vergi, 1625), aki szerint az egyes neveknél a genealógiai táblákban a forrásokat szó szerint kell idézni. A családfákon kívül régi pecséteket és címereket is közölt. Eytzinger (''Paralipomena quibus Bavarica, Turcica, Anglica, Belgica, et Bohemica imperatorum, regum, ducum, marchionum, comitum, aliorumque Europce procerum atque heroum stemmata continentur'', 1592) bevezette az első őszámozási módszert.
100. sor:
Az első genealógia, mely hiteles források alapján készült, Scévole (1571-1650) és Louis de Sainte-Marthe (vagy Saincte-Marthe, Saint-Mathé) testvérek műve 1628-ból (''Histoire généalogique de la Maison de France''), mely a Capeting dinasztiáról szól. Közlik a francia királyok, királyi hercegek és feleségeik címerét is. További említésre méltó szerzők, akiknek művei kapcsolódnak a genealógiához, Angliában Thomas Milles (The Catalogue of Honor, or Treasury of True Nobility, Peculiar and Proper to the Isle of Great Britaine... London, 1610) és William Dugdale (Baronage of England, 1675-76), Franciaországban Pierre d’ Hozier (Gènèalogie de la Maison de la Rochefoucauld, 1654), Anselme de Sainte Marie (1625-1694) (Histoire généalogique et chronologique de la maison royale de France, 1694), továbbá Ubbo Emmius (Genealogia Universalis, 1620), Németországban Spener (Theatrum nobilitatis Europeae Auctarium, 1668), Gabriel Bucelin (1599-1681), Louis de Courcillon de Dangeau abbé (1643-1723) (Table genealogique de la troisieme race des rois de France, ou l'on voit de quelle maniere ils ont succede les uns aux autres depuis l'an 987 jusqu'a present. Avec privilege du Roi. 1693), François Duchesne (1616-1693), Le Laboureur, Ménestrier.
 
Ekkoriban genealógiával – egyetemi szinten – nemcsak történészek, hanem jogászok (és kánonjogászok) is foglalkoztak (házassági, öröklési jog stb.). Az egyik ilyen jogász, Johann Sithmann, foglalkozott a rokonsági fok kiszámításával, a rokonság egyéb kérdéseivel és a rokonsági viszonyok ábrázolásának módjával (''Idea arboris consangvinitatis & affinitatis theoreticae & practicae''. Stetin, 1657). Az első elméleti genealógiai művet Rudolf Telgmann írta (Ahnenzahl, deren Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen. 1733). Johann Estor jogász könyve gyakorlati genealógiai bevezetést nyújtott az őspróbák elvégzéséhez (''Praktische Anleitung zur Ahnenprobe''. Marburg, 1750). A 18. században már számos speciális és általános genealógiai mű, folyóirat és időszakos kiadvány jelent meg, melyek érintik a statisztikát Georg Andreas Will (1727-1798) (Lehrbuch einer statistischen Genealogie der sämtlichen Europäischen Potentaten und der vornehmsten Teutschen Fürsten jetziger Zeit; zum akademischen und Privat-Gebrauch verfasset. Altdorf 1777), a császári, királyi, főnemesi stb. családok genealógiáját, sőt a nem keresztény uralkodók genealógiáját is, mint a mohamedán és pogány uralkodók genealógiája Johann Ludwig Levin Gebharditól (1699-1764), (Der Mohammedanisch- und Heidnischen hohen Häuser historische und genealogische Erläuterung - dritter Theil, nebst einem Anhang von denen Regenten der Juden. Lüneburg 1731), valamint általa Lohmeier műveinek folytatása. Különféle regiszterek és bibliográfiák is megjelentek. Az első genealógiai bibliográfiák a 17-18. század fordulóján jelentek meg, mint Jacob Friedrich Reimann (Historia litteraria de fatis studii genealogici apud Hebraeos, Graecos, Romanos, et Germanos, in qua scriptores harum gentium potissimi enumerantur et totus Genealogiae cursus ab orbe condito ad nostra usque tempera deducitur. Ascan. et Quedlinb. 1702 és Historiae litterariae exotericae et acroamaticae particula, s. de libris genealogicis vulgatioribus et rarioribus commentatio; accedit disquisitio historica de necessitate Scepticism in studio genealogico . Lips. et Quedlinb. 1710) és az ifjabb Johann Hübner (1668-1731) (Bibliotheca. genealogica; ein Verzeichniss aller alten und neuen genealogischen Bücher von allen Nationen in der Welt. Hamburg, 1729).
 
A tudományos genealógia egyik megteremtőjének Johann Christoph Gatterer tekinthető, aki diplomatikai forrásokra támaszkodott és az azokban előforduló évszámokat kronológiai forráskritikának vetette alá. Foglalkozott a többi forrás kritikájával (bizonyító erejével) is, és az egyetemi oktatásban nagy hangsúlyt fektetett a genealógia (és a többi történeti segédtudomány) gyakorlati tanítására. A genealógiai műveket hat csoportba osztotta, melyek műfajához sok korai magyar mű is illeszkedik. (1. Családi történetek – Geschlechtshistorien, 2. genealógiai történelemkönyvek – genealogische Geschichtbücher, 3. történelemkönyvek genealógiai táblákkal – Geschichtbücher mit Stammtafeln, 4. kritikai genealógiai könyvek és értekezések – genealogisch-kritische Bücher und Abhandlungen, 5. genealógiai lexikonok [szótárak] – genealogische Lexika, 6. nemesi lexikonok [szótárak] – Adelslexika.) Az ő számára a genealógia még nem az elméleti genealógiai művekből állt, hanem minden olyan mű, mely a családok történetével foglalkozott, amely összefügghetett a történelemmel, statisztikával, joggal stb. ami a mai modern genealógiai alapgondolkodásnak is a szerves része. Ő határozta meg először szabatosan a genealógia fogalmát. Szerinte a genealógia egy apától származó személyek bemutatása férfi vagy férfi-női ágon. Összesen hétféle genealógiai táblát sorol fel (''Abriss der genealogie.'' 1788). Utalt a genealógia és a politikai történet kapcsolatára.