„Amikor a fák meghalnak/Kikényszerített változtatás” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései) Új oldal, tartalma: „ Kategória:A Funtineli boszorkány emlékére <div style="display:block;border:1px solid #aaa;vertical-align: top;width:99%; background-color:#E8FFE0;margin-bottom…” |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
6. sor:
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">{{PAGENAME}}</h2>
Abban az évben az a nyári vakáció bizonyára mindkettőjük számára egy annyira különleges emlék maradt, amelyre még évek multán is olyan nagy szeretettel és vágyakkal telten emlékeztek vissza azokra a gyönyörűséges napokra. És e vágyakkal telt sóvárgások nemcsak őket, hanem még Artúrt is nagyon mélyen érintették. Talán még jobban mint az akkori szerelmes párt.
Szerelem, szeretet, kötődés, az egymással töltött szép emlékek után… és a későbbiekben, azok után a helyek után, ahol eseményeik, kisebb kalandozásaik zajlottak és amelyekhez oly megmagyarázhatatlan módon vonzódtak egész életük során.
Amikor eljött az ősz, a vakáció végét bizonyára egy gyerek sem fájlalta annyira mint ők hárman. De nem kimondottan az iskola kezdés végett, hanem, mert mindhármukat egy fajta üresség érzet kínozta amely nagyon, de nagyon lehangolta őket. Tulajdonképpen nem szakadtak el egymástól, hisz’ az iskolában minden nap találkozhattak és sem a szerelem, sem a barátság nem szűnt meg köztük, de mindhárman valahol érezték, hogy számukra egy olyan valami ért véget, ami az életben többé soha nem fog tudni visszajönni. Annyira pompásan és gyönyörűség teljesen megismétlődni. Az ott eltöltött nyár.
Azonban mindezektől eltekintve azonban boldogok voltak. Artúrnak végre nemcsak a selyemfiúk közül volt már igazi barátja és kifejezetten jól érezte magát a társaságában, sőt, időnként titokban még utánozni is próbálta. Zita is büszkén állapította meg, hogy a Tóni egyénisége még csak össze sem hasonlítható a többi szájhős, nagyot játszani akaró fiúkéval. Tóni pedig egyre kezdte értékelni úgy az iskolai, mint az osztálytevékenységeket. Elsősorban azért, mert más választása nem nagyon volt. Nem tudott ám tetszése szerint bóklászni, mert a „szigorított” még nem fejeződött be számára. De erről a Zitával való közelség érzete némileg el is terelte a figyelmét. Hogy minél többet együtt lehessenek, hát az egyszer lehetséges közös osztályprogramokon, körökön mindig nagy odaadással részt vettek, aminek eredményeként javultak a Tóni tanulmányi eredményei is. Evégett viszont nem érzett semmi fajta büszkeséget, vagy elégtételt, csupán az apja részéről várt volna némi elismerést. És szabadságot. Hogy legalább néha el látogathasson Feri bátyához. Meg a kutyákhoz. De Rusznák Gergely épp úgy, amint az alárendelt munkásaival szemben, a többhöz, még többet követelt. Nem engedett semmit a szigorúságából, csakúgy abban a követő-leellenőrző stílusban folytatta a fia nevelését. És hiába, hogy Tóni megoldotta a sorsát azzal, hogy Zitával együtt a lehető legtöbbet képezték magukat a különféle tevékenységek által, de a szabadság igénye nagyon feszegette és egy idő után keményen szembe szállt az apjával, aminek eredményeként még rosszabb helyzetbe került. És ugyancsak ennek eredményeként aztán teljes egészében meggyűlölte az apját. Ennek következtében arra vetemedett, hogy megszegte a parancsait és a családi életükben csaknem teljesen elszabadult a pokol és mindennapossá vált, hogy az apja jól elverte. És Rusznák Gergely csak őrjöngött és már fogalma sem volt, hogy miként tudná még jobban szigorítani a nevelési módszereit. Elismerni nem ismerte el még maga előtt sem, de érezte, hogy valamilyen okból nem tud már hatni a fiára. Aztán mivel természetes módon Tóni Feri bátyával újból fel vette a kapcsolatot, hát tehetetlenségében az öccsét is fenyegetni kezdte, de az rá sem hederített. Egyre többször adott még éjjeli szállást is az unokaöccsének, mivel a rendszeres testi fenyítésekből már kezdett elege lenni. Tóni lassan-lassan újból fel vette a régi életformát, de mivel Zitával nagyon jól meg voltak és szerették is egymást, hát a törvénybe ütköző dolgokat azért elkerülte. Már csak azért is mert már szerzett némi negatív tapasztalatokat is azokat illetően. Újból neki kezdett kutyázni. Együtt kelt és feküdt legjobb barátaival, a tanulással már nem sokat törődött, de azért az iskolába aránylag rendszeresen eljárt. Hisz’ Zitával csak ott találkozhatott igazán.
Egy idő eltelte után már az apja elől elég komoly stratégiai módszerekkel bujkálnia kellett. És, ha netalán mégis összetalálkozott vele, akkor a legbiztonságosabb módszer mindig az volt, hogy elszaladt előle. Mindezekből kifolyólag az édesanyjával sem sokat találkozott, aki idegileg és lelkileg teljesen kiborult a fia viselkedése miatt. Tóni azért nagyon hibáztatta őt is, mert az apjának adott igazat. Jutott még olyan elhatározásra is, hogy megszökik otthonról. És ebben felkérte a Feri bátya segítségét. Azonban Feri bátya nagyon nem pártolta fel az ötletét, de a fiú végül is mégsem azért mondott le tervéről. Mert bármikor felvetett magában e problémát, mindig egy különös zavaró gondolat környékezte: Zita, Zita, Zita… ha ő nem lenne, ha őt nem szeretné, akkor bizony semmi nem akadályozhatná meg, hogy elhagyja a szülői házat és, hogy minél messzebbre elmenjen.
Az iskolában is nagy híre lett a Tóni kimondottan extrém családi helyzetének és Zita is már el volt tiltva a javíthatatlannak, börtöntölteléknek minősített fiútól. Így csak kimondottan titokban szerethették egymást és ebből kifolyólag Tóni egyre jobban háttérben érezte magát, mert nyilvános helyeken még a kezét sem foghatta meg a lánynak, mert az nagyon félt, hogy netalán valaki ismerős megláthatja és beárulhatja szüleinek. Viszont amikor csaknem egy éve, hogy többek voltak egymás számára mint csak barátok, hát egyikük számára sem mentek oly könnyedén az álcázási módszerek. Tóninak kezdett elege lenni belőlük. Aztán az bántotta a legjobban, amikor még az is előfordult, hogy bizonyos helyeken, társaságokban, hogy az álcázás teljes legyen, Zita csaknem kihívóan csakúgy átnézett rajta, mintha nem is ismerné, vagy mintha ott sem lenne. Ilyen alkalmak után sokat veszekedtek és még az egymás iránti hűségüket is meg kérdőjelezték.
― Neked fogalmad sincs arról, hogy én milyen helyzetbe kerülök, ha rá jönnek! Neked könnyű, mert te szembe szállasz velük, de én ezt nem tehetem! ― igazolta panaszosan magát a lány.
― Te folyton azzal foglalkozol, hogy mi lesz veled, ha rájönnek! ― vetette oda Tóni ― És úgy kezdtem észrevenni, hogy neked ez a fontosabb! Nem pedig az, hogy szeressük egymást!
― De hát most itt vagyunk és szeressük egymást! Nem??? ― kérdezte mély aggódással a kislány.
― Igazából akkor szeretnénk egymást, ha bárhol mernénk szeretni! ― hangsúlyozta Tóni
― De hát nekem nem olyan könnyű!!! ― siránkozott a kislány és további aggódással kutatott a fiú szemeiben.
― Ezt én is vettem észre! ― mondta Tóni és elfordult a lánytól.
Aznap nem is nagyon volt kedve beszélni vele semmiről. Már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szerelmi életet, a nő és férfi közti kapcsolódás felől a maguk módján ítélkezni tudjanak. Láttak már bőven szerelmes filmeket, témát meríthettek a körülöttük zajló életből is, és valahol érezték, hogy a kettőjük kapcsolódásába hiba csúszott be. Zita ezt szülei tiltásának tulajdonította, de Tóni egész más dolgokra jött rá. Azaz megérezte, hogy a lány az olyan alkalmakkor és az olyan helyeken, ahol nem szabad neki szeretnie őt, akkor tényleg nem is szereti. Mert van valami ami sokkal fontosabb annál, hogy őt szeresse. … És lehet, hogy még annál is, hogy (meg)ismerje. Valahonnan érezte, hogy egy adott pontnál, már nem is megjátszás az egész. Jutott az is az eszébe, hogy Zita meglehet minderről még nem tud, de még sem volt egyáltalán kedve, hogy mindezeket megbeszélje a lánnyal. Inkább magába fojtotta és néha esténként, miután már el rendezte az állatokat ott a Feri bátya házának kis udvarán, a csendes magányukba burkolózó messzi hegyek felé tekintett és el-el gondolkozott azon, hogy milyen csodálatos is lenne Zitát kiragadni minden és mindenki közül ― elszöktetni és felvonulni véle… De nem a Tündérek kútjáig, hanem egészen a legmagasabb hegyekig, egészen a Villámlások hegyéig… És ott azon a csendes, békés (vad) helyen eléldegélnének életük utolsó napjáig.
Zita és Tóni egy újabb iskolaévet zártak. Zita első tanulóként, Tóni pedig épp hogy csak átment. Közeledett a vakációzás ideje, de már egyikük sem reménykedhetett abban, hogy a múlt nyár közös élményei újból felelevenednének. Teljesen kilátástalan volt a helyzet. Tóninak még volt az eszében, hogy ha Zitát szülei feliszik a Szívkórházhoz, akkor időnként valamiképp felkeresi, de amikor ezt a lánynak megemlítette, az kissé félősen fogadta az ötletet és szokása szerint próbálta óvatosságra inteni a fiút.
Rusznák Gergely is ki esett a Husztik főorvos úr kegyéből, mert már régebbről nem adódott közös tevékenységük. Sőt! Saját ráérzései szerint a fia viselkedésének jóvoltából más befolyásosnak számítható emberekkel való relációi is elégé meggyengültek. És mivel ez részben a Feri öccsének is köszönhető volt, hát igyekezett mindezeket valamiképpen viszonozni is neki. Sok alávalónak ítélhető módszerekkel próbálkozott és végül aztán sikerült is a hatóságokat rá küldeni olyan indokokkal, mint például, hogy a kutyái kimondottan közveszélyesek, különféle biztonsági intézkedések, engedélyek hiánya, meg a csendháborítás… aminek eredményeként aztán, ha nem túlságosan is de élvezhette a megtorlás ízét. Mindezzel azonban csak annyit ért el, hogy már nemcsak a saját fia gyűlölte őt igazán, hanem még a saját testvére is.
Azokban az időkben nagy dolognak számított, még a nagyobb városokban is, ha egy vándorcirkusz mutogatta produkcióit heteken keresztül. Azonkívül, hogy a gyerekeknek és még a felnőtteknek is jelentős szórakozást nyújtott, még a legkisebb gyerekeket is oda csalogatta a különféle állatok látványa. Őket ugyanis e nem mindennapos élményért a szüleik vitték el, viszont voltak, akik épp a szülői beleegyezést direkt módon kikerülve csaknem mindennapos vendégek voltak a cirkusz körül. A tevékenyebbek már kezdetkor az a cirkusz felépítésében való munkálatokban segítségüket felajánlva jelentkeztek a vezetőségénél és a kitartóan dolgozók abban a jutalomban részesültek, hogy meg nézhették ingyen az előadásokat. Tónit legelső sorban az állatok iránti kíváncsiság csalogatta oda. Ő is szintén kivette a részét minden féle előkészületekben és közben nagy odaadással érdeklődött a különféle állatok tartása, ápolása és idomítása felől. De kiváltképpen a kutyák és kutyafajták érdekelték jobban. Akkor már rég túl volt az apjával való kommunikálásokon, nem is lakott otthon, hiszen ki volt tiltva a családból. Óvatosságból azért mindig elkerült az apjával való minden fajta lehetséges találkozást, mert időközönként változtatgatta a terveit, ugyanis javító intézetbe akarta adni.
Tóni már az első napokban megismerkedett és össze is barátkozott az állatgondozókkal és mivel különös érdeklődéssel közelített, még az idomárokkal is. Ugyanis észrevették benne azt a közvetlenséget amit az állatok iránt tanúsított és csaknem minden lépésénél felhívták a figyelmét, hogy az állatok általános viselkedését, szándék mozdulataikat, ne próbálja a kutyákéval egy kalap alá venni.? Mert „minden állat nem kutya.” – mondogatták neki.
Egy alkalommal épp az állatok általános pihentetési ideje volt, előadás sem volt aznap, látogatók sem voltak, olyan pangási légkör uralkodott a cirkusz körül. Mi történ, mi nem… és hogyan… hát egy meglehetősen jókora termetű oroszlánkölyök kiszabadult a ketrecéből. Nem keletkezett semmi pánik, hisz’ csak a „háziak” voltak és bizonyára még volt hasonló jelenségben részük, de azért mégis a legpontosabb elővigyázatok szerint kimondottan nagy óvatossággal próbálták visszaterelgetni a kíváncsian szaglászó „kismacskát”. ― Amely már lehetett úgy 80 kiló is. Mivel Tóni azokban a napokban idejének java részét a cirkusznál töltötte, hát jelenlévőként vett rész e kis kalandban. Egyáltalán nem látszott semmiféle ijedtség rajta. Csak várt, hogy a körülményekhez mérten a gondozók és idomárok közös összefogással visszairányítsák az állatot a helyére. Azonban a „kis” Szimbának még csak esze ágában sem volt bebújni a számára előtárt terelő folyosó ajtaján. A szabadság érzetétől egy kis energiát kapva ide-oda szökött és szemmel láthatóan egyre jobban érezte magát és a rá sem hederítet a kapott rövid, erőteljes parancsokra és a közelében lévőkre még ― olyan oroszlánosan ― rá is vicsorgott. A szakképzett emberek lassan és megfelelő óvatossággal, csillapító szavakkal próbálták mindig elállni az útját. Egy adott pillanatban Szimba épp Tóni felé indult és a gyerek mintha automatikusan érezte volna, hogy abban a pillanatban neki is cselekednie kell. Mivel már jól meg figyelte, hogy a hivatásosak miként, milyen hangnemben szólítgatják, és hogyan próbálják nyugtatni az állatot, hát ő is egy, az egyben leutánozta őket. Ez olyan természetesnek tűnt, hogy sem ő sem más egyáltalán nem figyelt fel, hogy már ő is részt vesz az állat visszaterelésében. Csak aztán amikor némi üggyel-bajjal végre sikerült Szimbát vissza szolgáltatni az anyjának, az idomárok akkor kezdtek kimondhatatlan hevességgel Tónira támadni és mindennek össze szidták, hogy miért is avatkozott bele ebbe az egyáltalán hétköznapinak nem mondható veszélyes dologba.
Természetesen miután az incidens aztán eljutott az igazgatóhoz is és a némileg kis gondatlanságból adódott kalamajka elsimult, már mindenkinek egész más volt a véleménye a Tóni közbelépését illetően. A cirkusz igazgatója személyesen is szóba állt Tónival. Ugyanis az ő érett tapasztalatával kinézte gyerekből azt az állatokkal való bánáshoz kapcsolódó tehetséget, amelyet magában hordott. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy hétköznapi emberek közül csak nagyon kevesen lettek volna képesek helytállni egy szabadon ide-oda lődörgő oroszlán előtt. Kimondottan nagyra értékelte Tóniban azt a vele született bátorságot, aztán, mivel már értesült még arról is, hogy a gyerek mennyire ragaszkodik is az állatokhoz, hát röviden el is beszélgettek erről a témáról és végül azt mondta, hogy beszélni szeretne az apjával.
Tóni, miután haza került Feri bátyához és lefeküdt, nem tudott elaludni. Hánykolódott, forgolódott és folyton azon gondolkozott, amiket az igazgató úrral beszéltek. Ugyanis azt vette ki az egész beszélgetésből, hogy egy kimondottan testhez álló lehetőség nyílna számára, ha cirkuszhoz szegődne. Kifejezetten tehetsége van az állatokkal való bánáshoz és kitanulhatná az állat idomítás mesterségét. Hisz’ mind ezt emlegette az igazgató…! Viszont az apját, hogy oda vigye...?? Hát az teljesen lehetetlen! És gondolkozott, csak gondolkozott egész éjen át. Aztán reggel miután felkelt, ellátta a kutyákat, és elrendezte az egyéb tennivalókat is, de szokása szerint nem ment a cirkuszhoz. Nem ment semerre. Csak üldögélt a kutyák között és tovább gondolkozott. Milyen jó is lenne elmenni a cirkusszal! Itt hagyni mindent, mindenkit. Mindenkit!? Amint ezt a gondolatot nyomatékosabban fejtegette, egyszeriben Zita jutott az eszébe. Zita. Akit ő még szeret. És Zita is… De vajon mennyire? Mennyire fontos ő Zitának arról már valamelyest már meggyőződött és azon kezdett gondolkozni, hogy megérnék-e mindazok az új hívogató kalandok, hogy elhagyja azt a lány? … Aki számára ő nem is olyan fontos?!! ― És mégis valamiképp gondolkodóba esik miatta ..! Más senki nincs, aki után ragaszkodhatna… Csak … Csak … A kutyák? És… és még van valaki, akit talán még Zitánál is jobban szeret, csak egész másként! És, ha az apját nem hívhatja, hogy beszéljen az igazgatóval, hát vajon Feri bátya „helyettesítené-e?” Vajon hazudna-e, hogy: „Igen. Az én fiam.” … „Én vagyok az apja.”… Az, hogy a nagybátyját mindig apjaként szerette, az egy dolog, de amikor egy olyan komoly ember előtt kéne az igazságot lehazudni, mint a cirkusz igazgató!!!? Hát, egyszeriben óriási lázba jött, de fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Az ötlet, az jó. De mit szól ehhez Feri bátya??? Alig várta, hogy haza jöjjön a munkából. Az idő folyamán kialakult viszonyuk folytán nagyon közel kerültek egymáshoz, az biztos. Ezt mindketten jól tudták, de Tóni itt ennél a pontnál mégis kissé elbizonytalanodott. Az idő nagyon lassan telt. Jól tudta azt is, hogy nagybátyja melyik órában szokott érkezni. Ezért még egy jó nagyot tért a három frissen idomított kutyájával. A különféle gondolatok csakúgy kavarogtak a fejében. Volt, amikor nagyon kilátástalannak ítélte meg a helyzetét, de volt amikor túlzott optimizmussal már előretervezgetett is. Amint sétálgattak ott a város szélén, folyton csak a hegyek felé tekintgetett. Azt is elképzelte, hogy nem fogja többé soha sem látni azokat a hegyeket. De mit számít! Többet ér neki az, hogy végképp itt hagyhat mindent és szerencsét próbál a nagyvilágban. Aztán amikor az ellentétes, lehangoló gondolatok környékezték, egy idő után, mintha csak ellenük lázadt volna, keményen elhatározta, hogy bizony, bármi történik követni fogja a cirkuszt. Úgyis, már annyi ismeretsége van a gondozó fiúk között, hogy titokban bizonyára befogadnák és támogatnák. Hisz’ nem nagy ügy. Úgyis naponta rengeteg idegen fordul meg a cirkusznál és aztán idővel biztosan, az igazgató is befogadná.
Rusznák Ferenc hiába, hogy egy kimondottan toleráns típusú ember volt, de azért mégiscsak meglepte az unokaöccse ajánlata.
― Ez már törvénybe ütköző dolog te gyermek! Az apádat hivatalosan nem helyettesíthetem!
― De nem is kell hivatalosan helyettesítened. ― magyarázkodott a fiú.
― Azt mondta az öreg, hogy apámmal akar beszélni és nem kell bemutatkoznod neki törvényesen!
― Viszont, ha el akar szerződtetni, akkor kötelező a szülői beleegyezés! Mégpedig a hivatalos formában!
― Azt én elintézem ― legyintett Tóni.
― Te elintézheted, de az én felelősségemre! ― vetette ellen Feri bátya.
Sokáig vitatkoztak, érveltek, aztán estére jutva az a döntés született, hogy Feri bátya mégiscsak elmegy apaként képviselni az unokaöccsét és annak függvényében, hogy mi hová alakulhat, majd újból meg fogják vitatni a dolgot. Aztán amikor az igazgató ismertette a lehetőségeket a gyerek egyre nagyobb lázba jött és a további megbeszélések során már az sem érdekelte, hogy Feri bátya vállalja-e tovább az apaszerepet. Ő már véglegesen döntött. Követni fogja a cirkuszt. Addig, amíg befogadják. Annyira fel volt készülve, hogy Feri bátya semmiképp nem tudta kitéríteni az elhatározásából.
― De hát miből élsz meg addig te bolond kölyök? ― vetette fel a legreálisabb érvet.
― Hát a cirkusznál folytonosak az alkalmi munkások és én bizony meg tudom ám fogni a munkát! Utazni velük, pedig gyerekjáték lesz…
― Utazni és elhálni? Tisztálkodni, pihenni igazából?
― Vannak már ott haverjaim! ― jelentette ki büszkén Tóni.
Rusznák Ferenc bárkinél jobban ismerte szeretett unokaöccsét és tudta, hogy amit a fejébe vesz, azt meg is valósítja. A kötelező nyolc osztályt kijárta, van már személyazonossága és nyilvántartásba veszik majd. Sokat töprengett, mérlegelte a dolgokat és aztán felmérte, hogy a gyereknek bizony sokkal jobb volna, ha mégiscsak elvállalná a szerepet. Titokban azért nagyon aggódott de nem a törvénybeütköző felvállalásának okaként, hanem elgondolta, hogy baja is eshet a gyereknek, meg aztán kitudja mikor láthatja újból…? De mindezeket már nem nagyon volt akivel megbeszélje, mert Tóni egy olyan kimondottan felpörgetett állapotban intézkedett, a hivatalos papírok beszerzése, másoltatása ügyében, hogy nem látott egyebet, csak a nagy kaland érdekében való előkészületeket.
Természetesen az intézkedések kimondottan titokban zajlottak és úgy a családban, mint az ismerősök körében mindenkit nagyon meglepett a Tóni eltűnése.
| |||