„Így éltük át a háborút” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései)
aNincs szerkesztési összefoglaló
KeFe (vitalap | szerkesztései)
aNincs szerkesztési összefoglaló
47. sor:
:A szent este nálunk szokás szerint zajlott annak ellenére, hogy tudtuk, a frontvonal vészesen közeledik. Utána nyugovóra tértünk. Éjjel 3 órakor ablakunkat erősen kopogtatta valaki. Horváth Lajos bácsi volt, a sekrestyés. Figyelmeztette apámat, hogy az oroszok már Dágon vannak, de lehet, hogy Csolnokot is elérték. Mivel ekkor harci zaj nem hallatszott, mégis visszafeküdtünk az ágyba.
:December 25-én reggel én a 7 órakor kezdődő misére mentem. A templom hajójában rajtam kívül 1-2 személy volt. Fél nyolc lehetett, midőn egy pukkanásszerű hangot hallottam. A mise után valakitől megtudtam, hogy ez akna robbanása volt. A délelőtt folyamán lassanként sűrűsödött, időről időre ágyúlövések hangja is belevegyült. Az ebédre készült kacsapecsenyét már nagy sietve fogyasztottuk el. Utána rögtön indultunk az iskola óvóhelyére.
 
=== Két hónap a senkiföldjén ===
 
:"....a római katolikus bányatemplom és a brikettgyár 'A' üzeme melletti biztonsági okokból létesített bányafa-telep pedig a senki-földjére került, kitéve a mindkét irányból állandósult belövéseknek."
:Valóságos izgalommal olvasom dr. Csiffáry Nándor: Dorog a II. világháborúban c. dolgozatát a Dorogi füzetek 5. számában. Abból idézek kezdetül egy mondatot. Azért ezt, mert én és sokan a bányatemplom környékén lakók közül 1945. január 4.-től március l-ig éppen e senki-földjén éltük át a háború borzalmait.
:Az író minden mondatával egyetértek, vele együtt érzek. Éppen ezért határoztam el, hogy kissé kiegészítem ‘tudósítását’ azzal, ami ezen a zónán belül velünk történt, azzal, amit kívülről senki sem láthatott, nem tudhatott, hiszen ezen a területen Dorog népének csak kis töredéke ragadt benn. Mi voltunk ott, kiknek menekülési helyként az Új Iskola (később Dózsa György Általános Iskola – ma már nem működik) pincéi szolgáltak.
:Az iskola pincehelyiségei közül egy tanteremnyi nagyságút a bányaigazgatóság már korábban óvóhellyé építtetett át az akkori korszerűségi követelményeknek megfelelően. Ezen kívül volt még egy hasonló méretű és egy körülbelül egyharmad résznyi nagyságú, ezek azonban nem voltak így kiképezve.
:Itt megállok egy pillanatra. Hiszen megkérdezheti valaki: kinek van erre az írásra szüksége? Én magam tettem fel elsőként a kérdést - önmagamnak. A válasz: nem tudom. Vajon kiket érdekel a mi kéthónapos kínlódásunk, hiszen a háború alatt számtalan helyen rengeteg ember élt át rettenetes borzalmakat, melyek a háború végső kimenetelét egyáltalán nem befolyásolták, tehát tulajdonképpen nincs jelentőségük. Ha csak erre gondolok, nem is érdemes belekezdeni a munkába.
 
:De a mai olvasó talán - ha kezébe jut ez az írás - mégsem fogja olvasatlanul sutba dobni. Talán érdeklődni fog néhány-tíz ember sorsa iránt, akik az iskola pincéjébe kényszerültek. Azért ide, mert ez volt számunkra a legközelebbi biztonságosnak látszó hely, melyet a legrövidebb idő alatt érhettünk el, midőn a hegyoldalból, a Bécsi (akkor helyesen Petőfi) útról hangzó géppuskaropogást és egyéb harci zajt meghallottuk.
 
:Végül az alapul szolgáló munka egyik bekezdésében foglaltak késztetnek arra, hogy mégis leírjam élményeimet. Ebben a szerző (Dr. Csiffáry Nándor) megemlíti, hogy feltételezhetően lappanganak még források. Nem a forrássá válás igényével rovom soraimat, csupán némi kis kiegészítésre gondolok. Leírom hát azokat a történéseket, melyek több mint 65 évvel ezelőtt egy kis, a háború által összeterelt embercsoporttal estek meg.
 
:Ahogyan Dr. Csiffáry, én is 1944 karácsonyával kezdem. Csak azért, mert az iskola pincéjében velünk együtt lakó Horváth Lajos bácsi, aki az iskola pedellusa, a bányatemplom sekrestyése, harangozója volt, (s még mi nem, nagyon sok dologhoz értett, eredeti foglalkozása kovácsmester volt) dec. 25-én délután 3 óra tájban, amikor már félelmetesen nagy ágyúzás folyt, az óvóhelyről még visszaszaladt a templomba, hogy onnan az utolsó pillanatban az arany kelyheket, szentségtartót stb., elhozza, általam jelenleg már nem tudott ok miatt kénytelen volt a templom főbejáratán bemenni annak ellenére, hogy a sekrestyeajtón át veszélytelenebb lett volna a templom épületének takarása miatt. (A belövések zömmel délkelet felől érkeztek.) Midőn a templomból kijött és a templom mellett visszafelé futott, egy lövedék a torony tetején álló hatalmas és nagysúlyú keresztet találta el.
 
:A kereszt lezuhant és Horváth Lajos bácsi mellett 2-3 méter távolságra ért földet. Ezen a néhány lépésen múlt az élete. Szerencsére sérülés nélkül tért vissza az óvóhelyre.
 
:A harcok után, 21 óra tájban már teljes csend volt, csak távolról hallatszottak lövések. Mi 22 óra tájban haza is látogattunk, lakásunk egy-két kisebb sérüléstől eltekintve ép volt. Tulajdonképpen már haza is költözhettünk volna, mégis - a biztonság kedvéért - az éjszakát az óvóhelyen töltöttük, csak másnap délelőtt tértünk vissza otthonunkba.
 
:Karácsony másnapján, dél tájban Api erős kocsizörgést hallott az esztergomi útnak a karbidgyár és erőmű közötti szakaszáról, mely akkor sárga keramitkockákkal volt lefedve. Kiállt a ház elé és feszülten figyelt, mert sejtette, hogy most valami számunkra nem jó fog következni. Sejtése beigazolódott. A kocsisor a vasúti sorompóhoz érkezett, akkor látta meg. Oroszok voltak. Remélte, hogy tovább mennek Esztergom felé, de nem ez történt. Bekanyarodtak a Borbála-telephez vezető útra. Akkor abban reménykedett, hogy balra fordulnak. Jobbra vették az irányt. - Hátha mégsem jönnek be utcánkba - gondolta. Ez is fordítva történt.
 
:A megszálló alakulatok - ha ugyan az ilyet alakulatnak lehet nevezni - bekanyarodtak utcánkba, megszállták a templom környékét, a kerítéseket áttörve behajtottak a kertekbe, udvarokba. Lovaik néhány perc múlva paplanokkal, takarókkal voltak betakarva. Ezután gazdáik elindultak szemügyre venni a házakat, lakásokat.
:Tevékenységüket hosszú volna részletesen leírni. Két eset azért mutat abból valamit, miket műveltek.
 
:Nem sokkal az után, hogy utcánkban és a kertekben leparkoltak, egy kedves ismerősünk - Ékes úr - jött be hozzánk. Ő az erőműben dolgozott, s már a harcok utáni reggelen bement munkahelyére. Az Esztergom-táborban lévő Eperjesi úton lakott, s útja az erőmű felé mindig előttünk vezetett el. Ekkor hazafelé igyekezett. Hideg lévén vastag, alsó lábszárközépig érő bőrkabátot viselt. Midőn meglátta az oroszok nyüzsgését utcánkban, gyorsan befordult kapunkon és bekopogott a lakásba.
 
:- Kántor úr, engedje meg, hogy itt hagyjam a bőrkabátomat. Ezek lehúzzák rólam, ha végigmegyek közöttük. Inkább hazamegyek kabát nélkül, és majd este érte jövök.
:- Rendben van, Ékes úr - mondta apám -, betesszük a cselédszobába, a lány most nincs itt, nem lesz útjában.
:Beterítették az ágyra, mely a bezárt ablak előtt állt. A kis szoba a konyhából nyílt, az ajtó is be volt téve. Ékes úr elment.
 
:Rövid idő múlva elkezdődött az oroszok portyázása. Élénk mozgás zajlott le a házban, mindent megnéztek. Mi az ellenőrzést úgy osztottuk be, hogy kísérgettük őket, minden szobában volt valaki a családból és menekültjeink közül. Végül semmit nem vettek el. Egy félelmet keltő esemény zajlott csak le. Egy negyven év körüli, rang nélküli vadóc meglátta világvevő EKA rádiónkat és dühösen apámra kiáltott:
:- Rádió, burzsuj! - Felemelte két kézzel, már készült földhöz vágni. Apánk tudott velük beszélni, mivel anyai ágon bunyevác származású volt, s szülőfalujában beszélték a horvát nyelvet. Mondta neki:
:- Nye burzsuj. Ucsityel. (Nem burzsuj. Tanár.)
:Az orosz letette a rádiót és elmondta, hogy ő is tanító. De valahogy nem úgy nézett ki.
 
:Eljött a szürkület ideje, Ékes úr megérkezett kabátjáért. Apánk azonnal vezette a cselédszobába. Nagy megdöbbenésünkre az ablak nyitva volt s a kabát eltűnt. Akárhogy is vigyáztunk kedves vendégeinkre, valahogy egyikük el tudta lopni a kabátot. Biztos, hogy az ajtón át nem vitték ki. Csak az ablakon keresztül ugorhatott ki, vagy dobta ki szerzeményét. Nagyon kellemetlenül éreztük magunkat.
 
:Utólag persze be kell látnom, hogy a szemünk láttára is elvihettek volna bármit. Meg hát a rablásoknál sokkal nagyobb bűnöket is elkövettek felszabadítóink. Még örülhettünk, hogy nálunk erőszakos cselekmény egyszer sem történt.
:Életünk addig, míg az ellentámadás el nem ért bennünket, békésen zajlott. Annyi történt még, hogy az utcán szaladgáló Morzsa nevű kutyánk egy ott kerékpárral haladó orosz tisztet megugatott, az leugrott, és ráfogta revolverét, le akarta lőni. Szerencsére akkor Morzsa elszaladt, így a lövés elmaradt.
 
:A napot, amikor a délelőtti órákban a Bécsi út felől, a hegyoldalból mind erősebben hallatszott a lövöldözés, csak így tudom meghatározni: amelyik napon a bombázás történt. Kisegít azonban Dr. Csiffáry Nándor írása. Ennek megfelelően ez csak január 4-én lehetett. Délelőtt 10 óra felé pakolni kezdtünk. Élelmet, ágyneműt, meleg ruhát vittünk, mintha már akkor éreztük volna, hogy hosszú időt fogunk a pincében tölteni. Pedig akkor, még nem tudhattuk, hogy egy-két nap múlva a senki-földje lesz ez a hely.
 
:Az óvóhelyre sorban érkeztek a beköltözők. Dél tájban én éppen ott lenn voltam, amikor váratlanul német bombázók - stukák - búgtak fel és hullatták bombáikat. Családunk egy része otthon volt, néhányan az óvóhelyen rakodtunk. Voltak olyanok is, akiket az utcán ért a bombatámadás. Ilyenek voltak vásárosnaményi menekültjeink is – idős házaspár és tanítónő leányuk - akiket szüleink még októberben befogadtak. (Volt egy rokon menekültünk is, Rózsika néni, aki Szegedről még augusztus végén érkezett hozzánk.) Az iskola udvarán haladtak éppen, ahol magas nyárfák álltak. Fejük felett egyszer csak nagy robaj, recsegés hallatszott, majd sok apró robbanás és tűz a földön. Egy bombasátor akadt a mellettük álló fa ágaira és szórta gyújtóbombáit. Az ijedségen kívül más baj nem történt. Ez a bombasátor csak tavasszal került le a fáról, mementóként ott díszelgett hónapokig.
 
:Az óvóhely fentebb már említett helyiségeiben becslésem szerint kb. 70 ember bújt meg. Remélem, hogy jól ítélem meg a számot. A hideg pincében - ez különösen az óvóhelynek megépített teremre vonatkozik, mert azt oldalról, alulról, felülről beton burkolta - védekezni kellett a felszálló hideg levegő ellen. Erre felhasználtuk például az iskolai dobogókat, de minden egyebet is, ami a célnak megfelelt. Nem emlékszem olyan esetre, hogy a beköltözéskor - vonatkozik ez a későbbiekre is - bármi nézeteltérés felmerült volna.
 
:Nem tudom felsorolni az összes ott lakó nevét. Csak utcánk (ma Mészáros Lázár utca) lakosait említem meg s még néhány családot, akikre emlékszem. Itt feltétlenül le kell írnom utcánk elhelyezkedését. A templom apszisától Esztergom irányában kb. 30 méter távolságra - mint annak eltolt érintője -, nyugat-délnyugat - kelet-északkelet irányban halad. Nyugati végénél, az iskolaudvar kerítéssel elkülönített vége felett haladt egy szénszállító drótkötélpálya. A ma Bányász köröndnek nevezett úttest - mely utcánk végénél halad el - és a vasút által közrefogott területen helyezkedett el a bányafa-telep. Ennek egyik szélét az iskolától csak a körút választotta el, innen nagyjából nyugat felé megközelítette a mozdonyfordító előtti vasúti töltést. Esztergom felé tekintve addig a rövid, az Esztergomi úttól a Szent Borbála-lakótelepre vezető bekötő-útig terjedt, mely mellett a Borbála-telep első házai helyezkedtek el. A lakótelep akkor tehát éppen ezen út mellett kezdődött úgy, hogy mindkét oldalán lakóházak álltak. (Azóta ezeket már lebontották, az utca is megszűnt.) Innen Dorog felé visszatekintve a mi utcánk Esztergom felé eső házsorának kerítéséig üres térség húzódott (ma már beépült). Utcánk a fateleptől (másként a drótkötélpályától, illetve az iskolától) az úgynevezett karbidgyári házakig tart. Ha ebben az irányban haladunk tovább, a Trenka-hídhoz érkezünk.
 
:Keletről nyugati irányban haladva a következő épületek álltak itt: plébánia, Kövecs-lakás, Láng-lakás, iskola. A másik oldalon: Sulyok-Vámosi-lakás (ikerház), Nagy Sándor lakása, Nagy Gyula-Nádai János-lakás (ikerház), Kovács-Edelényi-lakás (ikerház). Ezekből az óvóhelyre költözők: Dr. Hóka Imre plébános, Turányi László káplán, s velük kellett lennie plébánosunk házvezető nagynénjének is, de erre - érdekes - nem emlékszem biztosan; Kövecs-család (a háztartási alkalmazottal és menekültekkel együtt 11 fő); Láng-házaspár; Nagy Gyuláné és legkisebb fia; Nádai Jánosné kisfiával és szüleivel (4 fő); Kovács-család (5 fő). Nem költöztek az óvóhelyre Sulyokék, Vámosiék (róluk utólag tudtam meg, hogy március 22.-ig saját pincéjükben bújtak), Nagy Sándor és Edelényiék. Lakásuk alatt betonpince volt és ott vészelték át a frontot. Ez így 27 fő, de a papok váltották egymást, először a plébános, később káplánja volt velünk. Egyikük a kórházban látta el a papi teendőket. Így tehát utcánkból 26 fő bújt meg az óvóhelyen. A brikettgyár környéki házakból jött a Környei-, Horváth-, Pötös- és Jekkel család, együttes létszámuk 12 fő volt. Ezen túl emlékszem még egy Szabó nevű családra, kik a patak és a rét (ma Jubileumi tér) között laktak, ma már nem tudom, hányan voltak.
 
:Kapcsolódva az alapnak tekintett frontvonal-leíráshoz, írok néhány mondatot a front azon részéről, mely minket közvetlenül érintett. Valamivel előbb írtam a Borbála-telep első házairól. E házak pincelejárói - külön álló épületek - a templom felé néztek. Itt helyezkedtek el a német lövészek (golyószórók, géppuskák) utcánk északi oldala házainak kerítéseitől 130-140 méternyire. Ez a távolság mindkét oldalról jól áttekinthető volt. Feltételezésem szerint a németek legközelebbi támpontja az a házcsoport volt, melyet Chorin-telepnek neveztek, de nyugdíjas házakként emlegettük. Kelet felé haladva a homokbánya mély gödrének nyugati oldalához jutunk el (ma Palatinusz-tó), az ott álló házak - tudomásom szerint - német megszállás alatt voltak.
 
:Az orosz vonalat nem törekszem folyamatosan leírni, csak egyes pontjait jelölöm meg: Szénlepárló, vasúti sorompó, szénosztályozó - csak feltételezem, hogy a kötélpálya töltőállomásán is lehetett állásuk -, brikettgyár ‘A’ üzem, Szénoltár. Az utóbbi kettő között nem feltételezhetünk állandó állásokat, mert arra a tájra jártak vízért a felnőttek, és ott nem láttak ilyet. A patakon átvezető Trenka-híd orosz ellenőrzés alatt állt. Ismét csak feltételezem, hogy a homokbánya nagy gödrét megkerülve a Pataksor vonalában érték el Sátorkőpusztát. (Később lesz szó a málenkij robotról, melyben édesapám is részt vett, és oda is, vissza is ezen az úton közlekedett.) Ezt támasztja alá az a bejegyzés is, melyet Dr. Csiffáry Nándor egy térképvázlaton kérésemre megtett.
 
===== Térképvázlat =====
:Mellékelt térképvázlaton követhetők az ellenséges frontvonalak, s látható az, hol alakult ki a senki-földje. (Elkészítéséhez köszönöm a fenti szerző segítségét.)
[[Kép:Senkiföldje térképvázlata.jpg|thumb|650px|center|Senkiföldje térképvázlata]]
 
:A Szénoltár melletti út - a X-es utca kezdete - bútorokból, kerítésrészekből, egyebekből épített mintegy 2-3 méter magas barikáddal volt eltorlaszolva. Hogy ez mikor készült, nem tudom, csak akkor láttam, amikor az iskola pincéjéből távoztunk az Öregiskola felé. (Addig még sok minden történt.) Az iskolába és az utca déli oldalán lévő épületekbe az orosz katonák rendszeresen bejártak. Ugyanezt tették a németek a másik oldalon. 'Cserelátogatás' is gyakran fordult elő. Nem egyszer fedeztük fel annak nyomait lakásunkban, hogy német lövészek a Szénoltár felé néző ablakainkból tüzeltek - például az ablak elé állított ebédlőasztalra helyezett karosszékből. Tudom azt is, hogy az utca másik oldalán álló lakásokba, azok pincéibe meg időnként oroszok látogattak le, ellenséget kerestek. A helyzet tehát igen változó volt. A fatelep az átjáró ház szerepét töltötte be. A farakások kelet-nyugati irányban voltak elhelyezve. Ide hol az egyik, hol a másik fél tudott behatolni, a pillanatnyi helyzettől függően tudták hasznukra fordítani a területet. A fatelepről még később szót ejtek. Hozzánk, az óvóhelyre az orosz katonák szinte naponta bejártak. Édesanyámtól tudtam meg akkoriban, hogy egy vagy két alkalommal németek is voltak ott, beszélt is velük. Én nem láttam őket.
 
:Az első megrázó esemény nem sokkal beköltözésünk után történt. Nem tudom, miért, de én mindig Vízkereszt napjára emlékeztem, tehát beköltözésünk után két nappal. Mint ahogyan ezt ott-lakásunk idején a szükség szabta kényszerűség miatt többször megtettük, e napon Kovács Gergely bácsi, felesége és László fiuk élelemért hazamentek. Lakásuk az utca iskolával szemben lévő oldalán van. Az iskolaudvarban még fedve voltak mindkét oldalról. Saját kertjükben már veszélyes volt a helyzet, mert lakásuk bejárata a német vonal felé nézett (Borbála-telep). Ebből származott a tragédia. Már bent voltak a lakásban, midőn lőtt a német. Kovács bácsit érte a lövés, testén keresztül is hatolt a lövedék, a falba ütközve gellert kapott, s onnan Laci hasában állt meg. Az iskola pincéjének feléjük néző ablakából hallotta meg valaki Kovács néni segélykiáltásait. Hordágyakkal értük mentek s áthozták, majd rövid időn belül a Szent Borbála Bányakórházba vitték őket. A fiú sebe nem volt mély, de édesapjuknak - így tudom - a máját roncsolta szét a golyó. Két-három nap múlva meghalt. Emlékszem, amikor ezt megtudták a felnőttek, hosszú tanácskozás folyt arról, hogyan mondják meg a család itt maradt tagjainak a szomorú hírt. De nem lehetett elkerülni. Rettenetes volt, napokig tartott, míg a nyomasztó hangulat oldódni kezdett.
 
:Mielőtt írásomat megkezdtem, elhatároztam, hogy érzelmektől mentesen, csupán a tényeket fogom leírni. Mégsem tudom megállni, hogy saját szabályaimat megszegjem. Kovács bácsit jól ismertem, sokszor jártam náluk, hiszen Jenő fia kebelbeli jó barátom volt. Sokszor beszélgetett velünk, kedves ember volt. Engem ezért is nagyon megviselt a sorsa. Halála után felmerült bennem egy korábbi kép, ezzel együtt egy gondolatsor is. Ezt eddig még sem családjukban, sem a miénkben senkinek nem mondtam el. Karácsony és január 4. között, valószínűleg Újév napján, mise volt reggel a templomban. Akkortájt a templom nem volt tele emberrel, néhányan voltunk csak ott. Éppen ezért figyeltem fel arra, hogy Kovács bácsi, aki egyébként, mivel vasárnaponként Esztergomban lakó szüleit szokta meglátogatni, ott járt rendszeresen misére, ez esetben itthon volt, gyónt és áldozott, s látszott rajta, hogy mélyen magába merülve imádkozik. Reám, ki vallásos nevelést kaptam szüleimtől, ez a látvány mindig megnyugtatóan hatott.
 
:Az első időben nem volt nagyobb gond az élelemmel. Beköltözéskor mindenki vitt annyi ennivalót, amennyit csak tudott. Reggelire mi általában rántott levest ettünk s vele együtt valami lángosfélét fogyasztottunk. Ez száraz, lapos készítmény volt, lehet, hogy krumplilángos? Hogy zsír nem volt rajta, az biztos. Nálunk valahogy úgy adódott, hogy édesanyám egy fél literes üvegnyi zsírt megkezdett az első napokban, s ebből a végén még valamennyi maradt is. Kalóriából tehát nem lehetett túlfogyasztásunk. A rántott leves - lángos menüt másoknál is láttam.
 
:Csendesebb időkben - ezt a tűzszünetekre értem - nem egyszer haza merészkedtünk. Első látogatásunk alkalmával a konyhai tűzhelyben meg is gyújtottuk a tüzet, jó meleg vízben megmosdottunk. Ekkor az ablakok még viszonylag épek voltak. Ilyenkor mindig vittünk valamit az óvóhelyre. Ne felejtsük el, hogy nekünk nem kellett az utca németek felőli oldalára átmennünk! Ehhez képest a helyzet később jócskán romlott.
 
:Egy reggel egy szakasz orosz katona jött az óvóhelyre úgy 9 óra tájt. A pince középső részén, mely szén, fa, szerszám és egyéb eszközök tárlóhelye volt, parancskiadás folyt. Ez persze orosz nyelven történt, de mivel apám értette valamennyire nyelvüket, valahogyan mögéjük lopódzott, és annyit megértett, hogy német támadást vártak azon a napon. Nem is távoztak el, ott maradtak közöttünk, beszélgettünk is kölcsönösen mutogatva. Én éppen Verne Gyula: Sztrogoff Mihály utazása című regényét olvastam, odajött hozzám egyikük, belenézett a könyvbe, mely akkor ott volt felnyitva, ahol egy városkép volt látható a következő aláírással: Nyizsnij Novgorod - természetesen latin betűkkel. Mutattam és mondtam neki. Nagyon 'feldobtam' a hangulatát. - Harasó, harasó, Nohorod - mondogatta. Én csak évtizedekkel később tudtam meg - hiszen földrajzból mi is így tanultuk -, hogy abban az időben ezt a várost már Gorkij-nak nevezték. Ő persze tudhatta, hogy melyik városról van szó.
 
:Ez így ment délig, akkortájt ők is, mi is ebédeltünk, de utána egyre nyugtalanabbá vált a hangulat. Oroszaink az iskola hátsó udvarra néző bejáratánál - pontosabban leírva az ajtó melletti kb. térdmagasságig érő két ablak elé - nehézgéppuskát helyeztek el, az iskolapince oldalsó bejáratainál lövészek álltak fel. (Csak gondolom, hogy az épület felsőbb szintjein is így tettek.) Fél három körül kezdték a németek a tüzérségi előkészítést. Soha nem értettem meg, miért éppen akkor, fél három és három óra között találták ki, hogy minket kizavarnak az óvóhelyről. Ugyanezt megtehették volna délelőtt, nyugalmas időben és helyzetben. De hol lehet ilyenkor következetességre számítani? - Davaj, davaj! - ordították, felkaptuk téli ruháinkat és indultunk a majdnem félméteres hóba.
 
:Mikor kiléptem az óvóhely lépcsőjéről az udvarra, ott állt két vagy három orosz, puskával a kezében. Nem lehet elmondani, mennyire féltem, mégis feltűnt, hogy nem azt láttam, amit várhatna ilyenkor az ember. A katonákon nem láttam félelmet, inkább valami könnyedséget. Akadt olyan is köztük, aki acélsisak nélkül állt ott, s úgy helyezkedtek el, hogy bármely pillanatban golyót kaphattak volna testükbe. Amint aztán a brikettgyár felé haladtam, a templom és a Láng-lakás között valami hatalmas lövegfélét, hozzám közelebb egy előre lépkedő katonát láttam. Mintha géppisztollyal a kezében sétált volna.....Akkor semmi esetre sem, később annál többször eszembe jutott ezekre emlékezve: hogyan lehet kiszámítani azt a szeszmennyiséget, melytől a katona harcolni, célozni még tud, de nem gondolkodik. Legalábbis léte, sorsa felől nem.
 
:Nem tudom, hány percig tartott, míg a brikettgyár kapujához vezető utcához értem. Tüzérségi és kézifegyverek lövedékei folytonosan robbantak, fütyültek. Azt sem tudom, hogyan terelődtünk - két öcsém, én és édesapánk - a brikettgyár kapujához vezető utca második házához, Jeszenszkyék pincéjébe. Édesanyánk és húgom más házban, az iskolához közelebb találtak menedéket. Velük volt nagynénénk is.
 
:Ez alatt a kegyetlen pár perc alatt történt a második tragédia. Láng Lőrinc bácsit érte a homlokán egy repesz. Azt nem tudom, kik, mikor és hogyan vitték be ugyanabba a pincébe melyben édesanyánk, húgom és nagynénénk volt, de húgom mesélte mostanában, hogy tanító bácsink egy matracot vitt a vállán, miután elesett, mellette haladtak el s Rózsika néni kérdezte tőle:- Nagyon fáj? - Nagyon - válaszolta.
:Délután három órától este kilencig élt még. Ő volt a második áldozat. Áldott jó tanító bácsink volt.
 
:Az eltelt idők távlatából - most már 54 év (ennyi idő után írtam le ezt először) - nem tudom pontosan meghatározni, hogy Jeszenszkyék pincéjében hány napot töltöttünk. Becslésem szerint 3-4 nap lehetett. Ezt az alábbiakból következtetem ki: a következő nap csendes volt. Ha Dr. Csiffáry leírta, hogy a németek január 11-12-én támadtak, biztosan úgy is volt, ő ezekről pontosan, a megfelelő helyeken tájékozódott. Az egymás utáni két napot nem értem csak. Elképzelhető persze, hogy mindig rosszul emlékeztem ezekre a napokra. Tizennégy éves voltam, nem vezettem naplót, eszünkbe sem jutott ilyesmi, örültünk, hogy élünk. Én úgy emlékszem, hogy egy nap csend volt. Apám akkor nézett a család többi tagja után. Az ezt követő hajnalban aztán rendkívül erős tüzérségi tűz kezdődött. Arra emlékszem, hogy mondtuk: 4 óra van. (Jeszenszkyéknek volt vekkerórájuk.) Szünet nélkül lőttek kb. 10 óráig. Olyan nagyméretű lövedékek csapódtak be a közelünkben, hogy a zárt pincében a karbid-lámpa kialudt a légnyomástól. 10 óra után váltotta fel ezt a kézifegyverek ropogása, majd 11 óra tájban a pinceajtón kilesve német tankokat láttunk a Szénoltár felé haladni.
 
:Délután már csend volt ismét. Nem tudtuk, vajon melyik hadsereg uralma alatt vagyunk. Másnap reggel is néma csend. Apám - lehet, hogy nem egyedül - óvatosan visszament az iskolához azzal a gyanúval, - mivel utoljára német tankokat láttunk -, hogy a németek visszafoglalták Dorogot.
:Az óvóhelyen semmi, senki. Óvatosan előre húzódott az iskola udvarába, s akkor látta meglepődve, hogy ott áll nyugodtan cigarettázva egy orosz katona. Tehát maradt a régi helyzet. Ezt a férfiak megbeszélték, s elhatározták, hogy visszamegyünk az óvóhelyre. Így is történt, hiszen mindenünk ott volt. Lassan mindenki visszaköltözött, s ott folyt tovább megszokott életünk.
 
:Nem ejtettem szót még néhány dologról, például az óvóhely levegőjéről. Az alacsony pincehelyiségekben - különösen az óvóhellyé kiképzett nyugati teremben, melynek mennyezete is betonból készült -, a levegő párás és rossz volt. A pára állandóan kicsapódott a mennyezeten, ahonnan a víz folyamatosan csepegett. Rontotta a levegőt az is, hogy a pincében lévő iparos mesteremberek által készített karbidlámpák, mivel szükség volt rájuk, állandóan égtek. Ezekhez még karbidot is kellett szerezni a gyárból. Meg merték tenni az utat többször is, annak ellenére, hogy az elég közel volt úgy az orosz, mint a német vonalhoz.
 
:Ilyen 'kirándulások' szükségesek voltak a vízbeszerzéshez is. Ez mindig nagy izgalommal járt. Emlékezetem szerint kétnaponként, valamikor délelőtt 10-12 tagú brigád indult kannákkal azokhoz a brikettgyár közelében elhelyezkedő házakhoz, melyeknek kertjében locsolás céljából ásott kutak voltak. Ezekből húzták fel a szűken mért vízmennyiséget, melynek aztán két napig ki kellett tartania. Míg ők oda voltak, a pincében izgalommal és szorongással vártunk, s megkönnyebbültünk, mikor visszaérkeztek. Nem tudok róla, hogy ezzel kapcsolatban bármi baj is történt volna.
 
:Leírok itt egy a vízzel kapcsolatos, de tőlünk független esetet. Említettem már, hogy Nagy Sándor bácsi - szemben lévő szomszédunk - nem jött az iskolába. Otthoni pincéjében, utcánk németek felőli oldalán élte át ezt az időt. Kertjében volt kút. Ehhez ment ki egy alkalommal, s miközben vizet húzott, a németektől géppisztollyal vagy géppuskával sorozatot lőttek ki rá, mely jobb felső karját érte. Nem tudom, hogyan és mennyi idő után került a kórházba, de jobb karját amputálni kellett. Az anyagraktár irodájában munkáját bal kézzel végezte a háború után.
 
:Biztos, hogy az eseményeket nem időrend szerint sorolom fel. Lehetetlen volna.
:Megtörtént, hogy egy nagydarab orosz jött le, s édesapánk beszélt vele. Mondta neki, hogy itt van négy gyerek, és nem tud nekik ennivalót adni. A fiatal katona elment, majd egy idő után visszatért egy ötliteres üvegben garantol tojáseltartó-szerbe helyezett tojásszállítmánnyal. Átadta és mondta: - Pazsalujszta kusaty. Édesanyánk ráismert a saját maga által eltett tojásra.
 
:Élelmiszertartalékunk egyre csökkent. Szüleinknek egyszer az az ötlete támadt, hogy lehetne kenyeret sütni. Liszt (akkor) volt, édesanyánk megdagasztja, édesapánk elhozza a konyhai tűzhelyben lévő két tepsit, abban hazaviszi, és a sütőben megsüti. A tervet tett követte. Minden az elképzelések szerint haladt egészen addig, míg Api a tűzhelybe be nem gyújtott. Amint a kémény füstölni kezdett, a németek valahonnan a Mészkő-hegy tájékáról elkezdték lőni a házat. (Érdekes, hogy ez a korábbi begyújtáskor nem történt meg.) Apánk alig tudott leszaladni a hátsó udvarban lévő ásott pincébe. A füstölés elmúltával az ágyúzás abbamaradt. Ekkor gyorsan felszaladt, megrakta a tüzet és futott vissza a pincébe. Füstölt: lőttek, nem füstölt: nem lőttek. Visszajött az óvóhelyre. Másnap ismét hazament, nem volt megsülve a kenyér. Végül három napig tartott, ami a kenyérsütés világrekordja lehet - negatív értelemben. Harmadnapra lekerült az iskolapincébe a kenyérnek szánt, de inkább szalonnához hasonlító valami. Persze, abból nem maradt egy morzsa sem - ha egyáltalán volt morzsája.
 
:Ekkor kedveltem meg a káposztát. Anyánk finomakat főzött, de akármennyire ízlett a család többi tagjának a székely- vagy töltött káposzta, én ki nem állhattam. Most egyszer tudtunk a kamrából az óvóhelyre vinni egy ötliteres üvegben eltett savanyú káposztát. Édesanyánk egy nagy lábasban megfőzte, kapott egy kis rántást még abból a fél liter zsírból, melynek egy része két hónap után is megmaradt, annyit, amennyi ebből neki jutott. Mondhatom, hogy ilyen finom káposztát még nem ettem. Azóta is szeretem.
 
:Nádai János családjáról írtam fentebb. Apósa, Semotán bácsi egy nyugalmas időben otthonukba tett kirándulást. Ez a német oldalon volt. A lakásban összeszedett ezt-azt, s indult volna vissza. Lakásuk bejárata, mint Kovácséké is, a Borbála-telep felé néz. Mozgását észrevették, s elkezdtek lőni. Jó ideig nem merészelt elindulni, de nagyon hideg volt - ebben az időben a lakásokban már minden tárva-nyitva volt -, meg különben sem maradhatott ott, mindenképpen vissza kellett térnie. Egy ablakról levette a vitrázst, rákötözte egy lécre, kinyújtotta az ablakon át, és lóbálni kezdte. Erre megszüntették a németek a tüzelést. Feltartott békezászlóval tért vissza sértetlenül.
 
:Ezután többen alkalmaztuk ezt az eljárást. Egy alkalommal mi, szüleink és a három fiú, hazamentünk, hogy ami élelmiszert lehet, még elhozzuk. Minthogy térdig érő hóban rám, mint teherhordóra nem lehetett számítani, én voltam a zászlóvivő. Elsőként léptem ki a pince templom felőli ajtaján, s magasra tartva a békezászlót indultam hazafelé. Utánam libasorban a család. Rendben haza is érkeztünk. Tárt ajtók, az ablakokon csak üvegszilánkok voltak. Elkezdtünk pakolni.
 
:Lakásunk az utca oroszok felőli oldalán áll, konyhaablakunk viszont a másik oldal felé néz. Az ablak előtt álló konyhaasztalon - tehát arccal a németek felé - édesanyámmal szorosan egymás mellett állva csomagoltunk valamit. Éles csattanás az ablakon, utána egy másik a konyha mögöttünk lévő falán. Reflexszerűen guggoltunk le, s akkor láttuk, hogy egy robbanó, úgynevezett dumdum golyó pergett lángolva a konyha kövén. Az ablakon valószínűleg egy ott maradt üvegszilánkot talált el, fejünk között vagy valamivel feljebb repült a konyha hátsó falához. Ki merre látta jónak, arra bújt hirtelen. Én a konyhában álló tűzhely mögé guggoltam.
 
:Apám rövid idő után figyelmeztetett:
:- Imi, menj be a cselédszobába, mert a tűzhely mögé még beláthatnak a nyitott ajtón át! - Szót fogadtam, s ezért életre ítéltettem. Fél perc múlva ott csattant a következő, ahol az imént guggoltam.
:Nem tudom, mennyi ideig lapultunk, de aztán mégis csak összeszedtük dolgainkat, kezembe vettem a fehér zászlót és kibújtunk. Elengedtek, baj nélkül visszatértünk.
 
:A családok élelmiszerkészlete rohamosan fogyott. Egyszer a férfiak - ki tudja honnan - szereztek két-három zsák morzsolt kukoricát. Voltak kávédarálóink. Ettől kezdve folyamatos darálás hallatszott a pincében. Elkövetkezett a puliszka- és málékorszak.
 
:Apáink mindig a helyzet javításán törték a fejüket. Nyomasztó volt a vízhiány. Kitalálták, hogy a pincének azon a középső részén, mely tárolótér volt, kutat ásnak. Már említettem, hogy voltak köztünk nagyon jó mesteremberek, akik több szakmát ismertek. Volt ott csákány, ásó, lapát, egyéb szerszám. Feltörték a betont, s lefelé ástak. Úgy emlékszem, hogy kb. egy méter mélyen jelent meg a víz. Tovább ásva tiszta vizet kaptunk. Volt ott cement is. Szép, kerek vagy hatszögletű kávát készítettek - azt hiszem, még felirat is került rá, talán dátum -, deszkából pedig fedőt. Ezentúl mindenki akkor vett vizet, amikor akart, porciózni sem kellett, volt bőven. Ez a kút 20 évvel később még megvolt.
 
:Szórakoztunk is. Volt ott kártya (soha nem tudtam olyan jól snapszlit, máriást játszani, mint akkor), sakk, s malmot csak rajzolni kellett. Olvastunk. Jekkel bácsi, a villanyszerelő-mester pedig minket, gyerekeket kezdett tanítani szakmája alapjaira. Ez már február második felében volt, így nem sokáig tartott.
:Ide tartozik, hogy időközben Kovács Laci sebe annyira begyógyult, hogy visszatérhetett közénk, együtt lehetett a négytagúra csökkent család.
 
:Az a korosztály, amelyik Dorogon élt a háború idején, emlékezhet a templomtoronyra. Mi, sajnos, láttuk annak 'átváltozását'. Ez megkezdődött tulajdonképpen már azzal - talán 1943-ban -, hogy a négy harang közül egyet elvettek a templomtól, ahogyan ez háborúk idején lenni szokott. A négy harang nagyságrendben a következő volt: Nagy-boldogasszony, Szent Borbála - ezt vitték el -, Szent István és Szent László (vagy lélekharang). A toronyból az oroszok nagyszerűen láthatták, mi történik a környéken. Ezért a németek időnként tűz alá vették nehéz és könnyű fegyverekkel. Teljesen eltűnt a magasba törő palatető - ezt később költségkímélés miatt jóval kisebbre méretezve helyrehozták -, az órákból csak lelógó fémdarabok maradtak (ezek helye évtizedekig be volt falazva), az erkély feletti rész - az ajtókkal együtt - ronccsá volt lőve. A 'nagyharang' is darabokra tört. Szerencsére a két kisharang megmaradt valahogyan. Azt is a szerencsés esetek közé kell sorolni, hogy az orgonát helyrehozhatatlan károk nem érték. A templom főbejárata feletti kerek ablakon át inkább csak repeszdarabok találták el a sípok egy részét. Ezeket forrasztással helyre lehetett hozni. Ha jól emlékszem, 1946-ban kapott a templom új harangot, mely ünnepélyes keretek között felszenteltetett, majd felvonták, és helyére tették. Az órákat pedig Klotz József napórája helyettesíti.
 
:A templom teljes újjáépítésére csak a XXI. század első éveiben kerülhetett sor. Ma már teljes szépségében áll személője előtt - 2010.
 
:Korábban említettem, hogy a fatelep igen alkalmas volt mindkét fél számára ahhoz, hogy közelebb juthasson az ellenséghez. Mindig úgy gondoltam, hogy a német oldalra nagyobb rész esett s így ez számukra kedvezőbb volt. Ezt a következtetést - olvasva Dr. Csiffáry írását - most módosítom. Mi akkor nem tudtuk, hogy a szénlepárló már orosz ellenőrzés alatt állott. Ha ezt tekintetbe vesszük, és a mellékelt térképvázlaton a frontvonalakat követjük, ennek az elgondolásnak éppen az ellenkezője lehetett igaz. Ugyanis: ha az orosz vonal ezen a tájon a szénlepárló-vasúti átjáró volt, akkor a fatelepre sokkal könnyebb volt az oroszoknak bejutni, s onnan a Borbála-telepen lévő német állásokat szinte oldalról lőni. A gyakran változó helyzet miatt azonban nem zárható ki, hogy a németek jutottak be a farakások közé és onnan veszélyeztették az oroszok állásait. Apáink akkor tudni vélték, hogy a fatelepet az oroszok gyújtották fel. Én ma a fentiek tudatában nem vagyok ebben biztos. Csak egy biztos: a fatelep égett. Lenyűgözően félelmetes látvány volt, amint 200 vagon bányafa 15-20 méteres lángokkal egy hétig égett. Ha az iskolapince középső részének a föld szintjével majdnem megegyező magasságú ablakaiból néztük, még a melegét is éreztük. Félő volt, hogy a messze szálló szikrák meggyújtják az iskola és a szemben álló épület tetejét, de ez nem következett be.
 
=== ''Egy kis kitérés'' ===
:''Több mint 50 év telt el, midőn egyik Dorogon tartózkodásom idején meglátogattam Schupp Istvánt, egyik öcsém volt iskolatársát. Ekkor tudtam meg, hogyan is történt a fatelep felgyújtása.''
:''Schuppék egy a német frontvonaltól (a térképen "N"-nel jelezve) északra - kb. 50 méternyire - fekvő többlakásos egyemeletes házban laktak. Ez a mellékelt térképen már nem látható, a Bányász körönd esztergomi úthoz közelítő északnyugati részének belső, keleti oldalán áll. A német parancsnokság e házban szállt meg. Ha nem csal emlékezetem, Pista ezredesként emlegette a parancsnokot.''
 
:''Tekintve, hogy az oroszok valóban jól ki tudták használni a fatelep előnyeit, a német főtiszt elhatározta, hogy megsemmisítteti. Katonáit összehívta, két önként jelentkezőt kért s kapott, kiknek hosszabb szabadságot ígért, ha a számukra kedvezőtlen fatelep farakásait felgyújtják.''
 
:''A két jelentkezőnek aztán elmondta, hogyan kell feladatukat végrehajtani.''
:''Éjszaka kellett elindulniuk benzines kannákkal. A fatelepen a farakások tetején kellett közlekedniük. A farakások Schupp szerint 50-60 centiméternyire feküdtek egymástól. Ha átlépni nem tudták, egy vagy két bányafát kellett áttolniuk a következő rakás tetejére, s azon átmászni. Ilyen módon el kellet jutni egészen a fatelep orosz oldali végéhez, s ott kezdeni a benzinnel való locsolást. Visszaútjukon minden farakásra kellett valamennyi benzint önteni.''
 
:''Felhívta figyelmüket arra, ha repülőgép közeledik, világító rakétát látnak, vagy bármi mozgást vesznek észre, azonnal mozdulatlanul maradjanak a hóval, jéggel befedett farakások tetején. A felfedezés minden lehetőségét ki kellett zárni.''
 
:''A két fiatal katona jól felöltözött, felszerelkezett. Abban az épületben laktak Schupp Pista rokonai is, ennek a családnak volt tagja egy négy éves kislány, Schupp Irma, kinek gyönyörű göndör haja volt. Az egyik katona megkérte édesanyját, engedje meg, hogy a kislány hajából egy tincset levághasson, mert kabalaként magával akarja vinni. A kis hajtincset megkapta, egyik igazolványába helyezte, zsebre tette, és útnak indultak. Késő este volt akkor, s hajnalban érkeztek vissza.''
 
:''A fatelep északi részén lévő legutolsó farakásnál meggyújtották a benzint, a tűz végigfutott s percek múltán lángolni kezdtek a farakások.''
:''Ez volt tehát a valóság. Pista elmondott még más általuk látott eseményeket is, de azok nem hozhatók szoros összefüggésbe az általam leírtakkal.''
 
=== Térjünk vissza a velünk történtekre ===
 
:Időközben újabb veszteség érte az iskolapince lakóit. Láng Lőrinc bácsi holtteste valamelyik brikettgyár közelében lévő házban feküdt. Felesége az óvóhelyen volt. Nagyon bántotta - nem lehet ezt megfelelő szóval kifejezni - ez a helyzet, s egy idő után valósággal könyörgött a férfiaknak, hozzák el, legalább az iskola folyosóján feküdjön. (Bomlástól nem kellett tartani a fagyos hideg miatt.) Sok-sok kérés után - érthető, hogy nagyon nehezen - Pötös Sándor és Környei (Géza? Béla?) bácsi egy napsütéses és egészen csendes délelőttön hordággyal elindultak. Az út - becslésem szerint - oda-vissza sem lehet több 300 méternél. De milyen 300 méter volt ez! Rendben átértek a kérdéses házhoz, a holttestet a hordágyra helyezték és indultak vissza. Semmi baj nem volt egészen az iskola lépcsőjéig. De amikor ezen lépkedtek felfelé, s már elérték az ajtó előtti vízszintes bejárót, a szénoltár felől, az orosz első vonalból géppuskasorozatot lőttek rájuk. Környei bácsinak a kalapját súrolta egy golyó (jól látszott a nyoma), de Pötös bácsit egyik vállától a másik csípője felé irányulva érte a sorozat. Környei bácsi mindent odahagyva leszaladt a pincébe, többen felmentek és Pötös bácsit lehozták, de ott már csak a papnak volt teendője. Perceken belül meghalt.
 
:A papok egyébként az óvóhelyen miséztek, gyóntattak, áldoztattak, úgy emlékszem, minden este volt közös imádkozás.
 
:Néhányszor előfordult, hogy oroszok rohantak le, s hangos nyemecki, nyemecki kiabálással végigkutattak minden zugot, és persze szatyrokba, cipők orrába és sok más hasonló helyre benéztek, bedugták ujjukat.......németet keresvén. Soha nem sikerült gyűrűt, órát, ékszert lelniük. Mi is jó előre elrejtettük ilyen tárgyainkat.
 
:Az asszonyok és lányok úgy készültek fel, hogy a ruszkik mindig vénasszonyokat láthassanak. Nem állítom, hogy feltétlenül ez volt az oka, de nálunk nem történt erőszakoskodás. Sokkal inkább maga a helyzet, a senkiföldje-állapot lehetett gátló tényező.
 
:A férfiakat próbálták malenkij robotra összeszedni. Volt, akinek sikerült elbújnia, de nem mindenkinek. Ma már nem emlékszem, hogy kiket vittek onnan el, de arra igen, hogy apánkat bizony begyűjtötték. Őt Sátorkő-pusztára vitték. Ott jócskán összegyűltek a különböző helyekről összeterelt emberek. Istállóban szállásolták el a robotnyikokat. Sötétedés után aztán indultak fel a hegyoldalba árkot ásni. Apám történetét, illetve a vele együtt ásó Budai Balázsét (remélem, jól emlékszem a névre) írom le. Éjszaka volt. Munka közben apám véletlenül felemelte a fejét, így éppen a Strázsa- vagy Tábla-hegy irányába nézett. Abban a pillanatban 2-3 villanást látott: torkolattűz volt. Önkéntelenül társa hátára ugrott és a földre teperte. Fejük felett már süvítettek is a géppuska lövedékei. Ennyin múlott akkor az élet.
 
:Már két éjszaka dolgoztak. Mikor reggel visszatértek az istállóba, Api elkezdett alkudozni az őrökkel. A beszélgetés valahogy így zajlott le:
:- Éhes vagyok, fáradt vagyok, engedjetek haza, délután visszajövök.
:- Nem engedünk, mert nem jössz vissza.
:- Én mindig betartom az adott szavamat.
:- Nem lehet. - Így folyt ez, míg végre elengedték, mondván:
:- Gyere vissza!
:Útközben találkozott egy ismerőssel, akinek kérdésére elmondta a történteket.
:- És visszamegy?
:- Szavamat adtam.
:- Ezeknek az adott szó? Ne menjen vissza! - Nem tudta meggyőzni apámat. Hazajött, mosdott, evett, aludt, evett, majd indult vissza. Mikor az istállóban megjelent, az oroszok a hasukat fogva röhögtek. Ilyent még nem láttak.
 
:Apám úgy megdühödött, hogy egy óra múlva ismét otthon volt, megszökött tőlük. Később még kétszer fogták el, mindannyiszor megszökött, de ezek már nem a senki-földjén történtek.
 
:Meg kell emlékeznem azokról a férfiakról is, akik a malenkij robot áldozataivá váltak. Igaz, nem laktak velünk az óvóhelyen, de lakásuk a senki-földjén volt. Az utóbbi években tudtam meg, hogy őket a szénlepárlóhoz vitték árkot ásni, s munka közben ott érte őket a halál, valószínűleg akna robbant mellettük. Név szerint a következők voltak: Prohászka József, Pénzes Vince és Csenki István, nálam néhány évvel idősebb diáktársunk édesapja volt. Ők mindnyájan szüleink korosztályához tartoztak. A mellékelt térképvázlaton előbbiek lakását pontosan, utóbbiét csak megközelítőleg tudtam megjelölni. Velük együtt volt még egy negyedik személy is, kinek nevét nem tudom. (A térképvázlaton többi halottunk lakását is megjelöltem.)
 
:Az előbbi éjszakai esemény leírása kivált belőlem egy másik emléket. Nem tudom elfelejteni azt az éjszakai hangulatot, mely minket körülvett csendjével, apró zajaival. Nincs ember, aki az éjszaka hangulatát ne ismerné, ám ezek a két frontvonal között eltöltött éjszakák mások voltak. Lehet, hogy csak én éreztem így, de belül ma is hallom ezeket a zajokat. Ha felébredtem, gyakran hallottam, ahogy a teljes csendet egy bizonyos időnként rendszeresen elhangzó éles, magas hangú csattanás töri meg (géppisztoly okozhatta), majd más irányból egy mély, kongó válasz érkezett egy másodperc elteltével. Édesapámmal úgy gondoltuk, hogy a lövedék a lepárló üzem henger alakú tartályaiba csapódott be. Néha órákig ismétlődött. Úgy hallgattam, mint egy titokzatosan, félelmetesen fenyegető ostinatot, mely hallásomat, képzeletemet, lelkemet fogva tartja. Miért tették? Mi célt szolgált? Talán jelzés lehetett? (Az objektivitást megint felváltotta a személyes érzés.)
 
:Történt nálunk még valami, ami számunkra megtörténtekor semmitmondónak látszott, de végül oda vezetett, hogy március 1-jén kikergettek minket a pincéből és oda már nem is tértünk vissza. Emlékezetem szerint háromszor fordult elő, tűzszünetek idején, hogy egy-egy számunkra teljesen ismeretlen férfi jött le az óvóhelyre. Mindegyik a férfiakat kérdezgette, mit tudnak a frontvonalak elhelyezkedéséről, szerintük melyik az az útvonal, amelyen keresztül esély van a németekhez való átjutásra. Ezeket a beszélgetéseket mi, gyerekek soha nem hallottuk, szüleink mesélték el később. A beszélgetések után ezek a férfiak eltűntek. Valószínűleg át is jutottak. Távozásuk után soha nem hallatszott lövés. Március 1-jén délelőtt történt a harmadik ilyen eset. Ez után aztán megkaptuk az 'ukázt'.
 
:Éppen megettük az ebédet, amikor lejött néhány orosz katona egy sztarse lityenant vezetésével. Ez annyira ordította a davajt, és annyiszor, hogy teljesen megrémültünk. Az ordítozás lényege az volt, hogy takarodjunk ki a pincéből. Vihettünk mindent, amit bírtunk. Batyukba pakoltuk holminkat, és fél óra alatt kiürült a pince.
 
:Később a végkövetkeztetés az volt, hogy észrevehették a dezertálókat, s persze azt is, hogy tőlünk indultak el. Ezért lehettek mérgesek.
:Érthetően!!
:Ezzel véget is ért 3 nap híján kéthónapos senki-földi kalandunk. Március 1-jén 13 óra tájban széthullott a háború által összeterelt társaság. Mi elvittük batyuba kötött holmiinkat az Öregiskola (ma Petőfi Sándor Általános Iskola) melletti tanítói lakások egyikébe, ahol szállást kaptunk, de csak egy éjszaka aludtunk ott, mert szüleink elhatározták, hogy másnap reggel elindulunk Szegedre, anyai nagyszüleinkhez.
:Ennek az utazásnak a leírása fogja képezni a következő fejezetet.
 
 
=== Utazás Dorogról Szegedre ===
 
:Március 2-án tehát útnak indultunk: édesapánk, édesanyánk, Rózsika néni és a négy gyerek (korunk szerint Imre, György, József és Anna). Én voltam a legidősebb (14), húgunk a legfiatalabb (6).
 
:Elindultunk a vasút mellett Leányvár felé. Így némileg rövidítettük az utat, de a legfőbb ok az volt, hogy a Bécsi utat járőrök vigyázták. Apánk el akarta kerülni a velük való találkozást, így a vasúti töltés északi oldalán, mélyedésben haladtunk.
 
:Rózsika néni a legszükségesebbeken kívül kezében hozta egy nagyon kedves dunnáját. Api még az indulás előtt figyelmeztette:
 
:- Rózsika, ne hozza! Egy kilométer után el fogja dobni. (Mindig érdekesnek véltem, hogy apám magázta, ő viszont tegezte.)
:- Elbírom, nem olyan nehéz - válaszolta. De Apinak lett igaza, habár nem egy, hanem talán két kilométer után dobta el a dunnát.
:Ebben a menetben az egyetlen üdítő látvány Susu húgunk volt. Ő természetesen nem szállított batyut. Kezében kedvenc nagy, sárga macója volt, az egész utat ő bírta legjobban, vidáman futkosott mackójával.
 
:Leányvár felé haladva az út és a vasút közötti területen rengeteg lótetemet láttunk.
 
:Leányvár után utolért bennünket egy lovas kocsi. Ötven év körüli, nagybajuszú orosz katona volt a kocsis, amint meglátott minket - prrr! -, megállította lovát. Piliscsabáig hajtott, addig el is vitt minket. Közben - amennyire lehetett - barátságosan beszélgettek Apival. Piliscsabán megtudtuk, hogy a klotildligeti apácazárdában lehet szállást kapni. Ez valóban így volt.
 
:Talán dél lehetett. Hallottuk, hogy időről időre vonat indul Óbudára, ezért kértünk és kaptunk szállást. A kolostor minden elképzelhető pontján fekvőhelyeket létesítettek. Sokan voltunk és nemcsak szállást, de élelmet is kaptunk, például sárgaborsó-főzeléket, amit hónapok óta nem láttunk már. Maradhattunk, amíg szükségünk volt a szállásra.
 
:Nem akartunk szükségtelenül itt időzni, de nem lehetett tudni, mikor indul a vonat. Állandóan figyelni kellett. Naponta indult szerelvény, de nem volt menetrend. Ha megérkezett Óbudáról, rövid idő után ment is vissza. Amint meghallottuk a zaját, füttyét, azonnal indultunk, de két alkalommal is lekéstük. Előfordult az is, hogy az állomáson vártunk órák hosszat, de akkor meg nem jött. E három sikertelen kísérlet alapján tudom kiszámítani, hogy 6-án reggelig tartózkodtunk Piliscsabán.
 
:Ekkor aztán - újra gyalog - folytattuk utunkat. Amíg várakoztunk, esett egy kis hó, így most kb. 5 cm-es hóban gyalogoltunk a Budapest felé vezető úton.
:Sietni - miattam - nem lehetett. A közel 20 km-es utat így is megtettük koradélutánig. Hogyan meneteltünk? Elől ment apánk, nyomában két öcsémmel. Mindig együtt indultunk, de én nem tudtam a tempójukat tartani, ezért a menet eleje és vége között folyamatosan nőtt a távolság. Édesanyám mindig velem volt, Rózsika néni és húgom hol előbb, hol hátrább a két csapat között. Amikor a távolság már 50-60 méternyire nőtt, az első szakasz leállt, nekitámaszkodtak egy kilométer- vagy kerékvetőkőnek, és türelmesen várva pihentek. Mihelyt utolértük őket, feltápászkodtak és folytattuk utunkat. Ez így ment egészen addig, míg fel nem lázadtunk. Hiszen így éppen az nem pihent (én), akinek erre leginkább szüksége lett volna. Attól kezdve javult a helyzet, de az igazságos egyensúly soha nem jött létre. Nem kell veszekedésre gondolni, csak korholó beolvasások hangzottak el ilyenkor.
 
:Áthaladtunk Pilisvörösváron, a falu másik végén megláttunk egy sorompót, amit orosz katonák őriztek egy százados parancsnoksága alatt. A város szélén ma is ott áll az a nagy épület, Buda felé haladva az út jobb oldalán, melynek a falu felőli sarkánál volt fölállítva a sorompó. A szikár, szigorú arcú parancsnok végignézett minket. Api oda ment, elmondta, hová tartunk, kevés az ennivalónk. A kapitány röviden felelt valamit, és mehettünk tovább. Itt is megmutatkozott, mennyit ér a nyelvtudás. Valószínűleg itt kezdődött a fronthoz tartozó terület, azért állítottak sorompót. Néhány helyen láttuk is, hogy oroszok felügyelete alatt magyar férfiak és nők árkokat ástak. Tőlük, amennyire csak lehetett, igyekeztünk távol maradni.
 
:Délután két óra tájban értük el azt a helyet, hol ismét keresztezi egymást a budai út és a vasút. Közelében van egy kis kápolna, körülötte a hegyoldal emelkedésének magasságában terméskőből képzett árokszerű mélyedés. Ez szélvédett helyet biztosított a pihenésre, evésre. Megkönnyebbülten szabadultunk meg terheinktől. Ezeket használtuk fel puha ülőhelyként.
 
:A pihenő után a vasút mellett mentünk tovább Óbuda vasútállomása felé, ahol rátértünk arra az útra melynek ma Keled út a neve és a Szentendrei útra torkollik. Célunk egy újabb templomocska volt, mely a ‘Mária kőkápolna’ nevet viselte. Szüleink ismerték a templom plébánosát, Peisz Lajost, aki káplán volt abban az időben Tokodon, amikor Api ott kántortanítóskodott. A plébánosnál akartunk megszállni éjszakára, ám ez a tervünk meghiúsult. Találkoztunk egy fiatal pappal, ő elmondta, hogy a plébánost valamiért elfogták az oroszok. Egy idős házaspárt ajánlott, Vöröséket, el is vezetett hozzájuk. Egyemeletes házuk valahol ott állt a Szentendrei út Duna felőli oldalán, ahol a HÉV mai Köles utcai megállója van.
 
:Már az eddig írottakból is kitűnik, hogy mindenütt, ahol szükséget szenvedtünk vagy segítséget kértünk, pártfogásukba vettek és jó szívvel segítettek az emberek.
:Vörösék is szeretettel fogadtak minket. Lakásukban bőségesen volt hely, jó meleg szobákban, puha ágyakban helyezték el az egész családot. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen kipihenhettük magunkat. Amint elhelyezkedtünk, alaposan megmosdhattunk, finom vacsorát kaptunk, azonnal le is feküdtünk. Másnap délelőtt ébredtem csak fel. Csodálatos érzés volt.
 
:(Utazásunk szempontjából mellékes, mégis megemlítem, hogy a keresett plébános kiszabadult, s még 1945 őszén otthonunkban meglátogatott bennünket.)
:Vöröséknél két napot töltöttünk. Nem mehettünk tovább másnap, mert a Dunán kellett volna átkelni, s ez bizony nem volt egyszerű dolog.
 
:Mielőtt erről beszámolok, szükségesnek tartom időpontjaim pontosságát igazolni, még mielőtt reménybeli olvasóm azt hinné, hogy ez csak találgatás, blöffölés lehet ennyi idő eltelte után, vagy esetleg, hogy a dátumokat ilyen jól megjegyeztem. ---- Nem! Ahogyan én ezt most leírom, ilyen formában az eltelt több mint fél évszázad alatt egyetlen egyszer sem gondoltam át. Ezek az időpontok, időtartamok pontos számítás eredményei.
 
:Lássuk csak!
:Órára biztosan pontos az indulás: 1945. március 2. 7 óra. Ugyanígy a nagyszülőkhöz érkezés: 1945. március 16. 21 óra 30 perc. Biztosak azok az időtartamok, amikor mozgásban voltunk, ezekre bármikor kapásból emlékeztem. Csak az egy helyben tartózkodás idejét kellett most kiszámítanom. Bizonyos támpontjaim vannak ehhez is, ezért le merem írni, hogy 99 %-nyi pontossággal ezek is jók. 1 % tévedési lehetőséget mégis fenntartok. Ha plusz-minusz tévedtem egy napot egyik 'állomásunk' javára vagy kárára, ellenkező irányban a másiknál kell, hogy megtérüljön. Ez azonban a lényegen nem változtat - de ismétlem, nem is valószínű. (Ezt az állításomat jelentősen alátámasztja: a legutóbbi években megjelent Szabó Péter – Számvéber Norbert A keleti hadszíntér és Magyarország kétkötetes tanulmány. Ennek második része 192. oldalán található egy térképvázlat, mely a „Frühlingserwachen” elnevezésű német hadművelet mozgásait, helyzeteit ábrázolja. – Leírása az előző oldalakon.- E hadművelet célja volt a szovjet hadsereg visszaszorítása a Dunához Enying-Dég-Simontornya irányában. A támadássorozat 1945. március 6.-tól 15.-ig tartott, s éppen 9-én, Déget elhagyva és Sárbogárdot megközelítve, érkezett oly közel a Pusztaszabolcs-Simontornya közötti vasútvonalhoz, hogy az már lőtávolságban lehetett. Rövidesen ki fog derülni, mi történt a március 9.-ről 10.-re virradó éjszakán. – Első leírásom idején erről a helyzetről még nem tudtam. Időszámításomat ez által 100 %-ig igazoltnak tarthatom.)
 
:Március 7.-8.-án laktunk Óbudán. Apánk azonnal elindult tudakozódni, hogyan lehet átjutni a Dunán. Úgy emlékszem, volt 2-3 pontonhíd a folyón, melyek azonban - magától értetődően - katonai célokat szolgáltak. Megnyitották ezeket néha a civil lakosság számára, de az időpont teljesen bizonytalan volt. Azt nem tudom, hogy a közelünkben volt-e ilyen átkelő. Apánk soha nem járt sikerrel, viszont tudomására jutott, hogy akadnak emberek, akik fizetség ellenében éjszaka, csónakkal hajlandók embereket átcsempészni egyik partról a másikra. De azt is hallottuk, ha ezt a katonaság észreveszi, könyörtelenül lőnek.
 
:Mit tegyünk? Át kell jutnunk a Dunán, ha a Nyugati pályaudvart el akarjuk érni. A családi tanácskozáson volt olyan vélemény, hogy feltétlenül mennünk kell, nem maradhatunk itt beláthatatlan ideig. Apánk bizonyos helyzetekben elég merész ember volt - ez már a korábban leírtakból is kiderült -, ám nyilván érezte a családja eltartásáért, illetve inkább eltarthatatlanságáért a felelősséget is.
 
:Ekkor jött a mentőangyal Rózsika néni képében. Ő nagyon félt már a lövés hangjától is, az óvóhelyen, ha meghallott bármilyen lövést, összeborzadva kiáltott fel:
:- Jesszus! Aknáznak! - Most sírva, valósággal rikácsolva kiabált apámra:
:- Gyurka! A gyermekeid életét teszed kockára. Nem félted őket? - és mondta, mondta tovább.
:Néma csend lett. Végre Api kimondta:
:- Jó, akkor a pécsi nagyapáékhoz megyünk. - Az ő szülei ott laktak, s akkor már tudhattuk, hogy Pécs orosz fennhatóság alatt áll. Ha vállaltuk volna a csónakázást, késő este lett volna esedékes. Így még ezen az éjszakán is békésen pihenhettünk.
 
:9-én reggel útnak indultunk, ismét gyalog, abban a reményben, hogy a Déli pályaudvarról, vagy bárhonnan, vonattal folytathatjuk utunkat. Útvonalunk a következő volt (a mai neveket használom): Szentendrei út, Flórián tér, Frankel Leo út, Batthyány tér, Erzsébet híd, Szabadság híd, Bartók Béla út, Móricz Zsigmond körtér, Fehérvári út, Albertfalva, Budafok-Háros vasútállomás.
 
:Útközben láthattuk, hogy mit művelt a háború Budapesttel. Lerombolt házak, bombatölcsérek, lángszóróval feketére égetett épületek, véres, szakadt katonai ruhadarabok, német fogoly katonákat dolgoztató orosz katonák. Csak egyet említek még: amint elhaladtunk a Gellért-hegy előtt, penetráns hullaszagot éreztünk, mely a hegy alatti nyílásokból, barlangokból áradt. Oda hordhatták ideiglenesen az összegyűjtött holttesteket.
 
:Közben állandóan kérdezősködtünk a vonatokról. Valahol a Fehérvári úton tudtuk meg, hogy Budafok-Hárosról indulnak már személyvonatok. Délután két óra tájban értünk oda, s milyen szerencsénk volt!!! (A felkiáltójelek jelentősége hamarosan kiderül.) Megtudtuk, hogy 15 órakor személyvonat indul Adony-Pusztaszabolcs felé. Ez is valami, onnan majd csak továbbutazunk valahogy. Megváltottuk a jegyet és beültünk a vonatba. Szüleink már az óvóhelyre magukkal vittek otthonról minden pénzt, ezt most is valahol a kabátbélésükben őrizték.
 
=== ''Kéjutazás'' ===
 
:''A most következőknek külön kis alcímet adok, melyet nem én találtam ki, hanem Rózsika néni - később, mikor már beszélgettünk utazásunkról. A következő 17 óra történetét nem lehet ennél találóbban jellemezni.''
 
:''Egészen kényelmesen utaztunk. Nem vettük le a télikabátot, de nem volt hideg, jól zártak az ajtók, az ablakok épek voltak. Sok ember utazott a vonat'''ban''' (szándékosan emelem ki a ragot, mert a vonat tetején senki sem tartózkodott).''
 
:''A két állomás egymástól 42 km-re van, mégis este 8 órakor érkeztünk meg a célállomásra. Hogyan jött ki ez a rekordsebesség? Valószínűleg az állomásokon állhattunk sokat, mert nem emlékszem arra, hogy ennyire alacsony átlagsebességgel ment volna a vonat. Amíg világos volt, láttuk a kilométeres szakaszokon kirakott üres lőszeresládákat a töltés mentén. A villany- és telefonvezetékek leszakadva, összetekeredve a földön hevertek.''
 
:''Amikor kiszálltunk, a vasútállomáson ahhoz is kevés volt a hely, hogy batyuinkat a kőre helyezzük. Nagy nehezen sikerült, így hát nem kellett állnunk. Api rögtön a továbbutazás lehetőségeit kereste. Megtudta, hogy éjféltájban egy tehervonat indul Bátaszékre. Ez ugyan nem a pécsi, hanem a szekszárdi vonal, de így is örültünk. Apánk kezdő tanítóként errefelé is dolgozott, jól ismerte a vidéket. Várakoztunk, ettünk, szundikáltunk.''
 
:''Este 11 óra felé déli irányból vonat érkezett. Jajveszékelés, sírás hallatszott kintről. Megtudtuk, hogy Sárbogárd környékén a németek lőtték a vonatot, bár nem hallottunk súlyosabb bajokról. Később tudtuk meg: ez volt az az idő, amikor a németek a Dunántúlon még egyszer vissza tudták szorítani az orosz vonalat, éppen ezen a vidéken. Nyilván a vasútvonaltól már lőtávolságnyira voltak. Ismét volt min gondolkodni! Mi lesz Sárbogárdnál? Sok ember akart dél felé utazni. A családban nem is merült fel, hogy ne utazzunk tovább. Egyszerűen nem láttunk más lehetőséget, csak a továbbutazást.''
 
:''Éjfél előtt szóltak a vasutasok, hogy fel lehet szállni a tehervonatra. Közelről láttuk aztán, hogy milyen vonat ez. Végig alacsony oldalú, tető nélküli vagonok álltak ott, a rakomány pedig egy tömeg ágyúroncs. Keresztben-hosszában feküdtek a lövegalkatrészek drótokkal egymáshoz és a kocsi különböző pontjaihoz kötözve. A teljes sötétségben már az is nagy teljesítmény volt, hogy közéjük bejusson az utazni vágyó. Hát még az elhelyezkedés! Ha le akartam ülni, előbb jól körül kellett tapogatóznom, nehogy egy drótra helyezzem az alsó felemet. Ezen a luxuskocsin csak egyenként lehetett elhelyezkedni. Amíg itt tartózkodtunk, senki nem látta, hol ülnek a többiek. Feltételezem azért, hogy húgom anyánkkal együtt volt. Csak hang után tájékozódtunk egymásról.''
 
:''Következett a védő hadművelet. Március közepe volt, metsző, hideg böjti szél fújt felül, égetően hideg vas volt alul. Nagy hasznát vettem a batyunak. Voltak benne takarók, ezekből kitűnő sátrat készítettem, a maradékra ráültem. Csak magamról tudok beszámolni, mert fogalmam sincs, más hogyan védekezett. Művem oly sikeres volt, hogy azt mondhatom, nem is éreztem a szelet.''
 
:''Az elhelyezkedés után csend lett. Ültünk, s vártuk a vonat indulását. Csak néha hallottam, hogy egyik- másik férfi leszólt, ha a közelben vasutast sejtett:
:''- Mikor indulunk már?''
:''- Mindjárt, mindjárt.''
:''Így ücsörögtünk ott valamivel több, mint két órányi időt. Hajnali 2 óra tájban aztán megmozdult a vonat és elindultunk - Budafok felé. A férfiak kórusban üvöltötték:''
 
:''- Hová megyünk? - A vasutasok vissza:''
:''- Mondtuk, hogy Pestre.''
:''A 'vita' nem tarthatott sokáig. Pár másodperc alatt elhagytuk Adony-Pusztaszabolcs vasútállomást. Gondolkodhattunk a folytatáson! Nem állítom, hogy 14 éves gyerekként magvas gondolataim születtek. Csak az biztos, hogy a 'Mi lesz Sárbogárdnál?' kérdés lekerült a műsorról. Mert én bizony félve gondoltam erre.''
 
:''A vonat most tűrhető sebességgel haladt, rongálva sátram állapotát. Hol itt, hol ott kellett meghúzni, erősen fogtam, mert a szél állandóan lobogtatta. Egyszer csak fékezett, megállt a vonat, vasutasok jöttek-mentek, lekapcsolták a mozdonyt s az el is távozott a szerelvénytől. Nem volt érdemes várakozni. Lebontottuk sátrainkat, leszálltunk és gyalog folytattuk az utat. Akkor láttuk, hogy Százhalombatta állomás főjelzőjénél vagyunk. A vasúti töltésen, majd a sínek között koporcoltunk a mintegy 1 km-re lévő állomásig. Három óra volt, mire oda beérkeztünk.''
 
:''A váróteremben géppisztolyos orosz katonák tartózkodtak. Api megtudta, hogy kb. 5 órakor Nagytétényre fog indulni egy tehervonat. Idő is, szükség is volt rá, hogy egy kicsit megmelegedjünk.''
 
:''Amikor beállt a szerelvény, el nem tudom képzelni, honnan került elő annyi ember, mert a váróteremben alig voltunk. Megrohantuk a 4-5 vagonból álló vonatot lökdösődve, nagy zsivajjal. Ezt a tehervonatot szerencsére fedett vagonokból állították össze. Az egyik kocsit nem ostromolta senki. Apánk odavezényelte a családot. Tolóajtaja nyitva volt, gyorsan felkapaszkodtunk. Akkor derült ki, miért nem igyekezett ide a népség. A vagon oldalai mellett talán 50 cm, két végén 1-1 méter szélességű palló volt. A padló többi része hiányzott. Szabályosan, egyenesen kivágták a deszkákat, alul láttuk a talpfákat, a síneket. De azért találtunk megoldást. Marhavagon lévén, falaira vaskarikák voltak erősítve, amikhez az állatokat kötötték. Egy-egy karikához ültünk, abba kapaszkodtunk. A kocsi két végén a gyengébb nem és a kisebbek, oldalainál Gyuri öcsémmel és apánkkal én foglaltam helyet.''
 
:''Megindult a vonat. Görcsösen kapaszkodtunk a karikákba. A szél oldalról (nyitott ajtók), alulról fújt, a kerekek csattogtak, a talpfák és a vágányok rohantak alattunk visszafelé. Akkor senkit sem késztetett nevetésre a helyzet, de később, ha a családban vagy baráti körben szóba hoztuk, mindig harsányan hahotáztunk, hogy milyen marha magas beosztásba kerültünk.
:''A padló titkát soha nem tudtuk megfejteni.''
 
:''Nagytéténynél aztán ennek az utazásnak is vége lett. Leszálltunk, ismét várnunk kellett, de nem túl sokat. Hallottuk, hogy nem sokára személyvonat indul Pestre (a vasutasok ezt mindig így mondták). A kocsik száma most már csak 3-4 volt. Mire odaértünk, ajtón bejutni már nem lehetett. Ütközőn, lépcsőn, minden kiálló vasdarabon álltak. Kilátástalan helyzet volt. Apánk végignézte a vonatot és vezényelt:''
 
:''- Gyertek! - S rohant előre, mi pedig utána.''
:''Ezt a vonatot egy szeneskocsis mozdony vontatta, mégpedig fordított állásban, tehát elől futott a szeneskocsi. Ezt látta meg egyetlen pillantással. Sorban küldte fel édesanyánkkal húgunkat, Rózsika nénit, Józsit, Gyurit a szénre. Ők fölmásztak, közel a mozdonyhoz. Még én is a szénen ültem, de lábamat már előre kellett lógatnom. Apánk azon a deszkán állt, amely közvetlenül az ütközők felett volt keresztbe fektetve. Ő volt a vonat első embere. Mindannyian arccal menetirányban helyezkedtünk el, mert a szén lejtéséhez kellett igazodni. A szél és a vonat sebessége összeadódott. Sírás nélkül potyogtak könnyeink. Kivörösödtünk, teljesen kifagytunk. Mikor le kellett szállnunk, fokozatosan kellett mozgásba hoznunk elgémberedett tagjainkat.''
:''Ez a leszállás természetesen Budafok-Háros vasútállomáson történt, mégpedig március 10-én reggel fél nyolc óra tájban. Ekkor ért véget kéjutazásunk, melynél kitüntetőbb nevet Rózsika nénénk nem adományozhatott volna e kedves-bájos vonatozásnak.''
 
=== Végre: átkelünk a Dunán ===
 
:Néhány száz méterre az állomástól újra találtunk olyan házat, melynek gazdáira igaz volt ismét korábbi megállapításom. Befogadták a gyűrött, kivörösödött, vánszorgó és a fázástól reszkető családot. Kaptunk egy jó meleg, fapadlós szobát, melyben egyetlen bútordarab sem volt, de volt egy kályha, mely ontotta a meleget. Kezünket, arcunkat megmoshattuk jó meleg vízzel, kaptunk forró zabpehely-levest, aztán saját élelmünket ettük, majd leülve batyuinkra, hátunkat a falnak vetve ültünk és aludtunk. Valamennyit vissza tudtunk szerezni elveszett erőnlétünkből.
 
:Édesapánk és Rózsika néni később megtudták, hogy a Budafokot és Csepelt összekötő pontonhidat 12-től 13 óráig megnyitják az oroszok a civil lakosság számára. Ez valahol ott vezetett át a Dunán, ahol jelenleg a budafoki Vágóhíd utcát és a csepeli Rózsa utcát összekötő révhajó közlekedik. Ott is voltunk időben és végre átkelhettünk a folyón. Csepelen a sziget északi része felé igyekeztünk, hogy a Soroksári-Dunán is átkelhessünk. A városban már éreztem, hogy nagyon fáj a jobb lábam (a terhek nagy része erre esik) a sok gyaloglás miatt. Alig tudtam járni, mégis menni kellett. Ahhoz már nagy voltam, hogy cipelhettek volna. Lassan mégis kiértünk a város szélére, s amint a Szabadkikötő-úthoz érkeztünk, egy kétlovas szekér ért utol minket. Egészen a Boráros-térig bevitt. Onnan a Nagykörúton ismét gyalog mentünk a Nyugati-pályaudvarig.
 
:Ott láttunk aztán hatalmas tömeget. Minden váróterem, folyosó tele volt. A nagy szél az épület felszaggatott vaslemez tetejének részeit jobbra-balra lengette. Ez aztán állandó dübörgést okozott, keveredve az emberi zsivajjal. Micsoda hangverseny volt! Ennek ellenére, miután végre sikerült mégis egy padot szerezni, a pad mellé helyezett batyumra ültem, karjaimat a padra fektettem, fejemet karomra hajtottam - s perceken belül elaludtam.
 
:Sötétedett már, amikor felébresztettek. Apinak sikerült a Podmaniczky-utcában egy fiatal orvos - felesége és két kis gyermeke volt - lakásában és rendelőjében szállást szerezni. Ők is szívesen vendégül láttak minket, velük vacsoráztunk. Ezen kívül csak arra emlékszem, hogy a rendelőben egy műtő- vagy vizsgálóasztalon aludtam. Fűtés nem volt, így magamon kellett tartanom a télikabátot. De védett, nyugalmas hely volt.
 
:Másnap reggel édesapánk ment a pályaudvarra jegyet venni. Jegyet váltani 1945. márciusában teljesen értelmetlen dolog volt. Utazásunk alatt kalauz soha nem kérte jegyünket, sokan a vonatok tetejére szorultak. Mégis mindenki beállt a sorba és becsületesen megváltotta a másnap felhasználható jegyet. Naponta indult vonat 8 óra tájban Szolnokra, de a jegyet mindenki kénytelen volt már legalább az előző napon megvenni, hiszen akkor lehetetlen volt, hogy elszaladunk a vasúthoz, megvesszük a jegyet, és már utazhatunk is. Végeláthatatlan embersor kígyózott az egy vagy két nyitott pénztár előtt. Apánk tehát beállt a sorba, édesanyánk időnként oda látogatott, vitt neki teát, esetleg egy kis harapnivalót.
 
:Nem tudom hányadszor tette ezt, de egyszer kétségbeesetten tért vissza. Apit az oroszok elvitték.
:Egy raj odavonult a sor mellé, minden férfit kiszólítottak, sorba állították őket s már indult is a menet. Apinak csak annyi ideje maradt, hogy pénzét egy mellette álló asszonynak átadja megkérve őt, ha felesége ismét jön, adja neki, s mondja el a történteket. Azt is megüzente, hogy folytassuk utunkat, igyekezzünk minél hamarabb Szegedre. Édesanyám megkapta a pénzt, tartották a helyét a sorban, még akkor is, amikor szállásunkra visszajött, hogy tudassa velünk apánk elfogását. Ettől kezdve Rózsika néni és anyánk váltogatva állták a sort. Valamikor dél tájban sikerült is a jegyeket megkapniuk.
 
:Most volt aztán mindenki lelkében szorongás! Mi lesz apánkkal? Ismerve a helyzetet nem nagyon lehettek illúzióink. De tovább kellett mennünk.
:12-én reggel 7 órakor már kint voltunk a pályaudvaron. Később hátrafelé tolatva érkezett a vonatunk. Mire beállt indulási helyére, már megtelt, pedig hosszú szerelvény volt. Próbálkoztunk több helyen is, de sehol nem sikerült felszállni. A vonat tetején is sokan ültek. Elment, mi pedig lehorgasztott fejjel kéredzkedtünk vissza szállásadónkhoz. Miközben az egyik várótermen keresztül vonultunk kifelé, szörnyülködve láttunk egy padon fekvő, holtra fagyott fiatal nőt.
 
:13-án reggel ismét próbálkoztunk, s most sikerült bejutni egy kocsi előterébe. A másik oldalon lévő ajtót lezártuk, eléje pakoltuk csomagjainkat, beálltunk mi is, ezzel megtörtént a honfoglalás. Ekkor vettük észre, hogy Rózsika néni eltűnt. Pedig tudtuk, hogy felszállt, befordult a kocsi belsejébe. Próbáltuk keresni, kiabáltunk, mert mozdulni nem lehetett, de választ nem kaptunk. A család immár 5 tagúra csökkent. Még rágondolni is rossz, mi lett volna, ha egy gyerek tűnik el.
 
:A vonat sötét este érkezett Szolnokra. Szolnokon, Békéscsabán át kellett Szegedre utaznunk, mert Cegléd és Kecskemét között nem volt vonatközlekedés.
:Szolnokon is láttunk valamennyit abból, mit műveltek a bombázások a pályaudvar körzetében. Voltak mégis olyan állapotban lévő helyiségek az állomáson, ahol el lehetett helyezkedni. Kerestük Rózsika nénit, de nem találtuk.
 
:Édesanyánk elment megtudni a továbbutazás lehetőségeit. Volt a batyujában 1-2 kiló kristálycukor – mi mindenre gondoltak szüleink. Beszélgetett egy vasutassal, kitől megtudta, hogy indulni fog egy tehervonat Békéscsabára hajnali 3 óra körül, de azt ajánlotta, ne a vagonokba szálljunk, mert az oroszok garázdálkodni szoktak ott a sötétben, különösen a nőkkel. Mondta, hogy szerez nekünk egy biztonságos helyet, ahol nyugodtan utazhatunk. Anyánk odaadta neki a cukrot, aztán éjszaka jött és elvezetett minket a vonathoz, annak is a mozdonyához. Együtt utaztunk a mozdonyvezetővel és a fűtővel, át a Tisza fából készült szükséghídján egészen Mezőtúrig. 9-10 óra között érkeztünk oda. Ekkor jött a mi emberünk és átvezetett minket egy teherkocsiba, melyben ugyan láttunk karikákat, de a padlója is rendben volt, ezért nem kellett kapaszkodni. Nem is voltunk ebben sokan, kényelmesen elfértünk.
 
:Délután 2 óra lehetett, amikor Békéscsabára befutottunk, március 14.-e volt. Az állomáson rövidesen megtudtuk, hogy Szegedre kétnaponként 12 óra 30-kor indul vonat. Azon a napon ez már elment, így itt is el kellett tölteni egy napot.
 
:Békéscsabán élt egy távoli rokonunk, Lente Pali bácsi a családjával. Édesanyánk csak annyit tudott, hogy a város melyik tájékán kell keresnünk. Azt is tudta, hogy fényképész volt, de már nyugdíjas. Egyre közelebb kerültünk hozzájuk. Az állomásról mások is jöttek arrafelé, valóságos kis csapat alakult ki belőlünk. Egy útkereszteződésben hasonló csoport vándorolt balról elibénk. Azonnal megláttuk Rózsika nénit, ő is minket. Most már együtt baktattunk Lentéék felé. Ez lett az utolsó pihenőhelyünk. Kedvesek voltak, szállást kaptunk, finomakat ettünk. - Ettünk? - Elképzelhető, hogy a hosszú vándorlás alatt nem voltunk bővében az ennivalónak. Maga a fizikai megterhelés, a rossz körülmények, éjszakázások bőséges táplálkozást igényeltek volna. Ki voltunk éhezve! Ott meg kitették az asztalra a csabai kolbászt és az egyéb csábító étkeket. Egyszerűen nem tudtunk ellenállni annak ellenére, hogy anyánk hol intő szóval, hol könyökkel próbált minket - a három fiút - figyelmeztetni az illendőségre. Amit mi evés címén végrehajtottunk, azt a valósághoz ragaszkodva nem lehet másként kifejezni, csak így: gátlástalan zabálás. Szegény anyánk irult-pirult szégyenében.
 
:Egy délután, egy egész nap s egy délelőtt voltunk Csabán. 16-án fél egykor aztán elindult velünk vándorlásunk utolsó vonatja - Szegedre. Rengeteg ember utazott itt is, de senki nem szorult a tetőre. Végig ültünk. Midőn Algyőnél - még sütött a nap - elértük a Tiszát, ahol a híd persze a vízben feküdt, le kellett szállni. Az átkelést itt komppal oldották meg. A vonattól a kikötőig földút vezetett. Most láttuk igazán, mekkora tömeg utazott a vonaton. A rendet fegyveres nemzetőrök tartották fenn. Szükség is volt rájuk! Ahol sok az ember, tolakodás, fegyelmezetlenség alakul ki. Ott ez nagy bajokat okozhatott volna. Felborulhatott volna a komp, mely nem hajó formájú volt, hanem fémhordókat kötöztek össze, és ezekre deszkapallót fektettek. Ha egyenetlenül helyezkedünk el rajta, bekövetkezhetett volna a baleset. Erre különösen vigyáztak. Előfordult, hogy csak figyelmeztető puskalövéssel tudták a rendet fenntartani. A túloldalon álló vonat az utolsó átkelőt is megvárta.
 
:Mire átkeltünk, sötét este lett. Az utolsó 10 kilométer megtétele után a vonat Szeged-Rókus pályaudvarra gördült be, ahol mindenkit a váróhelyiségekbe irányítottak. Szegeden ebben az időben már kijárási tilalom volt. Ismét egy kellemetlen éjszakának néztünk elébe. Ám a sors megkímélt minket. Néhány nemzetőrnek ekkor telt le a szolgálati ideje és hazafelé együtt mehettek velük azok, kikkel útirányuk megegyezett.
:Számunkra is akadt ilyen vezető. Félórai gyalogmenet után kopoghattunk nagyszüleink ajtaján. 1945. március 16-án 21 óra 30 perc volt.
 
:Nem tudnék hűen beszámolni a váratlan találkozás hangulatáról, légköréről... De a megdöbbenést eláruló tekinteteket, melyekkel hol egyikünkre, hol másikunkra néztek, nem felejtem el soha. Úgy festhettünk, mint egy vert hadsereg. Sápadtan, soványan, beesett szemmel, koszos, megviselt ruhákban álltunk előttük. Többnyire fehér lepedőkből készült batyuink színéről sem kell bővebben beszámolnom.
 
:A legelső ölelkezések, szavak, puszik után nagymama gyorsan kiment hálószobájukból (a konyhából legelőször ide léptünk be), majd rövid idő múlva egy hálóköntösbe öltözött hölggyel tért vissza. Orosz volt. Nagymamáéknál szállásolták el, ott is ebédelt és vacsorázott. Szegeden akkoriban több hadikórházuk működött, ezek egyikében teljesített szolgálatot, mint sebészorvos, őrnagyi rangban. Ma is fülemben cseng még halk kopogása és udvarias bekéredzkedése, mindannyiszor ugyanúgy ismétlődve, amikor hazaérkezett: - Mozsna? - Nagyon kedves, roppant intelligens 40-50 év közötti hölgy volt. Később kiderült, hogy a politikai helyzetet is elfogulatlanul látta. Nagyapa - nem gúnyból, inkább szeretettel - magunk között Karasó néninek becézte. Neki mutatta meg nagymama leányát és családját. Nagy megütközéssel vették tudomásul, hogy apa nélkül érkeztünk. Ez mindnyájunkban nagy szorongást okozott.
 
:Másnap délelőtt 9 óra körül öcséimmel elindultunk, hogy kissé körülnézzünk a város közeli részein. Egy órányi séta után tértünk vissza, s óriási meglepetésünkre, de még nagyobb örömünkre és megnyugvásunkra egy a konyha közepére helyezett széken édesapánk ült. Ezt a pillanatot sem lehet leírni!
 
 
=== Apánk fogságának története ===
 
:Elmesélte, mi történt vele március 11. óta. Először elvezették őket - 30-40 férfit - az Alsóerdősor-utcába. Ott parancsnokság vagy őrszoba lehetett. Bezárták az egész társaságot egy nagy, koromsötét szobába. A motozásnál, ha találtak valakinél valami hasznos tárgyat, azt elvették. Innen ismét kivitték az utcára a foglyokat, és egy másik épület kapubejárójához terelték őket. Egy katona vezette, egy pedig követte a csapatot. Mielőtt még a kapubejáróhoz értek volna, a kísérő valamiért előre sietett. A bejáró előtt sehol sem látott katonát, így Api kiugrott a sorból és rohant vissza a kapuhoz. Ám mielőtt odaért volna, belépett a kapun egy harmadik, kit eddig nem látott. Ez őt abban a pillanatban elgáncsolta, kiabált társainak, akikkel együtt aztán puskatussal alaposan megverték.
 
:Még aznap kikísérték őket a Keleti pályaudvarra, ahonnan vonattal Gödöllőre vitték a kis csapatot. A premontreieknek volt ott akkor egy rendháza hatalmas parkkal. Már 10 ezer fogoly tartózkodott ebben. Api történetéből csak arra emlékszem pontosan, hogy nap közben mivel foglalták le őket. A következő szórakozást eszelték ki: A nagy kertben körbe állították őket a kerítés közelében. A kert egyik sarkában volt egy kavics- vagy homokdomb. Sétálniuk kellett, s midőn a domb mellett elhaladtak, abból egy maréknyit fel kellett venniük, s kabátjuk felhajtott sarkára helyezni. Egy kijelölt helyhez érve a rakományt le kellett lökni a földre, s menni tovább. Ha a dombot átköltöztették, ugyanilyen módon vissza is vitették velük.
 
:Egy-két nap után összehívták azt a kis csapatot, amelyhez apánk is tartozott. Sorakozó után kérdezték, van-e köztük zsidó. Ha jelentkezett, félre állították. Jugoszláv, román? hasonlóan. Api elhatározta, hogy csehszlovák állampolgár lesz. Merte ezt azért tenni, mert - ki tudja miért - bekecsének belső zsebében volt az az okmány, melyben kinevezték Ipolyságra kántornak. (Ha nem lett volna háború, a gimnázium 4. osztályát már ott végeztem volna.) Tudta, hogy a Felvidék ismét visszakerül a csehekhez, ezzel a papírral igazolhatta volna odatartozását.
:Kérdezéskor tehát jelentkezett, őt is félreállították. Nem kértek semmi igazolást - aki mer, az nyer alapon ment a játék.
 
:Ezt a néhány embert visszavitték az Alsóerdősor-utcába, s ott szélnek eresztették őket. Apám mondta nekik:
: - Adjatok valami dokumentumot, mert ha kimegyünk, a következő utcasarokról megint behoztok.
:- Nincs semmi dokument, menjetek, amerre akartok!
 
:Mindig bujkálva, kérdezősködve, óvatosan haladt. Kőbányánál jutott ki Pestről, városba, faluba soha nem tért be, szántóföldeken, mezőkön át haladt délnek. Tanyákon kapott szállást, enni, inni, felvilágosítást a további úthoz - nem volt az akkor mellékes. Így menetelt, vonatra csak valahol Kecskeméttől délre mert felszállni. Azon a vidéken már azt hallotta, hogy nem keresik az embereket. Március 17-én reggel ült vonatra s aznap koradélelőtt érkezett meg nagyapáékhoz.
 
:Apámnak volt egy harmadik szökése is. Leírom, bár ez már 1945 nyarán történt.
:Hónapokig Szegeden laktunk, s nem tudtunk semmit apám szüleiről. Ezért egyszer kerékpárral elindult Pécsre – kb. 400 km kerékpározás oda-vissza. Visszafelé jövet találkozott oroszokkal, kik egy stráfkocsin meg gyalogosan civil foglyokat kísértek. Megállították, fel kellett tennie a kerékpárt a platóra, s gyalogolhatott mellette. Egy útszéli erdő mellett haladtak el. Api lekapta hirtelen a biciklit, s uzsgyi, neki az erdőnek. Bokrok, fák között kanyarogva futott. Egy ideig lövöldöztek utána, de aztán nem foglalkoztak vele. Helyette megfogni valakit számukra egyáltalán nem volt nehéz feladat.
 
=== Záró sorok ===
 
:Menekültjeinkről is írok még valamit, hiszen pár hónapig hozzánk tartoztak.
:Ferencz volt a család vezetékneve. Az öregúr dohánygyári irodai vagy műszaki dolgozó volt Vásárosnaményban. Attól kezdve, hogy nálunk laktak, naponta vonattal járt Óbudára a dohánygyárba. Felesége háztartásbeli volt, lányuk – Médi – tanítónő, Dorogon kapott munkát, amíg a tanítás folyt. A háború után Óbudán, az Árpád-híd melletti dohánygyári lakások egyikében éltek. Apám ott meg is látogatta őket. Az ember soha nem tudja, miként alakul a sorsa. Ők voltak azok, akiknek a feje fölött akadt a fán a gyújtóbomba-sátor, baj nélkül végigélték a frontot. Aztán nyáron Médi lányuk a Római-, vagy Pünkösd-fürdőnél a Dunába fulladt.
 
:Mégsem ezzel a szomorú történettel fejezem be írásomat. Harminc évvel később, mikor én már csaknem 20 éve Hajdúnánáson laktam, ahol nyugdíjazásomig a zeneiskola igazgatója voltam, iskolánknak szüksége volt egy jó, de nem túlságosan drága zongorára. Egy budapesti zongorahangoló – Ehall Vilmos – ismeretsége révén ajánlott egyet, melyet ő megfelelőnek tartott. Először zongoratanárnő igazgatóhelyettesem nézte meg a hangszert. Hazatértekor elmondta véleményét, s mellékesen megemlítette, hogy a tulajdonos néni erősen németes akcentussal beszél, néha nem könnyű megérteni. Megtudtam azt is, hogy az Árpád-híd budai hídfője közelében lakik. Később én is elmentem kipróbálni a zongorát, aztán beszélgettünk:
:- Tetszik tudni, férjem a dohánygyárban dolgozott, azért lakom én itt. Ő már régen meghalt, lányom is. Mi úgy kerültünk ide Vásárosnaményból…..
:Ekkor ismertem fel beszédét, és azonnal emlékeztem mindenre.
:- …hogy Dorogra tetszettek menekülni – folytattam helyette.
:- Honnan tudja?
:- Onnan, hogy nálunk tetszettek lakni.
:- Maga a kántortanító fia?
 
:Később fia is megérkezett. Ő a háború idején katona volt, zászlós. Két vagy három alkalommal meg is látogatta családját nálunk. Akkor még mi, gyerekek tartottunk a géppisztolyt viselő tiszttől. Most, midőn ezt elmondtam neki, csodálkozott is:
:- Tőlem féltetek? Miért?
:Ki tudja ezt ma megmagyarázni?
:Sok mindenre visszaemlékeztünk akkor, nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt. A zongoraügyletet is lebonyolítottuk.
 
:Kedves remélt Olvasóm!
 
:Eddig soha ennyire alaposan nem gondoltam át azokat az eseményeket, melyeket itt most leírtam. Amikor az ember végiggondolja az életét, sokszor nem lehet megállapítani, mi miért történt, vagy éppen miért nem. Dolgainkat oly szövevényes, általunk sokszor nem is ismert körülmények formálják, hogy senki nem tud a miért, hogyan kérdésekre válaszolni. Gondolunk aztán Sorsra, Véletlenre, Gondviselésre.
 
:Hányszor volt úgy életem folyamán, hogy a velem megtörtént dolgot rossznak, tehernek, büntetésnek éreztem! Később – néha hosszú idő eltelte után – kiderült, hogy az számomra valójában jót hozott.
 
:'''[[Szerkesztővita:Terckvart|Én]], hát az utolsót hiszem!'''