„A zene története/Középkor/A hangjegyírás alapjai” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
(Új oldal, tartalma: „{{Azenetörténete-cím}} <div style="display:block;border:1px solid #C6C6DF;vertical-align: top;width:99%; background-color:#F2F2FF;margin-bottom:8px;margin-top:5px;pa…”)
 
aNincs szerkesztési összefoglaló
{{Azenetörténete-cím}}
<div style="display:block;border:1px solid #C6C6DF;vertical-align: top;width:99%; background-color:#F2F2FF;margin-bottom:8px;margin-top:5px;padding-left:5px;padding-right:4px;">
<h2 style="padding:3px; background:#9292AB; color:#0000FF; text-align:center; font-weight:bold; font-size:120%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">ElőszóA hangjegyírás alapjai </h2></div>
=== A hangjegyírás alapjai ===
 
1000 körül egy '''GUIDO''' nevű arezzoi ([[w:Arezzói Guido|Arezzói Guido]])szerzetes vetette meg a mai hangjegyírás alapjait. Eltűnnek a neumák és a szótagok is a vonalközökből, és helyettük hangjegyeket írnak nemcsak a vonalközökbe, de a vonalakra is. Bevezetik az F és C kulcsot. Ezek a kulcsok akárhol elhelyezkedhettek. A hangjegyek négyszög alakúak voltak, értékükre is utaltak. A négyvonalas rendszer szilárdult meg. Ma is 4 vonalon írják a gregorián dallamokat.
<!-- itt két enter lenyomásával üres sor hoztam létre -->
 
A gregorián zene un. ''nagyritmus''ban van. Gyökere a beszéd természetes ritmikai folyama. A ritmikus alapegység a '''taktus''' (érintés) volt - egy normál lélegzet idejű. Ezt először ''longa''-nak, majd ''brevis''-nek nevezték. További felező osztások útján következtek: ''semibrevis'', ''fusa'', ''semifusa'', ''minima'', ''semiminima''. Ezeket az osztásokat prolatio-nak nevezték. Volt '''prolatio maior''' és '''prolatio minor''', aszerint, hogy 2 vagy 3 részre tagolódott egy egység. A mű ritmikus tagolódása rendszerint hármas osztású volt. Ez a hármas tag volt a '''tempus perfectum''' (tökéletes időbeosztás) - a Szentháromság visszatükröződése.
 
A középkori hangjegyírás nem ismerte az ütemvonalat, nem volt rá szükség, mert a szöveg adta a lüktetést. Ezért folyamatosan írták. A tagolódást jelek mutatták a sor elején. ∅ = tempus perfectum, vagy integer valor notarum - hangjegyek változatlan időbeli értéke; C= '''tempus imperfectum''', {C=brevis az alapütés}. Tempójelzés nem volt, a brevis egy tactus, ezt osztották szükség szerint, így meg lehetett állapítani a tempót. (A tempójelzést csak 1600 körül vezették be.) A tempus perfectum volt az alapdallam, ennek augmentációi és diminuciói- (nagyobbítás, kisebbítés) a kísérő páros (proportio dupla) vagy páratlan ütemű (proportio tripla) variációk.
 
Ennek szemléltetésére [[w:Pierre de La Rue| '''Pierre de La Rue''']] (1452. k. Tournai-1518. Courtrai) franko-flamand zeneszerző Missa L’homme armé művének rövid részletét hozom példaként. (Mise a Fegyveres ember kezdetű dalra.) La Rue Szép Fülöp, majd Ausztriai Margit szolgálatában állt, később Cour ertraiban kanonok volt. Néhány más műve: Beate Virginis; Puer natus; Sexti.* <ref>P. de La Rue később élt, de a felhozott példa megfelel a fent leírtaknak.</ref> Ez volt a '''menzurális jelzés'''.
 
A gregorián írásnál volt egy másik gyakorlat is. Arezzoi Guido után négyes vonalrendszerbe írták a dallamokat. A szüneteket vonással"|" jelölték. Alapjául szolgált a „pater noster” kimondásának ideje. Ha a függőleges vonal csak egy vonalat metszett át, „pa”, ha kettőt, „pater”, ha hármat, „pater no”, ha négyet, akkor pedig „pater noster” kimondásának ideje a szünet mértéke.
Arezzoi Guido a himnuszok között talált egy Szent Jánosról szólót (*egyes kutatók szerint ő írta ), melynek minden sora egy hanggal magasabban kezdődött: c d e f g a. E sorok első szótagjai után adta e hangoknak az ut re mi fa sol la elnevezést. Ez egy hexachord, középen félhang-távolsággal, tehát 1-1-1/2-1-1. A himnusz mai vonalrendszerben és hangjegyekkel leírva:
A hangsor hetedik hangja a szent nevének kezdőbetűi - SJ=si
 
[[Kép:Zenetörténeti példa-4.jpg|center|600px]]
 
Ha a gregorián ének ambitusa ennél nagyobb, akkor ezt a sort transzponálták. A „c”-ről induló hangsor neve '''hexachordum naturale''', a „g”-ről induló '''hexachordum durum'''. Ha „f”-ről indul, közbeesik a „h” - tritonus-, ilyenkor leszállították, ennek neve '''hexachordum b-molle''' (lágy b). Ha erre nem volt szükség, ''b-durum nevet kapott és feloldójellel jelölték''. A lényeg a szerkezet azonossága volt. A scholaban így tanította ezt Guido, más iskolák is átvették.
 
Az idők folyamán más hangnemek is kialakultak: ''eol'' a-tól a-ig, ''ion'' c-től c-ig. Mindegyiknek volt „hypo” skálája is. Ez nem egyezik a dúrral és a mollal, mert csak finálisuk volt, dominánsuk nem.
 
Miután a hangnemi rendszer kialakult, a Guido-féle rendszert kezdték megváltoztatni. Ut helyett do-t mondtak. A fent feltüntetett si is ekkor valósult meg. Ez mind csak a diatonikus zenére jó. (A ma használatos szolmizáció Gibelius-tól - 15.sz. - ered, sol=so, si=ti, kromatizálásnál felfelé „i”, lefelé „a” magánhangzót iktattak be, így lesz pl. mi-ből ma, fa-ból fi.) Dirigálásnál mindig a brevist ütötték doronggal vagy coturnus-szal. Guido előtt hangnemekben gondolkoztak, G. után hexachordokban, később ismét hangnemekben.
 
== Jegyzetek ==
214 444

szerkesztés