„Amikor a fák meghalnak/Egy nehéz élet” változatai közötti eltérés

De tulajdonképpen mi is történt abban a hegyalji kisvárosban? Mindaz, ami Artúr füléig jutott, minden épp úgy történt. Az előzményekből csak annyit, hogy a férfi részegen egy kimondottan agresszív ember volt és nagyon sokat bántalmazta a családját, amit az asszony egy idő után már nem volt képes tovább tűrni. És férje egyik kifakadása során, egy óvatlan pillanatban megtette. Szíven szúrta az emberét és az egyből meg is halt. A leány gyereketleánygyereket Emíliának hívták és Liának szólították. Tizenkét éves volt akkor, kisöccse, Boldizsár pedig négy éves. Rokonságuk pedig egy eléggé széthúzó, szedett-vedett társaság volt. A két gyerek sorsát illetően a sok húza-vona után aztán egy olyan döntés született, hogy Liát az apai nagynénje magához veszi, viszont a kis Boldi – mert így becézték a kisfiút – magától érthető módon állami gondozásba került.

Nem azért, hogy szülei kifejezetten jól bántak vele, de azért szülőként szerette őket és az elvesztésük nagyon mélyen megérintette. Aztán még ráadásul az öccsétől is szétszakították. Ennél fájdalmasabbat bizonyára el sem tudott volna képzelni. Hogy ne láthassa nap, mint nap azt a kis – legtöbbször maszatos –arcocskát– kis arcocskát, amelyet mindig ő mosdatott és csókolgatott. És, hogy nem hallhatja a hangocskáját, nevetését… sírását… és kinek fogja a gondját viselni? … És '''kik''' viselik ezen túl gondját annak a szegény fiúcskának, és hogyan fognak bánni vele…? Az, hogy az elkövetkezendőkben ő kinek, vagy kiknek kell majd gondját viselnie, az már akkor el dőlt, amikor Eta nénje oly nagy szeretettel magához vette. Nagynénje tisztában volt a lányka képességeivel és kimondottan nagy hasznot látott abban, hogy a két Boldival hasonló korú kislányát majd a Lia gondjaira bízza. (A kisfiú sorsa már nem érintette, hisz’ semmi hasznot nem látott abban, hogy őt is magához vegye.)

Lia addigi élete folyamán vagy két alkalommal járhatott a Szanatóriumnál és azon az esős szomorú délutánon, amikor oda került, még nem gondolta, hogy fiatal éveinek jelentős részét majd ott fent fogja leélni azok között a nagy hegyek között. Attól eltekintve, hogy Eta nénje elsősorban azért vette magához, hogy hasznát is vegye, sokkal kevesebb feladat hárult rá, mint amennyit a családi háznál kellett végeznie. Ott ugyanis, főként az utóbbi két évben a házi munkát illetően csaknem mindent ő csinált. Az anyja egyfolytában csak túlórázott, az apja pedig java részét el itta annak a pénznek, amit az anyja fáradtságosan megkeresett, az otthoni munkát pedig ― beleértve a Boldi nevelését is ― a kislánynak kellett elvégeznie. Az új helyen főzni nem kellett, mert mindannyian a kantinban étkeztek, mosókonyha is volt, a takarítást és más házi teendőket illetően pedig Eta nénje nem volt túl pretenciós. Sőt! Köznyelven még úgy is lehetne mondani, hogy: koszos. Liának csupán a két unokahúgának kellett a gondját viselnie. Így hát az új családban „könnyebb”„''könnyebb''” lett a dolga. Csak épp olykor volt kimondhatatlanul szívszaggató, amikor a kislányokat ápolgatva folyton az járt az eszébe, hogy az ő drága kis öccsének vajon most ki viseli gondját és hogyan bánnak vele..? Vajon mennyire van elkeseredve? Vajon mennyire érzi egyedül magát? Nem-e beteg? A szülei is hiányoztak, még a részeges apja is aki sokszor meg is verte, de legjobban akit igazából a szívén hordott az Boldi volt. Az ő drága kis öccse. … És a kislányok amikor afelől érdeklődtek, hogy miért sír annyit, még azt sem volt akinek el panaszolja bánatát. Eta nénje nagyon bízott abban, hogy „majd„''majd megszokja”megszokja''”, Sanyi bácsi pedig egy rendkívül zárkózott és mogorva ember volt, aki nem sokat beszélgetett.

Lia nem is testvérként, hanem inkább anyaként szerette és a szerény lehetőségeihez képest mindent megtett, hogy a gyerek lehetőleg semmiben ne érezzen hiányt. Azonban az, hogy "''semmiben''", az egyszerűen lehetetlen volt számára és így a ''többit'' aminek szükségszerűen el kellett maradnia, azt szeretetével pótolta.