„Amikor a fák meghalnak/Megoldhatatlan” változatai közötti eltérés

Örömüket mindketten csak nagyon későre tudták szavakba foglalni és akkor is csak akadozva görcsösen indult meg a beszélgetés fonala, de aztán fokozatosan belejöttek ellőre a régi közös emlékeiket fel elevenítve, majd aztán egymás életfolyamatáról érdeklődve, magukról is meséltek egymásnak. Artúr kifejezetten kalandosnak ítélte meg a barátja megtett pályafutását és némiképp még restellte is, hogy az övé annyira száraz, hogy még egy kis kiszínezéssel sem lehetne egy lapon emlegetni a Tóniéval. Viszont Tóni egyáltalán nem látta már annyira dicsőségesnek azt a megtett életutat, amelyről sok korabeli fiú Artúrhoz hasonlóan ítélkezne. Ő maga tudta a leg pontosabban, hogy mit akart attól a meglehetősen kalandos élettől és, hogy végeredményben mit kapott. Igaz, hogy az ami lendületbe hozta és aminek köszönhetően vágott bele az ismeretlenbe, az nem volt más, mint az elkeseredés és a szabadságvágy, de viszont már néhány hónap leforgása alatt szerzett tapasztalat folytán megtanulta azt, hogy bizony mennyire is szükséges az életet irányítani. És hét évre visszatekintve csalódottan kellett megállapítania, hogy bizony ő nem jól irányította az életét. És ez a csalódottság csakis kimondottan az ő lényére vonatkozott. Önmagában, önmaga belső erejében csalódott. Már röviddel az indulás után elrontotta. Saját feje után ''profilt változtatott''. Lehetett volna belőle egy jó idomár... De még csak egy rossz erőművésznek sem sikerült lennie. Aztán, amikor otthagyta a társulatot, akkor sem jól döntött. Pedig lépéseit illetően még figyelmeztetve is volt. – Janek... Micsoda barát – és tanító volt ...!

... Aztán Lola..!? ― Őt hová is tegye? Hisz' ártani azért mégsem ártott neki! Önszántából tartott vele amikor közösen hagyták el a cirkuszt...(!) - És még, amikor megcsalta, még akkor sem! Hisz' (akkor még) néhány szexuális kapcsolaton kívül egyéb nem volt köztük. Nem esküdtek hűséget egymásnak... Akkor, azzal a bunyóval ő maga csinálta a bajt magának. Aztán az a miatta megélt lelkifurdalások, a folyton bűntudatkeltő állapotok, melyek végett nem tudta szeretni azt a végtelenül tisztességes, szép (hozzá illő) lányt.(!) Aztán ismét, a választás. A döntésnél csúszott el újból. Belekerült egy szedett-vedett, faragatlan durva emberek társaságába, és szokásaikat átvéve több mint egy évet csaknem vademberek módjára ledolgozott. Csaknem a semmiért. Mert keresetéből nem sokat tudott felmutatni. Bár mennyire is távolra estek a pénzköltési lehetőségektől. - És, ha akkor az után a förtelmes bunyó után való menekülés alkalmával, ha ne tévedjen be oda abba a kis füstös kocsmába... És nem hallotta volna meg ott azt kifejezetten lélekmarcangoló kis éneket... Amely hatására aztán döntött. És haza jött. És... miután "szerencsésen" ''haza'' is ért, hát újból, csak fájdalommal találta szembe magát. És minden megélt keserűségért valahol önmagát is hibáztatta.

― ... '''Ehhez''' a helyhez! ― nyomta meg jobban a hangját és újból rektifikált ― '''Oda ne!!!''' ― mutatott fel a Csonka bérc irányába.

―… Hogy mindezeket láthatom és az övéiknek mondhatom magamat. Mert, tudod én immár senki másénak nem mondhatom magamat! Hisz'... tudod, mi történt Feri bátyámmal... aztán, még ami szintén kimondottan fájó... Hát Hajnalka meg sem akar ismerni!... Tudod, apám... Ő, az a ''rendes, tisztességes, megbecsült ember,'' aki teljesen ellenem nevelte azt a leánykát. Azt nevelte belé, hogy neki többé nincs testvére. És meggyőződhettem, hogy tényleg így is van. Számára én már nem is létezek. Mostohaanyámtól pedig soha nem vártam szeretetet, – habár mégis idáig még ő volt a legrendesebb velem szemben … Apámmal pedig helyre szerettem volna állítani a dolgokat… De, hát nem kell különösképpen nyomozást indítanom, hogy tulajdonképpen mi is történt Feri bátyámmal! ... És mindezek után már sem az eszemmel, sem a lelkemmel még a holta után sem tudok megbocsátani neki.

― Hát, azt nem tudom, de meg nem hátrálok, az biztos! ― jelentette ki Artúr, de olyan hangsúllyal, mintha burkoltan mégiscsak igényelné a Tóni támogatását. Tóni ezt észre is vette és kisékissé elgondolkozva jól a szemébe nézett a barátjának.

Attól a naptól fogva, amikor oly kimondottan jóleső érzéssel vissza költözhettekvisszaköltözhettek a kazánház melletti kis szobájukba, Liának és Boldinak mégsem volt egy nyugodt percük. Hiába, hogy Demjén úr a nyilvánosság előtt a ''félreértésért'' még bocsánatot is kért tőlük, azért az irántuk való ellenszenvét mindkettőjükkel rendíthetetlenül éreztette. Egyre fokozottabbá váltak a mindennapos megtorlásnak szánt kötekedő, nem tetsző jellegű megnyilvánulásai. Szabály szerint el akarta üldözni őket onnan, csak nem volt ahová. Már gyanakodni kezdett, az unoka öcs biztató jellegű Liával kapcsolatos információiban, de ez nem sokat számított. Bosszúvágyát abból táplálta, hogy a ''buta liba'' miatt a vezetőség nagyon megbélyegezte őt és még büntetést is kapott. Természetesen az Artúr közbelépéséről is tudott, de vele már nem tudott szembeszállni és nem is tartotta volna olyan jó ötletnek. Hisz' az apja is a nagykutyák közé tartozik. Eltiporni pedig csak a gyengébbeket és a tehetetleneket lehet! És az ebben való öröme csak fokozódott. És ebben egyre jobban kifinomodott a praxisa, hogy mindezt kifejezetten burkoltan is tegye, mintha csak kimondottan a ''kötelességét végezve'' tenné. És, egy idő után már annyira kiművelte ezt a tudományát, hogy teljesen biztonságban érezte magát. Artúrt az unoka öccsére bízta, aki hűségesen épp elég gyakran fel látogatott hozzá és be segített úgy a gondosan kitervelt akciók burkolásában, mint közvetlen kivitelezésükben. És ezekben a kimondottan megszervezett és élvezetet nyújtó tevékenységekben annyira elvakult, hogy még csak nem is álmodta volna, hogy a ''buta liba'' miatt még lesznek ám nehéz pillanatai.