„Amikor a fák meghalnak/Kapcsolódás” változatai közötti eltérés

<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">14. Kapcsolódás </h2>

<!-- A PAGENAME helyére írhatod a fejezet címét, a >.......</h2>kipontozott részre. Így a pervonalas cím megszüntethető! -->

 

A Lia által gondosan visszaszámolt napok már rég elfogytak, de azonban a várva várt találkozás mégis csak elmaradt. Tóni ugyanis ' 77 őszén rukkolt be és igazság szerit ― a kiszámolt napok szerint ― 1979 tavaszán, pontosabban Március 15 – én le kellett volna szereljen. Azaz a többi társai le is szereltek, de neki azonban a börtönt és a még lenem töltött katonaidőt egybevéve még hátra volt akkor körülbelül másfél év. A kis Antika már egy éves volt és még soha nem látta az apukáját. Gügyögése, vidámsága, gyermeki kedvessége és ragaszkodása minden napos vigaszt nyújtott elkeseredett édesanyjának, de mégis, amikor Lia ha késve is, de végül fel fogta, hogy Tónit csaknem két év múlva láthassa viszont, hát talán le sem lehet írni, hogy mindez mekkora traumaként hatott rá. Milyen nagy vágyódással volt iránta és mennyire fájt a lelke amikor néha a nagy fák között sétáltatta Antikát és fel-fel tekintett a kék égre... aztán esténként a csillagokra és mindig az jutott az eszébe, hogy Tóni bármennyire is távol van tőlük, legalább ő is fel tekinthet rájuk és általuk így haza üzenhet.

…

 

― Ni csak! Ez lenne a kis unokaöcséd?? ― mosolygott rá szeretetteljesen Antikára és amint közel ért még meg is simogatta a kisfiú arcát.

 

 

― Apukámnak túl sok dolga van Argóban, tudod egy ottani gyárnak is az igazgatója lett és csak nagyon keveset van itthon és ezért vagyok én anyukámnál. De hát... én nem is gondoltam, hogy itt fent ennyire csodálatos minden!

De mindketten kimondottan határozottak voltak és ott az erdő zöld lombjai alatt örök hűséget esküdtek egymásnak. A kis Rusznák Antalon kívül tanúként még jelen voltak az erdő nagy fái, a dombok, a patakok, a kövek... a lemenő Napnak a hegyekre halványan visszaverődő búcsút intő sugarai és az akkor felkelő Hold.. Sőt, még a Vacsoracsillag is, amely tulajdonképpen maga a Vénusz bolygó, a szerelemnek, az egybekapcsolódásnak a bolygója. Aztán még ott voltak az éjjeli tevékenységükre készülődő erdei kisállatok és a fészkeik felé tartó pihenésre vágyó madarak...