„Amikor a fák meghalnak/A város szélén” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései) Új oldal, tartalma: „{{Amikor a fák-cím}} <h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;m…” |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
{{Amikor a fák-cím}}
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">
<!-- A PAGENAME helyére írhatod a fejezet címét, a >.......</h2>kipontozott részre. Így a pervonalas cím megszüntethető! -->
Boldi már több mint egy éve élte szabad életét ott a Sanyó bácsi farmján. Egyáltalán nem volt az a kényelmet leső, henyélő, másokat kihasználó típus, hisz az élet iskolájától mindezek ellenkezőjére kapott komoly kiképzést. Viszont mivel nem született bele a gazdálkodásba, hanem csak a megélhetési kényszer vitte rá, hogy állatokkal foglalkozzon, fuvarozzon, kaszáljon, takarmányozzon, hát eleinte bizony elég szokatlan és furcsa volt ott minden. Azonban már a kezdet kezdetén felmérte, hogy a sorstól kapta, mégpedig ― ''áldásul'' ― ezt a megélhetési lehetőséget és aránylag rövid időn belül elég jól belerázódott a napi tevékenységekbe. Keményen dolgozott, viszont a zaklatott modern fejlődés-orientált ''új'' életforma teljesen kizárt volt az ő környezetében. Ő egy egész más világba került, ahol nem volt hajsza, rohanás, határidő. Nem kényszerült stresszhatások alá, amelyekkel a kor embere lépten-nyomon küszködik és teljes egészében át tudta adni magát annak amit csinált.
Nagyon hamar rájött, hogy, ha valaki napszámra jár mezei munkára, azzal még nem lesz egykönnyen belőle gazdálkodó ember! A szükséges jártasságra viszont csakis akkor kerülhet sor, nemcsak testileg, hanem lelkileg is részt vesz az ottani tevékenységekben. És, hogy ez nemcsak kifejezetten az állatokkal való bánásmódra vonatkozik, hanem abszolút minden tevékenységre érvényes amit ottan csinál! Liától, a szeretett együgyű és tönkrement nővérétől tanulta meg, hogy ha szeretetről van szó, akkor az át kell fogjon embert, állatot növényt… és minden létezőt. És aztán még az Anna egyes szavaira is emlékezve eljutott egészen odáig, hogy feleletet adott arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen '''miért''' kell szeretnie a gazdálkodó embernek a földet. Mit jelent a föld? Ahogyan még szokták mondani: Anyaföld. Mennyire egybe kapcsolódik úgy az emberrel, mint az állatokkal, növényekkel és minden létezővel. Hiszen egy anyát, aki életet adott mennyire kell szeretni! Ő kiskorától fogva anyaként Liát szerette és az ő példamutató tevékenységein keresztül sikerült megtanulnia, hogy miként kell megbecsülni a földet és mindent amivel az megajándékoz.
A létfenntartásukhoz szükséges feltételekkel elégedett volt, viszont mégsem egészen boldog. Hiába, hogy megtalálta az örömet a munkájában, mégis nagyon sokat szorongott. Elsősorban Lia végett, mert időnként bizony nagyon kiszámíthatatlan volt és sok gondot okozott, másodsorban pedig Antika miatt, mert a nyolc osztályt üggyel-bajjal úgy ahogy elvégezte és nem akart tovább tanulni. Folyton azzal mentegetőzött, hogy Boldinak nem lesz aki segítsen. Viszont Sanyó bácsi is azt mondta, hogy elég, ha csak szabad idejében segíti ki nagybátyját és jobb lesz ha tovább tanul és valami szakképesítést szerez magának.
Máskülönben nem volt baj a gyerekkel, megértette az idők szavát, hiszen már egész kiskorától hozzá volt szokva a nehézségekhez. Szófogadó, tevékeny, jó dolgos fiú volt, szerette mindenki, mert kifejezetten segítőkész is volt. Boldi nagyon sokszor mondogatta mintegy hálaadásként, hogy milyen jó is, hogy ''nem az apjára ütött'', hogy nem az a duhaj, kötekedő típus.
Lia viszont csak időközönként akadt ki, de akkor bizony nagyon kellett ám vigyázni rá! Mert végigcsinálta a szokásos ― és olykor a nemszokásos ― ''turnékat'' azzal az el nem felejtett dalszöveggel… Sanyó bácsi a bizonyos kórházi kezelésre segítséget is ajánlott, de Boldi és Antika kitartottak a már jól megszokott és bevált módszer mellett. Ugyanis a mezőkön és erdőkön keresztül elszekereztek vele Annához. Lia ott maradt Antikával, aztán ― Sanyó bácsi nagy ámulatára ― pár nap múlva teljesen normális állapotban autóbusszal visszautaztak.
Azonban Sanyó bácsi nem csak azon csodálkozott annyira, hogy Lia, hetekig teljesen rendben volt, hanem még azon is, hogy amikor aztán munkába lendül, mekkora odaadással bánik azokkal a virágokkal ott a virágházban, mennyire szereti őket, hogyan ápolgatja, hogyan beszél hozzájuk és… még, hogy ''a virágok tényleg meg is értik amikor hozzájuk beszél!!?''
Mivel egész más tervei voltak és a dolgok előmenetelével kapcsolatosan mindig betartott egy fontossági sorrendet, előre egyáltalán nem is számított nagyobb mennyiségben virágokat termeszteni. Azonban amikor látta, hogy a virágok egyre szebbek és csak amúgy gomba módra kezdnek szaporodni, hát bizony Sanyó bácsinak már az eladásukra is kellett gondolnia.
Boldinak nem lett volna aggodalomra, ha Anna kezelései hosszan-tartóbbaknak bizonyultak volna. Viszont Anna már évekkel azelőtt kihangsúlyozta, hogy Lia teljesen nem fog helyrejönni. És ezt nagyon jól tudták. Még Lia is. És azt is, hogy az életben Tónival már nem fog többet találkozni. És amint ez a gondolat nap mint nap számtalanszor átfutott az agyán, egy bizonyos ideig tartotta magát lelkileg, de aztán végül ''átváltott''. Mintegy menekülésképpen átadta magát a képzeletnek. Egy olyan erős képzeletnek amely szabály szerűen megzavarta az elméjét és minden járó-kelő férfiben az ő hozzá visszatérő Tóniját vélte felismerni.
Azonban annak ellenére, hogy a Hold járása már nem jelezte annyira pontosan a Lia kifakadásait, abban mégis biztosak voltak, hogy a kezelések után három-négy hétig nem lesz baj. Olyankor Boldi is nyugodtabban végezte a dolgát és általában olyankor szokott a messzebbre eső kaszálókról haza fuvarozni szénát.
Egyik nap a megrakott szekérrel lassan, óvatosan csaknem a legtávolabb eső kissé vizenyős alattvaló területről tartott visszafelé. A szekér tetején egy fészket csinált magának és onnan biztatgatta a lovakat. Halkan fütyörészett, jól érezte magát, tudta, hogy nem kell harcolnia sem az idővel sem a távolsággal.
Körülbelül nyolc - tíz kilométernyire lehetett a farmtól, amikor egyszer-csak a háta mögött hangos és egyre másra, mintegy ideges ritmusban ismétlődő dudaszóra lett figyelmes. Rögtön rá is jött, hogy nyilván neki szól, viszont nagyon elcsodálkozott, mert a lápos hely miatt azon úton nem szoktak autók járni. Néhány vízkút van arrafelé, de azokhoz ha kell egy óriáskerekű nagy szerelő mozgóműhellyel ellátott szolgálati autó szokott eljárni és nem azon a kis keskeny mezei úton, hanem egy másik kerülő úton. Hisz' el sem férne ott! Viszont az a dudaszó, ― amely már átváltott amolyan hosszan-tartó ismétlésekbe ― hát, egyértelműen neki szólt!
Arra is következtetett, hogy '''miért,''' de azt is, nagyon jól, hogy ha le talál térni arról a keskeny sávról, még az is megtörténhet, hogy feldől a szekér. És mivel nem volt egészen biztos, hogy abban az esetben az autós kolléga majd a segítségére lesz, hát úgy döntött, hogy a ritmust tartva tovább folytatja az útját, mintha mi sem történt volna. Menegetett lassan a szekérrel, az autós meg utána, szintén lassan és egyre csak nyomta azt a dudát. Egészen addig, amíg egy nagyobbacska kanyarig nem értek, ahol aztán Boldinak sikerült félrehúzódnia, hogy végre elengedje azt az autóst, aki szitkokat szórva nagy mérgesen elhúzott mellette úgy, hogy közben még az öklét is rázta feléje. Aztán mintha csak azt akarná megmutatni, hogy mennyi időt pocsékolt el miatta, nagy sebességgel száguldott is tovább.
Boldi már akkor abba hagyta a fütyörészést amikor a dudaszót meghallotta. Viszont amint az autó elhúzott mellette és amint sikerült annak a feléje hadonászó férfi szemébe néznie, hát valósággal belezuhant egy kimondhatatlanul nehéz és nagyon, de nagyon megbántott lelkiállapotba. De annyira, hogy egykönnyen nem is tudott kikászolódni belőle. Szomorú, de végtelenül szomorú lett!
…
A pompaházak java része úgy ötszáz méterre egymástól felsorakozva mintegy határterületet jelölve egészen nyolc-tíz kilométer hosszúságban különválasztották a külvárosban a lakótelepeket a csaknem egybeolvadó kisipari és mezőgazdasági zónáktól. Azonban Argónak abban a negyedében egyre-másra szaporodni kezdtek még amolyan kisebb-nagyobb, úgynevezett kereskedelmi egységek, amelyekből a legtöbb épp oda a nemhivatalosan megnevezett határterületekre épült. Ezek leginkább élelmiszerboltok, kisebb vendéglők vagy ''bároknak'' nevezett kocsmák voltak.
Dallasz közelében is volt egy ilyen "''Arabella''" néven futó ''vendéglátó'' központ és nem volt messze a Pici-tanyától sem. Amolyan modern kornak megfelelő vendégváró kis épület volt, amelyben lehetett étkezni is meg alkoholt fogyasztani is. A vendégek zöme a különböző farmokról, tanyákról, műhelyekből összeverődött ― általában sors-gyötört ― emberekből tevődött össze. De járogattak oda még enni, ― vagy még illogatni is ― a villanytelepről és a vízkutaktól, pompaházaktól is munkások.
Egy-egy hosszabb fuvar lebonyolítása után időnként Boldi is betévedt oda és az ott összeverődött sorstársakkal el-el beszélgetett egy-két kupa sör mellett. A beszédtéma olyankor természetesen mindig a napi tevékenységeiket foglalta magában. Lovakról, tehenekről, juhokról, takarmányról… etetés, itatás… ki mivel foglalkozik inkább arról szeret beszélni. Azaz egy idő után, jobban mondva néhány pohár sör után, már úgy szokott lenni, hogy csak szeretne beszélni, mert ugyanis egy adott pillanatban a helyzet oda szokott alakulni ott az asztaloknál, hogy ''mindenki csak beszél és senki sem hallgat meg senkit''. Az asztalnál amelynél Boldi is üldögélt, már épp ez a stádium volt alakulófélben amikor egy épp távozni készülődő munkáscsoport a bejárati ajtónál hirtelen visszahúzódva illedelmesen utat engedett egy épp belépni akaró férfinak.
― Tessék csak jönni mérnök úr! ― szólították fel többen is és hanglejtésükből egyértelműen kiérződött, az őszinte tiszteletadás. A férfi lépett is, arckifejezésén kölcsönös tisztelettel és amolyan köszönetfélét mormolt, majd szerre kezet is fogott mindegyikükkel. Aztán még néhány formaságból elhangzott szóváltás után már búcsúzkodtak is és az emberek kiléptek az ajtón, a férfi pedig otthonos mozdulattal helyet foglalt az egyik ebédlőasztalnál.
Annak ellenére, hogy Boldi, asztaltársaihoz hasonlóan már kissé bódult fejjel vegyült az eszmecserébe, e jelenet a figyelmét mégsem kerülhette ki. ― Micsoda salapolás!!! Mit is jelent a ''titulus!?'' …A ''mérnök úr!!!'' … Mennyire megváltozott!? Lehet, hogy már rá sem ismerne!? Egy ''szerencsétlen parasztemberre !?'' Mérnöki pályafutása alatt bizonyára nagyon hozzászokhatott, hogy ''őt mindig előre engedik!'' … Mert, ha nem!? … Hát az ő kezében a hatalom! … Az! És mindent megszerez, ami kell neki! ― De mégis az Isten megverte! Jól is van! Ha egyszer nem őt illette!!! … De aztán végül is '''kit''' illetett??? … Hol lehet most Imola? … Vajon az a fa ott fent a hegyoldalban, az a gyertyánfa még öleli-e azt a szép karcsú juhart??? … De hát mit is ér az, ha csak a fák ölelkeznek?? ― "''Anna! Anna! Sok bölcsességgel bírsz, de a dolgok mégsem alakulhatnak úgy, hogy jóslatod beváljon!''" Hiszen az az óriási szakadék a mely köztük tátong, az egyszerűen áthidalhatatlan! Vagy egyiknek kellene felemelkedni, vagy a másiknak leereszkedni, hogy összetalálkozhassanak. Ő pedig felemelkedésről még csak nem is ábrándozhat, viszont Imolát sem tudná semmiképpen elképzelni az ő környezetében, amint állatokat lát el, vagy Liához hasonlóan elégedetten ültet, gyomlál… és, hogy annyira jól is érzi magát…
Artúr miután a kedves kis pincérlánytól a szokásos ebédjét megrendelte, egy enyhe lazításnak átadva magát csak azután vette jobban szemügyre a körülötte lévő asztaloknál ülő embereket. Általában rendszeresen járogatott oda, viszont mégsem volt feltűnő egy-egy ismeretlen arc sem, hiszen gyakran járogattak oda alkalmi munkások, vagy szezonra szegődött napszámosok is. Azonban akkor, abban a pillanatban amikor csakúgy körülnézett, mégis épp egy ismeretlen arc látványa volt az ami hirtelen nagyon gondolkodóba ejtette. Azaz '''csak ott, az Arabellában''' nem látta még azt a férfit… néhány nappal azelőtt viszont igen, amint oly nyugodtan üldögélt a szénásszekér tetején, amikor ő annyira sietett… Viszont akkor minden olyan gyorsan zajlott és megoldatlan problémáival annyira elfoglalt volt, hogy nem tudta pontosan megállapítani hogy nagy siettében tényleg ''annak'' az embernek dühöngött-e oly kegyetlenül, akivel semmiképp nem szeretne találkozni. Akire nem is tudja, hogy miként kellene gondolnia, hisz' már túl tette magát felesége elvesztésén, de hát… azért mégis…? Akkor hirtelen, amikor fény derült a nagy titokra, hát bizony nagyon sokféle gondolat megfordult a fejében Boldival kapcsolatosan is.
Amint e különféle gondolatok árasztották el az agyát, a százszázalékos meggyőződés végett egy kis ideig még tanulmányozni próbálta a fiatalember arcát. Közben a lány felszolgált és amíg ott foglalatoskodott még néhány barátságos szó is elhangzott köztük, majd miután távozott, Artúr sűrűn az ''idegen'' felé pillantgatva meglehetősen elég nagy gondok közt fogyasztotta el az ebédjét. Az alatt az idő alatt végképp tiszta kép derült a férfi kilétét illetően. Akkorra már rendbe rakta gondolatait, érzéseit ― azaz nem egészen, mert a néhány nappal történt incidens végett nagyon kezdett neheztelni magára. Azért a viselkedéséért. Hiszen nagyon is felmérte, hogy Boldi ― szegény Boldi ― nem is volt hibás! … Csak hát akkor ő olyan nagy gondban és sietségben volt, hogy egyszerűen elvesztette a tartást… és az emberi érzést magában. … És éppen ''Boldival'' kellett ezt megcsinálnia!!!
Már jó ideje, hogy befejezte az étkezést és amint gondolatain rágódott, hirtelen annak az asztaltársaságnak a felbomlására lett figyelmes, amelynél Boldi is ült. Amint szedelőzködtek, egyesek már fel is álltak a helyükről, dülöngélve tologatták a székeket, közben még hagyakérozgattak egymásnak.
Boldi épp akkor állt fel amikor Artúr az asztalukhoz ért. Az emberek leplezetlen csodálkozással néztek szembe vele, mintha csakúgy önmaguktól kérdezték volna, hogy honnan kerülhetett oda, majd miután kissé felocsúdtak egyesek már tiszteletteljesen köszöntötték is a mérnök urat. Először azok akik már ismerték, aztán az illendőség kedvéért kissé alázatos formában a többiek is. Amint Artúr valamennyiükkel kezet is fogott, meglehetősen furán csengett a sok "''jó napot''" köszöntgetések után az a kölcsönös "''szervusz''", amikor végül Boldinak nyújtott kezet. Boldi társai kissé nagyot is néztek és bizonyára, ha egymásnak nem is, de magukban azért feltették a kérdést, hogy: "''Ezek vajon honnan ismerhetik egymást, hogy még tegeződnek is?''"
Nem telt bele sok idő és megtörténtek aztán a végső búcsúzkodások, az emberek lassan kiszivárogtak a teremből és közben Artúr Boldit egy rövid visszamaradásra kérte fel. Amelyet aztán ― amint telt, egyre csak telt az idő és ők mindig csak beszélgettek ― egyáltalán nem lehetett ''rövid''-nek nevezni.
― Tudod, az egész ott romlott el, hogy nem tartottuk fenn a kapcsolatot egymással. ― magyarázta Artúr Boldinak amikor már körülbelül a második vagy harmadik üveg bor fogyasztásánál tartottak.
― Az igaz-barátok elbeszélik egymás közt úgy az örömüket, mint bánatukat. Ahogy mondani szokás: ''Együtt sírnak, együtt örvendenek''. … Ha igazán barátok! ― emelte fel mutatóujját mintegy jobb kihangsúlyozásként Artúr.
― És az én megítélésem szerint mi ketten bizony azok is voltunk. … Csak hát különféleképpen alakult a sorsunk! Sajnos.
― Sajnos így van! ― hagyta rá Boldi, akin kissé jobban látszódott az alkohol hatása, mint Artúron.
― De azonban egy dolgot ne feledjünk! ― emelte fel mutatóujját ismét Artúr és közben kitöltötte a bort a poharakba.
― Hogy a sorsunkat valamiképp mi is irányíthatjuk! Érted édes öregem? És ha oda irányítjuk, hogy újból tartani fogjuk a kapcsolatot egymással és újból jó barátok leszünk, akkor többé már nem történhet semmi rossz köztünk!
― Nem történhet … ― mondogatta Boldi kissé zavaros fejjel ― Tartani fogjuk a kapcsolatot… és barátok leszünk!
Már jól eltelt az idő, több mint négy órája ''békültek'' a poharazgatás közben és már Artúr sem a reggeli teájával volt, de azért Boldinál jobban fel tudta mérni a helyzetüket és egy bizonyos fokú jobbulás érdekében változtatott. Boldi szabadkozása ellenére vacsorát rendelt. Ez kifejezetten jó ötletnek bizonyult, mert mindkettőjük agya aránylag kitisztult. Azonban Boldi az étkezés után reálisabban kezdte szemlélni a dolgokat és minden áron pótolni akart a számlába.
― Nem fizethetsz mindent Artúr, hisz' az neked nagyon sokra megy!
― Barátom én hálát adok az Istennek, hogy ezt megengedhetem magamnak és hogy téged megtisztelhetlek. Ezt őszintén mondom! És nem szeretném, ha ezért adósnak éreznéd magadat velem szemben. És tulajdonképpen, hogy most már szomszédok is lettünk, bármikor, bármire szükséged lesz, számíthatsz rám! Érted?
Aztán mivel a barátságukat megerősítő ígéretek fázisánál tartottak, hát Boldi is a tőle telhető módon tette az ajánlatokat Artúrnak.
― …Tudod, ott nálunk a tej, a túró, a sajt, tojás meg a hús nem a boltokban vagy áruházakban való élelmiszerekkel talál! Amiket ottan árulnak azok mind amolyan ''műdolgok''! Nincs meg bennük az a teljes életerő amire tulajdonképpen a mai világban nagy szükségünk van. Majd ha meglátogatsz, te magad is megállapíthatod ezt az észrevehető különbséget.
Nem azért mert kissé kijózanodva nem érezték jól magukat vagy nem talált volna a szó, de mégis úgy döntöttek, hogy a találkozásuk és barátságuk megpecsételésének örömére még egy üveg borral elnyomtassák a vacsorát. Amint újból poharazni kezdtek, Boldi még mindig az őszinte barátságról elmélkedett és mintegy kis gondolkodás, fontolgatás után azt a dolgot említette meg amit már rég ki szeretett volna mondani.
― Tudod Artúr, én eddig még nem említettem, de van egy furcsa dolog, ami szerint mi ketten Imolával tényleg egybe tartozunk. Viszont, hogy ez az ''egybetartozás'' pontosan mit is jelent azzal mégsem vagyok teljesen tisztában.
Artúr mivel már régebb túltette magát az Imolától való elszakadásból adódott lelki problémákon, így a lehető legtermészetesebb módon próbált ráhangolódni barátjának e kijelentésére.
― Úgy érted, hogy ti ketten idővel még valamiként kapcsolódni fogtok? ― próbált érdeklődni bővebben.
― Hát, az egyszerűen elképzelhetetlen. ― legyintett Boldi ― Inkább úgy értelmezném, hogy csak amolyan lelki szinten, vagy ahogyan Anna szokta emlegetni: ''spirituálisan''.
― Spirituálisan!? ― hümmögött Artúr kissé értetlenül ― …És ahogyan '''Anna''' szokta emlegetni??
― Igen. ― lendült bele kissé már bátrabba Boldi a magyarázkodásba ― Ezt tőle tudom. Azaz bizonyára Imola is tudja, hisz' nem felejthette el amikor még gyerekekül látogatgattuk ott fenn a Szénégetőnél…
― És mit mondott akkor? ― kérdezte Artúr és titokban nagyon örvendett annak, hogy Annával kapcsolatos dolgokra terelődött a beszélgetésük.
― ''Akkor'', az csak egy fajta fákkal kapcsolatos jóslás volt csupán, de aztán néhány évre rá, megmutatta nekem az én fámat, meg az Imoláét is.
― És??
― És aztán ott olyan különös érzések futottak rajtam végig, hogy azokat el sem tudom mondani.
Artúrban hirtelen annak az érzésnek az emléke elevenedett fel, amelyet alig pár napja érzett, amikor a Galócás patakja mentén lefelé ereszkedve ő is a ''saját fájával'' találkozott és egy fajta belső indíttatást érzett, hogy beszéljen is róla, de aztán végül is jobbnak látta, hogy előbb Boldit hallgatja meg. Aztán amikor Boldi kifejezett tanácstalansággal elbeszélni-valójának a végére ért, mivel nem tudott konkrét útbaigazítással szolgálni, hát akkor ő is a fákkal, a ''fájával'' és Annával kapcsolatos régi élményeiről kezdett beszélni. És közben amint buzgalommal töltögette a poharakat a beszélgetés fonalát semmiképp nem engedte elszakadni az Annához kapcsolódó témáról. Hasonlóképpen mint amikor Szala-Vátra el-el járogatott, Bolditól is puhatolózni kezdet a lány után. Hogy mi a tulajdonképpeni igazság? Tényleg annyira romlottá vált-e ahogyan azt sokak emlegetik? Hogyan él? Miért költözött a Szelek pusztájára? … És… valóban műveli-e azt a ''fekete mágiát…''?
― Tudod Artúr nekem… már csak Lia végett is szorosan kell tartom vele a kapcsolatot. ― mondta Boldi teljes magabiztossággal ― És hidd el, őszintén mondom neked, hogy '''Anna csak a régi maradt!''' Az, hogy ki miket beszél róla, azt egyszerűen nem érdemes meghallgatni.
― És amiatt a haláleset miatt csak a pasasnak az anyja vádolja, vagy talán még mások is? ― kérdezte Artúr.
― Hát azzal kapcsolatosan nagyon zavaros minden, de megnyugtatlak, hogy Annának semmi köze sincs az egészhez! ― jelentette ki Boldi határozottan.
― Bakszászt én már gyerekkoromban ismertem és már akkor egy olyan Tóni-sógoromhoz hasonló duhaj, verekedős volt, csak azzal a különbséggel, hogy még nálánál is hülyébb volt. Aztán a történtek felől amit biztosra tudok azt elhiheted! … Mert mondom még egyszer: Anna a régi maradt! Ő nem változott! Csak az emberek.
Aztán Boldi elmesélte azt a rövid történetet, amelyet a hiteles forrásból ― Annától ― hallott.
― Azt is emlegetik, hogy a pasas megerőszakolta Annát! Ez igaz? ― kérdezte Artúr.
― Ez sajnos igaz. ― mondta Boldi szomorúan ― Viszont én nagyon jól tudom, hogy nem Anna provokálta ki, hogy kivágja a saját éltető fáját! De sokan ezt gondolják és ezért is boszorkányozzák. Érted?
Ekkor Artúrnak a tudatába hirtelen egy olyan mélyre temetett érzés hasított bele, amellyel még serdülő korában küszködött nagyon sokat és mégsem tudott zöld ágra vergődni vele. És amint visszagondolt úgy érezte, mintha épp ezáltal a spontán visszaemlékezés által kapta volna meg a választ arra a nagy kérdésre, amely – főképp az utóbbi időben – a vágyódásaival kapcsolatosan nap mint nap egyre jobban foglalkoztassa. Hogy tulajdonképpen miért érez amolyan honvágyérzéshez hasonlatos lelki vonzódást, amikor valahányszor a hegyek felé néz. Hiába törte a fejét, próbálta elemezni önmagát, mégsem kapott kielégítő választ rá.
Körülbelül tizenöt éves lehetett, amikor dugiban egyik osztálytársától egy akkoriban tiltott könyvet kapott kölcsön. Mivel a tiltott dolgok mindig különös izgalmat keltenek, hát Artúr már a nekilendülés előtt valami kimondhatatlan különlegességre számított. … És már a könyv olvasásának kezdetén már meg is kapta azt. Egy különösen mély lelki érzést. Amely aztán elkísérte egészen a befejezésig. Sőt! Még annál is tovább. Egészen addig, amíg ez az érzés egyszerűen megmagyarázhatatlanná vált számára és már szeretett volna szabadulni tőle, de lépten-nyomon felidéződött benne és annak hatására gondolatban egyfolytában vele élt. Vagyis azzal, ami abban a könyvben írva volt. A könyv Wass Albertnek ''A funtineli boszorkány'' című könyve volt és a benne leírt események annyira megdolgozták Artúrt lelkileg, hogy csak nagyon hosszú idő múlva tudott szabadulni attól a különös megmagyarázhatatlan mély együttérzést, csodálatot, vágyódást, szerelmet, félelmet keltő lelkiállapottól. És csak húsz év múlva tudatosult benne, hogy mindezektől tulajdonképpen nem szabadult, hanem csupán a tudattalanja mélyére temette azokat.
Miután mindezeket kellőképpen tudatosította is magában, hirtelen amolyan közömbösséget színlelve csakúgy megkérdezte Bolditól, hogy olvasta-e a könyvet, vagy egyáltalán hallott-e a Funtineli boszorkányról. De aztán mivel Boldi nem volt témában, hát nem beszélt élményéről és jobbnak találta, ha továbra is ráfigyel.
Aztán Boldi miután elmesélte mindazt amit biztosra tudott, hát pár szóban említést tett még azokról a homály fedte dolgokról is. Elbeszélte, hogy Ignác néhány órával a halála előtt a kocsmában mennyire brutálisan megvert és kifejezetten megalázott egy bizonyos Bebe néven ismert végtelenül gyáva embert akiről soha senki nem feltételezte volna, hogy képes lenne még ölni is. Viszont annak ellenére, hogy Ignác halálát meglehetősen homály fedi, Bebe-t bizony gyilkosság vádjával elítélték. Azonban Ignác anyja egészen másként látta a dolgokat és a folytonos vádaskodásainak köszönhetően Annát még a hatósági szervek is annyira zaklatni kezdték, hogy abból kifolyólag el kellett ''menekülnie'' a Szénégető pusztája béli kis kunyhójából még fennebb oda arra a zord helyre, a Szelek pusztájára, hogy a fája közelében lehessen mert csak úgy érezte valamennyire biztonságban magát.
Artúr mindezek hallatára immár teljesen tudatosan élte az Anna iránt való mély együttérzés keserűséges állapotát. Fájdalommal állapította meg, hogy akkor, még annak idején amikor a könyvben szereplő boszorkány kitaszítottságát élte át kifinomult lelkében, vigasztalásként néha még tudott zsonglálni a gondolatokkal, hogy ''ez csak egy könyv''! ― Viszont itt, az Anna esete ez '''a valóság!''' A hihetetlenül igaz valóság, amikor valakinek egy ilyen életet kell megélnie! Ennyit kell szenvednie! … És miért?? …
Igaz, hogy akkorra már mindkettőjükön újból úrrá kezdett lenni a vörös bor hatása és már kissé zavarosabban gondolkozott, de annyit felfogadott magában ott hirtelen, hogy bizony személyesen utánajár a dolgoknak és, ha netalán Anna tényleg rossz úton haladna, hát majd segíteni fog rajta. Meg fogja menteni. És egy fajta kötelességtudat lett úrrá rajta amit már kellőképpen Boldi barátjának is kihangsúlyozott, aki a lehető legnagyobb természetességgel egyet is értett vele és a továbbiakban nagy buzgalommal ecsetelte, hogy bizony Anna milyen sokat segített rajtuk. Főképp azon a szerencsétlenül járt nővérén, Lián. És szintén azon az elhatározáson volt, hogy az elkövetkezendőkben Artúr mellett majd ő is derekasan ki fogja venni a részét az Annának való segítségnyújtásokban.
Már tíz óra felé járhatott az idő és jó pár üveg vörösbor elfogyasztása után eléggé ittas állapotban afelől kezdtek egyezkedni, hogy miképp látogathatnák meg Annát a legrövidebb időn belül.
― Tudod mit? ― szólt Boldi, mint akinek egy hihetetlenül frappáns ötlet jutott az eszébe. ― Én Liát nemegyszer vittem már itt a rövidítőkön Annához! Jól ismerem az utat egészen a Szelek pusztájáig. Befogom a lovakat és elmegyünk most! Hisz' még korán van! Mit szólsz?
Artúr gondolkozni kezdett, vagy legalábbis azt próbálta mert ugyan olyan részeg volt mint Boldi. Azonban mégiscsak sikerült válaszolnia barátja kérdésére, sőt, még módosított is az ötleten.
― Hát… Nem! … Szekér… lovak… Nem! ― legyintett esetlenül a kezével, mintha nem is akarna hallani róluk. ― Én arra gondoltam, hogy beülünk a ''daktari''-ba és azzal megyünk !
― Mibe??? ― kérdezte bambán Boldi.
― A terepjárómba. ― helyesbített Artúr. ― Amelyikkel majdnem elüttettelek a múltkor. ― tette hozzá viccelődve. ― Tudod így hívom azt a járgányt.
― De hát szabad neked vezetned?? ― képedt el Boldi bután.
― Hát… a mezőn, az erdőn… a rövidítőkön, amelyeket te olyan jól ismersz…
Aztán mély érzésű részeg emberekhez illően, hogy az iránt a szerencsétlen sorsú lány iránt való segítőkészségüket valamiként kifejezzék, még vettek két üveg bort és üggyel-bajjal nekikészülődtek, majd elindultak a terepjáróval a mezőn keresztül a hegyek irányába.
{{Amikorafák-lapoz}}
| |||