„Az elvarázsolt hegygerinc/Az élet megy tovább” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései) Új oldal, tartalma: „{{Az elvarázsolt-cím}}” |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
{{Az elvarázsolt-cím}}
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">9. Az élet megy tovább </h2>
=== <big> Árván maradva </big> ===
Grétát különösen nem rendítette meg, amikor tudomást szerzett apja haláláról. Sokkal nagyobb gondban volt, hogy mi fog történni a nyuszikkal, meg a többi állattal, hisz' jól tudta, hogy egyedül már nem maradhat többé ott velük. Már elégé nagy kislány volt ahhoz, hogy megértse azt, hogy aki árván marad, annak árvaházban van a helye és nem is ellenkezett, amikor a gyámhivataltól a kirendeltek szóba álltak vele. Fel villant az a lehetőség is, hogy hátha vissza mehet a nagyapjához Jarabóba, ahol minden sokkal másabb, mint a nagyváros forgatagában, de el mondták neki azt is, hogy egyelőre a nagyapja holléte felől még nincs semmi hír, viszont folyamatban van a keresése és amint rátalálnak, akkor természetesen vissza mehet hozzá. Aztán amikor Gréta visszagondolt mindazokra a három éve történt gyötrelmes percekre, amikor erőszakkal vonszolták el őt onnan a bazár mellől, kissé bizonytalankodni kezdett ebben a lehetőségben. Ugyanis akkor, az elválásukkor valahogy nem érezte, hogy valaha is találkoznának még a nagypapával. Nem tartotta kimondottan lehetetlennek, de azért nagyon nem is reménykedett. Pedig nagyon szeretett volna ismét a nagypapának segítkezni a bazárnál… és ki járogatni úgy, mint azelőtt az erdőbe, fürdőzni a Túr-Turiban… De valahogy kész csodának tartotta, ha mindez csakúgy megadatik.
De az idő csak telt és a "csoda" nem ugrott be. Még a városból is elkerült egy másik, csak olyan nagyvárosba, amely teljesen idegen volt számára. Más iskola, más környezet. Valahogy a börtönt is épp olyannak képzelte el, mint amilyen ott volt abban az árvaházban, amelybe került. A kis házban a város szélén legalább kapott elfoglaltságot magának, ott voltak az állatok, amelyek valahogy adtak valamit az erdőből, az ösvényekből, a patakokból, a kövekből, a faluból… a szabadságból… Aztán még el is járhatott legalább megnézni a hegyeket… De az "otthonban"…? Az kész börtön! A közösségbe való beilleszkedésnél nem volt problémája, mert lelkileg nem volt annyira érzékeny, hogy minden apróságért elsírja magát. És különben is már "volt tapasztalata" arról, hogy milyen a nagyvárosi fejlődőképes mentalitás. Sokféle alakokkal került kontaktusba, de mivel még a nagymenők is egy idő után valamiképp megérezték, hogy "ez a lány nem fél", az nagyon sok előnyt jelentett Gréta számára. De egyáltalán nem afféle előnyt, amivel "élni" is szoktak, hisz' ő amúgy sem "élt" semmiféle előnyökkel. Ugyanis néha azért "megmutatta", hogy bizony valamiképp fölöttük áll, de nem próbált senkit lejjebb csúsztatni a "ranglistáról".
A tanulással nem volt különösebb problémája. Viszont voltak olyan tantárgyak is, amelyeket egyáltalán nem szeretett. Amelyekből épp csak annyit tanult, hogy átmenő jegyet kapjon. Ilyen tantárgyak voltak a történelem, a politikai gazdaságtan, állampolgári nevelés…A legjobban a növénytant, állattant, földrajz ismereteket szerette.
Az árvaház intézetében meglehetősen egyhangú program volt. Viszont a lányok épp ebből kifolyólag a maguk módján néha kissé "befűszereztek", hogy ők is élvezhessék az élet örömeit. Ez legtöbbször csak abból állt, hogy a bizonyos megengedett, vagy szervezett programokon olyan modifikálásokat hajtottak végre, hogy homlokegyenest eltértek minden kimondottan nevelő hatású pedagógiai tervektől. Mindig, minden pillanatban valakit kijátszottak a nevelők, vagy ügyeletesek közül és ki-ki a maga módján érvényesítette magát. Mivel a legnagyobb korosztály intézete volt épp ezért a legnehezebben lehetett bánni velük. És lehetséges, hogy épp ebből kifolyólag voltak köztük nagyon sokan, akik életfelfogásuk szerint ítélve egy meglehetősen züllött és szertelen életforma elébe néztek. Gréta nem az a fajta volt, aki különbséget szokott tenni az emberek közt. Ő egyáltalán nem nézett le senkit, de viszont még azok közül sem magasztalt fel senkit, akik néha azért elvárták volna tőle. Azonban, mivel nagyon finom ― szubtilis ― érzékelő képességekkel rendelkezett, nagyon meg tudta különböztetni a különféle energia áramlások minőségét és természetes módon rá tudott érezni arra, hogy ki milyen energiát áraszt maga körül és milyen energiát próbál "elszívni" a másiktól. Tisztában volt mindazokkal az igazságokkal, hogy az úgynevezett "pozitív energiákért" tudattalanul milyen harcok folynak és mitől lehetnek rossz közérzetűek vagy épp feldobottak az emberek. Az effajta spirituális képességekkel, ő már tudatosan kezelte az energiák áramlását. Egyszerűen elment azokról a helyekről, ahol nem érzékelte kellőképpen az építő jellegű áramlásokat. Éppen ezért, az iskolában mindig jobban szerette, mint az intézetben, ahol folyton csak nyomottságot, sőt meglehetősen romlottságot érzékelt általában. Ha egyszer tehette, mindig el időzött "valamiért" az iskolában.
Mivel az iskolában nem volt "botanikus kert", ő magán szorgalomból ápolgatni kezdett csaknem minden virágot, növényt, fát, amely volt az iskola területén. Fokozatosan kezdett bele és egyre többet és többet ültetett, oltott, nemesített, míg a tanárok közül egyre többen kezdtek felfigyelni odaadó tevékenységére. Nyár elején került oda és őszre csaknem teljesen átvarázsolta az iskola udvarát. Kis ízléses parkok létesültek, ízlésesen elrendezett bokrocskákkal, szebbnél szebb virágokkal és Gréta délutánonként is egyre több időt tölthetett az iskolában. Erre külön engedélyt is kapott, mivel a növénytan tanár volt, aki legelőre felfigyelt munkásságára és az ő közbenjárásával engedélyezték Grétának, hogy bármikor gondozhassa a virágjait. Annyira beleélte magát a virágok, a növények világába és néha úgy "elbeszélgetett" a virágokkal, hogy meglehetősen humorosnak tűnt, főleg a diáktársai előtt és egyesek még bolondnak is nézték. De ezt szemtől szemben azért nagyon mégsem emlegették, mert tudtak a "boszorkányos" képességeiről is.
A növénytan tanárt becses nevén Ladó Adorjánnak hívták, de a diákok a Ladó Adi-ból leegyszerűsítve maguk közt "Ladi"-nak becézték. Ez a bizonyos Ladi tanár úr már kezdetkor tájékozott volt a kis "árvaházas" lányka Botanikus kerti tevékenységei felől, de egy idő után az tűnt nagyon fel neki, hogy mennyire ki ismeri magát a gyógynövények világában is.
― Kitől tanultál meg ennyi mindent a vadon élő gyógynövényekről? ― kérdezte egy alkalommal és egész biztos volt abban, hogy nem könyvekből.
Gréta csak vállat vont. Mit is felelhet erre a kérdésre. Ismeri. Egyszer megismerte valamennyiüket. De hogy mikor…?
― Nem tudom. ― mondta egyszerűen.
― Nem-e volt egy nagymamád, vagy hasonló korú rokonod …? ― kérdezte csodálkozva Ladó.
― Hát… Nagyapával éltünk együtt sokáig. ― mondta Gréta és Ladó aztán arra következtetett, hogy bizonyára az öreg lehetett az, aki meglehetősen sikeresen át tudta adni tudományát az unokájának.
― Volt sok lehetőséged, a természetben járni? ― faggatta tovább Ladó
Gréta kucorgó helyzetéből felnézett és a tanárra vetítette átható röntgen szemeit. Csaknem fél éve már ismerte ezt az embert és nem érzett ki semmi negatívat a lényéből. Semmiképp nem tartotta rossz embernek, hiszen tiszta szívből segített rajta, amikor engedélyt szerzett neki, hogy legtöbb idejét ott tölthesse, ahol igazán szereti és amikor néha el-el beszélgettek mindig kellemes simogató és békés érzések töltötték el. Ez villant meg a "természetben való járás" említésének hallatára is. Hisz' ő nem csak járt a természetben, hanem eggyé tudott válni véle. Érezte a fák suttogását, a patak csacsogását, a szél hangját, az állatok beszédét, mindent át élt, ami ott az erdőben történt. És nemcsak a 'jó időben' szerette a természetet. Élte a mindazokat a sokak által kellemetlennek tartott pillanatokat is, amikor mindent köd borított és ázott volt a föld, a lombok, a fák…Ő akkor is pontosan tudta, hogy mi történik ilyenkor az erdővel és tudta azt is, hogy semmi sem lehet mindig egyforma és az igazi szépség csakis a változásokból eredhet. Még hirtelen meg is sajnálta Ladit, aki annyi gyereknek a Természet ismeretet tanítja az iskolában és mégsem ismeri igazán a természet csodálatos rejtelmeit.
Ladó Adorján, mint általában mindig, kissé zavarba jött az átható szempár különös hatására. Érezte, hogy valami egyszerűen
megbabonázza, amikor a kislány csak egyszerűen mélyen a szemébe néz. Olyan kimondhatatlan vonzóságot érzett, olyankor amit még életében soha nem tapasztalt senkivel. Viszont ezt még saját magának sem merte bevallani. Ez nem lehet igaz!
Ilyen nem lehetséges, hisz' még csak egy kislány. De valahogy mégis (ő) a nőt látja benne (?). És ha jól meg nézi, nem is lehet mondani róla, hogy annyira különösen szép lenne. (?) Mert nem az a kimondott szépség, ami rabul ejtheti az ellenkező nemet. ― Azonban ha teljesen őszinte akar lenni önmagához, be kell látnia, hogy a "rabul ejtést" nem kimondottan a szépség határozza meg.
Tanár létére, ― de csak ezzel a lánnyal ― ő volt aki a diák nézésétől előbb fordította el tekintetét. Mivel Gréta nem felelt a kérdésére, zavarában arra gondolt, hogy a kis árvának bizonyosan fájó emlékek szabadulhattak fel a lelkében és együtt érzően közelebb lépett hozzá.
― Nem akartalak elkeseríteni! ― mondta csendesen és vigasztalóan meg simogatta a lány arcát. ― Tudod, mindenkinek vannak olyan emlékei, amelyekre ha csak rágondol, bánatos lehet.
― Nem vagyok bánatos, csak tudom, hogy akkor sokkal jobb volt, mint most. ― mondta Gréta komolyan.
― Amikor nagyapáddal együtt járhattatok a természetben? ― kérdezte, arra gondolva, hogy jól jöhet a lánynak, ha minderről beszélhet.
― Nem. ― felelte a lány és tekintetét felemelte a magas fák koronájára.
― Nem jártatok együtt sétálgatni? ― kérdezte Ladó csodálkozva ― Hát akkor kivel jártál?
― Egyedül. ― felelte a Gréta és még mindig felfelé nézett.
― Egyedül??? ― kérdezte a tanár csodálkozva jól meg nyomva a szavakat
― Egyedül. ― emelte vissza rá a tekintetét nagy csodálkozva ― Hisz' Nagyapának egyfolytában dolgoznia kellett! … És különben is egyedül mindig jobban szerettem csinálni mindent.
Aztán Ladó kérdezősködni kezdett, hogy hol és merre járkált egyedül, a lány olyan vágyakózóan beszélt mindezekről, hogy egyszeriben fellángolt benne az együtt érzőség és felajánlotta Grétának, hogy el viszi azokra a helyekre, hadd lássa meg újból.
Gréta kissé elképedt az ajánlaton, majd elmosolyodott.
― De hát a tanár úr nem is tudja, hogy melyik hegy aljában folyik a Túr-Turi !!
― De ha te majd meg mutatod, akkor már én is fogom tudni! ― mosolygott vissza rá Ladó is.
Ladó tanár úr előre arra gondolt, hogy egy közös iskolakirándulás szervezése folytán válthatja be Grétának az ígéretét. Meg is indult, sokat jött-ment, intézkedett ennek a dolognak az érdekében, de bizonyos változások végett nem sikerült pont oda, az ígért helyre megszerveznie a kirándulást. Amikor ezt (négyszemközt) közölte Grétával, a lány nem szólt semmit, de csalódás tükröződött az arcán.
― Jól tudom, hogy neked nem mindegy az, hogy melyik erdőbe megyünk kirándulni, de megígérem neked, hogy a saját autómmal foglak majd elvinni oda, ahová te irányítasz. ― mondta őszintén és valahogy jól szembe nézett a lánnyal.
Időközben megtörtént a jól szervezett iskolakirándulás is, amelyen nagyon sokan részt is vettek és aránylag minden gyerek számára bizonyos élményt nyújtott a közvetlen kapcsolat az erdővel. Gréta is nagyon jól érezte magát, hiába, hogy neki nem volt különösen újdonság az erdővel való együttlét, mégis része volt egy fajta szabadság élvezésében, amelyben már nagyon rég nem volt része. Ladó mindezt örömmel állapította meg és titokban ígéretéről is említést tett, amit a közeljövőben meg is valósított.
Mivel szép hosszú ősz volt az ígért kiránduláshoz az idő is nagyon kedvezett. Igaz, hogy ez már "nem hivatalos" túra volt, mert csak ketten indultak el, de mindez iskola programon kívül volt szervezve és a Gréta kilépőjével kapcsolatos követelmények szabály szerűen el volt rendezve. Mindezek elrendezésére Ladó tanár úr nagyon nagy hangsúly fektetett és meglehetősen izgatott is volt, amíg rendezte őket. Őszinte érzelmek vezérelték arra, hogy egy kis árvának valóban örömet szerezhessen. Ez szín igazság volt és ez felől nem volt szüksége sokat töprengenie. Viszont a Grétával kapcsolatos furcsa érzésein már nagyon sokat mérlegelt és folyton azzal próbálta nyugtatni magát, hogy mivel több mint 15 év házasság után még sem adatott meg neki, hogy apa lehessen, hát bizonyára azért vonzódik annyira ahhoz a kislányhoz. Mivel árva, hát valahol neki is szüksége lenne szülőre és mivel ő is nagyon igényelné…hát valahogy így álla dolog…(?) Azonban nem akarta elismerni önmagának sem, hogy minden azért nem teljesen így van ezzel kapcsolatosan, mert valamiképp egy másféle vonzódást érez ez a kislány iránt. Nem kimondottan szexuális vonatkozású. Sőt! Ez nem is áll fenn. De valahogy amint mondani szokás, hogy a '''mag'''-ban látni lehet a kifejlett növényt, hát ő a Gréta kis lényében látja a nőt. .De vajon miért??? És egy idő után ― miután kénytelen volt bevallania magának ― már kezdte kissé idegesíteni is a dolog. Főképp, a kettesben töltött kirándulásukat követően.
Több mint 200 kilométert kellett megtenniük, amíg Gréta végre megpillanthatta az Onga sziklás oldalát. Négy év telt el azóta, hogy utoljára látta azt a tájat. Amint begördültek a Jarabó kis központjába, egy furcsa nosztalgikus érzés annyira hatalmába kerítette, hogy egyszerűen nem tudta vissza tartani könnyeit. Kivált amikor a Bazár helyén nagy faépületet pillantott meg és mindaz tudatosult benne, hogy az egész környezet már egyáltalán nem is hasonlított arra, amilyen még akkor volt, amikor az apja elhurcolta onnan.
Ladó annyira átérezte a lányka lelkiállapotát, hogy csaknem ő is együtt könnyezett vele. Mivel a lány meglehetősen el volt foglalva, alkalma nyílt arra, hogy tökéletesen meg figyelhessen minden apró részletet azon a "nőn" aki puszta jelenlétével már nagyon rég annyira fel tudta keltette az érdeklődését. Ajánlatot tett, hogy hivatalos és nem-hivatalos formában érdeklődjön a nagyapja után, de Gréta le intette.
― Ha mindeddig nem tudtam találkozni vele, azt jelenti, hogy már ezután sem fogok!
― jelentette ki határozottan, amitől Ladó nagyon megképedt.
― De hiszen történhetett is vele valami! Betegség, vagy egyéb…? ― próbált enyhíteni egy keveset, de nem volt fogalma, hogy mi lehetne például az "egyéb".
― Jól ismertem Nagyapát és ha tudott volna, akkor biztosan találkozott volna velem! De azt hiszem, hogy már tudtam ezt, még mielőtt az apám elvitt volna innen.
― Mit ? ― kérdezte csodálkozva Ladó ― Mit tudtál?
― Hogy többé már nem találkozunk az életben. ― felelt csendesen Gréta.
― De hát hogyan tudhatsz ilyesmit? ― kérdezte hitetlenkedve Ladó, mire Gréta csak vállat vont.
― Jobb lenne, ha felfelé mennénk a gerinc mellett. ― mutatott a kanyargó patak felé a kislány ― Ott több emlékem van, mint itt lent a faluban.
Ladó még nem járt arra felé. A hely kimondottan szép volt, nemhiába vonzott oda olyan sok turistát. Nem is vonta kétségbe, Gréta felejthetetlen emlékeit, amelyek mindezekhez a csodálatos természeti ritkaságokhoz kötődnek.
Egy jó darabig fel mentek az úton, aztán az autót elhagyva a patak melletti nagy köveken sétáltak felfelé és Gréta önfeledt boldogsággal haladt mellette, táncolva, énekelve a nagy köveken. Ladó látván a lány állapotát, boldog elégtételt érzett, hogy mekkora örömet szerzett ezzel a kis kirándulással neki. Viszont amikor a fájdalmat tükröző kis arcára emlékezett vissza, csaknem álélt minden keserves pillanatot, ami négy éve azzal a szegény kis árva leánykával történhetett. Azon töprengett, hogy az elkövetkezendőkben miként tudna minél kellemesebb pillanatokat és égelégedettséget szereznie ennek a lánykának.
― Itt csodálatosan lehet érezni a természet energiáját. ― magyarázta Gréta ― A fák, az egész hegyoldal… a szél… a patak Mind-mind különféle energiákat sugároznak felénk! Csak épp fogadnunk kell őket.
― És te érzed mindezeket?? ― kérdezte csodálkozva Ladó.
― Hát természetesen!
― De hogyan?
― Hát… Egyé válok velük! Mint ahogyan kislány koromban mindig is egyé váltam mindezekkel, de főképp a víz csodálatos energiájával, amikor a patakban fürödtem. Teljesen egyé tudtam válni vele.
Csaknem önkívületben volt úgy bele élte magát mindenbe amit mondott. Kiállt egy nagy kőre szét tárta kezeit és úgy próbálta Ladónak értésére hozni, hogy mennyi titokzatosságot rejt magában a természet, amelyekre csak kimondottan könyvek tanulmányozásával soha nem találhat rá az ember. Ladó földrajz és növénytan szakos tanárként elismerte, hogy csakugyan sok érdekességet megtanulhatott ez a kislány, amíg boldogan élhetett itt ebben a csodálatos világban…de egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a lány ott a kövön állva pulóverét áthúzza a fején, aztán gyorsan leveti magáról az ingecskéjét is, majd cipőt, nadrágot…
" Istenem! Ez mit művel itt??? " ― kövült meg Ladó … Csaknem…??? ―
Gréta pedig gyors mozdulatokkal lehányt mindent ruhát magáról és azzal zsupsz, beleugrott a vízbe. Mindez olyan váratlanul történt, hogy amire Ladó észbe kapott volna a lány már el is tűnt a tajtékzó habokban. Hirtelen oda szaladt a víz fölé és azt sem tudta, mitévő legyen. Már-már ― úgy ahogy volt ― akart volna ugrani a lány után, de aztán végül is kissé lejjebb felbukkant a vízből a kis szőke fejecske.
― Húúú!!! ― kiáltotta éles gyerekhangon ― Ez igen! Ez az egyé-válás! Milyen rég nem éreztem ilyent!!??
Ladó idegesen tappogtatott a kövön.
― Hideg a víz te gyerek, hisz' Októberben vagyunk! ― próbálta meglepettségét kissé aggodalmaskodásba burkolni.
― Nem számít az! A víz mindig tele van mindenféle gyógyhatással! ― kiabált ki Gréta a vízből.
Csapkodott, búvározott, mint ahogyan a fiúgyerekek szoktak és közben Ladónak sikerült azt is megállapítania, hogy a lány meglehetősen otthonosan érzi magát a vízben. Tehát attól egyáltalán nem kellett tartania, hogy esetleg bele nyuvad. De hogy megfázhat!?… Hisz' már jó ideje lubickol a hideg erdei vízben, amely nyáron sem lehet annyira kellemes. Ki kellene jönnie! De vajon lesz-e neki annyi bátorsága, hogy "odanézzen" amikor a lányka kilépik a vízből?? Vagy? Lesz-e akkora belső ereje, amellyel önmagának parancsolhat, hogy "ne nézzen oda!"!? Ó Istenem! Ez már tényleg az ördög műve!! Csaknem sírva fakadt. "Miért is kellett elhoznom ide? Miért is kellett ígérjek neki? De viszont micsoda örömet szereztem, hisz' ilyen boldognak még sosem láttam ezt a leánykát! És tele van ártatlansággal! Az egész kis lénye tiszta ártatlanság! ― És én, a hülye egyre csak szerelmesebb leszek belé …!"
Gréta legalább húsz percet lubickolt a hideg vízben és a lehető leg természetesebb módon mászott ki a kőre és ― kissé reszketősen ― szárítkozott meg, tornászva, ugrándozva anyaszült meztelenül a tanára előtt, aki szólni sem volt képes azt sem tudta, mit csináljon akkora zavarban volt és folyton idegesen ide-oda nézelődött és csak akkor látszott némi megkönnyebbülés rajta, amikor Gréta már felöltözött és oda ment hozzá.
― Tetszik tudni… ― mondta a lányka kissé lesütött szemekkel ― Én, míg itt a faluban jártam iskolában sokszor voltam meg szidva ezért… És tudom azt is, hogy "nem illik ilyent csinálni"… De hát olyan természetes ez, és olyan csodálatos itt fürödni!
Ladónak alig volt ereje belenézni azokba a bocsánatkérő szép kis szemekbe. Valahogyan ő szégyellte magát, hogy mindezt meg kellett élnie. Az utóbbi időben olyan dolgokat fedezett fel önmagával kapcsolatosan, amelyeket még csak álmodni sem mert volna maga felől. Soha nem is gondolta volna azt, hogy ilyesmi vele megtörténhet az életben.
Gréta is észrevett valami különösséget a tanár úr viselkedésében, de ő inkább az érzései által jutott pontosabb megállapításokra. Logikai úton nem sokat elemezte a dolgok miért-jét. Abban biztos volt, hogy Ladi "jó ember", aztán a többi ami vele kapcsolatosan történhet, azt nem is látta pontosan és nem is adott különösebb figyelmet rá. Tudta azt is, hogy az életben az események jó és rossz ként váltogatják egymást és ha valakinek éppen jót kell megélnie, akkor jót él meg és ha a rosszal kell találkoznia, akkor nincs más választása, mint hogy megélni a rosszat.
A mindkettőjük számára csodálatos fürdőzés után a rövidítőkön ki kapaszkodtak egészen az Onga csúcsáig és onnan le sétáltak a Kormos Tetőn keresztül, a Tündérkertbe, a Medvekőhöz és közben Gréta olyan szeretetteljesen beszélt az egész környékről, hogy Ladó már-már csaknem kezdte bánni, hogy neki nincsenek hasonló élményei azzal a fenséges környezettel kapcsolatosan. Közben a Komondor Pusztáján lévő kis házikóknál meg ebédeltek. Gréta, ahányszor ott járt a kis háznál, mindig a Ladóéhoz hasonló jövőbeli képet érzékelt tudatában csak azzal a különbséggel, hogy az mindig egy nagyon kellemes jellegű benyomást keltett. Valahogy úgy tűnt neki, mintha valamikor még élt volna ott azon a helyen. És amikor ezt Ladóval közölte is, az nem sokat tudott hozzászólni ehhez. Annyit tudott csupán, hogy megmagyarázhatatlan módon bele-szeretett saját tanítványába… és fogalma sem volt, hogy miként lesz a továbbiakban… De annyit megállapított, hogy nagyon jól érezték magukat mind a ketten.
Már jócskán estére járt az idő amikor Ladó tanár úr Grétát visszavitte az otthonba és kissé szomorkásan vezetett a hazafelé kanyargó úton. Valahogy olyan rövidnek tűnt az egész nap és mégis annyi minden történt. Igen. Annyi minden. És az annyi minden között, ami a legnagyobb baromság: Hogy beleszeretett Grétába. És amikor erre gondolt, egyszerűen nem jött, hogy elhiggye! Hiszen még soha csak esze ágában sem volt megcsalni a feleségét, soha nem közeledett nőhöz olyan szándékkal, soha nem próbált udvarolni, még csak flörtölni sem…!? És szereti az asszony, hát természetes, hogy szereti és mindig őszinte is volt hozzá. Ha bármi történt, mindig mindent meg tudtak beszélni együtt. Mindig tudtak segíteni egymáson… De most ő bajban van! Nagyon nagy bajban és hogyan beszélje meg ezt az asszonyával?? Márpedig az sem jó, ha magába folytja! A lánynak hogyan is említené?? Ez teljesen kizárt! A felesége nem biztos, hogy örvendene neki… És mégis, ha valakivel beszélne…? Valamiképp ez vezetné a gyógyulás útjára.
Ladó Adorján feleségével egy szép rendezett korszerű kertes házban lakott. "Gyerek helyett" egy kis kutyájuk volt "aki" meglehetősen élvezhette a gazdájuk gondoskodását. Felesége egy kellemes modorú, de meglehetősen érzékeny nő volt, aki bizonyos szinten kisebbségi érzettel küszködött, mivel nem tudott szülni gyereket.
A szomszédjukban szintén gyerek nélküli pár élt, csaknem ugyan olyan típusú meglehetősen luxus körülményekkel ellátott kertes házban. A férfi Ladóval gyerekkori barát volt, aki az utóbbi időben egy meglehetősen felívelő karriert ért el. Viszont ettől eltekintve a barátság nagyjából megmaradt köztük és amennyiből tudták, igyekeztek ápolni is azt.
Ladó a garázsból kifelé jövet a szomszédos udvarról a barátja üdvözlésére lett figyelmes.
― Szia Alex! Végeztél te is mára? ― viszonozta kissé vontatottan a köszönést.
― Hát, fogjuk rá, hogy igen! De elég kiegyensúlyozatlanul!
― Bizony be csúszhatnak a kiegyensúlyozatlanságok az életben. ― mondta keserűen Ladó.
― Hát te azért hozzám képest jobban tartod magad! ― állapította meg Alex.
― Milyen értelemben? ― kérdezte Ladó.
― Jársz, kirándulsz a természetben, nem csak beszélsz róla a gyerekeidnek.
Ladó alig észrevehetően össze rezzent. Vajon tud Alex az ő "kirándulásáról"?
― Nemrég futottam össze a húgommal és ő újságolta, hogy gyerekekkel látott kirándulni a természetben.
― Hogy hol??? ― kérdezte csaknem megdermedve Ladó.
― Valami patakocskát látogattatok meg… valami ilyesmit mondott. ― részletezte kissé, mert gondolt arra is hogy a húga összetéveszthette valakivel.
Ladó a kis kertbe kapaszkodva hősiesen tartotta az egyensúlyt és arra gondolt, hogy az életben csak neki lehet ekkora balszerencséje. Alex észrevette, hogy valami nincs rendben és közelebb lépett barátjához.
― Mi történt ember? ― kérdezte már megfeledkezve a beszéd fonaláról ― Rosszul vagy??
Ladó mélyet lélegzett, a sötétben nem lehetett látni rajta a fehérséget. Alex már lépett is át a kis közkapun és barátja mellé sietett.
― Nem, nem történt semmi! … ― riadt meg Ladó ― Semmi baj! …
Közben a felesége észrevette, hogy hazaért és mivel hangokat hallott odakint, hát kijött az udvarra. Aztán az utolsó percben, mintegy vészjelként egy mimikai jelezés következtében a két férfi rövid időn belül közös egyetértéssel két három jelentéktelen mondat elhangzása után együtt üldögélt a kerti kis-asztalnál egy kancsó bor mellett.
― Azt sem tudom, mit csináljak. Soha nem voltam ilyen helyzetben, soha nem voltam rákényszerülve, hogy hazudjak neki. És most sem akarok! Hidd el Alex. Nem akarom félrevezetni őt! De viszont magamat sem. Mert idáig ezt tettem. Azt mondtam hogy velem ilyesmi nem történhet meg! Hiszen pedagógus vagyok!! Nem ismertem el magam előtt sem, hogy szerelmes lettem abba kis árva gyerekbe.
― De hát hány éves az a lány? ― kérdezte Alex.
― Tizennégy. De az nem mindegy? ― kérdezte csodálkozva Ladó.
Az elkövetkezendő két hétben Ladó Adorján élete legkeményebb napjai elé nézett. Titkáról egyedül csak Alex tudott. Tudta, hogy egyelőre benne megbízhat, de azt is, hogy ettől még nem oldódik meg semmi. Gondolt arra is, hogy más iskolába megy tanítani. Erre azonban még az indokot sem találta és máris rájött, hogy nem lenne a legmegfelelőbb megoldás, mivel Grétát valamiképp cserben hagyná akkor. Mert biztosan tudta és érezte is, hogy Gréta főképp az utóbbi időben nagyon megszerette őt és bizonyos szinten már ragaszkodik is hozzá. És ilyen esetben egy árva gyerekről van szó, akinek senkije sincs az égvilágon. Sőt! A környezetében élők meglehetősen furcsának tartják és némileg ki is közösítik. Hiába, hogy ő nagyon is jól tisztában van önmagával, de mégis csak egy védetlen árva kislány, aki valamiképp csak igényli a szeretetet, és szeretne tartozni valakihez és ez a valaki pont ő: Ladó Adorján. És méghozzá pedagógus. (És gyermektelen férfi).
Hosszan tartó őrlődések után aztán mindent őszintén elmondott a feleségének. Még mielőtt nekifogott volna, tudta jól, hogy az asszony sírással, megbántottsággal fog reagálni a dologra, de bízott abban, hogy miután a kapott sokkból sikerül regenerálnia magát, már kellőképpen számíthat a segítségére. És Ladó Elena aránylag hamar regenerálta magát egy olyan szintre, hogy ― kellőképpen szemrehányásokat téve férjének, ― már lehetett beszélgetni vele.
Hosszas gyötrődések következtek, amelyekben előkerültek a rég eltemetett megoldatlan problémák is ― mint például ami a legáltalánosabb a gyerek-nélküli párok esetében. Néhány napig tartottak a szemrehányások, kifakadások, sírások, kesergések, felindultságok és aztán mint amikor a vihar után egyszer bekövetkezik a csend és megpihenhet minden, a Ladó családban is bekövetkezett a mérhetetlen megbántódások, feszültségek, jogos-jogtalan sértődések sorozatának enyhülése. Mindketten kipihenhették a vihar okozta fáradalmakat és újra kezdhették a problémájukról való beszélgetésüket ― mert egyöntetűen sikerült eldönteniük, hogy közös jellegű problémáról van szó ― immár egy másabb minőségben, amelyben jelentős szerepet játszott a megértés és az őszinteség értékelése, amely egy életre szóló hűségről is tanúskodott.
Azt a harcot vívták meg, amelyről egyikük sem gondolta, hogy még ilyenre is sor kerülhet az életben. Egyáltalán nem volt könnyű, de mivel mindketten győztesekként kerültek ki sokkal erősebbeknek és egymás iránt hűségesebbeknek érezték magukat, mint a csata előtt. Míg más harcokban, ahol még a nyertes is veszít, az ilyen csatáknak mindig kimondottan két nyertese lehet. És el lehet mondani róluk, hogy igenis, mindketten nagyot nyertek és még nagyobb őszinteségben gyakorolták az egymás iránti szeretetet.
Mindezek után Ladó Adorjánnak is sikerült túltennie magát a kissé tüzes jellegű érzésein és "lecsillapodva" bátran szembe nézhetett a kis Grétával, akit őszintén szerethetett tovább, anélkül, hogy kisajátító gondolatok háborgatnák az elméjét. Ezzel kapcsolatosan egy kimondottan jelentőségteljes segítséget akkor érzett, amikor egy nap az iskola udvar egyik szögletében Grétával összefutott. Elhatározásához hűen ki akarta kerülni a lánykát, hogy megfelelőképpen eleget tegyen a "terápiának", amelyet saját maga számára "utókezelésként" állított elő. Ugyanis azzal az elhatározással volt, hogy amíg ez a "terápia" tart, körülbelül két-három hétig egyáltalán nem lépik semmi fajta kontaktusba Grétával. Úgy tett, mint akinek nagyon fontos dolga van és kimondottan gondterhelt arccal már sietett is volna tovább, de Gréta szabály szerűen elállta az útját. Ladó pedig meghökkenve nézett a lányra és némileg csak akkor nyugodott meg, amikor megbizonyosodott afelől, hogy meglehetősen félreeső helyen találkoztak és "csak kettesben vannak". A kislány, akárcsak egy felnőtt, annyira komolyan nézett a szemébe, hogy teljesen elcsodálkozott.
― Miért nem akarsz szeretni engem? ― döfte meg ezzel a komoly kérdéssel és szeme telve volt aggodalommal és fájdalommal. Ladó pedig e váratlan szavaktól egyszerűen nem tudott szóhoz jutni. De Gréta nem sokat törődött ezzel, hanem kissé magyarázkodóan tovább folytatta mondanivalóját.
― Ne haragudj, hogy "így" beszélek, de amikor valaki iránt igazán szeretetet érzek, egyszerűen nem tudok másképp beszélni hozzá. Ha a szeretet természetes, a beszéd formája is természetes kell hogy legyen!
Ladó nagyon meg volt ijedve, de tisztában volt azzal, hogy magyarázattal tartozik a lánynak. Egy hirtelen való megfogalmazáson töprengett és ehhez nem érezte túl biztonságosnak a helyet maga körül.
― Gyere be a kabinetbe! ― intett a fejével és megindult a Földrajz kabinet felé.
Miután besurrantak, leültette Grétát egy székre, bezárta az ajtót majd elkapott egy széket, jó közel leült a lánnyal szemben és jó mélyen a szemébe nézve nagyon halkan hozzá kezdett:
― Nézd Gréta! Nagy kislány vagy és kimondottan értelmes! És én nagyon tisztelem benned ezt az értelmet és éppen ezért őszintén szeretnék beszélni hozzád.
― Először is: Nem igaz, hogy nem akarlak téged szeretni! Csak az történt, hogy egy idő után… azt vettem észre, hogy "másképp" szeretlek! Nemcsak mint kislányt… hanem, mint nőt! Érted? ― kutatóan nézett a lányka szemébe, de az egyáltalán nem volt zavarban. Gréta nagy komoly szemekkel nézett rá és e szavak hallatára kissé szétnyílt ajkakkal és kissé oldalt fordított fejecskével elmosolyodott.
― Neeem! ― intett egyet tagadóan a fejével mosolyogva és mindkét kezével finoman megfogta a Ladó kezeit ― Azt nem lehet! ― mondta kedvesen és csaknem sajnálkozóan. ― Én már el vagyok jegyezve!!! ― jelentette ki komolyan.
Ladó, amikor Grétával volt már kezdett hozzászokni a furcsaságokhoz és meglepődésekhez, de ennek ellenére még sem tudta hová tenni a lánynak ezt a kijelentését. ― Eljegyezve…? Ebben a korban…? Ilyen magányosan? Hogyan lehet eljegyezve, amikor általában elutasítja a környezetében lévőknek a közeledését ― még a lányokét is ― visszautasítja…?
Aztán Ladó nagy csodálkozására Gréta kimondott komolysággal és mély érzelmekkel részletezte az "eljegyzésének pillanatát." Ennek hallatára érdekes módon egyáltalán nem tört fel benne semmiféle rivalitás, vagy pánik érzet. Sőt! Egy fajta megnyugvást érzett magában. Egy kimondottan mély lecsillapodott állapot "kijózanító" hatását érezte, amely folytán egyre jobban tudatosította magában, hogy Gréta nőként semmiképpen nem hozzá való! És örömmel telve állapította meg, hogy ettől eltekintve szeretheti azt a csodálatos kislányt, aki őszintén ragaszkodik is hozzá! Mindezt a pillanatok alatt történő változást végtelen örömmel fogadta és immár felszabadultan adhatta át magát a kíváncsiságnak, hogy valójában miként is lehet értelmezni ezt a meglehetősen furcsa eljegyzést?
― De hát azelőtt sem és azután sem találkoztatok? ― hüledezett Ladó, de bármennyire gyermekiesnek és nevetségesnek tartotta a Gréta "eljegyzését", azért valahol mégis egy fajta titokzatosságot érzett ezzel kapcsolatosan.
― Az nem számít! ― legyintett Gréta ― Biztosan, hogy nem volt fontos! De majd el fog jönni értem! Én tudom!
Nagyon halkan és még nagyon sokáig beszélgettek ott ketten a Földrajz teremben és Ladó boldogan állapította meg, hogy végképp sikerült pontra tennie a lányhoz fűződő érzelmeit. Kimondhatatlanul büszke volt bátorságára, hogy őszinte tudott lenni és épp ez az őszinteség által képes továbbra "atyai" szeretettel szeretni egy olyan lelket, aki őszinte szeretettel ragaszkodik hozzá.
A tél beköszöntése nem sok örömet hozott Gréta számára. Ugyanis az iskolában már nem akadt tennivalója a virágokkal és
így rá volt kötelezve, hogy betartsa a Gyerekotthon végtelenül szánalomra méltó délutáni programjait. Ezt természetesen Ladó tanár úr is felmérte és immár "tiszta szívvel" intézkedéseket tett annak érdekében, hogy Gréta iskola időn kívül valamiféle "hivatalos" építő jellegű elfoglaltságokban részesülhessen. Felvállalva a felelősséget, saját lakására vihette, ahol mint "a virágok szakértőjét", bemutatta feleségének is. Ladó Elena már túl tette magát a családi problémát okozó nehézségeken és "kis riválisát" nem fogadta ellenszenvvel. Főleg, amikor teljesen megbizonyosodott a kislány tisztasága és ártatlansága felől. És mivel kimondottan egy érzelmi beállítottságú lélek volt és a virágokat kimondottan szerette, egy idő után a kedves kis Grétát is megkedvelte. Gréta egyre több időt töltött náluk és az Elena virágai egyre szebbek és meglehetősen szívósabbak lettek. A lány minden képességét bele adva viszonozta szeretetüket és kimondottan jól érezte magát a gyermektelen Ladó családnál. A Ladó közbenjárásával külön engedéllyel folytonosan náluk tartózkodhatott, bevásárolt, kisegítette Elenát a háztartásban, részt vett bármilyen ház körüli tevékenységekben, együtt ünnepelt velük, együtt járt kirándulni velük, szórakozni és kimondottan szófogadó volt és nagyon szerette őket.
Ladó régebbi érzelmi indíttatásairól senki nem tudott ― Alex szomszédon kívül ― és így egész normálisnak látszott, ― és az is volt ― amint Grétát , mint árva leánykát pártfogás alá vett egy gyermektelen házaspár. Nem hiába érezte Gréta annyira otthonosan magát, hisz' legtöbb időt ő tartózkodott "otthon". A szomszédokkal is megismerkedett, de nem vitte túlzásba a barátkozást, mivel azok mindketten nagyon elfoglalt emberek voltak. Mégpedig annyira, hogy még Ladiékkal sem volt nagyon idejük barátkozni, pedig tőszomszédok voltak és méghozzá Ladi és a szomszéd bácsi még gyerekkoruktól fogva "barátok" voltak. Csak Gréta sehogy sem tudta azt elképzelni, hogy ha valakik egyszer igazán barátok, akkor hogyan hidegülhetnek el annyira egymástól, hogy hetek, sőt, még hónapok is el telnek anélkül, hogy elbeszélgetnének egymással. Főképp, ha még közvetlen szomszédok is…(?). És még csak ünnepelni sem tudnak együtt. Sőt! Néha, amikor előfordul, hogy a szomszédok nagy sokasággal meglehetősen pazar "ünnepséget" ― bulit ― rendeznek, a hangos ― és utálatos ― zenétől Ladi és Elena csaknem őrjöngnek, annyira zavarja őket. (De nem tesznek szót ― hisz' a barátaik.) És a "barátok" semmi tapintatosság nélkül időnként "ki-ki rúgnak a hámból." És lehet, hogy éppen ezért van az, hogy nem is igénylik oly különösen egymás társaságát. A kis kerten keresztüli találkozásukkor egy-két jelentéktelen szóbeszéd elhangzása után mindnyájan a napi rutin feladatok elébe nézve látnak neki a dolgaik elvégzéséhez.
A tavasszal, amikor a virágok kezdtek kikerülni és a virágoskert is kezdett pompázni a sokféle díszes virágoktól, az udvaron lévő kis úszómedencét is feltöltötték és időnként Gréta a hideg víz ellenére kedvére lubickolhatott benne. Igaz, hogy nem a Túr-Turi életenergiát hordozó habjaival talált, de a helyzethez viszonyítva teljesen megfelelt. A szomszéd udvarban is volt egy valamivel nagyobb méretű medence, amelyből a bulik alkalmával jelentős mennyiségű vizet sikerült mindig kipancsolniuk.
Hétköznaponként pedig rendszerint a ház asszonya, a napi terhet letéve a késő esti órákban szokott megmártózni benne. Azaz nem csak kimondottan megmártózni szokott, hanem gyakorlott laza mozdulatokkal éjszakába nyúlóan végtelenül sokszor úszta át a medencét. Gréta sokszor megcsodálta amit szépen harmonikusan ― halszerűen ― csakúgy siklik a vízben és annak ellenére, hogy nem sokszor beszélgettek mégis mindig egy különösen simogató áramlást érzett a nő közelében. Megfigyelése szerint a nő hozzá hasonlóképpen érezhette magát a víz energiájától áthatottan, azzal a különbséggel, hogy neki a meztelenül való fürdőzés "engedélyezve" volt. Mert ugyanis az ő számára Ladó ezt az egyet megtiltotta neki. És valahol Gréta kezdte is megérteni, hogy miért is annyira lényeges a fürdőzéshez fürdőruhát használni. Főképp, amikor egy alkalommal meglehetősen különös dolgot tapasztalt meg. Amint egy szép csendes esti órában Gréta egyedül volt és a medencében úszkálva élvezte a víz különleges ható erejét. Egyszer csak határozottan érezte, hogy valaki a közelben van és figyeli őt. A bizonyos zavaró hatású vibrációk a szomszédos ház udvara felől áramlottak, de látni nem látott senkit. Viszont egészen biztos volt abban, hogy valaki a tuja bokrok tövénél leselkedik rá. Annak ellenére, hogy szófogadó kislányként kis elegáns fürdődresszben volt, mégis úgy tűnt, mintha teljesen meztelen volna. Életében még nem érzett ennyire különös zavartságot a meztelenség iránt. És méghozzá nem is volt meztelenül! De mégis mintha a bőre alá néznének azok az elrejtőzködött a mohó szemek a kiskert túloldalán. Hirtelen szétnézett és magára kapta a törülközőt és azzal befutott a házba. Ott aztán sokáig elgondolkozva megállapította, hogy bizony mennyire nem szerencsés a meztelenség feltárása és akkor értette meg, hogy miért is ragaszkodik Ladi és Elena ahhoz, hogy használja is a fürdőruhát.
A következő nap, amikor Alex beparkolt az udvarra, Gréta "leellenőrzésként" egész közel ment a kerthez, és addig várt, amíg tekintetük össze nem találkozott. És annak ellenére, hogy Alexnak ― látszólag ― a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy éppen ki van a kerítés mellett, Gréta mégis tökéletesen biztos lett abban, hogy ő volt a múltkori leselkedő. És hirtelen egy olyan kimondottan durva és ösztönös félelemkeltő áramlástól ijedt meg, hogy amilyen gyorsan csak tudott, be menekült a házba. Határozott undort érzett az iránt az ember iránt és arra gondolt, hogy bárcsak többé soha nem látná az életben.
=== <big> Karrier </big> ===
Janka férjhez nem ment ugyan Alexhoz, de élettársként kimondottan modern házaséletet éltek és a meglehetősen zsúfolt napi tevékenységeik végett nem sokat találkoztak. Az anyagi területen meglehetősen sikeresnek mondhatta magát. Lassan-lassan egy olyan új életformába rázódott bele, amelyben komoly kreativitást felmutatva kibontakoztathatta tehetségét. Vezetői tisztségbe került, ahol egyre elfoglaltabbá vált és főképp hivatásának, karrierének élve már elfeledkezett arról, hogy régebb még a nosztalgikus emlékek hol simogatva, hol pedig fájdalmat keltve meg-meg érintették. Feledett minden múlttal kapcsolatos epizódot, csak kimondottan a jelennek élt. Nem kínozták az emlékek, anyagi ― megélhetőségi gondjai egyáltalán nem voltak, külön autóval járt, kelt különböző utakat tett, "világot látott", intézkedett, de mindezek ellenére azért lelke mélyén valahol még sem volt elégedett.
Az utóbbi években amióta mindketten jelentős karriert futottak be, azt vették észre, hogy nagymértékben megváltoztak. A közös problémáikat ― ha voltak egyáltalán ― sehogy sem voltak képesek együtt megoldani. Mindketten külön utakon harcolva magas szintű stressz állapotokban tértek haza a meglehetősen luxus körülmények közt elrendezett otthonukba és néha még azon sem maradt idejük sajnálkozni, hogy még csak egy közös beszéd témájuk sem akad. Azonban, hogy mindezeket a hiányosságokat ellensúlyozzák, időnként különféle elit társaságokban, különféle összejöveteleket szerveztek, ahol némileg le vezethették feszültségeiket, de mindketten fájdalmasan tapasztalhatták, hogy lelki kapcsolatukon ezek egyáltalán semmit sem segítenek.
Janka elégedetlensége igazából onnan indult, hogy az utóbbi időben Alexet a hatalom tudat nagyon más emberré alakította. Túlságosan magabiztossá vált és abban a tudatban kezdett gondolkodni, hogy képes mindent megszereznie magának. ― A lelki harmónia megteremtésén kívül. ― De ez őt nem nagyon érdekelte. Janka már többször elgondolkozott azon, hogy valamiképpen változtatnia kellene ezen a kimondottan érzelmek nélküli életformán, de sajnálkozva tapasztalta azt is, hogy bizony a jólét fenntartásához némileg szükséges is az érzelemmentes beállítottság. Az ilyen gondolkozások közepette, sajnálkozva kellett megállapítania, hogy ― az érzelmeket illetően ― ő maga is mennyire megváltozott. Ugyanis, amikor Alex egy alkalommal egy meglehetősen durva dolgot állapított meg a szomszédjukkal kapcsolatosan, meglehetősen hidegen és érzelemmentesen fogadta a dolgot. Tudván azt, hogy ez mégsem az alaptermészetéhez tartozik. (Vagy csak tartozott??)
Jankának nem nagyon volt ideje különösebb barátságot fenntartani a szomszédokkal, de ― eleinte ― néha a kerten keresztül még el-el beszélgettek. Viszont, amióta Alextól értesült a pedagógus szomszéd meglehetősen perverz módszeréről, azóta teljesen ellenszenvesen érzett az egész család iránt. Ugyanis a tanár úr egy kiskorú lányt "felpártolt" az árvaházból, de csak azért, hogy szexuális perverzitását kiélhesse rajta. És a felesége annyira együgyű, hogy ebből még csak nem is gyanít sem-mit, mert ugyanis gyermektelenek és maholnap még örökbe veszik a "szegény kis árvát" aki már ebben a korban bizonyára kimondottan magas szintű fejlettség birtokában lehet, az "örömszerzéssel" kapcsolatosan.
És Janka éppen itt, ennél a pontnál érezte magában azt, hogy lelkileg mennyire megváltozott. Ugyanis "megfeledkezett arról, hogy honnan indult". Hogy annak idején ő is csaknem hasonló helyzetbe került és bizony csak nagyon kevés választotta el attól, hogy ne kerüljön ő is épp olyan helyzetbe, mint ez a kislány túl-felől. De ennek ellenére ― az együttérzés helyett ― mélységes megvetést érzett a lány iránt, mivel tizennégy éves kora ellenére meztelensége mutogatásával kiprovokálta férfi ösztönöket a tanárából, aki ebből kifolyólag meglehetősen csúfosan el is rontotta a családi életét.
Az utóbbi időben Alex meglehetősen érezte, hogy nagyot romlott a Jankával való szexuális kapcsolatuk. Valamiképp úgy érezte, hogy a nő, valahogy olyan elhidegülten viszonyul mindenféle közeledésére, mintha nem tartana különösebb igény már rá. Erről viszont beszélgetni teljesen fölösleges volt és úgy vette észre, hogy Janka már "beletörődött" ebbe a hiányosságba. Mivel a hibát kimondottan partnerében kereste, eszébe sem jutott, hogy életvitelükön valami módon változtatniuk kéne. Nem túl sok töprengés után egyedül próbálkozott változtatni a helyzeten. És befolyásos ember lévén, mégpedig sikeresen. Élve azzal a hatalmával, hogy képes megfelelőképpen manipulálni a nőket még szexuális vonatkozásban is. Több sikerélmény után meglehetős magabiztossággal abba tudatba került, hogy befolyásával mindent elérhet ezen a területen is. Így kicsidenként újabb és újabb meghódítatlan területek felé vetette érdeklődését.
Amikor Adi gondterhelten részletezte a tanítványával megélt különös helyzetét, előre együtt érzően reagált a hallottakra, hisz' magáévá téve a dolgokat, az ilyesmi bizony vele is könnyen megeshet. Egy bizonyos ideig tartotta is a szavát, nem beszélt senkinek a dologról. De aztán, amikor észrevette, hogy Adi micsoda agyafúrt módon "oldotta meg" ezt a meglehetősen kényes problémát, hát elszörnyülködött és nem állta meg, hogy Jankával ― titokban ― ne említse meg a dolgot. A további kötelességének tartott intézkedéseket a gyerekkori viszonyukra való tekintettel egyszerűen elmulasztotta, viszont meglehetős undort érezve barátja iránt, még a vele való találkozást is elkerülte és kimondottan nehéz állapotban érezte magát, valahányszor csak átpillantott a közkerten.
Azonban egy idő után azt vette észre, hogy nehéz állapota nem kimondottan undorból adódott, hanem egy fajta irigységből.
Ugyanis amikor még Adi a csodálatos kislányka fürdőzéséről tett említést, akkor ő bizonyos "apró részleteket" képekbe formáltan fantáziába öntve titokban sokszor visszapörgette magának és hova tovább egyre nagyobb vágyat érzett az iránt, hogy ne csak "másnak" lehessen része ilyen csodálatos "nem mindennapi" eseményben. Aztán amint nap mint nap még láthatta is őket, amint oly meghitt barátságban társalognak, hát "jogosan lázadt a sorsa ellen!" Arra gondolt, hogy ha már közös a titok, miért ne osztozhatnának közösen az élményekben is. És ha netalán Adi ellenkezni próbál, hát valahol azért sakkban tudja tartani…!
Egy kimondottan előnyös és a helyzetnek épp megfelelő alkalmat választott ki a "nem mindennapi" esemény élethű megéléséhez. Már kezdett elege lenni a távolságból történő vágyódásokból, hát itt az idő, amikor ― ki-ki a maga portáján ― épp a lánnyal ketten maradtak. Mivel előre mindig ki szokta puhatolni az "áldozatok" gyengébb pontjait, amelyekre kellő hatalmi befolyást képes gyakorolni, hát Grétát azzal kezdte ijesztgetni, hogy ha kitudódik, hogy nem hivatalos formában tartózkodik a Ladó családnál, bizony nagyon rossz helyre kerülhet. Csak épp ott esett tévedésbe amikor azt hitte, hogy Gréta tényleg a Ladó szexuális vágyainak kielégítései végett honosodott meg a családnál. Teljesen nyeregben érezve magát, "biztosra ment" a dologban. Szegény kis Grétának fogalma sem volt, hogy mitől beszél ez a "rossz ember". Csak egy dolgot szeretett volna megtenni. Mégpedig a lehető leggyorsabban a házba beszaladni. Viszont Alex, már kellőképpen tisztában volt a lány menekülési módszerével és csakúgy reflexből elkapta a csuklóját.
― Olyan helyre váglak be, ahol még napvilágot sem fogsz látni, nemhogy "eltávozásokkal" szórakozz.
Gréta annyira megijedt, már akkor, amikor a férfi egyszerűen átjött hozzá, hogy szóhoz sem jutott. Egyben a Bagolyvárnál megélt pillanatok durva emlékei jutottak az eszébe. Istenem! Mit akar ez a "rossz ember"?? … De már érezte, amint magasba emeli és viszi valahová… Át a másik udvarra… Istenem megint egy "lyukba", mint a Bagolyvárnál…
― Engedjen el! Engedjen el! Engedjen el! ― kezdett hirtelen hangosan kiabálni, de erre egy akkora pofont kapott, hogy egyből elakadt a hangja.
― Elhallgass és vetkőzz le! ― szólt rá parancsolóan a férfi. Gréta kissé kábultan, de határozott pozícióban húzódott a helyiség egyik szöglete felé.
― Na rajta! Csak úgy mint Ladó tanár úr előtt! Neki levetkőztél! Nem??
Gréta nagyon meg volt ijedve, de komoly elhatározással volt, hogy amennyiből teheti védekezni fog. A kapott pofontól aránylag magához tért és lélegzetet vet, hogy egy újabbat kiáltson. Azonban ezt semmiképp nem tudta megvalósítani, mert Alex észrevette szándékát és durván befogta a száját.
― Ne próbálj játszani velem, mert kicsinállak érted? Teljesen tönkreteszlek!
Gréta viszont a fenyegetésből nem sokat értett. Megvárta, amíg a férfi elveszi a nagy kezét a szájától és nyomban felkiáltott. Alex ettől nem lett különösen ideges, hisz' jól megtervezett volt az akció. Dulakodás közben közelebb került a lányhoz, aki közben ki akart szaladni az udvarra. Gréta, amint meggyőződött, hogy nincs menekvése, amit a férfi magához szorította, apró fogaival hirtelen beleharapott a férfi nyakának alsó részébe. De úgy, hogy még a vér is kezdett folyni. Alex felordított és nagy erővel úgy meg penderítette a lányt, hogy az néhány méternyire tőle csaknem eszméletlenül terült el a földön. Aztán oda ugrott hozzá és fültőn vágta, amitől Gréta elájult. Aztán "finoman" levetkőztette és üggyel-bajjal, kínlódással valahogy levezette felpörgetett ösztöneit a tehetetlen kislányon.
Gréta még magához sem tért, amikor Alex már további intézkedésekhez folyamodott. Ugyanis a terv részeként szerepelt az is, hogy kimondottan titkos hívójelre "hivatalos" személyek jelentek meg és Grétát azonnal egy "gyermek jogvédelem" által kijelölt "biztonságosabb helyre" helyezték át. Gréta testében hasogató fájdalmat és minden felőlről fenyegető ürességet érezve mindezeket úgy élte meg, mintha nem is ezen a világon lett volna. Azt sem tudta, hogy pontosan mi is történik vele. Amint később valamiképp kezdett helyrejönni egy kimondottan undorító és kiszolgáltatottság-érzet lett úrrá rajta. De nem sokáig, mert kapott egy "nyugtató" injekciót és azzal ismét vissza zuhant a zavarosan kavargó álomvilágba.
Amikor Ladóék hazakerültek természetesen fogalmuk sem volt, hogy mi lehetett Grétával. Ladó keresésére indult, egyre idegesebb lett és csaknem magán kívül volt, amikor semmi eredmény nélkül már összejárt minden elképzelhető helyet. Természetesen senki nem tudott semmiről semmit és Gréta eltűnéséért mindenki Ladó tette felelőssé. Deklarációk sorozatait megírva olyan tortúrán ment keresztül, hogy végül idegösszeomlással be kellett szállítani a kórházba. És csak későre derült ki, hogy Grétát "biztonsági okokból" egy másik intézetbe, egy másik városba "védelem és átnevelés alá" helyezték.
…
A befolyásos Alex egy idő után szorongani kezdett, mert már érezte, hogy kissé túl lőtt a célon. Ugyanis kissé túlértékelte a hatalmát és befolyásosságát, amikor Grétát "átpasszolta" egyik szigorított intézménynek, arra gondolván, hogy a megfelelőképpen adagolt bódító injekciók által majd minden el fog simulni. Amint Ladó ki került a kórházból, kissé józanabbul gondolkodva bizony a szálak a gyerekkori baráthoz a "bizalom" alapjához vezették vissza, hogy honnan is indulhatott ki ez az egész kálvária.
Alex leírhatatlan sértődöttséggel tagadott mindent, de a végső szembesítésekkor mindenre egyértelműen fény derült és bizony bár mekkora elismert és nagy ember volt tettéért neki is felelnie kellett.
Jankában, amikor az igazság egyszerre tudatosult, mintha lelkileg teljesen kicserélődött volna. Ugyanis ő először Alexnek hitt és csak a végén kezdett gyanakodni. De amikor tudomást szerzett a nyakán való sebről, akkor már nem gyanakodott tovább, hanem már mindenki előtt tudta, hogy immár második alkalommal került össze egy perverz alakkal.
Tejesen áthangolódva egészen más szemszögből közelített a Gréta és az Adi kapcsolatához. Szeretett volna közelükben maradni és jobban megismerkedni Grétával de végképp megundorodva még a környezettől is, vissza költözött a saját lakásába és ott a városnak egy teljesen más részében és teljesen más körülmények közt folytatta tovább az életét.
=== <big> Tisztulás </big> ===
Mivel más sorrendben tekintett az életet meghatározó fontosságokra, egyáltalán nem zavarta egy meglehetősen szerényebb életvitel. Munkáját ugyanúgy elvégezte, de már nem hajtott annyira. Próbált többet adni a lelki békéjére, amelyre meglehetősen szüksége is volt, mivel az utóbbi kiábrándultság kissé megdolgozta. Már csak az a tudat, hogy egy újabb eset, amelyben szintén szerepel az elfajult ösztön és a szégyen. Ezek után már csakugyan nem számított kapcsolódni senkihez. Ezennel végleg betette maga mögött a párkapcsolatok kapuját. Negyvenhárom éves volt és még mindig nagyon szép. Alig haladta túl "a legszebb női kort", de mindezeknek tudatában mégis úgy határozott, hogy mégis egyedül éli le az élete hátralévő részét. Hogy hol…abban még nem volt biztos, mert hiába volt barátságosan berendezkedve, hiába volt elégedett a megélhetésével, időnként mégis mindig egy fajta mély vágyakozás fogta el valahová. Az emlékei is néha életre keltek, de már egészen más minőségben. Már nem magát sajnálva közelített mindazokhoz a valaha megtörtén kellemes dolgokhoz, hanem tudatosan elfogadva az idő múlását és csak egyszerűen visszaemlékezni a boldog szép időkre. A napi programja végeztével általában visszavonultan élt és a régi társaságokból nem tartott fenn senkivel semmiféle kapcsolatot. Érezte valahol, hogy ő nem közülük való és ezt mélyen tudatosította is magában. Nem is érdekelte közülük senki, még az sem, hogy Alexel mi történt, mennyire ítélték el. Sorsát maga kovácsolta, így hát bárhová került: megérdemli! Az ő sorsa viszont még nem dőlt el. Tudta, hogy hamarosan változni fog minden. Nap, mint nap csaknem mindig egy folytonos belső igénylésben élt, de fogalma sem volt, hogy érzéseire honnan kaphat választ.
Az összekuszált érzések felől aztán egyik vasárnap délelőtt ki tisztázódott minden. Szép nyári nap volt, az utakon nagy volt a forgalom. Janka autójával már elég messze száguldott a várostól. Ahol az erdős rész kezdődött, lelassított és letért az egyik kis erdei útra. Két-három kilométert ment felfelé és aztán egy kis patak kanyarulatánál megállott.
Kiszállott és sétálgatott, élvezte a patak csobogását, az erdő csendjét és a szél simogatását. Fel sétált az egyik oldalba és ott nézett szét. Közben tudatosult benne, hogy milyen csodás érzés, amikor lelkét nem háborgatja semmi, teljesen megnyugodva tudja átadni magát a jelen értékes pillanatának. Csaknem mindenre egy időben figyelni tud és fel tudja fogni, hogy igenis itt és most, ebben a pillanatban ő boldog! Nem szükséges tennie semmit! Hisz' épp ez a lényeg. Csodálatos eufórikus állapotban érezvén azt a könnyedséget csaknem extázisba esett. Leült egy facsutakra és élvezte az állapotát. Annyira kellemes volt minden, hogy egyáltalán nem érdekelte, mi történik körülötte.
Később, amikor némileg "helyrejött", még mindig a kimondott boldogságban lassan dúdolva indult lefelé a hegyről. Különös dallamok csakúgy maguktól csengtek be amint a szél enyhén elsüvített a füle mellett és önfeledten csak dúdolta a dallamot. Aztán a különös rég nem hallott dal és annak foszlányai kezdtek lassan kopogtatni tudatában.
:::<big>''Elvarázsolt távoli hegyekben valahol,''</big>
:::<big>''Bús nóta szól egy elhagyott sírhantról.''</big>
:::<big>''Régen nem járt senki arra,''</big>
:::<big>''Fejfáját az idő foga marja…''</big>
Hirtelen összerezzent és mintha egy fényes mennyországbeli pompából egyből egy mély szakadékba zuhant volna, mintha egy fájdalommal töltött völgyben érezte volna magát! Istenem! Hol is hallottam ezt az éneket?? Különös meglepettséggel próbálta összeszedni gondolatait. Az emlékei közt kutatva hirtelen csaknem felsikoltott. Istenem! Hisz' ez '''''Az Erdő Éneke!!!''''' – Igen! Ez az az ének, amelyet, még mikor is hallott utoljára…? …Húsz… harminc… harmincnégy… Harmincnégy éve!! Istenem! Hogy telik az idő! Harmincnégy éve… Még Danjanekkel együtt hallották ezt a csodás éneket. Az Erdő Énekét…! Mit is mondott Sári annak idején erről…? "Csak az hallhatja meg az Erdő Énekét, aki saját lényévé fogadja az erdőt és magában érzi az Erdő Szellemét."… A dal a fontos, a hangzás…amire emlékeztet…" Istenem, hát ugyan bizony mire emlékeztethet mindez???
― De mi történik velem? Hisz' az előbb oly boldog voltam és lám, milyen szomorú vagyok…!? ―
Jankában különös érzések hullámoztak. Emlékezett, egyre csak emlékezett és mind-mind összegyűjtötte azokat a rég elraktározott információkat, amelyeknek még Damjanekkel együtt jutottak birtokába. Amiket még Sáritól tanultak.
…Aztán eszébe jutott az is, amikor Sáritól kíváncsian "előrekérdezett"…hogy "Együtt fognak-e majd élni Damjanekkel…?" … És "Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása…"
― Hát, bizony kialudt! ― állapította meg önmagával beszélgetve nagyon szomorúan
―…De Sári valamire azt mondta, hogy "talán"!… Mire mondta vajon…?… Ha újból meghalljuk a dalt…? . Hát mi történik itt velem? Hol lehet most Damjanek…? Vajon ő hallotta-e a dalt…? Vagy csak én lennék ilyen hülye…?
― Elment volna az eszem? ― kérdezte önmagától.
Aztán hirtelen észbe kapott, hogy hangosan beszél egymagában és gyorsan összeszedte magát és az autóhoz szaladt, beült és lassan a főút felé indult. Visszafelé az országúton vezetve mégis emlékezetébe csengettek a foszlányok. …Az elhagyott sírhantról… Istenem! Bizony mennyire elhagyott kis sírhant fekszik ott az elhagyatott Sóhajok Völgyében…! A kis Dea sírja!…
― Istenem, hogy én milyen elfásulttá tudtam válni!! ― kiáltott fel csaknem zokogva újból hangosan.
Nagyon, de nagyon furcsán érezte magát. Fogalma sem volt, hogy mi, miért történik vele, de egy dologban egészen biztos volt. Mégpedig abban, hogy bármi történik, el fog menni a Dea sírjához! Hogy is tudna anélkül mindezek után megnyugodni?
=== <big> Adósságtörlesztés </big> ===
A lakáshoz, amelyben Damjanek lakott, nagyon közel volt egy bokros mezős rész amely az utóbbi időben a hozzá közelebb álló tanítványainak kedvenc helyévé vált. A "találka" mindig a mester kis-udvarán volt és onnan mentek ki szabadtéri edzéseket, harci fogás elemeket gyakorolni. Ezek voltak az úgynevezett "plusz-edzések". Aztán a végén csak oda Damjanekhez tértek vissza és legtöbbször késő éjjelig is elbeszélgettek a harcról, sportról az életről…a nőkről… mindenről.
A mester meglehetősen visszavonult életet élt. Már 44 éves volt, különös tervei nem voltak a jövővel kapcsolatosan és arra számított, hogy ezt a régóta várt csendes, békés életformát igyekszik megtartani élete végéig. Boldog volt és minden nap hálatelt szívvel tekintett fel az égre, hogy végre neki is megadatott a kiegyensúlyozottság.
A kissé siralmas állapotban lévő kis tragacsával járt be klubhoz, ott elvégezte a dolgát, vásárolt ezt-azt és vette az irányt haza felé. Otthon sokszor már várták a fiúk és nagyjából kisegítették a házi teendőket illetően is. Főként az utóbbi időben, amikor a "Kis csapatba" kezdtek lány tanítványok is beszivárogni. Damjanek egyáltalán nem használt ki közülük senkit. Tisztában volt azzal, hogy bárki tesz valamit, azt tiszta szívből teszi és nem érdekből. Volt elég ideje elgondolkozni azon is, hogy az utóbbi években abszolút semmi erőlködés nélkül milyen csodásan csendessé és kimondottan harmonikussá alakult az életsorsa. És ami a legfontosabb : mennyi barátja van! Mert hiába, hogy tanította őket, mindannyiukat barátainak tekintette. És nem anyagiakért, pénzért, vagy egyéb javak ellenébe. Igaz, hogy a fiúk maguktól annyi mindennel ellátták, hogy épp csak a leg szükségesebbekre kellett költenie.
Időnként úgy is adódott, hogy ő tett látogatás valamelyiküknél és ott midig szívélyesen fogadták és rendszerint megismerkedett a tanítvány szüleivel és más rokonaival is. Egy alkalommal egy testvérpár családjánál tett éppen látogatást, amikor egy nagyon nem várt eseménnyel találta szembe magát. Mégpedig egy olyan eseménnyel, amely ― későbbi megítélése szerint ― teljes mértékű változást idézett elő az életében.
Lia és Bobó testvérek voltak, mindketten tizenévesek és már több mint egy éve benne voltak a Kiscsapatban. Már nagyon rég tervbe vették otthonukba meghívni a mesterüket, de mindig valami közbejött és így kissé eltolódott a "családlátogatás". Nem laktak különösen messze, autóval úgy húsz perc járásnyira ― ha nem volt nagy a forgalom. Elegáns kis kertes házban laktak, Lia és Bobó szülei már az udvaron lévő kis lugasban várták. Miután megtörténtek a bemutatkozások, ismerkedések, hát amint szokás barátságos csevegés közben végig vezették a vendéget az udvar és a ház környékén. Amint ott sétáltak az udvaron, egyszer csak egy furgon húzott közvetlenül a kapuhoz és valakik kiszálltak belőle. Damjanekben már régóta kifejlődött képesség volt, hogy ― már akarata ellenére mindig, mindenűbe nyitott és figyelmes volt még olyankor is, amikor ez egyáltalán nem látszott rajta. Tehát a beszélgetésben jelen volt, de mégis valamiképp regisztrálta azt is, hogy mi történt a kapu előtt.
… Valakik kiszálltak… valamit kiemelnek… és befelé, a kapun belülre irányítják. Mindez csakúgy már megszokásból tudatosult benne. Aztán továbbá: Valakit tolószekéren taszítanak be a kapun…Valami öregasszonyt… Amikor Damjanek oda pillant…(?) Mintha még látta volna az arcot…? Ismerős, de nem jön rá, hogy honnan! Tovább beszélgetnek… Damjanek még odapillant… Lia észrevette és halkan súgta oda :
― Egy nagyon távoli rokonunk. Már kiadták a kórházból. Nincs már sok hátra szegénynek.
Damjanek csak nézte azt a szempát, az egyre eltorzultabb arccal nézett vissza rá, majd hirtelen sírásba tört ki. Damjanek közelebb lépett és teljesen megdermedt, majd végig futott a hátán a hideg. Lassan egész közel ment a tolószékhez.
― Istenem! Lola! Mi történt veled?? ― kérdezte halk meghatottsággal.
Lola csak zokogott, de olyan erőtlenül, hogy látszott rajta, amint egyre fárad. Vigasztalni próbálták, de az nem sokat ért.
Damjaneket nagyon meghatotta a jelenet. Amikor sikerült "túltennie magát rajta" mégcsak nem is álmodta, hogy még egyszer az életben viszont látja majd azt a nőt, aki miatt annyit szenvedett. És még hogy ilyen siralmas állapotban…?
Aztán Lola hamar kifáradt és így a sírás is abba maradt. Váltottak néhány szót, hangja annyira erőtlen volt, hogy Damjanek nem is értette minden szavát. Aztán maga a beszélgetés is meglehetősen kifárasztotta és jobbnak látták a házba bevinni.
Az esemény meglehetősen nagy kavarodást és eredményezett és bővebb információ reményében kíváncsian tekintgettek Damjanekre, aki aztán csendesen a múltra emlékezve egész részletesen elmesélte a Lolával megélt élettapasztalatait. Ugyanis soha nem voltak titkai a tanítványai előtt és a megtörtént dolgait mindig okulásként, tanulásként ismertette velük. Függetlenül attól, hogy mennyire voltak dicsőségesek, vagy kudarcosak.
Aztán ő is megtudta, hogy a családban Lola volt az úgynevezett "fekete bárány" akire egyáltalán senki nem lehetett büszke és épp ezért mindig lenézet, kinézett volt az egész rokonságban. Beszédjükből, hanghordozásukból ítélve Damjanek megállapíthatta, hogy csak meglehetősen kényszerhelyzetből támogassák, mivel életükön keresztül csak a szégyent hozta az egész családra. De valahol szánni való, mert nagyon szenved, hatalmas fájdalmai vannak, morfiumot adnak neki és lehet, hogy még egy hónap sincs hátra az életéből.
Amikor elbúcsúzott a családtól Lolától is szeretett volna elköszönni de nem volt ébren. Hazafelé menet mind csak az a fájdalommal és keserűséggel telt arc járt az eszébe. Sőt, amikor lefeküdt, nem tudott elaludni, mind csak az csengett a fülébe, amikor Lola arról beszélt neki, hogy "ők ketten sorstársak", hogy "egybefonódik" a kettőjük sorsa… És milyen igaz is mindez…? Ha eltaszította is ― mert el kellett ― mégis utólag csak egybefonódik a sorsuk. Úgy néz ki, hogy még nem teljesítették közös feladatukat. Még maradt valami elvégezetlen… De vajon mi…? Ez a nagy kérdés! Aztán ennek megfejtéséhez nem kellett hosszas gondolkozás. Hiszen a "vak is látja!" Bármilyen feslett szajha volt, azért mégis ― ha még a sors által kényszerítve volt is ― rajta segített amikor szüksége volt rá. Amikor tehetetlenül feküdt. Ápolta őt az a nő és ― akkor ― jó volt hozzá. Igaz, hogy ezáltal csak a sorsát teljesítette be, de ő megtette a magáét. Ő most meg fog halni. Egy hónap és kész. De "ő, Damjanek?" Még vajon milyen feladat vár még rá a Lolával való "közös sorsban"???
Csaknem egész reggelig gondolataival vívódva jutott arra a döntésre, hogy bizony ameddig Lola él, addig neki mellette a helye. Nem szabad adósa maradjon senkinek, bárhogyan élte le az életét és bárki volt az.
Mielőtt bement volna a klubhoz, kiszaladt Bobóék szüleihez és közölte velük az elhatározását. Közösen beszélték meg, hogy miképpen volna lehetséges ennek a szerencsétlen ember roncsnak a hátralévő napjait jobbá tenni, mivel és hogyan lehetne őt vigasztalni. Aztán bement hozzá és finoman érdeklődni kezdett, hogy mégis mitől érezné valamivel jobban magát.
― Ó Istenem, Damjanek! Én már csak akkor érezném "jól" magamat, ha már nem szenvednék tovább! És tudod, hogy mikor nem fogok már többet szenvedni??? ― kérdezte könnyben lábadt szemekkel.
Damjanek nem kérdezett, nem felelt csak behunyta a szemét és megszorította a nő erőtlen kezét. Aztán a csendes, erőtlen sírdogálást hallgatva azon gondolkozott el, hogy a halálkor tulajdonképpen maga az elválás a legfájdalmasabb. És, hogy ő annak idején mennyire akarta az elválást és mennyire örvendett is amikor végre sikerült. És most …? Mégis azt mondja, hogy: fáj. Hát ez az, amit még ők közösen nem teljesítettek be. Maguk az érzések azok amelyek mozgatják az egész életünk folyamatát. Ha nincsenek érzések, akkor létezhetetlen maga az élet is.
A délutáni órákban ismét kiment hozzá. Annak idején míg együtt voltak a tejszínhabot szerette nagyon, azt vitt neki de már nem ette meg azt sem. Ki taszította a szekérkével az udvarra és ott elnézelődve a fák lombjain kissé mintha jobban érezte volna magát. Aztán este felé nyűgölni kezdett, rá törtek a fájdalmak és még nézni is rossz volt, amint szenvedett.
Másnap szombat volt, beemelte az autójába, jól ki támasztotta az ülésen és elvitte a folyópartra. Már abban a stádiumban volt amikor már napközben is morfiumozni kellett. Természetesen Damjanek erre fel volt készülve és megfelelőképp el is látta. A rokonságban nagyon örvendtek a Damjanek különlegesen odaadó tevékenységének, mivel valahol kényszernek és megterhelőnek érezték Lolának a gondozását. De Damjanek nem neheztelt senkire. Jól tudta, hogy mi az ő kötelessége és türelemmel gondozta betegét. Úgy is volt, hogy ott aludt mellette és ezzel meglehetősen megkönnyítette a családtagok helyzetét. Napközben Lola sokat sírt. Volt amikor félt, volt amikor ön-vádaskodott és volt amikor fájlalta az eltelt szép időket. Damjanek már nem érzett semmiféle kötődést iránta. Csupán csak őszinte sajnálatot és kötelességtudatot. Sorsa beteljesüléseként szembe találkozott az elmúlás tudatával is és megállapította, hogy minden kezdetnek vége is van. És mivel ez törvény, hát el kell fogadni. Aztán az egy másik dolog, hogy az ember miként képes elfogadni. Főképp, amikor a saját magának a '''''vég'''''-jével kell szembenéznie. Lola épp erre kényszerült, ha akarta, ha nem. Ugyanis a szenvedésekkel már ott tartott, hogy bizonyára akarta is volna, hogy már egyszer jöjjön el az a kaszás, de úgy látszik még ezt sem mi határozzuk meg.
― Jaj Damjanek, tudd meg, hogy még meghalni sem olyan könnyű! ― siránkozott a Damjanek kezét fogva ― Már annyit szenvedtem, hogy tényleg nem bánnám, ha meghalnék. Nem akarok tovább szenvedni! Damjanek kérlek segíts rajtam!! Tegyél valamit, hogy már ne szenvedjek…!
Aztán egy másik alkalomkor, amikor Damjanek épp egy kis parkban sétáltatta:
― Istenem, de szörnyű! El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés, amikor itt kell hagynod mindent, mindenkit akit szerettél… Istenem! Damjanek! Téged is úgy sajnállak itt hagyni! Téged sajnállak a legjobban… ― sírni kezdett, majd köhécselni, tikkogni … vékony ráncos kezével Damjanek csuklója után tapogatózott.
― Egy ilyen csodálatosan jó embert… Damjanek, nem akarlak elveszíteni! Bocsáss meg nekem! Hányszor megcsaltalak, pedig hidd el annyira szerettelek… És most is úgy szeretlek és nem akarok elválni tőled !!!
Majd egy este, amikor Damjanek próbálta meggyőzni, hogy pihenjen egy keveset.
― Jaj Damjanek. Annyira félek! El sem képzeled, hogy milyen félelmetes, mintha teljesen egyedül lennél, amikor már nem számíthatsz senkire… Magadnak kell intézned a dolgokat… Amit tettél az életben… Arról egyedül kell mind számot tenned, nincs már segítség …Istenem! De félelmetes…! Jaj, Damjanek, ne hagyj el!
― Itt vagyok Lola. Itt vagyok melletted. Nem hagylak el. ― próbálta nyugtatni Damjanek és alig bírta visszatartani könnyeit.
Aztán kis idő elteltével egyszer csak rázkódni kezdett, furcsán ki meredtek a szemei és mintha valahová a távolba nézett volna valami nagyon félelmetes dologra. Egyre szaporábban lélegzett, majd egy rövidke belégzés után megállott benne a levegő és arca mintha megmeredt volna az irtózattól… Aztán a szemei lassan kezdtek el üvegesedni és a levegő is alig észrevehetően kezdett ki áramlani a tüdejéből. Nyelve kibújt a szája szögleténél és a belégzés már elmaradt. Feje kissé oldalra billent és nem mozdult többet. Damjaneknek eleredtek a könnyei és lassan óvatosan elnyújtotta az ágyon. Elrendezte a kezeit, lábait, felhúzta rá egészen a takarót és aztán csendesen kiment a konyhába.
Mivel tanúja volt mindazoknak a szenvedéseknek, kínoknak amelyeket Lolának meg kellett vívnia élete utolsó hónapjaiban, megváltásként fogadta volt élettársa halálát. Nagyon szomorú volt, de mégsem érezte a "társ" iránti kötődés fájdalmát. Csupán egy szerencsétlen zátonyra futott életű együgyű nő szomorú életvégének tanújaként érzett, akinek sikerült viszonoznia mindazt, amivel tartozott neki. Hálát adott az Istennek, hogy erőt adott neki és kitartást amely által véghez tudta vinni a kellő gondoskodást és őszinte odafordulást. Ugyancsak hálát adott a megkönnyebbülés érzetének is, amely által tisztán el tudta dönteni, hogy immár végképp pontot tehet a kapcsolatok végére. A sok tapasztalattól megerősödve valahol azt érezte, hogy nem élhet még egy olyan nő a földön, aki iránt már kötődést tudna érezni és ez a tudat olyan felszabadulttá tette, hogy még boldogan is fogadta ezt az állapotot. (És ennek is hálát adott).
Fel akarta vállalni a temetkezési költségeket, de kisebb vita után a Lola rokonsága mégis csak másként döntött és aztán végül is ők tették meg a végtisztességet.
A Lola sírjánál állva az eszébe jutott, hogy bizony még van valahol egy kis sírhant, amely valamiképp hozzá kapcsolódik és amelyet nagyon, de nagyon rég nem látogatott meg. Csaknem húsz éve, hogy nem járt arrafelé, hogy nem látta néhai kislánya sírját. Bizony, hogy telik az idő…! Milyen szép lány lenne…! Biztosan nagyon gyönyörű lenne…! Akárcsak az édesanyja… ― Őt sem látta már nagyon rég…
----
<center> ◄--- Előző lap: 8. [[Az elvarázsolt hegygerinc/Egy másik Valóság|Egy másik Valóság]] ---► Következő lap: 10. [[Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása|Az Erdő Szellemének hívása]] </center>
----
| |||