„Az elvarázsolt hegygerinc/Az Erdő Szellemének hívása” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
2. sor:
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">10. Az Erdő Szellemének hívása </h2>
 
=== <big> Az Erdő Éneke </big> ===
A hosszújáratú meglehetősen rozoga autóbusz lassan kapaszkodott felfele a szerpentineken. Útközben már több alkalommal "megpihent" de a két sofőrnek mindig sikerült egy-egy keveset "hosszabbítani" a motor életén. Ugyanis, mivel már olyan régi volt, mint az országútja, hát az sem tehetett egyebet, mint időközökben "jelezze", hogy már nem neki valóak az ilyen hosszú megterhelő járatok. Az utasok közül nagyon sokan már türelmetlenkedni is kezdtek, mivel már jócskán késésben voltak és főképp az üzletemberek már elég gyakran használgatták mobil telefonjukat.
 
Az elvarázsolt hegygerinc mindkét oldalán fekvő mindkét település nagyon sokat fejlődött és változott. Sőt, egyes részek csaknem teljesen megváltoztak. A hegyoldal egyes részei már "magán területekként" szerepelnek. A Komondor Pusztájához már út vezet ki és az út mentén ha elszórtan is de már megjelentek a különböző stílusban épített villák. Mindenki inkább a turisztikából való megélhetőség felől gondolkozik és építkezések folynak hol-itt, hol-ott, ki merre tudott, panziót, kisebb szállodát, vendéglőt, hétvégi szórakozóhelyet próbált létrehozni ennek a virágzásban lévő hegygerincnek mindkét oldalában.
A két kis turista központ kemény rivalitásban volt egymással. A Jarabói részt több cégtulajdonos ― szintén rivalizálva egymás közt ― irányította, a Karakói részt, pedig a tapasztalt, ― minden hájjal megkent ― Lénárd Domokos vezette. Ő volt a "nagyfőnök" egy-két kis panziót leszámítva csaknem minden vendéglátó központnál. Annak ellenére, hogy üzleti dolgaiban az utóbbi időben ismét kezdett fellendülni, bizony a hatvan év már meglátszott rajta is. Haja őszült, egyes helyeken meggyérült, tartása sem a régi volt már, de tekintetében valahol ott bujkált az a különös magabiztosság. Nagyrészt egyedül irányított mindent, mert sokan irigykedtek rá és igazából nem bízott senkiben.
Nem tartozott azok közé az emberek közé, akik úton-útfélen egykönnyen meglepődnek, de amikor egy vasárnap délután épp a "Nárcisz" hotel előterébe lépett be, csaknem a földbe gyökereztek a lábai. Egy kimondottan kellemes megjelenésű gyönyörű érett nőt pillantott meg a recepció előtt állva. Nagyon régen nem látta a nőt és nem is gondolta volna, hogy ennyi év elteltével is ilyen csodálatosan képes megőrizni a "vonalait." Mintha számára megállt volna az idő. És miután kissé "felocsúdott", bókként már szavakba is öntötte ezt az észrevételét.
Jankának egy kis bók mindig jól jött és kedvesen köszöntötte Lénárdot. Sőt, régi jó barátokként még meg is puszilták egymást.
 
― Csaknem itt akarsz megszállni!? Hisz' ez igazán kész megtiszteltetés!! ― örvendezett Lénárd őszintén.
 
― Hát igen. ― mondta Janka szerényen ― Mivel láttam, hogy a volt otthonom milyen állapotban van, hát így döntöttem.
 
― Ami az otthont illeti az csakugyan már egy putri, de a hely, az bizony sokat ér a mai világban! ― próbálta "oktatni" Lénárd.
 
― Én is napirenden vagyok az ingatlanokkal kapcsolatosan! ― mondta csendesen, de magabiztosan Janka.
 
― Ja' elnézést, hisz' hallottan is a felívelő karrieredről és szívből gratulálok ― kapott észbe Lénárd mert bizony értesült valahonnan a Janka közéleti sikerességéről.
Aztán az ilyen régről való összetalálkozásokkor szokásos egymás hogyléte iránt való kölcsönös érdeklődések következtek, majd "szakmabeliekül" néhány szó elhangzott a vendéglátásról és turizmusról is.
Az ócska tákolmány hősiesen bírta egy szép kilátást nyújtó Motel parkírozójáig. Viszont az ottani kis pihenő után semmiképp nem akarta újból felvenni a harcot. Az utasok kimondhatatlan bosszúságára szabály szerűen felmondta a szolgálatot.
Janka pontosan nem határozta meg, hogy mennyit számít maradni. Meglehetősen furcsán érezte magát. Bármennyire elhidegült kapcsolatban élt szüleivel, azért soha nem gondolta volna, majd egyszer épp szülőhelyén fog szállodában éjszakázni. Kissé idegennek érezte magát és mégis mint hívogató kitárt anyai karokat érzékelve kapta azt a különös kelkivezérlést, amely által így egyből haza utazott, szülőfalujában, de mégis egy idegenek számára épített szállodában.
Ezzel el is kezdődtek a végtelennek tűnő reklamációk, veszekedések, sőt, még káromkodások is, de ez mit sem segített az autóbusz kimustrált motorjának sorsán. Voltak, akik mobilon folyamodtak valamiképp megoldásért, voltak akik a feladva a reményt a Motelnél érdeklődtek szállás után, olyanok is voltak, akik még reménykedtek a sofőrök táltosságában és volt az utasok közül egy meglehetősen magányos furcsa külsejű alak, aki nem zúgolódott, nem reklamált, sőt: nem is beszélt senkihez, hanem vállára vette a nagy vászon zsákját és gyalog indult el a közeli város irányába az országút mentén.
Aztán, amikor már az erdei úton felfelé gyalogolva oly otthonosan nézett szét a simogató környezeten, már tudta azt, hogy ő tulajdonképpen nem is s faluhoz, a településhez kapta az indíttatást…hanem egészen máshová. Őt valamiképp az erdő várja! Az Erdő Szelleme az, aki őt ide hívta! És ennek lehet, hogy nincs is semmi köze a faluhoz, a szállodához. És lehet, hogy még az elhagyatott szülőházához sem. … És ahhoz a nagyon régi összedőlt putrihoz sem, amelyet még Damjanekkel együtt vettek valamikor rég. ― És erről teljesen meg is feledkezett. Hisz' értéktelen rominaság az egész. De! Köszönettel Dominak, hogy eszébe juttatta, hogy a telek még érhet valamit! ― De mi közük van az effajta gondolatoknak ahhoz, amiért ő tulajdonképpen haza látogatott…? Hisz' épp az előbb állapította meg, hogy nincs közük hozzá!? Ismét úgy érezte, hogy kezdett kissé összezavarodni. De "hála a nagy átalakulásoknak", gondolatait sikerült egy egészen más kerékvágásba terelnie. Ugyanis a hely néhol kissé felismerhetetlennek tűnt, mert annyira megváltozott minden. Még azután is, amióta 9 éve utoljára látta. Az út meg volt csinálva rendesen és csaknem a Komondor-ig vezetett ki. Itt-ott formás kis házak vagy épp pazar villák meredeztek az út mentén. Kisebb panziók is működtek egész messzire a falutól. Hirtelen elgondolta, hogy mennyivel másabb lenne épp itt működtetni egy kisebb turistaházat, vagy panziót, mint ott a nagyváros forgatagában. Még szerencsére el tudott intézni egyet-mást és így legalább néhány napot rá szánhat az Erdő Szellemével való "találkozására".
Az autóbusz utasai kissé pánik helyzetben érezhették magukat, mert közülük néhány környékről való, meglehetősen ijesztő módon ecsetelte, hogy épp "micsoda különlegesen veszélyes helyen" kapták a nem várt defektet. Ugyanis a Fekete Erdőben voltak, amely egy annyira kimondottan veszélyes helyé vált az utóbbi időkben, ahol még autóval is félős keresztül hajtani az országúton. Főképp éjnek idején. "Útonállókból" is volt bőven, de a jelentősebb veszély forrását egy kimondottan nagy létszámú "szervezett bűnözés - szakérőkből" álló "banda" jelentette. Akik "nem ismertek sem Istent, sem embert".
A Fekete Erdő mellett elterülő Nagyváros egyik jól menő cégtulajdonosának fiatal, szép felesége épp ezen a kimondottan veszélyes útvonalon haladt egyedül autójával. Késő délután volt és szemerkélt az eső. Laura óvatosabban vezette autóját mint általában, mert a jobb első keréknél egy különleges kopogtatásra lett figyelmes, kivált a kanyaroknál. Nem sokat értett az autókhoz, de annyit következtetett, hogy valami nincs rendben. Az út egyik kanyarulatánál lelassított, azzal a szándékkal, hogy kiszáll és megnézi, hogy vajon mi lehet a baj. Már majdnem megállott volna, amint az út szélén egy különös, marcona-képű férfit pillantott meg egy nagy katonai vászonzsákkal a vállán. Nagyon közel volt hozzá és tisztán láthatta amint a férfi, aki különlegesen szúrós szemeit rávetítve ― meglehetősen mogorva ábrázattal ― ahogyan a stopposoknál szokás, szabadon lévő kezével a város felé mutat. Laurának hirtelen eszébe jutottak a Fekete Erdőről terjengő rémtörténetek és meglehetősen megijedve rálépett a gázpedálra, ott hagyván az út szélén a férfit. A hirtelen gyorsulástól a keréknél egyre idegesítőbben kezdett kopogtatni. Körülbelül egy kilométert haladhatott tovább, amikor egy kanyarnál éppen egyet nagyot roppant az autó jobb első fele és nagyon, de nagyon pici tartotta, hogy nem csúszott be a meredek oldalon. Természetesen nagyon megijedt és csak kis idő múlva szállott ki, hogy megnézze, mi is történt tulajdonképpen. Miután megállapította, hogy letört a kerék, nem volt más megoldás hátra, mint hogy férjének telefonálni és ismertetni vele a helyzetét. Azonban Laura figyelmét még menet közben nagyon leköthette a kerék kopogtatása, mert egyáltalán nem vette észre, hogy a háta mögött egy kis furgon vele egyforma sebességgel haladt utána. És még azt sem, amikor vele egyszerre a furgon is lefékezett a háta mögött.
Épp, amikor megtalálta a telefonját és férjét akarta értesíteni , egy férfi lépett közel hozzá.
 
― Segíthetek? ― kérdezte és máris ki kapta a mobil telefonját a kezéből. ― Bocsánat! Erre most nem lesz szükség.
A meghitt környezet anyai szeretetet nyújtó simogatása ellenére azért, amikor a Sóhajok Völgyében az elhagyatott kis sírhant mellé ért, mégis kitört belőle a zokogás… "Elvarázsolt távoli hegyekben valahol … Bús nóta szól egy elhagyott sírhantról…. Régen nem járt senki arra,… Fejfáját az idő foga marja"…
Laura leírhatatlan ijedtséggel reagált, csaknem megállt a szívverése is. Aztán még más alakokat is észrevett a furgon körül. Amint sikerült szóhoz jutnia egyből könyörgéssel kezdte. Férjére hivatkozott, hogy inkább telefonál neki és "kifizeti" majd őket, de hagyják békén és ne ártsanak neki. Könyörgő szemeit sorjában jártatta végig mindhárom férfin. Egyik egy kopaszra nyírt, durva képű, másik is szintén, a harmadik pedig jóval magasabb és testesebb, de különösebb barátságosságot annak sem árult el az arca.
Nem törődve immár, hogy hangosan beszél, az Égre emelt kezekkel megbocsátásért könyörgött… az Istenhez… a kis Deához…az Erdő Szelleméhez…(?) Már ő sem tudta, mit csinál, csak annyit érzett, hogy valahol nem így kellett volna történnie a dolgoknak.
A három férfi tanakodni kezdett, de egyáltalán nem a Laura ajánlatán.
 
― El kell intézni minél hamarabb! ― mondta az egyik kopasz.
 
― Előbb szórakozunk egyet ― mondta magas. Azzal durván megragadta és berántotta a legközelebbi bokros, félreeső részbe ahová az útról nem nagyon lehetett belátni.
Könnyes szemekkel rendezgette a kis sírhantot, puhította ismét a földet rajta és beágyazta a virágokat, amelyeket magával hozott. A legszebb virágokat vette meg a virágárustól. Hisz' a legszebb kis angyalkának viszi… Igen. Évek óta elhagyatottan … a végtelen magányban senkinek nem volt gondja rá…(?) Micsoda "szülei voltak"? … Biztosan épp ezért is hagyta el őket…(!)
Laura kiabálni akart, de keményen arcul ütötték és úgy ráijesztettek, hogy benne ragadt a szó. Lefogták és durván levetkeztették. Anyaszült meztelenre és két kezénél fogva még ki is kötözték… Közben amint sírt, kiabált, ismét megütötték és a szájába ruha darabokat tömtek be. Egyszer csak az országút széle felől könnyű léptek nesze ütötte meg a fülét. A "fiúk" elcsendesedtek és az egyik egy fenyegetően kést tartott a nő torkához. Így ― kissé mind lemerevedve ― próbálták "áthidalni" a váratlan eseményt. Azok hárman óvatosságból, Laura pedig a torkának szegezett késtől való félelméből.
A Sári sírjára is ültetett virágot, hisz' anyjaként szerette és elgondolta, hogy ha élne, biztosan tudna neki adni tanácsot. A halála előtti napokban valamiféle hivatásról, elődökről, utódokról beszélt nekik és aggódott, hogy el fognak rontani valamit. Hogy mit rontottak el, azzal tisztában volt, de a többi felől… Miféle hivatásuk lenne? Damjanekkel közösen…?… A bizonyos "előd"-nek a sírja nem messze volt. (?) … Mit jelenthettek azok a szavak…?
Csendesen üldögélve a Sári sírjánál, egyszer csak az jutott az eszébe, hogy már annyiszor hallotta, hogy kimondottan szükséges esetekben bizonyára a "halottak" is tudnak szolgálni bizonyos információkkal. (?). Vajon Sári "miként" tudna vele kommunikálni?… Vagy a szelleme. … Vagy bármi! … Vagy a saját tudattalanja… De vajon hogyan tudna rájönni mindazoknak a furcsa dolgoknak a nyitjára, ami aznap ― és sőt, már régebbről ― vele történik??? Mit kellene tegyen? Vissza kell, hogy utazzon a hivatásához! Ott van lakása is! Itt csak "vendég"!! Itt nem maradhat néhány napnál tovább! De, ha visszarázódik oda a hétköznapok világába, akkor… (?)…Majd egy idő múltán újra el jön ide sírni és fohászkodni …? ― Nem! Nem tudja, hogy mi a teendője, de így nem lesz jó. Legalábbis hosszútávon.
Próbálta magát lecsendesíteni és a csendben ülve szépen sorban visszagondolt, hogy miként is történt ez a változás. Milyen indíttatás hatására döntő, hogy ide jön ― és efelől gondolkozik?
Tulajdonképpen nem történt semmi "para-fenomenális" dolog, semmi "spirituális csoda"! Hiszen egyszerűen csak emlékezett. És az érzelmei megmozdultak ennek hatására. Ennyi volt az egész. És az érzelmei ide vezérelték. Arra a helyre, amelyet mindig úgy szeretett. Tehát, ha meg akarja fejteni a dolgot, egyszerű az egész. Itt, ezen a helyen történnie kell valaminek! Hisz' azért jött ide. ― Aztán hirtelen az eszébe villant, az a nagyon rég történt csoda! Ami a Tündérkertben történt! Amikor Damjanekkel újra össze találkoztak. Ott, azon a szép helyen ahol először látták meg egymást!!!
Egyszer aztán a lépések nesze egyből megszűnt. Sehol semmi. A három fickó tanácstalanul nézett össze, de már a bokrok közül elő is lépett könnyedén egy másik férfi. Laura bár mennyire meg is volt ijedve, mégis egyből felismerte. A "stoppos" volt, akit nem vett fel. Harminc körüli szikár férfi, kopott katonaruhában semmiféle érzelmet ki nem fejező arccal bámult rájuk. Laura támadói ugyan hárman voltak, de ennek az egy férfinak a megjelenése mégis valami különös dolog folytán megzavarta őket. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy mi lehet az, de kis idő múlva már nagyon is be villant: A férfi kimondottan átható tekintete és a végtelen nyugalma. Ott állt tőlük pár méterre, egyszerűen csak rájuk bámult és még mintha a Laura pompás idomain is elcsodálkozott volna. Azok mindhárman meglepődtek, a másik, csak állott egykedvűen, mint akinek bőven van ideje és egyáltalán nem siet sehova. Laurának kóválygott a feje, a teljes kiszolgáltatottság érzet is fokozta benne a feszültséget, de mindez mellett nagyon meg is volt ijedve. Amint hirtelen megvillant benne a szabadulás lehetősége, izgatottan mérte fel a három az egy elleni arányt…
 
Hirtelen olyan izgatott lett, hogy vajon csakugyan? Jó irányban fut-e a gondolatmenete? Damjanek! Istenem. Őt csakugyan igazán szerette! És épp ezért is nem volt képes máshoz kellőképpen kapcsolódni, pedig őt szerették… nagyon szerették…― Istenem, még öltek is miatta ― és ő még sem volt képes kellőképpen mindezt viszonozni…! Damjanek miatt! De vajon hol lehet most Damjanek? Hisz' rég nem hallott felőle semmit? … De ha a sors akarata lenne, hogy vele találkozzon, akkor ezen nincs értelme gondolkoznia. Mindezzel nagyon is tisztában volt, de mégis hirtelen nagyon türelmetlen lett. Mintha valami tűz belülről így biztatná: "Gyorsan! Gyorsan a Tündérkertbe! Hisz' minderre nagyon későn jöttél rá! És Damjanek megunhat várni…"
― Húzz már el!!! ― tért magához az egyik kopasz és lendületes elsöprő mozdulattal feléje intett.
Mindazok ellenére, hogy kellőképpen összeszedte gondolatait és még meglehetősen viccesnek is találta a "belső biztatást", mégis határozott léptekkel indult az ösvényen felfelé a Tündérkert irányába. Aztán jutottak eszébe különféle gondolatok, hogy bizonyára tévedhet "még ő is" és tulajdonképpen Damjanek élhet egy boldog párkapcsolatban valahol. (?). Vagy, hogy már ennyi év után, bizonyára nem is értenék meg olyan jól egymást… De ezt az utóbbit, amint (logikusan) meggondolta, érzések szintjén rögtön ellent is mondott: Nem! Ez kizárt dolog!
Az mintha nem is vett volna tudomást egyikükről sem. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy nemsokára valaminek történnie kell és ezt végtelen türelemmel várta. És a három gazfickó türelmetlensége ezt igazolta is. A két kopasz csaknem egyszerre lépetek feléje. A katonaruhás egy energikus mozdulattal szembe dobta a zsákját az egyikkel és ezzel a mozdulattal el is távolította magától. A másikat pedig egy hihetetlenül gyors ütéssel "távolította el" de úgy, hogy az előbb híd-ba hátrahajlott és csak azután vágódott valamiképp hanyatt a földön. És ott is maradt. Erre a magas férfi is feléje indult, de még nem ért közel egészen, amikor a zsák súlyától megtántorodott kopasz egy lendületes támadást indított. Azonban meglehetősen sikertelenül, mert a katonaruhás elvezette a feléje irányuló ütést és ezzel egyben a támadási lendületet jól kihasználva egy forgó mozdulatot téve neki csapta egy közeli fának és amint egy kicsavart mozdulatban földet ért, az sem mozdult. Minden nagyon gyorsan zajlott, a magas férfinak nem volt ideje közbe lépni, mert időközben bizonyos "helyváltoztatások" is történtek, amely folytán már a magányos harcos néhány lépésre eltávolodott tőle. Ezt a lépéstávolságot a magas arra használta, hogy egy láncot kapott elő a derekáról. Óvatosan közeledett ellenfeléhez és közben idegesen a földön fekvőket szólongatta. Amelyikük a fához csapódott meglehetősen nehézkesen felült és mobil telefont kotorászott elő valahonnan. Amikor beszélni kezdett, a magas épp akkor támadott. A katonaruhás oldalt lépve tért ki az előrecsapó lánc elől, közben egyik kezével megragadta a másik láncos kezét, a másikkal meg nyitott tenyerével olyan keményen szembe taszított a támadójával, hogy az le esett a földre. Viszont eközben a lánc már az ő kezébe került. Aztán ismét egy "helyzetlépést" hajtva végre, semmi gondolkozás nélkül a kezébe került lánccal úgy lesújtott a földön lévőre, hogy abban egy szikra kegyelem sem volt. Aztán egy különös lépéssel a földön ülő mobiltelefonos mellé lépett és minden lovagiasságot kizárva azt is szintén egy olyan "stílusban" intézte el mint az előbbit.
Mindamellett, hogy már rég kinőtt a mesék világából, azért azzal a gondolattal indult a Tündérkertbe, hogy "ne legyen az, hogy rajta múlott". Ha már ennyit töprengett a "megfejtésen" akkor ennyit igazán meg tehet! Nem egy 16 éves tini lány álmodozóságával vágott bele ebbe a próbába, de kissé reménykedve figyelőzött a Tündérkert bokrai közt. Akkor ezelőtt… Istenem,… 25 éve történt az a csoda. 18 éves volt akkor… Ott találtak rá egymásra 9 év után. Ez volt a csoda! Gyerekfejjel, gondtalanul álmodozva, hogy majd ketten az erdőben élnek… De meg is valósították! … Csak…? … Csak!
Arra az emlékezete szerinti helyre ment, ahol megismerkedtek. Ott csendesen el álldogált egy keveset, majd tovább ment arra a helyre, amelyre már pontosan visszaemlékezett. Ahol a csoda történt. És várt. Várt. Sokáig várt. És közben egyre csak emlékezett és emlékezett, mintha épp ezzel akarná magához vonzani a "csodát" (Vagy ezzel hívogatni Damjaneket). A gyönyörűséges szép idők…
A nap már lement amikor kis kudarc élménnyel telve egy utolsó reményben rá tért a Medvekő felé vezető ösvényre. Hisz' ott voltak mindig a "találkák". Istenem… milyen őszinte ragaszkodás volt és mennyire tudtak bízni egymásban. Soha nem állott fenn, hogy "vajon eljön-e?" Őszintén szerették egymást. gyermekekül. És felnőttekül is! Nagyon! De valahol mégis hiba történt. Mégpedig nagy hiba. Egész életre szóló. … És, és ezen most vajon lehetne-e javítani…? De ott áll a helyzet, hogy most épp, hogy azon rágódik, hogy "vajon jön-e?"…!
Hát hiába várt Janka a Medvekőnél is legalább egy órát, mert nem jött! Már sötétedett és az ösvényeken nagyon keveset lehetett látni, de amint aztán kiért a tisztásra, onnan nagyszerűen be tudta tájolni az útvonalat és egy óra leforgása alatt már a Nárcisz halljában volt. Természetesen csalódottságát nem akarta elismerni. Mintha úgy érezte volna, hogy valamiképp valaki nyomon követte gondolatait és próbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Hisz' csak eszébe jutott egy megtörténhető dolog. És ő épp csak ennek tett eleget. ― Hogy olyan hülye volt, hogy várta a nagy semmit! A "csodát". És titokban azért haragudott is magára.
Laura mindezt a nagyon gyorsan zajló jelenetet, megmentőjének drukkolva nézte végig, de a végső és egyben a befejező két mozdulat láttán valósággal megborzongott. Hirtelen nagyon jó volt érezni, hogy támadói immár ártalmatlanul a földön hevernek, de egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az elkövetkezendőkben vajon mit fog tenni vele ez a különös alak, aki ugyanolyan "fapofával", teljesen érzéktelenül nézett maga körül. Aztán rá. És meglehetősen zavarni kezdte, amint tudatosult benne, hogy anyaszült meztelenül, kikötözve áll egy ilyen alak előtt.
Damjanek a Lola temetése után felhívta a federáció főnökét és közölte vele, hogy már legyen elnézéssel, az utóbbi időben történt kihagyásaiért, de még egy nagyon fontos dolog miatt hétfőn még hiányozni fog. Ugyanis arra gondolt, hogy csaknem 20 éve már, hogy nem járt azokon a helyeken, ahol gyerekkorában mindig olyan jól érezte magát. Hogy még ott is akart lakni. … És nemcsak egyedül … És ott is lakott!!… Épp a már rég meghalt kislányának az édesanyjával. Vajon hol lehet az a kimondottan tiszteletet érdemlő asszony?? Mert csak évek múltán jött rá, hogy bizony a Föld kerekségén nincs még egy olyan csodálatos nő, mint Janka. Akivel ő négy évet együtt élt. Aki szintén tévedett mint ő. Együtt tévedtek és ennek áldozatául veszítették el gyereküket is…És egymást is.
Valamikor régebb, már nem is emlékszik, hogy kitől kapta, volt neki egy fából faragott "Imádkozó Szűz-Mária" szobrocskája. Ennek a kis Mária szobrocskának előkészített egy talpfát, hogy a kis Dea sírjára majd felerősíti. Másnap aztán virágot vett és elindult a tragacsával arra az általa régen nem járt helyre, ahol gyermekéveit töltötte. Ahol felnőtt, ahol lehet, hogy még ott élek a szülei is… És ahol egy gyönyörű lánnyal tervezgették jövőjüket… Az emlékekbe merülve észre sem vette, hogy a milyen hamar eltelt az a pár óra, amire megérkezett. Úgy határozott, hogy ha késve is, ennyi idő múltán, mégis csak felkeresi a szülői házat. Hisz' apjának már nagyon rég megbocsátott. És mostoha anyjának is.
Aztán amint a férfi egy késsel elvagdalta kötelékeit, amilyen gyorsan csak tudta, magára kapkodta a meglehetősen szakadozott ruháit. Idő nem volt különösebb csevegésre ismerkedésre, mert a férfi a hálálkodására rá sem hederítve immár egy másabb arckifejezéssel különösen nézelődni kezdett, mintha azon hallgatózna, hogy nem-e még jönnek valakik. És amint ezt észrevette, ő is rögtön a menekülésre gondolt. Kiléptek az út mellé, a férfi rávetítette különös tekintetét.
Nagyon elámult az óriási változásokon. A kis településen olyan helyek is voltak, ahol egyszerűen nem tudott kiigazodni. Főképp, amikor egyik kis-utcán behajtott és egy meglehetősen zsúfolt kis "negyedbe" találta magát, ahol ― szégyen szemre ―- meg kellett kérdezze, hogy a Borvíz-felé merre kell menni, mire azt kérdezték vissza, hogy "melyik" Borvíz? Mert ugyanis már jó ideje töltőde is működött, de azért időnként közben engedték a régit is használni.
Aztán, amint kiigazodott egy meglehetősen széles sávon haladt végig és már nem volt tökéletesen biztos abban, hogy végighaladván a szülői háznál fog kikötni. És bizony nem is volt biztos, hogy egyáltalán a szülői ház, valóban a szülői ház-e?
A kerítés, a kapu az udvar maga… a berendezés és nem beszélve arról, hogy egy teljesen "idegen" ház van az udvaron és a réginek nyoma sincs. A verandáról egy harminc év körüli nő nézett szembe vele és ő amint csak állott és nézelődött, meglehetősen kedvesen megkérdezte "Kit tetszik keresni?" ― Na, ez kezdetnek "jó"! ― gondolta Damjanek és felnézve a nőre bemutatkozott.
 
VanRokona telefonodtetszik lenni Damján úrnak? ― kérdezte hirtelen a férfi.nő csodálkozva
 
― A fia vagyok. ― jelentette ki Damjanek szelíden, de semmiféle színpadiasság nélkül.
― Elvették ― felelte siránkozóan Laura. A férfi nem szólt, nem keresgélt a furgonhoz lépett. Slusszkulcsot keresett, de nem volt. Nem maradt más megoldás, megindultak a város felé az út mentén és közben stoppolni próbáltak.
 
Erre a ház ajtaján egy férfi rontott ki nagy sietséggel és meglehetősen feldúlt tekintettel mérte végig Damjaneket.
 
― Damján János már nem él, de a fiát már éltében több mint 25 évvel ezelőtt eltemette!
"25 évvel ezelőtt még kölyök voltál." ― állapította meg magában Damjanek, amint felmérte a férfi életkorát. Aztán még az sem esett nehezére megállapítani, hogy bizonyára a mostohaanyjának a fia lehet, aki az idők folyamán bele lépett a törvényes örökségbe és mindezt valami okból féltve őrzi. (?)
 
― Ezzel én nagyon is tisztában vagyok. Csak meg akartam tudni, mi hogyan alakult, amíg távol voltam.
 
― Mivel kapcsolatosan? ― kérdezte a férfi szigorúan.
Damjanek nyugodtan rápillantva rögtön megnyugtatta.
 
― Nincs semmiféle követelésem! Csak benéztem. ― mondta és azzal megfordult és a kapu felé indult.
"Istenem!" ― Jutott az eszébe Laurának ― "Milyen fontos is lenne most… És a kocsiban ülve nagy kényelmesen ezt fel sem tudják mérni…!" Aztán: "Fel sem tudjuk mérni, hogy kinek miért fontos stoppolni…!" Vajon most mit gondol róla ez a furcsa ember, akit az előbb nem vett fel… Vajon mindez, hogyan zajlott volna le…? Mit csinált volna a férfi, ha vele lett volna…?
A férfi hirtelen megrestellte magát és utána szólt.
Pár perc próbálkozás után egy terepjáró lefékezett. Amint közel értek, Laura már akart is beszállni, de a férfi váratlanul hátrarántotta. Egy kemény ütést mért az egyik benne ülő arcába és a nő kezét elkapva berántotta a bozótba. Egyik kézzel a zsákját, a másikkal a nőt a kezénél húzva megindult, de amint az utánuk csörtető terepjáró hangját meghallották, a férfi szabályszerűen lelökte a földre a nőt és ő maga is mellé hasalt. Lélegzetüket visszafojtva ― már amennyire tudták ― vártak. A terepjáró elhajtott mellettük de a kocsiból hárman kiszálltak és immár "felfegyverkezve" szigorúan fésülték a terepet. Azzal volt szerencséjük, hogy a menekülésükkor inkább kifelé, az út felé vissza kanyarodtak és így annyira közel kerültek az országúthoz, hogy a keresők ösztönszerűen mind a távolabbi rejtekhelyeket kutatták. Amint ezek kissé eltávolodtak, rögtön felszedelőzködtek a földről és minél távolabb próbáltak kerülni az üldözőiktől. Közben az útra ismét kiértek. Egy darabig sietősen lépkedtek a város irányába és egyszer a terepjáró hangját hallották a fák között, majd amikor sikerült újból elrejtőzniük, látták is, amint ki tér az útra. Lassan elvonult előttük, de csak ketten ültek benne.
 
― Hát elküldeni, azért nem akarom!
― Az út mentén nem haladhatunk! ― mondta a férfi. ― Van-e rövidítő a város felé ?
 
BiztosanEl van,tudok demenni nemanélkül ismerem az erdőtis. ― mondta Damjanek csendesen és megállott a kapu sajnálkozvaközött.
A férfi óvatosan megfogta a karját.
 
― Hát igen, de azzal még elérne… ― igyekezett barátságosabbnak mutatkozni ― Hisz' valamikor itt lakott… Damjaneknek szólították, ha jól emlékszek?
Aztán behívta Damjaneket és elbeszélgettek egy keveset. A rokonságról, akiket Damjanek jóformán nem is ismert, az elmúlt időkről, Jarabó jövőbeli sorsáról, a világ dolgairól és úgy délután három óra körül Damjanek búcsút vett a frissen megismert "rokonaitól" és elindult gyalog a Túr-Turi mentén felfelé. A Sóhajok Völgye felé tért el, de nem tért fel a rövidítőnél, hanem az Ongát megkerülve végigjárta a jól ismert helyeket, majd a Kormos Tetőnél ráállt a Könnyek Ösvényére és folyamatosan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve aztán beért a kis temetőbe.
Amint közelebb ért a sírhoz, egyből könnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta a virágokkal szépen ki díszített kis sírt. Lelkifurdalás kínozta, amiért oly hosszú időn keresztül, még csak egyszer sem látogatta meg szeretett kislányának a sírhantját. Annak idején még amikor könnyekben és verítékben úszva saját kezűleg ásta a kis gödröt, nem gondolta, hogy 21 évnek kell eltelnie, hogy újból ellátogasson kislánya földi maradványaihoz. De az asszonyi kezek, anyai kezek mégis csak ápolgatják azt a kis sírt. Az áldott asszonyi kezek. ― Mindezt könnyek közt állapította meg és csaknem figyelmen kívül maradt az, hogy friss virágok díszítik a sírt.!!! Tehát Jankának valahol a közelben kell tartózkodnia. Hisz' ki más ápolná a Dea sírját? Szegényke…Olyan korán meghalt, hogy még ismerősei sem voltak neki…! Halvány emlékláncok suhantak át emlékezetén, amikor még játszott vele, ölelte, csókolgatta… mennyire szerette… És mindannyian milyen boldogok is voltak együtt… Amikor még Sári is élt. Sári! Istenem. Sári. "Bolond Sári", ahogy megnevezte a sok barom ember. Pedig egyáltalán nem volt ő bolond! A tragédia megtörténtekor lázadt ellene is. Az ő életfilozófiája ellen. De hát akkor minden ellen lázadt. És még ő sem tudta pontosan, hogy miért. Istenem! Micsoda állapotban volt ő akkor. …És kilábalt belőle. Igaz, hogy "belelábolt" egy másik hülyeségbe, de abból is kilábolt, és a következőből is. És nem azért, mert olyan kimondottan nagy valaki volt, hogy ezt meg tudta csinálni, hanem azért, mert Valaki egyengette az útját. Odafentről! És hálatelt szívvel nézett fel a Nagy Égre. Átélve minden bánatot, keserűséget, végre a kislánya sírjához eljutva az élettel szemben elégedettnek, sőt, még boldognak is érezheti magát. De azért érzi, hogy még boldogabb tudna lenni akkor, ha nem volna meg az a belső hiányérzet benne. Reálisan véve: hiány, amit már nem lehet pótolni. Ez, amikor Deára gondol, Sárira, a sok sok szép emlékre. De ha Jankára gondol…(?) ….Vajon hol van? Élhet boldog családi életet. Villant meg az eszében. És akkor semmiképp, még csak nem is szabad találkoznia vele! Főképp, ha boldog! ― De, ha nem boldog …?…Ennek utána kell nézzen!
A "rokonok" ugyanis éjszakai szállást is felajánlottak számára, de nem számított a faluba visszamenni, inkább felfelé vette az útját a Komondor Pusztája felé. Nagyszerű érzés volt a szürkületben járni azon a csodás helyen érezni az erdő csendjét, hiszen estére jutva ő is szintén pihenni tér. Átformálódik az Éjszaka Királynőjének titokzatos birodalmába. De rég nem érezte az erdő éjjeli leheletét…! Nagyon kíváncsi volt a Házra. Vajon mi lett vele, még áll-e vagy összeroskadt. Kissé meglepődött, amint "életet" fedezett fel környezetében. Még nem volt egészen besötétedve és meg tudta állapítani, hogy mozgás van körülötte. Másabbak a bokrok, az ösvény a fák, tűzifa hulladék itt-ott… Amint közelebb ért, már a parazsat is láthatta a ház előtti tűzhelynél. De buta módra van olyan közel a házhoz az a tűzhely. Egy röpke megállapításból, már felmért egy dolgot a ház lakójával kapcsolatosan. Aztán: tűzifa rendezetlenül, itt-ott edények hevernek szanaszét, a ház állapota sem árult el valami kecsegtetőt… Valamilyen szerencsétlen, vagy valami huligán költözhetett oda be.
Illendőképpen koppantott, majd kiáltott egyet a ház előtt. Mivel válasz nem jött, hát belökte az ajtót. Megállt az ajtóban megállapította, hogy van bent valaki. Megvárta, amíg szeme hozzászokik a sötétséghez és tájékozódni próbált. A berendezés nem volt túlzsúfolt. Egy ágy volt és egy szekrény. A külső helyiségben. Egy alak volt elnyúlva az ágyon. Damjanek a másik szoba ajtajához lépett, hogy leellenőrizze, azt is. Ott egy csomó, limlom volt lélek egy sem. Lassan az ágyhoz ment és megmozdította az ágyat. A benne elnyúló alak nem mozdult. Kissé keményebbet lökött az ágyon, amire az alak felmordult, fordulni akart, de hirtelen felijedt és éktelen óbégatásba kezdett. Ki akart menekülni de leesett. Damjanek utána nyúlt és mint a "tollseprűt" felrántotta a földről.
A férfi egy röpke pillanatig összpontosított, majd határozottan a nő felé fordult.
 
― Ne ijedj meg te szerencsétlen! Nem bántalak. ― kiáltott rá kissé erélyesen, hogy magához térítse.
 
― Jaaaj - jaaaj - jaaaj… ― kiabált a másik és egészen magán kívül volt. Mászva menekült ki és közben úgy ordibált, hogy visszhangzott a hely. Damjanek vékony ágakat keresett és rá rakta a parázsra.
 
― Mit akarsz? Ki vagy? ― kiabált a másik a sötétben, de amikor Damjanek akart is felelni, mégsem hagyta abba.
 
― Semmim sincsen! Egy szerencsétlen beteg ember vagyok! Menj el innen! Semmim sincsen! ― mintha meg lett volna hülyülve úgy nézett ki. Főleg, amikor Damjanek már felszította a tűzet. Akkor vette észre, hogy egy meglehetősen öreg ember …és meglehetősen részeg. A tűz fényénél az öreg valamelyest alakított a modorán, mert már nem ordított
 
― Nem bántalak Öreg! ― szolt megnyugtatóan Damjanek ― Csak itt akarok éjszakázni.
 
― Itt? Minek? ― kérdezte nagy bambán a másik.
 
― Mert nincs más hely, ahol aludjak. ― magyarázta Damjanek.
 
― Te csavaró vagy? Vagy börtönből jöttél, vagy mi vagy ? Szökött rab? He?
 
― Egyik sem. ― nevetett a másik hülyeségén Damjanek ― A lényeg az, hogy nem teszek rosszat neked! Érted?
― Akkor majd meg fogjuk ismerni! ― mondta és választ nem várva fogta a nő kezét és vitte maga után. Laura szegény engedelmesen követte. Nem volt más választása. Felmérte ő is, hogy az út mellett meglehetősen veszélyes mutatkozniuk. Viszont stoppolással nincs is amit próbálkozniuk, hisz' ő sem szokott soha ismeretleneket felvenni.
Az öreg megnyugodni látszott és elcsendesedett. Kissé kóvályogva téblábolt ide-oda, maszkatolt a sötétben. Damjanek körülnézett a tűz világításában. Felmérte, hogy az idő foga mennyit ártott ennek az annak-idején oly nagy gonddal és precizitással épített háznak. Hisz' nem is csoda. Állt elhagyatottan, kifosztva is és ki tudja még hányan lakták annyi időn keresztül.
Egy darabig óvatosan bóklásztak és nagyon ügyeltek arra, hogy zaj nélkül haladjanak. Egyre beljebb kerültek az erdőbe, aztán egy ösvény formára találtak és azt próbálták követni de közben besötétedett és már egyre nehezebb volt haladni.
 
― Mióta laksz ebben a házban? ― kérdezte az öreget.
― Sötétben idegen terepen semmi értelme menetelni! ― jelentette ki a férfi.
 
― He? ― bukdácsolt közelebb az öreg nagy bamba képpel.
― De hát mit akarsz csinálni!! ― kérdezte meglepődve a nő.
 
― Mióta élsz itt fenn? ― próbálta hangosabban és érthetőbben feltenni újból a kérdést.
― Éjszakázni.
 
― Háát … A tavaly … Nem! Tavalyelőtt. Igen! És attól számítva kettő… három… Vagy nem három, hanem négy… Úgy, attól számítva! Körül-belől … Leszámítva azt az évet!
― Itt az erdőben?? ― kérdezte ijedten.
Damjanek közben próbálkozott megfejteni ezt a meglehetősen kódolt információt, de miután nem járt sok sikerrel, hát feladta. És a későbbiekben aztán megtanult egy fontos dolgot: Ne tegyen fel több kérdést az öregnek! Viszont, ha csakúgy hagyta beszélni, akkor annyi minden hülyeséget össze-vissza locsogott, hogy már a végén majdnem megfájdult a feje.
 
― Elég büdösségben és mocsokban élsz itt hallod-e! ― jegyezte meg Damjanek, de amint hátranézett az öreg nem volt sehol. Benézett a nyitott ajtón át a házba és végig volt nyúlva a priccsen és később még hortyogott is.
― Ne félj! Minden rendben lesz. Itt már nem találnak ránk.
Aztán a szállás amilyen volt, olyan volt, nem volt más választása, meg kellett elégednie azzal amit kapott. Igaz, hogy kint maradt a tűz mellett, mert nem bízott a ház "méregtelenítésében" (vagy féregtelenítésében). Az éjszaka folyamán többször felkelt és élesztgette a tűzet. Az öreg meglehetősen "komoly" fejszéjével még fát is vágott. Szerencséje volt egy nagyobb csutakkal, mert annak tartalma aránylag reggelig kitartott.
Reggel korán "kelt", "házigazdája" még nem volt ébren, amikor elindult a Kormos Tető felé vezető ösvényen. Menet közben szedrészett egyet és talált néhány kenyérke gombát és azt is megette. Nem volt sok egyáltalán, de éppen az erdőlakók egyik legfontosabb szabályát tartotta be: Legyen valami a gyomrában! Bármilyen kevés is, de ne legyen üres! A régi erdőjáró emlékek ezáltal az éhségérzet leküzdésével is felelevenedtek. Végigjárt minden szépre, kellemesre visszaemlékeztető helyet. Eszébe jutott, hogy Jankával gyerekekül a Tündérkertben találkoztak össze és milyen csodás módon találkoztak évek múltán ugyanott… Egész simogató érzés volt végigsétálni a Tündérkert ösvényeit. Valamikor, csak maga elé képzelte azt a gyönyörű arcot… és mintegy varázslatra meg is jelent. Életben! Tisztán! És akkor egybekeltek… Vajon hol lehet Janka? Ha együtt él valakivel…(?)…
Úgy határozott, hogy nem gyalog megy le Karakóba, hanem visszamegy az autóhoz és azzal megy át a "hegy alatt". Eddig biztosan meg csinálták az utat. S, ha nem, hát a Tragacs majd kibírja.
Amint leereszkedett a hegyből, a Túr-Turi hatalmas köveinél megállott. Levetkőzött és belement a vízbe. Biztos, ami biztos. Lemosta magáról még azokat a képzeletbeli "fertőket" is, amelyeket az éj leple alatt vonzhatott magához. Aztán amint ott egy nagy kövön szárítkozott a vízben egy meglehetősen fekete hosszúkás kőre lett figyelmes amely egy szikla aljából nyúlott elő. Eszébe jutott, hogy a temetőkben a fekete márvány milyen szépen mutat a sírok mellett. Az a kő is ― nem márvány, de fekete és bizonyára szépen mutatna a Dea sírjánál. Vissza is ereszkedett a vízbe és üggyel-bajjal ki kaparta, majd kiemelte a vízből azt a meglehetősen nehéz darabot. Felvitte egy nagy kőre és ott kezdte alakítgatni mintegy "ősember módra", egészen addig, amíg igazán tetszeni kezdett a formája. És akkor, amikor már "látott" is benne valami "megfoghatót", valamit, ami valamit mutat, valamit jelez is, akkor a vállára vette és elindult ki a rövidítésen a Sóhajok Völgye felé.
Janka amikor visszaért a Nárciszba, alig fürdött le, már az ajtón kopogtak és a hotel ajándékaként egy vacsorajegyet nyújtottak be. Természetesen tudta, hogy milyen forrásból adódhatott ez a kis "figyelmesség". Megköszönte és még borravalót is adott a fiúnak, majd felvette az "estélyi" ruháját, amelyet magával hozott. Ugyanis egy kimondottan egyszerű ruha volt, de valahogy neki az egyéniségéhez inkább az egyszerű passzolt a legjobban.
A vacsoraasztal természetesen egy kissé elkülönített, külön megtiszteltetésnek örvendő vendégek számára fenntartott helyen volt megterítve. Amint Janka helyet foglalt kis idő múlva a főnök is megkörnyékezte, sőt illendőképpen tudakozódott, hogy a nő egyedül van-e és ha a társasága nem zavarná, akkor helyet foglalna az asztalánál. Aztán amint Janka beleegyezően bólintott, Lénárd helyet is foglalt mellette és egész jól elbeszélgettek különböző szakmai területekről.
Majd később ― a vacsora után ― a személyes dolgaikról is szó került, amelyeken kiderült, hogy Lénárd Domokos nem annyira boldog, mint amennyire az utóbbi időkben sikeres. Mivel Dragó után még most is fáj a lelke. Aztán a "first-lady", akivel él, az egy kimondottan az érdekeket néző, meglehetősen költekező típusú nő, aki mellett sehogy sem kap egy kis lelki megnyugvást, vigasztalást. ― Mert bizony rá férne. ― …
 
Aztán Janka is dióhéjban ismertette, hogy az utóbbi időben miként alakult az ő sorsa is és aztán végül még azt is megemlítette, hogy milyen belső indíttatások vezérelték vissza erre a helyre. A gyerekkori-ifjúkori szerelméről Lénárd már tudott és őszintén csodálkozott, hogy ez a nő milyen komoly lelki erővel próbálkozik irányítani élete sorsát. És mindig is, ha csak eszébe jut az a pillanat, amikor még a vadászat után egyből témára akart térni a kis "szórakoztató lánynak" hitt könnyes szemű nőcskével, milyen jó is, hogy azért a végén csak kialakult egy meglehetősen harmonikus szerelmi kapcsolat köztük, amely az idők során egy kimondottan jó és őszinte baráti kapcsolattá alakult át. ― Azt az életre szóló kegyetlen lelki traumát nem említve, amely szintén a szerelmi kapcsolatuk "gyümölcse" volt.
― Nem kellett volna így bevergődünk az erdőbe!!! ― kezdett zsörtölődni a nő, de a férfi rá sem hederített. Ledobta zsákját és elindult száraz ágakat gyűjteni. Laura ott maradt egyedül a zsák mellett a sötétben. Utána akart szólni, de valahogy mégsem szólt, hanem lerogyott a zsák mellé és elkezdett sírdogálni. Amióta megmentették először. Eddig olyan felpörgetett volt minden, hogy fel sem tudta mérni, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Hogy ő is áldozatul esett azoknak a már régóta híresztelt félelmet keltő eseményeknek… Egyedül van az erdőben egy vadidegen férfival és a férjének erről még csak fogalma sincs… Ha volna…Istenem, de jó volna, ha valamiképp segítségére tudna sietni. Viszont "ennyire" lehet, hogy momentán épp nem lett volna képes segíteni, de neki "másképpen" van hatalma. Ő egy kimondottan olyan típus, aki mindig képes mások fölött uralkodni. Nem áll le verekedni, az némiképp "rangon alulinak" minősülne az ő szemszögéből, de amint tudomást szerez, hogy mi történt vele, a feleségével, bizony majd kellőképpen ki fogja terjeszteni hatalmát ezekre a hitvány senkiháziakra! Csak valamiképp haza kerülne!! De hogyan? Hisz' ez a fura alak sem ismeri ki magát itt a környéken. Lehet, hogy nem is idevalósi…!
Másnap Janka később kelt fel. Kialakított életformájában ritka alkalom volt az ilyen, de mivel valamiképp különlegesebbnek érezte azt a napot a többinél, hát megengedett magának egy kis lustálkodást. Tizenegy óra volt, amire kissé ráérősen összeszedte magát. Nem számított többet maradni, de arra gondolt, hogy még tesz egy próbálkozást. Újból felsétál a Tündérkertbe. Összepakolt és ki is jelentkezett a szobából. A parkolóban összetalálkozott Domival, még egyszer kifejezetten megköszönte a "Szálloda ajándékát" és el is búcsúzott tőle, mondván, hogy nem tudja pontosan, hogy mikor ér vissza…és, ha nem találkoznának…
Közben már égett a tűz és Laura jólesően húzódott a közelébe. Aztán megnyílott a nagy vászonzsák szája is és valamilyen keserű "pogácsával" kínálta meg a férfi. Megállapítása szerint összepréselt búza lehetett, amely egyáltalán nem ízlett.
 
― Janka, bármikor felkereshetsz! ― mondta őszintén Lénárd ― Szívesen látlak és szívesen is segítek, ha szükséged van rá. Még "munkahellyel" kapcsolatos problémákban is. ― tette hozzá biztatóan. ― És őszintén kívánom, hogy megtaláld az életben a számításaidat!
― Mi a neved? ― kérdezte férfitől a tűz mellett kuporogva.
 
― Nem mindegy az? ― kérdezett vissza felelet helyett és egykedvűen bámult bele a tűzbe.
Laura kissé bosszús lett erre az arcátlan "válaszra". Nő létére ― hiába, hogy lovagias módon megmentette, de mégis ― ő érdeklődik a neve felől, holott "a lovagnak illene ilyet tenni"…?!!
 
:;― ''Hajsza az emlék után'' ―
― Nézd, én nagyon is érzem, hogy milyen hálával tartozok neked, hisz' az életedet kockáztatod miattam… És azt is megértem, hogy meglehetősen különös ember vagy, de én egy olyan kimondottan bizonytalan helyzetben vagyok és valamiképp vigaszt nyújtana, ha legalább egy keveset megismerkednénk.
Mindezt elég komoly és szánalmat keltő hangnemben mondta el, és néhány önmagáról való általános adat ismertetése után, amikor kérdőleg a férfire nézett, úgy tűnt mintha újból csak az előbbi válaszhoz hasonlóat kapna. De amint egy rövid furcsa szemlélődés után a férfi elmosolyogta magát, akkor nyomban reménykedni kezdett, hisz' így mosolyogva nem is volt egyáltalán rossz képű…
 
Aztán a kissé lelket megérintő búcsúzkodás után a legrövidebb utat választva el indult a Tündérkert felé. Nem hagyta nyugodni a gondolat. Értelmetlenül nem élte volna át azt az állapotot és nem "hallotta volna meg" az Erdő Énekét…! Valaminek történnie kell, ami folytán meg változik az életformája! Ezt már régről érezte. Csak azt nem tudta, hogy miként. Pontosan még ugyan nem jött rá, de bízott abban, hogy a Tündérkerttel (vagy a Medvekővel) kapcsolatosan valaminek történnie kell!!
― Különös ember lettem az igaz, mert hat kerek évet töltöttem az Idegen Légióban az Araboknál, ahol még mindig háború van. És gondolom ettől vagyok ilyen furcsa. Röviden Dragónak hívnak és nem idevalósi vagyok. És ne haragudj, hogy ilyen a viselkedésem.
Felfelé haladva mindezeket a lehetőségeket folytonosan elemezte magában és optimizmussal telve érkezett a Tündérkert buja lombjai közé. Lassan csaknem a fákat, lombokat simogatva végigsétált minden apró kis zugot, majd leült egy lucfenyő alá. Igen! Egyik lucfenyő alatt ült, amikor második alkalommal találkoztak. Tulajdonképpen akkor talált rá kisfiúként Damjanek. … És "nagyfiúként"…vajon rá talál-e…? ― tette fel kissé bizonytalanul a kérdést, mivel már jó ideje várta, hogy "rátaláljanak".
Körülbelül félóra, óra…lehet még több idő várakozás után, tudatosítva a kudarcot, elsírta magát. Könnyes szemekkel indult a Medvekő felé. Hiszen "ott" voltak mindig a találkáik… (!?)
Ott is várakozott egy keveset és kisóhajtozva magát kissé megkönnyebbülten tudatosította, hogy "csekély" 24 óra leforgása alatt bizony mekkora nagy bolondságba sodorta magát! … És még Dominak is beszámolt róla… ― "Istenem, mekkora hülye vagyok!!! … De legalább valamiképp ápoltam az emlékeimet… és ápoltam a Dea sírját!" ― És még egy olyan utólagos gondolata ugrott be, hogy a Sóhajok Völgye felé kerülve még "benéz" a kislánya sírjához, amelynek gondozását ezentúl nem fogja elhanyagolni.
A Kormos Tető oldalán ereszkedve, a legrövidebb utat választotta. Lelkileg aránylag helyrejött. Annak tudatában, hogy "kissé messzire vetette a sulykot". Viszont arra gondolt, hogy legalább "járt itthon"! És elhatározta, hogy havonta, kéthavonta ― ha a Tündérkertbe nem is, de a Dea sírjához el fog látogatni. (A Tündérkertbe lehet, hogy az életben be sem teszi a lábát…)
Még aztán váltottak néhány szót, de valamiképp Dragónak nehezére esett a beszélgetés, kihúzott egy sátorlapot és fekhelyet készített a nőnek. Közölte vele, hogy ott alhat, aztán ő úgy, ahogy volt leheveredett a tűz mellé és nem szólt többet.
Beérve az elárvult temetőbe, már messzitől észrevett valami különöset a Dea sírjánál. Remegő tagokkal közeledett a sírhant felé és amikor észrevette a kis faragott szobrocskát és a virágokat, szíve akkorát dobbant, hogy majd ' kiugrott a helyéről. Forróság öntötte el, majd reszketni kezdett. Tapogatózni kezdett maga körül, mert érezte, hogy nem tud már állni a lábán. Meg is kapaszkodott egy fiatal nyírfa vékony törzsébe és ott "pihenve" próbált erőt gyűjteni magának, hogy felkiáltson. Aztán kiáltott. Erőre erőtlenül, majd ahogy fokozatosan tért magához, egyre erőteljesebben.
 
― Damjaneeek! Damjaneeek …! ― kiabált már teljes erőből, de nem kapott semmi választ. Hisz' Ő járhatott itt! Ki Más!!? És máma… Vagy a tegnap…(?)…" Istenem! Köszönöm, hogy nem vagyok bolond! Köszönöm az érzést, az extázist, az irányítást, a gondolatokat, a logikát…mindent, mindent nagyon-nagyon köszönök!!! " … De hol van Damjanek…? Mennyi ideje mehetett el? Hová ment…? Jarabóban lakna…?… Nem, hisz' Domi tudott volna róla… És ő sem járt rég a Dea sírjánál!! Tehát ő is csak "átutazóban" van! Eszébe villant a "régi otthonuk" a Komondor Pusztáján. Nosztalgiázna ő is ? Vagy ő is a Tündérkertben jár valahol, vagy a Medvekőnél…?
Olyan izgatottá vált, mint egy tini lány amikor első randijára készül. Pedig már biztos volt az érzéseiben. Tudta, hogy nem hiába történt vele ami történt és nem hiába élt át 24 óra leforgása alatt ilyen különleges állapotot. De mégis ideges volt. Csaknem loholva haladt a Könnyek ösvényén felfelé a Komondor Pusztája felé. Meglehetősen kifulladva érkezett arra a helyre, amely valamikor otthona volt. Ahol kerek három évet élt szeretetben, boldogságban…a kis ház… még ott áll… De ezek épp csak megvillantak az eszében. Már nem a nosztalgiák idejét élte. Damjaneket kereste. Nagyon fontos, hogy megtalálja! Hisz' ha vissza talál menni oda ahonnan jött…!! És fogalma sincs, hogy honnan jött!?
Laura összekucorodva feküdt le a számára elkészített ― elég tűrhető ― fekhelyre, amely védve volt a széltől és a tűz melegét is felfogta a háttérben kifeszített vászonlap. Fázni, nem fázott, a "sebesülése" sem volt túl veszélyes, inkább az agasztotta, hogy a kapott durva ütésektől bizonyára elég csúnyán nézhet ki az arca. Visszapörgetve a történteket, utólag jajdult fel attól a mérhetetlen megaláztatástól, amit azok a mocskok tettek vele. Valahogy már elégtételt is érzett, amint az a kegyetlen pillanatkép pörgetődött vissza előtte, amikor ez a Dragó azzal a kimondhatatlan könyörtelenséggel sújtott le a támadóira. De a férje százszázalékosan el fogja intézni őket egytől egyig. Ebben biztos volt. És ezt a Dragót pedig kimondottan meg fogja majd jutalmazni, hisz' a legdrágább kincsének megmentésében vett részt.
Reménysugár járta át, amint tűzet látott a kunyhó előtt. Megállott. Kissé kifújta magát. Női lényén egy olyasmi érzés villant át, mintha rövid időn belől szeretne egy röpke ellenőrzést afelől, hogy "Vajon hogyan nézek ki?". Letörülte arcáról az izzadtságot, simított egyet a haján, futólag végignézett magán… ― de ennyi elég… hisz' van ennél fontosabb is…― Lassan közelítette meg a házat és mintegy meglepetést akarva csakúgy "megjelent" az ajtaja előtt.
Kimondottan intenzív gondolat áramlások közt néha el-el szenderedett, de a pihenés kizárt volt, mert időnként nagyon sokszor felijedt. Viszont, amint tudatosult valós helyzetéről és maga körül nézett, megnyugtatólag hatott, amint a légiós mindig nyugtatólag pillantott rá a tűz mellől. Ez amint tudatosult benne, reggel már nem is látta olyan különösen ijesztőknek azokat a furcsa szemeket. És mindezt annak tulajdonította, hogy némiképp sikerült "beszélgetésre provokálnia" ezt az idegent. Mivel sorstársakká váltak, valamiképp szeretett volna többet megtudni felőle. Lakhelyéről, családjáról, akikkel már nagyon rég nem találkozhatott. Valamiképp benne is létezhet valamilyen fajta szeretet érzés …(?) Hiába, hogy az embert a kegyetlen környezet meglehetősen átformálja. Mindezeken már nyugodt kíváncsisággal elgondolkozhatott, amint útközben egy-egy kisebb hegytetőről szét nézhettek és az útvonal tisztán látható volt. Hisz' nem a dzsungelben voltak.
… És meglehetősen sikerült is a "meglepetés". ― Hisz' a züllött vén öreg számára nem volt mindennapos, hogy kunyhója ajtajában csakúgy megjelenik egy szép nő. ― Viszont Janka lehet, hogy még az öreg csavargónál is jobban meglepődött, amikor a bűzös rendetlenségben Damjanek helyett egy torzképű csúnya öreget pillantott meg az ágyon heverve. Abban a házban, amelyben ő annak idején mennyire vigyázott a rendre és a tisztaságra…hisz' az övék volt… és mi lett belőle…(?!)
Laura másképp nem az a olyan kimondottan mindig másokra váró, félénk folyton védelemre szoruló nő. Utólag a történtekre visszagondolva valahogy már nem is látta tűnt annyira sokkosnak a helyzete, pedig nagyon is tisztában volt azzal, hogy az élete forgott kockán. De fogalma sem volt, hogy miért (?). Bármennyire elszaporodtak a garázdálkodók a Fekete erdő környékén, azért gyilkosságokról azért soha nem hallottak. És őt meg akarták ölni. Ez biztos! Szerencséje volt, hogy előbb még "szórakozni akartak". De hál' istennek "őket szórakoztatta el" ez a légiós katona. Aki vajon öt éven keresztül sokszor vett volna részt az effajta "szórakozásokban"?… Mintha élvezte volna is az egész kalandot … (?)… Azért volt olyan higgadt.
A kudarcra hirtelen nem is fájdalmat, keseredettséget érzett, hanem bosszúságot. Igen! Nagyon fellobbant, de szóban nem nyilvánította ki. Köszönt és kérdezett.
 
― Járt-e erre idegen ember? ― kérdezte semmiféle bevezető nélkül.
― Mondd, te nem féltél egyáltalán?… Amikor például a botokkal vadásztak ott ránk? ― kérdezte kíváncsian menet közben a férfitől.
Az öreg a meglepetéstől szólni sem tudott. ― Vajon az "őrangyala" küldte-e ide ezt a csodás nőt?? ― Lassan feltápászkodott és az ajtóhoz botladozott. Janka ösztönösen hátrább lépett, mert nem árasztott épp kellemes szagot.
 
― Valaki járt-e itt magánál? ― kérdezte már türelmetlenebbül.
― De igen. ― felelte Dragó félig mámorosan mosolygott rá a nőre, majd az ég kékje felé nézve megtoldotta:
 
― Ki? ― böffentett kérdőleg az öreg.
― Csak… ― aztán, mintha már nem is tartaná érdemesnek, hogy tovább folytassa, elhallgatott.
 
― Egy férfiemberrel nem találkozott?!! ― kérdezte Janka még nyomatékosabban és kezdett izgatott lenni.
― Csak!?? ― fojtogatta tovább Laurát a kíváncsiság
Az öreg elgondolkozott a nehéz kérdésen majd köhögni krákogni kezdett. Janka meglehetősen undorral fordult el és szétnézett. Majd kutatva a közeli bokrok közt, lassan az erdő felé indult.
 
― Itt járt… ― hebegte utána az öreg, mire Janka csaknem megpördült.
― Csak kifejezetten élvezem a "szorult" helyzeteket! ― kacagta el magát Dragó, mert tisztában volt, hogy meglehetősen "furcsa" szokása van. Laura elrettentő mosollyal fordult félre és megcsóválta a fejét.
 
― Mikor? Hogy nézett ki? ― kérdezte mohón, csaknem megragadta a koszos inget az öregen.
― És ezért álltál be a légóba?
 
― Hááát… ― szedte össze lassan a gondolatait a vénember ― Nem volt csavargó. Sem szökött rab és nem is börtönből jött!
― Természetesen. ― vágta rá Dragó és kissé meglepődött, hogy a nőnek csakúgy sikerült beléje látnia.
"Ez aztán már meglehetősen jól hangzik." ― gondolta meg Janka. De még nem sokat tudott meg Damjanek felől.
Kisebb pihenőkkel úgy öt órát gyalogolhattak és csak azután érték el a külvárosi területeket. Laura nagyon el volt fáradva és azon szomorkodott, hogy a felpörgetett állapotában pénzét, aktáit, mindenét az autóban hagyta és mivel Dragónál csak kimondottan idegen pénz volt, hát így nem ülhetnek sem buszra, sem villamosra.
 
― Mikor ment el? ― kérdezte, de nem kapott választ, az öreg csak vállat vont. Janka kezdett még izgatottabb lenni és türelmét vesztve megragadta az öregen az inget, mintha valamiként ki akarná rázni belőle a feleletet.
― Ki határozza azt meg, hogy utazhatunk- vagy sem? ― tette fel a kérdést Dragó fölényesen.
 
― Mikor ment el, te hülye öreg??? …
― De hisz' ellenőrök is vannak!! ― hívta fel a figyelmét a nő óvatosan
 
Az öreg jajgatni, siránkozni kezdett, hogy ő milyen szerencsétlen és, hogy az éjjel is majdnem megölte egy ember…
― És akkor …? ― vonta meg a vállát Dragó ― Talán annyira veszélyesnek találod??? … ― mosolyodott el a nőre nézve.
 
― Az éjjel? ― kérdezett rá Janka ― Az éjjel volt itt?
Aztán Laura is felmérte, hogy bizony a jegy nélküli utazással járó kockázat meglehetősen kevesebb, ahhoz képest, amit a tegnap kellett átélnie.
Az öreg bólogatott és elkezdett valami érthetetlenségeket zagyválni.
Lauráék házuk környéke meglehetősen feldúlt volt, amikor megérkeztek. A kapu előtt szanaszét kocsik parkíroztak és a kapu is nyitva volt. Dragó felmérései szerint egy kimondottan jól szituált családról volt szó, ahol a rohanó, "fejlődésben lévő" világ szabályai diktálták az élet ritmusát. El képzelte, hogy milyen hülyén is nézne ki ő egy ilyen vagy ehhez hasonló környezetben amint a napi terhekben rohangálva fáradtan térne haza, néhányszor átúszná az úszómedencét, majd lazítana egyet, aztán be lépne a "kondi terembe", ahol komoly előírások szerint le csavarná azt a "stresszoldó" rutinedzését, amelytől viszonylag jól érezhetné magát. Aztán jöhetnének azok a kimondottan érdekes "partik", ahol annyi féle építőjellegű dolgokkal bővülhet az ember… Ahol aztán maga a "jólét" tenné tönkre végképp az embert. Mint amennyire már tönkre tette például a Laura férjét is. Leszámítva a nem várt eseményekből adódott stressz állapotát, Dragó jól látta, hogy az az ember mindannak ellenére, hogy "mindene meg van", mégsem elégedett, mégsem boldog. Hiába van meg mindene: Pazar ház, autók, bankszámlák, szép feleség…esetleg még szerető is (?)… Ezeket egyszerűen nem képes értékelni. Hiába, hogy egy nem épp egy közönséges hétköznapi állapotában ismerkedett meg vele, de mindezeket valahogyan látta rajta. A mozdulatain, hanghordozásán, egész lényének megnyilvánulásán.
 
― Hogy lehet valaki ekkora barom!! ― kérdezte csakúgy magában Janka és eltaszította magától az öreget.
Tehát, reggel indulhatott el… Istenem! Elment…! Csaknem jött össze! Ismét könnyekkel küszködött, majd lassan lefelé haladva az ösvényen keservesen elsírta magát. Ment, ment lefelé nem is érdekelte merre megy, csak ment lefele. Majd kis idő múlva tudatosult, hogy merre halad. A Könnyek ösvényén volt és a Sóhajok Völgye felé tartott. Megállt egy pillanatra és elgondolkozott. ― Mikor járhatott Damjanek a sírnál? Vagy a tegnap, miután ő elment, vagy máma, mielőtt ő ott járt volna. De mindenképp elment. És vajon meddig érhetett…? Le kellene mennie Jarabóba! Még volna esélye találkozni vele. Nem jó felé tart. De mintha belülről valami irányítást kapna a Sóhajok Völgye felé…(?)… De nincs ebben semmi logika! Hisz' már járt a temetőben!
Már-már indult volna Jarabó felé, de hirtelen eszébe jutott, amikor még Sári beszélt arról, hogy a lelki dolgok megoldásában semmi keresnivalója sincs az '''''ész'''''-nek, a logikának. "Amikor érzelmektől van szó, akkor a megérzésekkel közelítünk!" "Már négy óra felé volt, ha a reggel indult, úgyis eddig már messze járhat" ― nyugtatta meg magát csak egy logikus érvet beszúrva és aztán "követte megérzését". Egész addig, míg nagy sietséggel a Sóhajok völgyébe be nem ért. Ott aztán a fák lombjai közt mohón a kis sírhant felé pillantva egyből lelassított, mint a hosszútávfutó amikor célt ér.
Hans Boda egy nagy-sikerű üzletember volt, akinek talán még a minisztériumban is összeköttetései voltak. Óriási hatalmat érezve maga körül, az öklét rázva a feleségével elkövetett bántalmak megtorlásán fenyegetőzött. De mindamellett kimondottan ideges volt, ami más esetekben egyáltalán nem vallott rá, de hát ez esetben úgy-e a feleségéről volt szó. Izgatottsága még akkor sem hagyott alább, amikor épen egészben tudhatta maga mellett az asszonyát. Annyira zavart volt, hogy barátai ismerősei nem emlékeztek, hogy valaha látták volna hasonló állapotban. Dragó egyáltalán nem ismerte Bodát, de megállapított annyit, hogy zaklatottsága nem kimondottan a felesége állapota végett van. Mert ugyanis amint melegen őt is be invitálták pazar környezetükbe, egy-egy olyan apróságnak volt tanúja, amely ― már csak az érdekesség kedvéért is ― kissé elgondolkoztatta. Mindamellett, hogy már minden rendben volt. Laura épen, egészségesen haza került, Boda mégsem tudta átadni magát az örömnek, hanem időnként idegesen telefonálgatott, még pediglen eléggé rejtegetőzve. De mindezt olyan fondorlatosságokkal, hogy akik csak kimondottan a helyzet kimondott csúcspontjával voltak elfoglalva ― hogy Laurával nem esett baj ― azok ezt észre sem vették. És ez nem is volt csoda, mert egyedül Dragó volt annyi ember közül a kívülálló, aki még más egyéb érdekességekre is fel tudott figyelni. És ezen kívül, még volt egy olyan benyomása is Boda urat illetően, amely nem egy hétköznapi "taszító erőt" hordozott magában.
Igen! Az övé is meglehetősen "hosszútáv" volt. — És végre beért! Óriási megkönnyebbülést érezve azt sem tudta, hogy sír-e vagy nevet. E kettő egyvelegében egy fának támaszkodva figyelte a sír körül buzgólkodó férfit, akit mát több-mint 20 éve látta utoljára. Bizony rajta is meglátszottak az évek, de tartása kemény erőt sugárzó, mint akkor volt. Az egész lénye olyan ismerős volt és úgy tűnt, mintha csak néhány napja váltak volna el…
 
Damjanek amint fél térden a fejfát igazgatta, egy meglehetősen furcsa zsibongást érezve a tarkója tájékán lassan és óvatosan hátranézett. A "szerszámnak" használt fadarabot kiejtette a kezéből és mint akit meg hipnotizáltak úgy emelkedett fel a sír mellől. Az a szempár, amely őt figyelte, a még most is csodálatosan szép vonások, az a kedves arc… hisz' ez kész csoda! Hát ennyire szereti őt odafenn Valaki…? Kimondhatatlan meglepetéssel az arcán kissé, támolyogva Janka felé indult.
De mivel Dragó nem volt sem nyomozó, sem detektív, az észrevételeit megtartotta magának és egy napi vendégesdés után búcsúzott a családtól. Boda utólag is köszönetét fejezte ki a felesége érdekében tett szolgálatáért és nagyon sajnálta a Dragó nyakasságát, mert ugyanis nem fogadott el semmiféle jutalmat. Még álláslehetőséget is felajánlott neki, de Dragó ezt egyszerűen nevetségesnek találta. Laura a tőlük nem messze lévő állomásig kivitte az autóval és Dragó ellenkezése ellenére még az autóbusz jegyet is megette.
Aztán Janka is feléje indult. Szóhoz egyikük sem jutott. Amikor összeértek egymás karjaiba vetődtek és csaknem perceken át csak szorították egymást. A boldogság és a fájdalom perceiben könnyekkel telt szemekkel, szótlanul "beszélgettek el".
Mindarról, hogy bizony 21 éve mindketten mekkora nagyot tévedtek… És, hogy milyen lelki fájdalmakkal kellett szembenézniük avégett a tévedés végett… És, hogy a történtek után is mekkorát tévedtek… És, hogy mennyire szerették egymást, és hogy mennyire szeretik egymást, és, hogy mennyire örömteljes pillanatot élhetnek meg itt együtt épp a kislányuk sírjánál… És arról a tragédiáról is, hogy immár nem a Tündérkert mesebeli lombjai közt találkozhattak újra, hanem a Sóhajok Völgyében a régen eltemetett kisgyermekük sírhantjánál.
Aztán nagy későre az élményük megélése után hol örvendezve, hol sírva, igazából is szóhoz jutottak. Megállapították, hogy találkozásuknak bizony milyen jelentőségteljes értelme van, amely mindezek után mindkettőjük életét egészen meg fogja változtatni.
 
― Az eddigi életformáról lemondani kevés ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt, hogy megtaláljalak. ― állapította meg Janka.
― Mondanám, hogy maradj itt és munkahelyet biztosítanánk neked, de bizonyára várod, hogy viszontlásd szeretteidet ― mondta Laura kedvesen és együtt érzően
 
― És, ha erre képes voltam, akkor biztosan életformát is fogok tudni változtatni!
― Aki igazából a szeretteimhez tartozik, az már nem él. ― jelentette ki Dragó félig lehunyt szemekkel a távolba nézve.
 
― Igen Janka. ― mondta Damjanek ― Én is épp így gondolom. Bármit megteszek érted! És azt sajnálom, hogy nem kerestelek… Csupán csak emlékeztem rád. És bocsásd meg ezt nekem!
― Nem tudhattam. Ne haragudj! ― mondta részvétteljesen Laura és arra gondolt, hogy bizony-bizony senki sem lehet annyira kemény fiú, hogy az érzelmek valamiképpen ne puhítanák meg.
 
― Hagyjuk!... Hagyjuk... Most Hagyjuk! … ― suttogta Janka és már sokadszor elérzékenyülve bújt Damjanek tárt karjaiba.
― Nő? ― kérdezte kis idő múltán.
Dragó lehunyt szemekkel bólogatott.
 
― Igen. ― mondta nagyon csendesen ― Egy nő. Egy kimondottan csodálatos nő volt.
Több mint három órán keresztül beszélgettek ott a kis Dea sírjánál, aztán ketten együttesen befejezték a fejfa rögzítését, amelyet Damjanek elkezdett és már szürkülődni kezdett, amire leértek a Karakói Nárcisz szállodához. Ez alkalommal két ágyas szobát választottak és amint lepakoltak, rögtön vacsora után néztek, mivel mindketten farkaséhesek voltak. Ünnepi vacsoránál, mindketten kimondott beteljesülést érezve, kimondottan boldogak voltak. Alig tudtak betelni egymással és evégett a nyilvános helyen kissé nehézkesen érezték magukat. Így a kellemes zeneszó mellett csak a halk szavak által frissítgették egymás iránti érzelmeiket. Aztán közben hálálkodtak is sorsuknak e csodálatos irányításáért, nem feledkezve meg a gyerekkori és ifjúkori élményeik felelevenítéséről és sem az elválásuk során megélt életepizódjaik ismertetéséről.
Az est folyamán megjelent Lénárd Domokos is és őszintén gratulált Janka sikerének. Megismerkedtek Damjanekkel, majd mielőtt tapintatosan tovább állt volna közölte, hogy másnap még szeretne beszélgetni velük. Aztán megpihenve a vacsorát, felszedelőzködtek és szobájukba mentek. Ott aztán már kevesebbet beszélve kissé vontatottan kezdődően, de a folyamatos felszabadultság érzetétől felbátorodottan és kifejezhetetlen szeretettel, tisztán, szabadon nyilváníthatták ki egymás iránti érzelmeiket, vágyaikat.
Másnap egymás karjaiban csodálatos volt az ébredésük. Annyi sok év után ölelni az "igazit", nagyon egy különleges dolog volt mindkettőjük számára. Közmegegyezéssel úgy határoztak, hogy "bánni" már ezután nem fognak semmit ― Dea esetét leszámítva, de azt is már a múlthoz számítják ― Ami elmúlt, az elmúlt. Még "fiatalok". Előttük a jövő. A közös jövő. És ezt megszervezni egy kimondottan fontos dolog. Mégpedig jól megszervezni.
 
― És aközbena haltKomondor meg,Pusztáján amígakarsz te odavoltálletelepedni? ― kérdezte Laura teljes átérzően.kissé viccesen Damjanek
Janka teljes egészében feléje fordult az ágyban és egy kis ideig jól szembe nézett vele.
Dragó rá nézett, de tekintete egész más volt. Laura még nem látta ilyen szelídnek és bánatosnak azt a meglehetősen érzelmeket ki nem nyilvánító típusú arcot.
 
― Hát nem ott hagytuk abba…? ― kérdezett vissza komolyan, majd aztán ő is elnevette magát. Mindketten nevettek, de egyszer csak Janka elkomolyodott.
― Nyolc éves voltam akkor. ― mondta Dragó és merengően valahová a távolba nézett.
Laura rögtön következtetett, ő is nagyon jól tudta, hogy mit jelent elveszíteni egy édesanyát, de azért csendesen rákérdezett.
 
― Azért tudd meg, hogy minden viccnek fele való! ― emelte fel mutató úját a Damjanek orra előtt
― Az édesanyád?
Dragó lassan bólintott egyet, majd kimondottan szomorú szemekkel szembenézett a nővel. Aztán kis idő múlva csakúgy kérdezetlenül tragikus kihangsúlyozottsággal hozzá tette.
 
― Tudom. ― komolyodott el Damjanek is
― Megölték! ― halkan, csendesen semmiféle bosszúvágy nélkül ejtette ki a szavakat.
 
― Istenem!!! ― szörnyülködött el Laura és mintegy reflex szerűen már kérdezett is ― Ki tette ezt?
― Én meghallottam újból az Erdő Énekét Janek! Amelyre bizonyára te is emlékszel. És tudd meg, hogy nagyon komoly belső átalakuláson mentem keresztül. Már régebbről voltak érzéseim, hogy valami meg fog változni az életemben. Csak épp "nem hittem benne"! Érted? És amint - csak a megérzések folytán - megfejtettem, hogy találkoznunk kell… és meg is valósult, hát most már valahogy magabiztosabb lettem az érzésekkel kapcsolatosan.
Dragó nem szólt, csak sóhajtott egyet, aztán kis idő múlva látszott, amint lehunyt szeme sarkából könnycseppek szivárogtak.
Laura valamiképp kiérezte, hogy bizonyára valamilyen családi tragédiáról lehet szó és nagyon restellette, hogy ennyire tolakodóan feltette ezt a meglehetősen kényes kérdést.
Damjanek nem szólt semmit, de komolyan figyelte amit Janka beszél.
Időközben bejelentették, hogy az autóbusz késésben van, és közmegegyezéssel aztán úgy döntöttek, hogy Dragó a továbbiakban bizonyára el fog boldogulni egymaga is és Laura még egy végső búcsúzkodással nagyon, de nagyon megköszönte amit érte tett és elváltak egymástól.
 
― Aztán, ha még visszaemlékszel, ― folytatta Janka ― Sári sok mindent beszélt erről a "lehetetlennek tűnő" szellemi erőről, az Erdő Szelleméről… És a Vele kapcsolatos hivatásunkról. Vissza emlékszel, amikor megjósolta a jövőnket? Amikor annyira aggódott miattunk, hogy ki fogunk-e tartani. És amikor kislánykoromban azt kérdeztem, hogy mi ketten együtt maradunk-e, akkor mit mondott? Gondolkozz csak!
Mivel nem szeretett a sürgő-forgó emberek sokaságát, az állomás háta mögötti kis zöldövezetet választotta várakozási helyül. Aránylag félreeső hely volt és nem sokan jártak arra. Egy kis bokrocska tövébe letette csomagját és le heveredett melléje. A nap már lement, de még aránylag világosság volt, az autóknak még nem kellett lámpát gyújtaniuk. Időnként el-el húzott egy-egy kocsi, de a helyiség kis bejáratába nem voltértelme senkinek bejönni, mivel az egész hely egy kis zsákutca volt.
Damjanek hanyatt-fekve a plafont nézte, majd kis idő múlva enyhe mosollyal és félig lehunyt szemekkel "idézte" a Sári szavait.
 
― '''''"Ha kialszik bennetek az Erdő Szellemének hívása, akkor nem! … De ha újból meghalljátok a dalt, akkor… talán!"'''''
 
― És én megkaptam a hívást! És ez a hívás által találtunk újból egymásra Janek! Ez bolondságnak tűnhet, de nem az!
 
― Tudom Janka, hogy nem az. Rövid ideje annak, hogy találkoztunk, de azóta is nagyon sok mindenre rá ismertem.
 
― Nem azt fejtegetem, hogy a vadonba kellene berendezkedjünk, de a Komondoron a házat el kellene rendezzük valamiképp.
 
― De hogyan? Változtak már az idők.
 
― Nem tudom. De harcolni kell és bízni abban, hogy sikerülni fog! Hiszen '''''"örökösök"''''' vagyunk! ― mosolyodott el Janka az utolsó szónál.
 
― Igen Janka és ahogy mondod itt a "harc" azt jelenti, hogy bizalom! Ősbizalom! Mint ahogyan Jézus is mondja a Bibliában, hogy "Nem test és vér ellen való küzdelem…" Nem a hivataloktól - hivatalokig való rohangálások, "intézkedések", hanem csakugyan bízni kell abban, hogy tényleg minket illet az a hely. Mert mi vagyunk az "örökösök"! ― fejezte be viccesen a mondatot Damjanek is.
 
 
=== <big> Az otthon </big> ===
 
A délelőtt folyamán aztán sor került a Lénárddal való beszélgetésre is. Karakó lakói közül a szemfülesebbek bizonyára már észre is vehették amint az "Agy" valamiképp régi szeretőjével próbál "üzletelni". Mert ugyanis Lénárd Domokost a háta mögött "Karakó Agya" néven becézték és nem is alaptalanul, mert ― függetlenül, hogy sokan irigykedtek rá, ― település turisztikai életének fellendüléséért nagyon sokat tett, főképp az utóbbi években. És az "irigyei" ― csaknem mindenki ― nem mérték fel, hogy amint az Agy saját kreativitása érdekében az előrehaladásért tett, az automatikusan maga után vont sok mindent, többek közt "az egyszerű ember" megélhetőségi lehetőségein is segített. Hisz' a jól megszervezett idegenforgalom következtében turisztikából aránylag sokan el tudtak boldogulni, ha komolyabban melléálltak. ― És nem beszélve arról, hogy mennyien működtek "feketén"… És Lénárd "Nagyfőnök" ― aki még a polgármestert is befolyásolni tudta ― csakúgy nagyvonalúan "elnézett" a különböző "apróságok" felett.
Azonban amikor egy asztalnál látták ülni azzal a nővel, aki miatt 15 éve a feleségét megölte, már el is indították a különbözőféle pletykákat. Főképp az idősebbek ― különben csak azok pletyóztak leginkább ― közül, akik még visszaemlékeztek azokra az időkre, amikor Janka a Jarabói Damjanekkel oly különös módon egybekelt… Ott fent a hegyben Bolond Sárinál … és meghalt a gyermekük is… és most újból együtt vannak. És vajon mit intézhetnek az Agy-al…? Vagy épp Janka felett vitáznak… vagy ha üzletelnek és Lénárd átveri őket, akkor a "sógor" biztos, hogy nyakon fogja, mert még annak idején is valami "harc-mester" volt és nagyon érti a dolgát. –– És nem is ártana az Agy-nak egy kis megszorongatás…
Dragó a nap fáradalmait pihenve várakozott, hisz' egyéb dolga amúgy sem volt. Egyszer arra lett figyelmes, hogy a kis térség bejáratánál épp egy ugyanolyan típusú terepjáró állott meg, amilyennel az előző napon "üldözték" őket. Már csak óvatosságból is kissé hátrább gurult, hogy ne legyen épp annyira szem előtt és kíváncsian kezdte figyelni az autót. Az csak állott és úgy tűnt, mintha várakozott volna. Aztán egy kis idő elteltével teljesen be is húzott és egy férfi szállott ki belőle. Mégpedig Dragó azt a férfit ismerte meg, amelyiknek a tegnap úgy futtából egy hatalmasat zavart le amikor a épp ki akart szállni az autóból. Kimondott elégtétellel ismerte fel "keze munkáját" a mogorva arcon. Amint a férfi kiszállt a dzsipből, már egy másik kocsi gördült is be melléje. Dragó rögtön felmérte a helyzetet. Megítélése szerint egy-egy ember, csak a vezetők voltak akik kis idő múlva heves szóváltásba kezdtek. Annyira, hogy az újonnan jött autó vezetője is kiszállott és hadonászni kezdett a másiknak. Viszont Dragó számára nem ez volt az újdonság! És csak akkor képedt meg igazán, amikor a nagymértékben hadonászó férfiben éppen Hans Bodát ismerte fel. Hallani nem hallhatta, hogy miről beszélhetnek, így nem volt érdemes jobban megközelítenie őket, de a gesztikulálásokból egyértelműen arra következtetett, hogy nagyon is összedolgoznak. Még vagy tíz percig vesződtek egymással, aztán a végén csaknem "kibékülve" mindketten kocsiba ülve kihajtottak a térségből.
Karakó bármilyen felkapottá vált turisztikailag, az ilyen pletykák mindig nagyon hamar terjedtek. Szerencse volt, hogy akiket pletykáltak, azok nagyrészt inkább a látogatók környezetében élték hétköznapjaikat és ez is nagyrészt elősegítette abban, hogy túl tegyék magukat a hülye paraszti elmék elképzelésein. Lénárd Domokosnak már bőven volt ideje, hogy hozzászokjon effajta ― háta mögött történő ― megszólásokhoz. Egy komoly dolog volt az életében, amely kimondottan súlyosan nehezedett a lelkére. Jobban mondva: Kettő. Az egyik az, hogy a fiát nem nevelhette saját elképzelése szerint és messze idegenföldön van, nagyon távol tőle. De ez szerinte még orvosolható. Hisz' néha beszélget vele az Interneten és van egy halvány reménye abban, hogy ― túléli és amint haza kerül ― valamelyest egy kiegyensúlyozottabb viszonyt teremtenek majd egymás közt. A másik dolog, a fő dolog! Ami sok-sok álmatlan éjszakán át egyfolytában csak kínozza és bármit tesz, enyhítésre semmi-kép sem talál módot. A Jankához fűződő érzelmei már rég megváltoztak, de abszolút nem bánta meg, hogy valamikor egy olyan szeretője volt, akire valamiképp még "ő is" képes felnézni. És örvendett annak, hogy ha ritkán is, de elbeszélgethet azzal a nővel, akivel egykor olyan jól megértették egymást. Éppen ezért, amikor az utóbbi teljes őszinte beszélgetésük alkalmával Janka a lelki problémáit részletezte, valahogy úgy érezte, hogy ha valamiképp tudna segíteni ennek a nőnek, akkor mintha valamilyen formában saját lelki problémáját is enyhítené.
Ez az újabb tapasztalat Dragót meglehetősen nagy gondba ejtette. Hisz' összejátszik a "gengszterekkel" az a szarházi!
― Távol áll tőlem, hogy el akarnám hitetni veled, hogy nekem ebből nem lenne nyereségem, de őszintén mondom, hogy segíteni szeretnék rajtad. ― magyarázta Jankáéknak a Nárcisz teraszén lévő kis filegória asztalánál.
És vajon miért haragudott annyira a "haramiafőnökre"??? Hisz' ezt egyáltalán nem nehéz kitalálni. … De mi lesz Laurával??? … Hát ezt nem lehet! Egy ilyen nőt! Hagyni, hogy csakúgy… Ha már megkezdte, akkor vigye is véghez, amit kell! Bárhová is alakulnak a dolgok. Hisz' az események épp az ő szakterületén zajlanak!!!
 
― Sokat talpaltam érte amíg sikerült elintéznem, de beugrott ez a Strand építési lehetőség és nekem ez többet ér. Az pedig egy nagyon elegáns fekvésű hely és megfelelő hozzáértéssel sok mindent ki lehet majd hozni belőle. És, amint téged ismerlek, képes is vagy erre. És amint hallottam, hogy ön is dolgozott már vendéglátásnál. ― fordult Damjanekhez Lénárd
Mindezt hirtelen elgondolva, azért megfelelő óvatosságra intette magát. Mert bizonyos fejetlenségekkel nem csak magának árthat!! A legfontosabb : Beszélni Laurával! Valamiképp meggyőzni az igazságról! És ez bizony nem lesz könnyű. Ezt érezte. Gyorsan kapta magát és szedte a lábát vissza a Lauráék lakásának bejáratához. Miután a kellő ellenőrzéseket végrehajtotta, örömmel tapasztalta, hogy az autó, amellyel Laura az állomásra vitte, még nem ért haza. Tehát lesz alkalma a kapu előtt találkozni vele. Amíg várt addig feltérképezett mindent a ház körül és különböző variációkban meg is tervezte magában a vészhelyzetben való behatolást. mert egyáltalán nem szeretett volna fejjel menni a falnak. Szabályhoz kötötte, hogy csak kimondottan ház környékén szabad tartózkodnia. Szerencsének számította, hogy időközben besötétedett. Egyik sétányból egy kis padot le rúgódott a talpazatáról és meglehetősen finoman, a kapu közelébe vonszolta. Nem zárt el vele semmiféle járatot, csak készenlétbe helyezte, hogy ha a szükség úgy követeli, hát Laurának az autóját épp ezzel fogja megállítani.
 
― Igen. Volt alkalmam. ― bólintott szerényen Damjanek
 
― Ne vedd rábeszélésként Janka. Azt is elmondom, hogy még sokat kell költeni rá, mert eléggé lerobbant ott minden, de ki lehet pofozni. És bizonyára ezt is meg tudjátok majd oldani.
Janka elgondolkozott az ajánlaton és azon, hogy miből lehetne "kipofozni" azt az épp panziónak megfelelő épületet. Damjanek is szintén számba vette az élete során gyűjtött "vagyonát". Egyiküknek ott volt egy csinosan berendezett kétszobás lakrész, másikuknak, pedig egy szép helyre épített kis villája, ahol a terület többet érhet, mint maga a ház…
A sötétbe húzódott és várt. Nála a türelem ugyanis egy kifejezetten megszokott dolog volt. Hozzátartozott az életstílusához. Közben az agya működött, lehetőségeket boncolgatott, hogy feltűnőség keltése nélkül miként győzheti meg Laurát, hogy a szeretett férje egy szarházi, aki titokban az életére tört (?) . Azonban egy idő után, amikor már jó néhány órát már várakozott, az is megtért az eszében, hogy "utólagosan" mát semmi értelme, hogy részt vegyen ebben a "buliban"… Hátha már valami terv végrehajtása már folyamatban is van és ő csak itt üldögél, mint valami őrszem.(?) De azt is elgondolta, hogy ennél másabbat nem tehet. Nincs más választása. Olyan állapotban volt, hogy nem volt képes "elkapni" semmiféle olyan érzést, vagy megérzést, ráérzést amiből kiindulhatna… Aztán kissé megkönnyebbülten érezte magát, amikor Laura autóját pillantotta meg a kis útra befordulni. A padra nem volt szükség. A kocsi lassan haladt és amint elő lépett, Laura nagyot csodálkozva egyből megállott.
 
― Ha épp "megfelelő" árban tudnánk értékesíteni a dolgainkat… ― tűnődött Janka.
― Meg szeretnélek kérni, hogy most sürgősen vigyél el egy nagyon fontos helyre! ― szolt be az ablakon és már lépett is a kocsi túloldalára. Felkapta a csomagját és maga után berántotta az autóba.
 
― Nagyvárosban épp megfelelőek az ingatlan árak és…ott van mindkét lakás. Nem?
― Megkérnélek, hogy siessél! Nagyon fontos!
 
― nézett kérdően Damjanekre, mert inkább a Janka lakhelyéről volt tájékozott.
Laura kérdezni akart, de Dragó a tekintetével cselekvésre ösztönözte és lassan hátra tolatott a kis úton, majd egy alkalmas helyen megtért, aztán kérdőleg Dragóra nézett.
 
― Az csak egy villa. ― mondta Damjanek.
 
― De milyen helyen fekszik? ― tudakozódott Lénárd.
 
― A Bagolyvár-tól nem messze egy hegyen a Basán. ― mondta Damjanek.
 
― Bagolyvár!? ― lepődött meg Lénárd ― Egy elegáns kis panzió van ott, amelynek egy volt osztálytársam volt valamikor a tulajdonosa.
 
― Hogy hívták? ― kérdezte Damjanek érzelmeit elrejtve.
― Kitérünk jobbra! ― utasította Dragó határozottan egy minél egyszerűbben járható útszakasz felé, aztán egy mellékutcához közeledve ismét irányított
 
― Csizmarek Pál, de már meghalt. Ismerte?
― Itt jobbra betérünk és megállunk! ―
Damjanek bólintott, de nem mutatta ki, hogy egyáltalán nem szeretne többet beszélni Csizmarekről.
Laura teljesen oda volt a csodálkozástól, hisz' alig haladtak össze-vissza fél percet. Szétnézett, aztán megállította a motort és Dragóhoz fordult.
― Gondolom, megmagyarázod, hogy miről van szó!
 
― Annyi változatban már hallottam a halálát, mi történt tulajdonképpen vele? ― kérdezte érdeklődően Lénárd.
És Dragó ott az autóban ülve megkérte a nőt, hogy ne próbálja félbe szakítani, hanem előre hallgassa végig. Aztán finom bevezetővel neki is fogott és elmagyarázott mindent. Laura teljesen tanácstalanul hallgatott egy darabig. Egyszerűen nem jutott szóhoz. Aztán kis idő után kitört.
 
― És milyen változatokat hallott…? ― kérdezte Damjanek kissé már gyanakodva.
― Én nem vagyok köteles, hogy mindezt el is higgyem neked! Jó, hogy nagyot tettél értem a tegnap, de tulajdonképpen nem is ismerlek! És Hansot már több mint tíz éve ismerem! Mit szólsz kinek hiszek?? ― hadarta felháborodottan.
Dragó hallgatott, jól tudta, hogy nem lesz egyáltalán könnyű meggyőzze az igazságról a nőt.
 
― …Hát, például, hogy saját fizetett pribékje ölte meg, mert rajta kapta a nőjével…
― Javasolnám, hogy ellenőrizz le különböző bankszámlákat, örökségi hagyatékokat, biztosításokat, előnyöket-hátrányokat az életetekkel, mindennel kapcsolatosan… De nehogy túl késő legyen!
Danjaneknek egyből elborult az agya. Látszott rajta, hogy mennyire feldúlta ez az állítás. Nem szólt, csak mereven nézett egy pontba, mintha valahol épp ott lenne gyűlölete tárgya. Lénárd, amint ezt észrevette, rögtön helyesbített.
Laura, lelkiállapotok hullámai közt vergődött. Előre nagyon felháborodott, és le is szidta Dragót megkérdőjelezvén, hogy miként enged olyant meg magának, hogy beleszól az ők családi életükbe. Aztán Dragó újabb érvelései hatására kimondhatatlan megbántottság és csalódottság lett úrrá rajta és egész családi életének története leperegvén előtte, elsírta magát.
 
― Ez csak egyik legelterjedtebb változat. Én nem foglaltam még álláspontot felőle.
Damjanek amint szembenézett Lénárddal, szemei könnyesen csillogtak.
 
― Egész másképp történt minden. ― jelentette ki. Aztán Lénárd kérésére elmesélte a történteket. Lénárd nagyon komolyan és bizalommal lelt arccal hallgatta végig és amikor Damjanek Grétát "Dragó menyasszonyaként" említette, arcán semmiféle hitetlenkedésnek nyoma sem volt. Sőt, amikor még a Dragóval kialakított barátságukat is megemlítette, még könny csillant meg az ő szemében is és azutántól valahogy "másképpen" nézett Damjanekre.
Aztán a későbbiekben visszatértek az "üzleti" dologra, amely Janka és Damjanek számára is elég kedvezőnek mutatkozott. Ugyanis Lénárd már régebbről meg szerzett egy panziónak épp megfelelő helyet magának, de időközben egy sokkal nagyobb jövedelmet ígérő lehetőség jött közbe. Egy meglehetősen korszerű strand építését vette célkitűzésbe, viszont a területekkel kapcsolatosan ennek némi akadályai voltak. Számításai szerint, a Janka szülői háza és az annak idején Damjanekkel közösen vásárolt terület megvásárlása épp elegendő feltételnek számítana a megvalósításhoz. És panziónak megfelelő hellyel cserélve hivatalosan rendezve mindent, mindannyian jól is járnának.
A panziónak alkalmas kis telek Karakótól nem messze volt, ahová a főúttól egy meglehetősen jó karban lévő kis utacska vezetett, hisz' annak idején az Útépítő vállalat tulajdona volt. Nem volt túl nagy terület, de nagyon szép volt maga a térelrendezés. Mintha egy kis katlanban lett volna beépítve egy nagyobb és két kisebb épület, méghozzá csordogáló kis erdei patak szelte át középen. És ami a legfontosabb, amire Janka és Damjanek már előre felfigyeltek, hogy csupán félóra járásra volt a Komondor pusztájától.
Sem Janka sem Damjanek napokkal találkozásuk előtt még csak nem is álmodták, hogy hamarosan mekkora jövés-menéses, ügyes-bajos dolgok elébe néznek. Hol együtt, hol pedig külön-külön járkáltak és intézkedtek a különféle hivatalos dolgaik elrendezésében. El kellett adniuk a lakásaikat. Mivel Janka szállodafőnök volt az átmeneti időszak áthidalásában ez nagyon sokat segített. Damjanek, pedig még a bérlakásában lakhatott. Mindketten a munkahelyükön mindent titokban tartottak "az utolsó percig". Ez különösen Damjaneknek volt nagyon nehéz, mert a szeretett tanítványokkal szemben meglehetősen nehéz volt a titkolózás és nem is sikerült annyira, mint a Janka esetében. Jankának is volt egy két barátnője, akiktől csakis a viszontlátás reményében búcsúzkodott, de a Damjanek helyzete egész más volt, mert annak ellenére, hogy ők is szintén a viszontlátás holtbiztos tudatában váltak el, végül mégis csak hosszas könnyhullatások közepette vettek búcsút egymástól.
Aztán az egy fajta nehézségek befejezésével elkezdődtek a más fajta nehézségek. A hivatalos eljárások után kezdődött a "kipofozási" időszak. Fel kellett újítani, rendbe tenni mindent. A munkálatok felmérése, anyagfelvásárlások, mesteremberek felfogadása, mind, mind egyfolytában való tennivalók következtek. De mindketten olyan kimondottan boldogan lendültek neki, hogy a mindezekkel való nehézségeket jóformán észre sem vették.
Viszont Domi is nagyon rendes volt velük szemben, mert ameddig beindulnak, ideiglenesen mindkettőjük számára állást biztosított. Ennek főként azért örvendtek nagyon mert közben egyre közelgett a tél is és az építkezésekkel le kellett álljanak. Aztán időközben a Komondor Pusztáján lévő "házuk" sorsa felől is érdeklődni kezdtek. Domi, mint mindenekben jártas "Agy", efelől is megnyugtatólag beszélt.
Aztán újból kitört és ismét kételkedni kezdett, viszont egyes érvek végett a férjére is haragudott. Aztán a végén bizonytalanságba esett nagyon bepánikolt.
 
― A Komondor puszta állami terület. Azt nem lehet megvenni. De ha a házat hivatalosan építettétek, akkor lakhattok is benne. Annyi az egész, hogy adó helyett bért fizettek. És attól jó nyugodtan élhettek, amiért nem "saját" a terület. A ház a lényeg!
Azonban mindketten tudták, hogy bizony későre lesz belőle valami, hogy a Komondor-beli kis házukat is "kipofozzák". De ettől eltekintve, amint idejük engedte ki-ki járogattak oda és "albérlőjükkel" is közelebbről megismerkedtek. Természetesen nem adták tudtára, hogy hivatalos "büntetésük" van a házról, de mivel a beszélgetések során említették, hogy valamikor ők laktak ott, hát az öreg kissé bizonytalankodni kezdett a hajléka biztonsága felől. Egyébként nem volt különösen baj az öreggel, csak épp az, hogy amikor részeg volt egyáltalán nem lehetett értekezni vele. És… elég sajnálatos módon legtöbbször (mindig) részeg volt. Damjanek azon csodálkozott, hogy miként tudja olyan kimondottan rendszeresen ellátni magát itallal. (?). Az, hogy miből él, az köztudott volt. Ráduly Birtalan volt a becses neve és valamikor Karakón háza is volt. De ezt a házat egyik unoka öccse eltartási feltétellel hivatalosan magára írattatta vele. Viszont a papíron csak "eltartás" szerepel. Szállásról szó sincs. És mivel Birti bátyó kimondottan rendetlen és büdös, hát inkább lakjon fent a Komondor Pusztáján, minthogy a felújított, korszerűsített elegáns Karakói házban az öcsikénél és nejénél. És ― Damjanek megállapítása szerint ― az öcsike a nagybácsi számára még az italról is rendszeresen gondoskodik. (Lehetőleg azért, hogy hátha majd hamarabb felfordul (?))
Azonban Birti bátyó kimondottan egy szívós alkat volt, mert a napi adag pálinkáját kimondhatatlan hősiességgel el is fogyasztotta. Janka és Damjanek szerint ez a figyelemre méltó képesség egyáltalán nem vált volna a javára annak az idióta vén öregnek. Főleg a téli időkben, hisz' olykor csaknem járatlan az út oda fel, kivált egy részeg öregember számára. Így hát "közmegegyezéssel" ― már amikor egyezkedni lehetett az öreggel ― úgy határoztak, hogy Birti bácsi a tavasz eljöttéig szünetelni fog az alkohol fogyasztásával. Viszont, ezzel kapcsolatosan már előreláthatóan problémákra számítottak.
 
― Azt hiszitek, hogy nem tudom ellátni itt magamat? ― nézett végig rajtuk. Amikor józan volt teljes volt az önbizalma és nem ijedt meg az árnyékától, mint amikor részeg volt.
 
― Hát kótyagos fejjel bizony itt fagysz meg. ― mondta Damjanek egyszerűen.
 
― Naná! Hogy megfagyok!? Csak nem iszok ám annyit! ― jelentette ki kissé nagyképűen.
 
― Talán a téli "kvóta" kevesebb? ― érdeklődött Janka is.
 
― Na-na "kislány"! Te még nem ismersz engem! ― emelte fel a fejét az öreg büszkén ― Le merek fogadni, hogy ti még életetekben ilyen alkoholistával még nem találkoztatok, mint amilyen én vagyok! És azt hiszitek, hogy csak kimondottan a ti okos fejetek tanácsára nem iszok télen annyit? He? ― nézett nagy büszkén maga körül a ráncos képű öreg.
És csakugyan igaza is volt a vén bolondnak, mert sem Janka, sem Damjanek még csak nem is hallottak olyant, hogy valaki egy meglehetősen huzamos alkohol fogyasztás után csak úgy egyszerűen abbahagyja az ivást. Csodák-csodájára a télen bármikor meglátogatták sosem volt részeg. Viszont itala volt. Olykor-olykor még meg is kínálta őket. Józanul tudta végezni a dolgát. Fát készített, tüzelt, főzött ― csak mosogatni nem nagyon mosogatott ― bejárt vásárolni a faluba is. Pontos időben felhajtotta a részét az öcsköstől. Nem volt baj vele. Általában puliszkalisztből, túróból, hagymából, pityókából, szalonnából pakolta fel magát. Leginkább ezek voltak a fő eledelei de időnként azért Janka gondoskodott arról, hogy ne étkezzék annyira egyhangúan.
Janka és Damjanek valahol tisztelték benne azt, hogy milyen természetesen viszonyul az erdő életéhez. De azért Sárival egy lapon még csak távolról sem lehetett emlegetni. Azt viszont egyáltalán nem szerették benne, hogy förtelmesen rendetlen és koszos volt. Többször veszekedtek is ezért vele és még segítettek rendrakásban. De az addig tartott…
 
Jankának és Damjaneknek a kijavítási és átalakítási munkálatokkal le kellett állniuk a tél végett. Addigra sikerült beköltözniük egy ideiglenesen kijavított kis szobába, amely sokkalta kevesebb komfortot nyújtott számukra, mint bármelyikük volt nagyvárosi lakása. Főképp, amilyenben Janka Alexnél lakott. De mindketten hasonlatot téve sokkal boldogabbaknak érezték magukat együtt az egyszerű kis ― és meglehetősen szűk ― szobácskában, mint külön-külön lelki hiányérzetük idején. A kályha dorombolása, a szűk kis hely, a bokros, erdős környezet, mind a régi idők békés szeretetteljes pillanatait juttatták mind az eszükbe. És élt bennük még az a tudat, hogy együtt otthonra találtak. Nem messze a Komondor Pusztáján lévő kis házuktól. Közben egyetértésben kalkulálgattak a panzió létrehozásával kapcsolatosan. Egyes, más szükséges dolgokat alkalomadtán be szereztek és felkészültek a tavasszal kezdődő munkálatokra. A munkahelyre legtöbbször a tragaccsal jártak be, a "Janka BMW-jét" amint lehetett inkább kímélték. Időközben leesett az első hó és tiszta fehérbe borult minden. Az egész környék az erdő, az út, még az az ég is fehérbe borult. A téli táj fenséges varázslata is kellőképpen csalogatta a látogatókat. A vendéglátásban már nagyjából előkészültek téli szezonra. Hétvégeken különböző ünnepségeket szerveztek. Ezek nagyjából mind egyformán zajlottak le eltekintve, amikor "különleges specialitással" voltak megnevezve, mint például Disznóölési verseny, vagy Ökörsütés, vagy Lovas szán verseny… A különféle egyszerűen csak "Hóbuli"-nak nevezett megnyilvánulások általában "egy lére mentek." Aztán lassan-lassan közelgett a karácsony is, meg aztán az Új év is.
Janka és Damjanek keményen dolgoztak, de azért szakítottak annyi időt, hogy épp karácsony előtti napon semmiféle felhajtás nélkül csendben összeesküdtek. Igaz, hogy a templomban a Advent végett csak karácsony után tartották meg a szertartást. De ők ketten otthon a kis fenyőfa mellett oly boldogan és megelégedetten ünnepeltek, hogy egyikük sem gondolt az életben még olyan csodálatos boldogság megélésére. Később azonban Domi szót tett Jankának, hogy meg hívhatták volna őt (és asszonyát) is az "esküvőjükre". Aztán utólag, hogy sértődés ne essen, egyet közösen is ünnepeltek. Sőt, az új pár még a Komondor Pusztáján is ünnepelt az egybekelésük örömére. És csodálatos módon az öreg, amint ilyenkor szokás "illogatott" jókívánságokat locsogott, de egyáltalán nem részegedett meg. Pedig lett volna amiből. És Damjanekék nem győztek csodálkozni ezen.
 
― Meg mondtam úgy-e, hogy ilyen szeszbajnokot még nem láttatok az életetekben! ― próbálta frissíteni a memóriájukat titokzatosan vigyorogva az öreg.
 
― És ez a kitartás meddig érvényes apóka? ― kérdezte Janka.
 
― Majd meglátjátok… ― mondta vigyorogva.
 
 
― Most mondd meg mit csináljak? Mivel, mit tudok bizonyítani? Hogyan jelentsem fel? Mi? Mit mondjak? Te vagy a "koronatanú" az egészben? És azt hiszed, hogy hinnének "neked"? Hisz' úgy nézel ki, mint egy csavargó! És kitudja, hogy nem-e épp az is vagy! Csak megjátszottad a nagy hőst és közben te is velük … Jaj Istenem! Azt sem tudom mit beszélek… Ne haragudj Dragó!!! ― borult oda sírva a férfihez.
Aztán amint a tavasz eljött és egyre kevesebbet kellett tüzelni, meg is látták. Régi szokásához hűen újból fel vette a harcot. Csaknem minden nap leitta magát. De csodálatos módon a faluba sosem látták részegen. Mindig odafent ivott a háznál, egyes-egyedül. De akkor már nem nagyon lehetett értekezni vele. Sok értelmetlen bolondságot össze-vissza hapatyolt és még undorítóbban bűzlött minden körülötte. Jankáék, ha néha meg látogatták, már nem mentek be a házba. Damjanek azt is jól látta, hogy mennyire rá szorulna a házra egy kis javítani való, de nem volt akivel erről beszélgessen és ennél sokkal fontosabb dolgaik voltak. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy a házzal kapcsolatos terveik majd csak később valósíthatók meg, mivel a panzió és egyben a saját lakóhelyük építésére fektették a hangsúlyt.
Dragó viszont mélységesen igazat adott a nőnek. Bizony mivel lehet megindokolni, hogy Hans tényleg meg akarta öletni a feleségét. Őt, mint tanút, egyszerűen kiröhögnék… És Laurát valamiképp úgy is elintéznék! Megborzongott. Nem! Ennek a nőnek nem szabad meghalnia! Még, ha az ő életébe kerülne, még akkor sem!
 
― Létezik egy utolsó lehetőség! ― mondta Dragó.
 
=== <big> Az Erdő Csendje - Panzió </big> ===
― Mi lenne az? ― kérdezte a kifakadásoktól fáradtan Laura.
 
A panzió létrehozásával kapcsolatos terveik nem voltak annyira "fellegekben járóak". Úgy döntöttek, hogy csak kimondottan a megélhetésük céljához szükséges körülményeket teremtenek meg. A tervek szerint a "nagy" hosszú épületre emeletet húznak és ott lesznek berendezve a szobák. A két kisebb épület közé, pedig egy vendéglő részt terveztek. Az egyik épület a konyha, a másik pedig ideiglenes lakóhelyként szolgál. Aztán idővel a "szálloda" részében a földszintre majd be fognak rendezni maguk számára egy hálószobát. Aztán az udvar és környéke egy külön más kategóriába tartozott és az is kissé távlati maradt. Mindkettőjük lelki beállítottságához passzolva a panziónak Az Erdő Csendje nevet adták.
Mesteremberek kopácsolása, szerszámgépek zakatolása verte fel a csendet csaknem egész nyáron. Amikor már annyira készen álltak el kezdődtek a hivatalos intézkedések is. Habár Domi azt a tanácsot adta, nekik, hogy indulásként kezdjenek csak hozzá "feketén".
― Egyelőre ide még nem jönnek ellenőrizni, hisz' azt sem tudják, hogy egyáltalán léteztek. És kezdetnek óriási nagy előny az, hogy nem kell még adózni.
― Ezt én is nagyon jól tudom és gondoltam is rá, csak vártam, hogy te "javasold" ― mondta Janka hamiskásan mosolyogva
― Nahát már csaknem tartottál tőlem…? ― kérdezte nagy csodálkozást színlelve Lénárd, de látszott rajta, hogy azért jól esett neki, hogy valamiképp az "engedélyére" vártak. ― Annyian mesterkednek még és be is tudnék "fúrni alájuk", de hagyom élni őket, pedig sokan nem érdemlenék meg.
 
Az "első vendégeik" még akkor megjelentek, amikor még "feketén" sem voltak felkészülve a fogadtatásra. Viszont nagyjából azért számítottak a látogatásra, de egész más értelemben. Ugyanis Damjaneknek a Kis csapatból a "szeretett tanítványok" orientálódtak mesterük új otthona felől és egy szép őszi napon meg is látogatták. A viszontlátás öröme mindegyikük lelkében felkavarta az érzelmeket de azért tudatosan próbáltak elfogadni a sorsuk akaratát. A gyerekek nagyon örvendettek annak, hogy mesterük álma végre megvalósult, haza került abba a környezetbe, amelyről néha olyan nagy szeretettel mesélt nekik, Damjanek pedig szintén örvendett, hogy egészségben és egyetértésben láthatta viszont szeretett "gyerekeit". Mert bármelyikükkel beszélgetett telefonon, mindig "gyerekek"-ként emlegette Jankának őket és folyton azt hangoztatta, hogy mennyire a szívéhez nőttek és hogy megszerette őket. A kis csoport három fiú és két lány "gyerek"-ből állott és már kezdettől Janka is kellőképpen lelkébe fogadta a kedves, tisztelettudó fiatalokat. Kimondott örömmel tapasztalta, hogy milyen csodálatos is amikor a szeretet, az egymás iránti tisztelet és a kimondhatatlan ragaszkodás uralkodik egy olyan közösségben, amelyhez immár ő is szorosan hozzá tartozik. Aztán a beszélgetéseik során eldöntötték, hogy az őszinte szeretet képes legyőzni bármilyen akadályokat és ez esetben a távolság számukra egyáltalán nem szabad akadály jelentsen.
Dragó sóhajtott. Egyáltalán nem volt biztos, hogy miként fog reagálni a nő a javaslatára.
A kis csoport két napot vendégeskedett náluk és az alatt az idő alatt összejárták mindazokat a helyeket amelyekről Damjanek néha csodálatos dolgokat mesélt nekik. A Komondor Pusztáján még edzéseket is tartottak, amelyeknek még néző közönsége is akadt, akik nem győzték csodálni az alig húsz éves fiatal gyerekek ügyességét, amit a formagyakorlatok és bizonyos párharcok által mutattak be. Épp javában folyt a harc, amikor az öreg Birti is előkerült valahonnan ― természetesen részegen ― és nagy meglepetésére alig mert közeledni. Előre csak a ház háta mögül figyelőzve "tartotta szemmel" a csoportot. Később, amikor már elő bátorkodott, halk bizalmas szavakkal azt ajánlotta Damjaneknek, hogy azért az effajta "huligánoktól" jobb, ha távol tartja magát!
Aztán amikor eljött a mindannyiuk számára nehéz búcsúzkodás ideje, abban a reményben nyugtatgatták egymást, hogy majd jövőre egy tökéletes létszámú edzőtábort szerveznek (és a Komodor Pusztáján fogják az edzéseket tartani, ha Birti bá' nem fogja őket majd "huligánoknak" titulálni).
A hideg idő beállta, már nem okozott különös gondot a haladásban, mert már csak bizonyos belső munkálatok maradtak hátra. Kissé vontatottan, de beindult a vendéglátás is. Inkább hétvégeken szállingóztak vendégek és egyelőre csak a vendéglőhöz. Egy napon aztán megköszönték Dominak az ideiglenes munkahely biztosításával kapcsolatos szíves segítséget és mindketten közös erővel neki láttak a maguk részére dolgozni. A "forgalomhoz" viszonyítva tennivalójuk elég bőven akadt. Mindhiába voltak mindketten "szakmabeiek" kezdeti nehézségeik bőven akadtak. Janka ugyanis egy nagy szállodának volt az igazgatónője és egy kis panzió működtetésének beindítása meglehetősen szokatlan volt számára. Damjanekhez már kissé közelebb állottak a kisebb szintű vendéglátással kapcsolatos fortélyok, de azért ő sem volt annyira rutinos a dolgokban. De bíztak saját képességükben – és főképp egymásban – és reménnyel telten lendültek neki a napi teendőknek.
Mivel aztán közeledtek az ünnepek is és a téli örömöket kihasználni vágyók is egyre többen jelentkeztek, a házasságuk egyéves évfordulójakor, már megelégedettséggel vették számba munkájuk eredményét. Ismét boldogan ünnepelték a karácsonyt de már nem kimondottan kettesben, mert voltak vendégeik is.
A tél beálltával az öreg Birti ismét szünetelt az alkohol fogyasztással. Viszont már Damjanek a tavalyhoz képest sokkal többször kellett kisegítse úgy a favágás, mint az általános önellátás szempontjából. Úgy fizikailag, mint egészségileg nagyon sokat romlott az öreg állapota. Éppen ezért Damjanek elment és felkereste az unokaöccsét és közölte vele, hogy a nagybátyja egyre többet gyengélkedik és Komondor Pusztája már nem számára való lakhely, kivált télnek idején.
 
― Ő maga választotta azt a helyet magának. Azt mondta, hogy, erdőben született és ott is akar meghalni. ― mentegetőzött a fiatalember.
― Elismerem, hogy számodra egy kimondottan nehéz megvalósítás. De viszont ez lenne a legbiztonságosabb!
 
― De azért csaknem szabadna elhanyagolni egészen azt a szerencsétlen öreget. ― mondta Damjanek
― Mondjad!
 
― Meg látom mit tehetek az érdekében! Majd felvétet-tetem az Öregek Otthonába.
― Itt hagynál mindent és velem jönnél! Megélnénk valahogy…
Azonban az unokaöcs meglehetősen lassan intézkedett a nagybácsi érdekében, mert néhány nap múlva Damjanek a hátán kellett lehozza az öreget és ketten Jankával le mosták az évtizedes koszt róla és aztán be kellett szállítsák a kórházba mert nagyon rossz állapotban volt. Ott viszont kimondottan nagy törődést nem nyilvánítottak az öreggel szemben. Még az orvos is meglehetősen korholta a túlzott alkohol fogyasztáshoz kapcsolódó betegsége miatt. Folyton azt hangoztatta, hogy az ilyen fajta emberek kimondottan saját gyengeségüknek köszönhetik a betegségüket.
 
― Hogyha valaki nem képes megállni, hogy ne nyúljon a pohár után, akkor utólag már hogyan lehessen segíteni rajta?
Laura annyira meglepődött, hogy csak nagyon későre tudott megszólalni.
 
― A doktor úr ezt annyira könnyűnek is találja? ― kérdezte Damjanek szerényen.
― Te észnél vagy? ― nézett szembe óvatosan a férfival. És hirtelen olyan dolgok villantak be, amelyek során egészen másképp kezdett gondolkozni a hallottak felől. Dragó őszintén beszélt, de azért ő is rájött, hogy bizony épp az őszinteségével követett el egy kis hibát. Épp ezzel az ajánlatával veszítette el a nő előtt a bizalmát. De már nem volt mit tenni. Már kimondta. Mégpedig szíve szerint beszélt és bizony ez lett volna csakugyan a legbiztonságosabb lehetőség. Viszont az is megfordult az agyában, hogy Jézus is egy hihetetlenül könnyű ajánlatot tesz mindenki számára. A Mennyek Országába való bejutás legbiztonságosabb módszere: "Oszd szét mindenedet…" Hagyni minden anyagit és irány a boldogság! De hisz' az ember még a Mennyek Országáért sem képes hagyni amije van! Nemhogy egy ilyen helyzetben: "Megélnénk valahogy!"
Érezte, hogy mindent elrontott. Búcsúzáskor még egy utolsó lehetőséget ajánlott fel a nőnek.
 
Az orvos meglepődve kapta fel a fejét és kissé keményen mérte végig Damjaneket.
― Laura, ha úgy akarod, eltűnök az életedből, de megkérlek, hogy adj nekem ajándékba egy mobiltelefont. Amely mindig nálam lesz. Gondolom nálad ez nem jelent problémát.
 
― Az életben semmi sem könnyű! Mindenért meg kell harcolni! És az embernek az egészsége a legfontosabb!
― És miképpen sietnél a segítségemre, ha netalán hívnálak??? ― kérdezte kissé gúnyosan a nő.
 
― Tetszett már az életben olyan harcot vívni, amelyben láthatatlan erők erősebbeknek bizonyultak az egyéni akaratnál?
― Ez már az én dolgom lenne. ― mondta Dragó csendesen.
A doktor kissé elképedt egy egyszerű embernek ilyen filozofikus kérdésén. Vele akar ez vitatkozni az ilyen kérdéseken…?
Laura gondolkozott egy darabig, majd a táskájába nyúlt és kivette a telefonját.
 
― Azt soha nem szabad megengedni, hogy a "láthatatlan erők" fel üljenek az ember feje tetejére. Az alkoholizmus nem az első pohárnál kezdődik! Időnek kell eltelnie amíg valaki alkoholistává válik. És ez alatt az idő alatt kell dönteni!
― Tessék. ― nyújtotta oda Dragónak ― Tiszta új, máma vettem a másik helyett… de majd veszek mást.
 
― Szenvedély ellen tetszett már harcolni?
Dragó megköszönte és kiszállt a kocsiból.
 
― A szenvedély ellen nem harcolni kell, hanem nem szabad engedni, hogy kiteljesedjen.
― Ha megbizonyosodsz valamiről, akkor aztán idejében szólj! ― adott egy utolsó figyelmeztetést és eltűnt az éjszakában.
 
― Nem akarom megsérteni, de megkérdezném: Miért tetszik dohányzani?
A doktor kissé felpörcent erre az "arcátlannak" minősített kérdésre, de kényszedetten elmosolyodott
Laura amire hazaért teljesen kitisztultnak érezte magát. Hans viselkedésén nem vett észre semmi rendelleneset, igaz, hogy kissé mentegetőzve hamarabb nyugovóra tért mint általában, de ezt még nem látta elég indoknak, hogy valamiképp meg akarná őt ölni. A Dragó által összehordottakat újra elemezte és mindent annak tulajdonított, hogy a férfi valószínűleg szerelmes lett belé. Hat év Idegenlégió, az nem semmi! Mégpedig olyan helyen, ahol háború van. És az ilyesmi bizonyára pszichésen teljesen tönkre teszi az embert. És még egy nagyon lényeges dolog! Ugyanis egészséges férfiember lévén, bizonyára még nőt sem nagyon láthatott az öt év alatt… Aztán amint volt szerencséje őt épp anyaszült meztelenül meglátnia, hát nem is csoda, hogy elveszítette a fejét. Segített, mert segített ― hála és köszönet érte mindörökké … ― de bizonyára az is számításában lehetett, hogy hős lovagként aztán majd elnyerheti a megmentett hölgy szerelmét is. Jó fiúnak látszik és biztosan az is ― és méghozzá elég jóképű is ― de elég gyermekiesen gondolkozik. " Itt hagynál mindent és velem jönnél. Megélnénk valahogy " Hát nem nevetséges? Szegény Dragó!
 
― Hát meglehetősen érdekes téma alakulhatna ki ebből a beszélgetésből, de sajnos várnak a betegek. ― mentette ki magát "szakszerűen" a kérdés alól és azzal ki ment a korteremből.
A kórházban Ráduly Birtalan már nem sokáig betegeskedett, mert néhány napon belül a mája felmondta a szolgálatot és meghalt. Damjanek felhívta telefonon az unokaöccsét, de az kitért minden temetkezéssel kapcsolatos intézkedések alól. Szándékosan addig késlekedett, hogy aztán Janka el vette tőle az öreg összes iratait és Damjanekkel ketten járták el az egész kálváriát. Aztán amikor végül is fel akarták számolni a temetkezési költségeket, hát nem volt akiknek. Amikor a fiatalember azzal kezdte igazolni magát, hogy ő efelől az öreggel "nem kötött szerződést", Damjanek jobbnak látta, ha nem vitatkozik tovább vele. Lelke mélyén nyugodt volt. Még olyan "kötelességüknek" is eleget tettek, amely tulajdonképpen valahol a másé volt. Éppen ezért a faluban, ezért a meglehetősen emberséges cselekedetükért a továbbiakban bizony egész más szemekkel néztek rájuk. Viszont a haszonélvező unokaöcsre és feleségére még olyasmiket is ráhordtak, amik nagyon távol álltak a valóságtól.
Azonban, amikor lefeküdt, a Hans szuszogását hallgatva mégiscsak feltevődött a kérdés: De mi van, ha mégiscsak igaz? Egy ágyban feküdne azzal, aki őt meg akarta öletni? Istenem! Ez is valószínűleg káromkodásnak minősül …!? Csendesen férje hátába bújva átölelte és úgy aludt el.
 
 
=== <big> Találkozás </big> ===
 
A télből a tavaszba átlépő periódusban csak a vendéglő működött, de amit a föld kezdett felszáradni és a fák is rügyezni kezdtek, a természet imádó vendégek közül néhányan Az Erdő Csendjét is felkeresték. Amint közeledett a nyár, egyre nagyobb volt a forgalom. És ráadásul Janka Interneten keresztül is komoly üzleti lehetőségeket bonyolított le. Bizonyos időpontokra beprogramozott csoportok jelentkezését várták. Viszont ehhez már ketten kevesen voltak és úgy határoztak, hogy "bővítik a személyzetet". Azonban a Janka rutinos előrelátósága folytán erre már jó előre felkészültek.
Volt a faluban egy idős asszony, Elvira néninek hívták és fiatal éveiben a városban szakácsnőként sokat dolgozott. Janka jól ismerte már gyerek korától fogva. Ez az Elvira néni egyedülálló asszonyként élt Karakóban, egészen addig, amíg a városban lakó lányától az unokája nem költözött haza hozzá. Mégpedig másodmagával. És nem kisbabával, hanem egy jóvágású szimpatikus fiatalemberrel. A lányt Annának hívták, a fiút pedig Dódinak. Ott a városban ugyanis az történt, hogy a fiatalokat mindkét részről nagyon tiltották egymástól. És ennek eredményeként, ― mivel nem volt hol lakniuk ― kerültek a Karakóra a nagymamához, Elvira nénihez, aki szeretettel fel is pártolta őket. Janka erről az esetről már akkor értesült, amikor Elvira néni a fiatalok érdekében munkalehetőség után érdeklődött tőle és meg is igére, hogy amit bővülésre kerül sor, akkor mindkettőjüket fel veszi Az Erdő Csendjébe. Aztán amint eljött a bővülés ideje, Janka egy beszélgetés során Elvira néniben is fel elevenítette a régi idők főzőcskézésekkel kapcsolatos emlékeit és így három új személyt vett fel hivatalosan a panzióhoz.
Másnap nekilátott a napi feladata végzéséhez és volt is belőlük bőven, mert a tegnap kissé "lazított". Jött-ment, járkált, intézkedett, többek közt amikor a bankban járt le ellenőriztette a bank kártyákat. Minden rendben volt. Kissé vigasztalta magát, hogy ezt néha amúgy is meg szokta csinálni. Aztán a nap folyamán akarata ellenére bizonyos hagyatékkal kapcsolatos dolgok is jutottak az eszébe. Ezeket viszont nem ellenőrizte le. Jól nézne ki, ha az egész napot a különböző dolgok ellenőrizgetéseivel töltené el …! Aztán estére jutva az is eszébe jutott, amikor már régebb a Hans számítógépjén egy kódnyitású mappát talált. Nem szólt neki, mert jelentéktelenségnek találta és amúgy belefeledkezett. Vajon mit tartalmazhat az a mappa. Miért van elzárva? Előle is? Azzal egyetért, hogy féltve őrzött valami, de neki miért nem szabad tudni róla? Döntenie kellett. Vagy megkérdi Hanst, hogy tulajdonképpen mi a helyzet azzal a "titkos" mappával és aztán megelégszik a kapott válasszal, vagy pedig kizárva a gyanú felkeltését, majd ő veszi kézbe a dolgot. Mert ugyanis sokkal jobban ért ő a számítógéphez mint a férje. Ha van megfelelő ideje rá, bizony ő úgy át lépik azon a "lekódolt" dokumentumon, hogy csak! De ehhez időre van szüksége.
Aztán a munka így nagyjából megoszlott ― főképp a csoportok látogatásai folytán ― és a Az Erdő Csendje panzió egyre jobban virágzani kezdett. Így Lénárd Domokos ― az Agy ― is szemmel kísérhette a Janka üzleti rátermettségét.
 
Több órai rágódás után úgy döntött, hogy egyedül fejti meg a dolgot. Az a biztosabb. Ha minden OK, akkor legfentebb bocsánatot kér a bizalmatlansága miatt. És ha nem…? Ha nem? Ha igen! Ha igaz minden, amit Dragó mondott? Akkor??
― Tudtam én már előre, hogy nem lesz itt baj! ― mondta egy alkalommal, amikor meglátogatta őket a panzióban.
És ha nem lesz rá idő telefonálni sem?? Hisz' a múltkor is ott volt a kezében a telefon…
 
― Ha van aki a dolgok mellé álljon, akkor van haladás! Ha pedig, mint ahogy itt Karakón általában szokás, hogy mindenki már előre a hasznot várja, akkor nem marad egyéb hátra, mint az irigykedés.
 
― Azért nagyot segítettél rajtunk és ezt nem fogjuk elfelejteni. ― mondta Damjanek őszintén
Lénárd hosszasan a szemébe nézett Damjaneknak és úgy tűnt, mintha szemei kissé meg nedvesedtek volna…
Másnap felkereste legjobb barátnőjét Aurát és gyerekkori lelki-barátnők lévén beavatta a titkába, dilemmájába. Nem tanácsért ment hozzá, az teljesen kizárt, hogy Aura tanácsot adjon, hisz' nála bizonytalanabb embert nem ismert még soha. Csupán arra kérte meg, hogy ha mégis, mégis történne vele valami. Nem lehet tudni, hogy mi, de lehet bármi, akkor nyomban telefonáljon egy bizonyos számra és jelentse be amit tud. Ami történt.
 
― Hátha még te is fogsz tudni segíteni rajtam egyszer! ― sóhajtotta el magát kissé lehangoltan
És Laura sebtében összevágta napi tennivalóit és tudván, hogy Hans nincs odahaza, nekiült a számítógépnek. Tisztában volt azzal, hogy a keresgéléseknek nyomai lesznek, tehát ez az egyedüli megadatott alkalom a "titok" megfejtéséhez. Aztán hosszas billentyűzések után végül is olvashatóvá vált a kódolt dokumentum. És bizony mind olyasmikről volt szó benne, amiről Laura egyáltalán nem volt informálva. Többek közt be voltak vezetve az összes tartozások, de itt egész másképp tüntetve fel az adósságokat. Rájött, hogy Hans milyen kimondottan nagy kártyákkal játszik, méghozzá úgy, hogy adósságba verte bele az egész céget. És ezekről neki még csak fogalma sem volt!? Aztán még voltak biztosítások. Nem is egy, hanem több és méghozzá az ő élet biztosításai. És az összeg, amely csak az elhalálozása esetén jöhet számításba az eléggé jelentős… Jócskán bepótolna az adósságokba is. (!) Egészen beleborzongott és nyomban átvillant az agyán, hogy talán Dragónak kellene telefonálni, de valahogy sehogy sem akarta mindezt elhinni. Amíg kételkedett, az csak kételkedés volt! Most itt a bizonyíték…és nem hiszi el…(?) Aztán saját magán kezdett csodálkozni. Teljesen lebénultan ült a számítógép mellett. Észrevette, amint nyílik a bejárati ajtó, hallotta a lépcsőn felfele a lépéseket és még sem volt képes még csak felkelni sem a székről.
Jankának nagyon fel tűnt ez a kijelentés. Hogy Domi olyasmiben reménykedjen, hogy "más segítsen rajta" …? Jól értesülvén afelől, hogy Damjanek és Dragó még régebb mennyire megszerették egymást, pillanatok alatt váltott az agya.
 
― Hírt kaptál Dragóról? ― kérdezte együtt érzően Lénárdra nézve.
Lénárd sóhajtott egyet és szomorúan nézett maga elé.
 
― A tegnap beszélgettem vele az Interneten. ― mondta csendesen és arca nem árulkodott semmi örvendetes dologról
 
― És??? ― kérdezték egyszerre Janka és Damjanek
 
― Jól van, egészséges, hiányolja az Ongát, a Kormos Tetőt, a Komondort… De valahogy nem éreztem ki a hangjából semmi olyant, amitől a lelkem kissé megnyugvásra találna.
Janka és Damjanek együtt érzően hallattak.
A Hans arca egyáltalán nem olyan volt mint máskor. Sokkal gondterheltebb, sokkal koncentráltabb. Úgy közelített feléje, mint aki állat szelídíteni készül. Amikor közel ért hozzá, óvatosan megfogta a karját és felemelte a székről. Laura reszketve követte. Rázni kezdte a hideg és rátört a félelem. Arra emlékezett, hogy a férje telefonál, aztán rövid időn belől egy férfi érkezett és amíg a férje "vigasztalta", addig az egy injekciót adott be neki.
 
― Gondoltam még arra is, hogy ha leszerel, akkor ha értem nem is, legalább ezért a helyért… vagy talán érted… ― nézett szembe keservesen Damjanekkal ― Érted itt marad. És…idővel… ― nem tudta tovább folytatni, mert elakadt a hangja.
Mindketten vigasztalni kezdték és Damjanek ígéretet tett, hogy ami tőle telik mindent meg fog próbálni, csak egyszer kerüljön haza az a gyermek.
A Várost átszelő folyó partján, már a külvárosi részen valóságos horgász-paradicsomok sorakoztak egymás után. Voltak ott magányosan körülzárt területek és voltak olyan halásztanyák is, amelyekben kis kempingházakat is lehetett bérelni. Dragó ki is vett egyet magának, arra gondolván, hogy neki sem fog meg ártani egy-két hét pihenő. És az alatt az idő alatt majd Laura is szembe találkozik a sorsával. Ha idejében telefonál, jó! Ha nem, akkor ő nem tehet róla! Az Ego akarata nem változtathatja meg az Egység Akaratát! És ha valakinek a halála "benne van a pakliban", azt onnan kivenni bizony nem lehet. Bérelt egy halászbotot és a nap java-részén csak halászott. Amit fogott, ki fizette és nyársra fűzve megsütötte. Aztán elment távolabb, ahol már nem halásztak, ott fürdött, lubickolt a vízben, kimosta a ruháit, megszárogatta és el telt egy nap. Aztán még egy hasonló nap telt el így és a harmadik is már majdnem eltelt, amikor csengett a telefon. Egy bizonytalan női hang össze-vissza beszélt mindent és nem tudott megérteni belőle semmit. Aztán illedelmesen megkérte a nőt, hogy hallgassa meg az ő személyes véleményét, amelyben azt javasolta, hogy az "Expressz" állomás bejáratánál találkozzanak egy óra múlva. Aztán voltak ott a halásztanyán motorbiciklis fiatalok, akik közül egyet megkért és bevitette magát a Városba.
Aztán Damjanek beszélni kezdett arról az időről, amikor ők ketten Dragóval a Basán több mint egy évet éltek együtt és előhozódott a "menyasszony" is.
Egyáltalán nem esett nehezére a nő arcát a hang szerint azonosítani. Amint Aura kapkodóan, idegesen közeledett feléje, már biztosan tudta, hogy az a nő, akivel nemrég beszélt telefonon. A nő természetesen annyira meglepődött a Dragó magabiztosságán, hogy előre még kételkedett is, hogy nem-e valaki "lehallgatta" az előbbi beszélgetésüket. Aura harminc év körüli egyedülálló nő volt és az emberek az a fajtájához tartozott, akik lépten-nyomon ellenségeket látnak maguk körül. Főképp amióta Laura beavatta titkába és megkapta ezt a "megbízatást" is. Egyáltalán nem volt az a kimondott bátor típus, de a kötelesség és az igazság ― no meg a lelki ― nagyon előtérbe helyezett volt nála, bármilyen helyzetről lehetett szó. Az ismerkedést bizonyos formaságokkal akarta kezdeni, de Dragó egyszerűen leintette.
 
― GRÉTA??? ― kérdezte óvatosan Janka ― Grétának hívják azt a lányt? És te őt szedted ki annak a Csizmareknek a keze közül?
― Szia! Dragó vagyok. Formaságokra most nincs időnk. Hol van Laura?
Aura meglepetten jóformán azt sem tudta, hogy mit beszél.
 
― Igen. ― mondta Damjanek teljes komolysággal. ― Ő volt az. Dragónak a menyasszonya. És ő is épp olyan komolyan beszélt erről a spirituális jegyességről, mint Dragó.
― Hát …Tetszik tudni én csak annyit tudok, hogy valahol kórházban van… ― mondta félénken és bizonytalanul.
 
― És most hol lakik? ― feszegette a kérdést továbbra is Janka
― Ki kell deríteni, hogy hol! ― mondta egyszerűen Dragó.
Damjanek sóhajtott egyet és arca nagyon szomorúvá vált.
 
― Nem beszéltem róla, mert csak fájdalmak elevenedtek volna fel. Árván maradt és utána sokat kerestem…
― De hogyan!? ― tette fel aggódóan a kérdést, mintha erre volna a világ legnehezebb felelete.
 
― Az utóbbi perverz partnerem, akit megerőszakolt, az is egy Gréta nevű lányka volt és szintén árva… Szőke, különös szúrós kék szemekkel…
― Hát társadalomban élünk. Nem? ― kérdezte megvetően Dragó ― Hát a rendőrségen jelenteni kell, hogy eltűnt!
 
― Jaj Istenem! Janka! ― Damjanek csaknem sírva fakadt. ― Ő volt az!!! ― Látszott rajta, amint a fájdalomtól eltorzul az arca. Majd nagy pöröly szerű öklét összeszorítva meredt maga elé. Janka arra gondolt hirtelen, hogy ha Alex előtte lenne, biztosan egy ütéssel szét zúzná a fejét.
― Jaj, jaj… Azt nem lehet! Hisz' a férje egy roppant befolyásos és hatalommal rendelkező ember…
 
― Istenem! Hogy micsoda emberek tapodják ezt a földet? Drága kicsi Gréta!! Istenem, én is hibás vagyok, hogy nem harcoltam eleget érte…! ― ő sem bírta tovább sírás nélkül…És Janka csendesen azt jegyezte meg, hogy milyen különös nap ez! Mintha a kemény fiúk "síró napja lenne"…? De ettől a gondolattól eltekintve mindkét alkalommal ő is teljesen együtt érzett mindkét férfi lélekből fakadó megnyilvánulásával.
― Na és? Ez még nem jelenti azt, hogy elteheti a feleségét láb-alól! ― tromfolta le nyersen Dragó azt a kimondottan finom modorú nőt.
 
― De hát én nem szeretném bejegyeztetni a nevemet… Tetszik tudni én egyedülálló és védetlen nő vagyok…
 
Másnap reggel, Janka ezt-azt hagyakérozott Elvira néninek és a fiataloknak, aztán sebtében bepakoltak a BMW-be és elindultak, hogy felkeressék a több mind 200 kilométerre fekvő Ladó család házát.
Délfelé érkeztek meg arra a helyre, amelynek viszontlátása Jankában meglehetősen sok vegyes emléket ébresztett fel. A ház, amelyben közel hét éven keresztül a korszellemnek megfelelő rohanó életet élt, nem sok változáson ment keresztül amióta nem látta, de az udvar elrendezése bizonyos változtatásokon ment keresztül. De ezúttal számára nem a nosztalgikus emlékek felelevenítése volt a fő cél, figyelme inkább a Ladóék háza felé irányult. Náluk sem a ház, sem az udvar a két év alatt nem sokat változott. A fontos kérdés az volt, hogy még vajon Ladóék laknak-e még benne és ha igen, akkor mi van Grétával? A másik házban lakókkal kapcsolatos kérdést is meglehetősen fontosnak tartotta, mivel nagyon nem szeretett volna egy Alexal való találkozást. Damjanek végett.
Mindkét ház lakói távol voltak, csend vett körül mindent. Mivel Jankának fogalma sem volt, hogy Ladó melyik iskolában tanít és az árvaházakat sem akarta végig járni, hát nem maradt más megoldás hátra mint, hogy várjanak, amíg Ladóékhoz valaki hazakerül. Kissé izgatottá vált, még ha csak arra gondolt is, hogy ha netalán a másik házhoz kerülne haza, például Alex. Mert abszolút nem tudott felőle semmit, hogy mi történt vele, mennyire ítélték el, vagy egyáltalán ítélték-e el ― mert amilyen "nagykutya" volt ez is elképzelhető volt. Mindannak ellenére, hogy erről ugyanis már otthon is szó esett, azért nem volt teljesen biztos abban, hogy Damjanek miként nyilvánulna meg, ha csakugyan ― Isten is őrizzen ― összetalálkozna Alexel, mert még mindig elég felkavart állapotban volt a történek miatt. Igaz, hogy felkavartsága leginkább önmaga felé irányul, amiért "nem vigyázott arra a drága kicsi leánykára", de azért aggódott, mert nagyon is jól ismerte. És bár mennyit fejlődhetett, bár milyen "mesteri szintet" érhetett el az idők folyamán, az általában jól bevált közmondás jutott az eszébe: "A kutya a szőrét elhullassa, de a szokását nem!" De szorongása nem sokáig tartott, mert egyik távolabbi házból kijövő ismerős arcú suhanctól érdeklődve megtudta, hogy Ladóék igenis itt laknak, Gréta náluk van és az "Alex házában" már egy éve, hogy új szomszédok laknak. Aztán e jó hír hallatára Damjanek elment, keresett egy virágüzletet és egy nagy csokor virágot vett. Ugyanis sok mindent tudott a kicsi Grétáról, többek között azt is, hogy mennyire szereti a virágokat. Csak épp a "kedvenc" virágját nem tudta. De a csokorban volt ott nagyon sokféle virág és reménykedve, hogy majd a kedvence is bele került, alig várta, hogy már átadhassa.
Már lehetett két órája, hogy vártak ott a kapu előtt, amikor Janka már messziről megismerte a Ladó autóját, amint befordult az utcába. Meglepetésükre egyedül volt. Amint kiszállt a kocsiból kissé kutatóan mérte végig a BMW-t, majd indul volna kaput nyitni, de hirtelen visszapillantott és még egyszer jól szemügyre vette az autót. Hisz' ismeri valahonnan…de honnan? Aztán Janka hangját meghallva egyből beugrott. Egy pillanatig nagy megképedéssel, megmerevedetten bámult rá volt szomszédjára, majd hirtelen tenyérrel homlokon vágta magát.
 
― Istenem! Janka! Bocsáss meg! Alexal kapcsolatos rossz emlékek villantak át az agyamon. Hiszen te ott hagytad azt a disznót. Azt az alávalót!
 
― Végleg! ― mondta Janka egyszerűen, amint mindketten kiszálltak az autójukból
― De hát szülei, testvérei, rokonsága … Nincs ennek a nőnek…? ― lökte oda Dragó nyomatékosan az érveket.
 
― És bemutatom azt, akihez igazán tartozok. ― mutatott Damjanek felé
― Kapcsolatot kell teremteni velük minél hamarább! ― szólt rá erélyesen a nőre, mire az kissé megijedve vette elő a telefonját.
A két férfi kezet fogott és bemutatkoztak egymásnak. Aztán néhány találkozásokkor megszokott "etikett" kérdések után Janka óvatosan megemlítette jövetelük célját. Ladó kissé megképedve invitálta be őket, még az autóját is a kapu előtt hagyta.
Aztán kis idő múlva kapcsolatba léptek a Laura apjával, aki aztán egy óra leforgása alatt meg is jelent. Mégpedig kimondottan nagy ijedtséggel, mert Dragó egy az egyben informálta afelől, hogy lánya élete óriási veszélyben forog. (És nem is tévedett.)
 
― Ön rokona Grétának? ― fordult aztán Damjanek felé, amikor már a terasz kis-asztalánál egy-egy üdítő mellett üldögéltek.
― Nem értem, hogy miért kell ennyire megbolondítani az embert! ― fakadt ki, amikor végül a "valós" helyzetről tájékozódott.
 
― Nem vagyok rokona, csak nagyon közelinek érzem hozzá magamat és látni szeretném. ― mondta Damjanek
― Azt sem tudják miért van kórházban és itt hülyítenek …! Amiért valaki kórházban van, az nem jelent még élet-halál kérdést!
Ladó zavart lett hirtelen és nem tudta, hogy milyen értelemben lehet "közeli" Grétához ez az ember…(?)
Dragó várt, amíg kissé megnyugszik, majd röviden ismertette vele az elmúlt napokban történteket. Dakova úr Dragóról sosem hallott és amint beszélt, úgy végignézve raja, egyáltalán nem állapított meg semmi bizalomgerjesztőt felőle, de mivel lányának semmiképp nem tudott telefonálni, hát pillanatnyilag kénytelen volt elfogadni a helyzet komolyságát. Dragó javaslata ellenére mereven ragaszkodott, hogy először beszéljen a vejével.
 
― Bocsánat, de ezt hogy értsem? Ismerőse tetszik lenni? ― tett fel zavarában egy meglehetősen buta kérdést is.
― Nem a legjobb ötlet! ― jelentette ki Dragó.
 
― A megismerkedésünk pillanatában csaknem gyermekemnek éreztem. ― mondta Damjanek.
― Nem a "filmekben" élünk fiam! ― szólt vissza kissé csúfondárosan Dakova.
 
― Megmentette, az első erőszaktól. ― segítette ki Janka.
― De attól még ez a szarházi rövid időn belül csinálhat a lányából drogfüggőt, elmebeteget, vagy…ki tudja mit?
 
― Ja' igen, hisz' említett is egy nevet… Bocsánat, már el is felejtettem a nevét…
― De hát mit tegyek akkor??? ― ordította el magát türelmét veszítve az öreg ― Ha már olyan "nagyokos"!
 
― Damjanek.
― Sürgősen be kell jelenteni, hogy a férje meg akarja ölni! Hát nem érti??? ― szótagolta Dragó nyomatékosan
 
― Igen. Damjanek. Csakugyan. Így említette ő is… De kár, hogy másodszor is nem volt a közelben kedves Damjanek úr!
― Vagy tökmindegy magának, hogy élve, vagy holtan talál a lányára??? ― olyan keményen és vészjósolóan nézett szembe az öreggel, hogy az megijedt és pillanatnyilag teljesen tanácstalanná vált.
 
― Igen! Nagyon nagy kár! Nem győzöm hibáztatni magamat azért, hogy nem harcoltam eleget, hogy magamhoz vehessem.
― Nincs amit ásítozni itt! ― ragadta meg az öreget Dragó és már vitte is az autója felé ― Irány a rendőrségre!
 
― És… Most csak látni szeretné? ― kérdezte ijedt kételkedéssel Ladó.
 
― Természetesen Ladó úr! De most már semmiképpen sem harcolnék azért, hogy olyanoktól szakítsam el akiket ő is szeret!
Ladó szemmel láthatólag megkönnyebbült, de kis idő múlva azonban újból gondterhelté vált az arca.
Még az est folyamán Hans Boda egy beidézést kapott a Központi Rendőrség Bűnügyi osztályára ahol azzal vágta ki magát, hogy ő nem tehet arról, hogy a felesége drogfüggő lett és arról sem volt eddig tájékozott, hogy mindezt be is kell jelentenie valahová. Aztán meglehetősen sürgősen kénytelen volt hivatalos szervektől való kirendeltséget elvezetni a felesége számára kijelölt kezelő intézetbe. És mindez a nagy sürgősség a feljelentők folytonos ― kissé durva és nem hivatalos ― ösztönzése folytán valósult meg.
 
― Hát őszintén mondva mi sem szeretnék elveszíteni, de tetszik tudni nagyon egy furcsa kislány és egyre gyakrabban azzal "ijesztget", hogy nemsokára el fog jönni az ideje annak, hogy elhagyjon minket… Azt mondja, hogy ő már nagyon rég "el van jegyezve"… És, hogy nemsokára "utána fognak jönni". De feleségemmel ugyebár ebből nem sokat értünk. Néha kissé hihetetlennek tűnő dolgokat beszél, de az az igazság, hogy azért valamiképp mégis félünk, hogy egyszer tényleg el fogja vinni valaki.
Az elkövetkezendőkben végbevitt vizsgálati eredmények folytán elég jelentős mennyiségű drogot találtak a Laura szervezetében, de azzal vigasztalták meg a hozzátartozókat, hogy drogfüggőségtől azért még nem kellett tartani. Felhívták a figyelmüket, hogy közösen kell meggyőzniük az elkövetkezendőkben való "másképpen való" gondolkozása felől.
 
Ladó elhallgatott és a szemeit kezdte törülgetni, majd csaknem ijedten kapta fel a fejét amint autó zúgást hallott elcsendesedni a kapu előtt.
Aztán a továbbiakban a dolgok egészen másképp alakultak. A Hans Boda elleni vád legkézenfekvőbb pontja annak a kivizsgálásnak az eredménye volt, amelyet a felesége szervezetében való drog bekerülése végett indítottak el. A vizsgálatok során kiderült, hogy a jelentős mennyiségű drogot nagyon rövid időn belül kaphatta, csak a kérdés az volt, hogy: Hogyan? Hiszen ekkora mennyiséget egymaga nem lett volna képes beadagolni magának …?! Ezúttal úgy a klinika személyzete, mint a férj komoly kihallgatásokon mentek keresztül és bizony a végén kiderült, hogy egyáltalán nem volt alaptalan a rendőrségen a nyomozás megindításáért, azt a különös cirkuszt végbevinni, amelyet egy útonálló kinézetű férfi rendezett még a legelején.
 
― Meg is jöttek! Már elnézést de feleségem nem szeret kinn parkolni… ― mentegetőzött és már ment is kaput nyitni.
Jankát és Damjaneket ismét csak meglepetés érte, mert a kocsiból csak a Ladó felesége, Elena szállt ki. De mivel Ladó arcán evégett nem látszott semmi feltűnőség, hát ― kissé csalódottan ― de természetesen vették, hogy Gréta még nem érkezett meg. Viszont efelől Ladó, még a bemutatkozásokat megelőzően néhány szóval meg nyugtatta őket, hogy Gréta is azonnal itt lesz. Ugyanis a szomszédból el vannak utazva és addig minden nap Gréta gondoskodik a kutyájukról.
Néhány hét leforgása alatt oda alakult a helyzet, hogy Hans Bodát vád alá helyezték és eközben öngyilkos lett. Ez alatt az idő alatt Dragónak is "kéznél" kellett lennie mivel ő is hivatalosan tanúként szerepelt. Eleinte Laura mellett volt a kórházban, aztán, amikor kiadták onnan, a Várostól néhány kilométernyire fekvő "Korsós" nevű panzióhoz költöztek, amely a Dakova úr tulajdona volt. A Korsós és környéke egy meglehetősen barátságos kis hely volt, amely nagyon tetszett Dragónak. Főképp a nagyvárosi zűr-zavarok után. Laura kemény próbatételeket vészelve át, kissé gyengélkedett és kimondottan jót tettek a szabad levegőn, fák lombok közti séták és pihenők. Mindamellett, hogy mennyire megdolgozta az a súlyos lelki sokk, amelyet az utóbbi időben kapott, őszinte hálát és ragaszkodást érzett Dragó iránt. Nem győzte emlegeti, hogy milyen különösen megható érzés amikor valaki ennyi áldozatot képes hozni érte.
Amint Elena is értesült arról, hogy Jankáék látogatása kimondottan Gréta miatt van, hát lelki érzékenysége végett csaknem pánikba esett.
 
― De hát Grétával kapcsolatosan hivatalosan is el van intézve minden… ― nézett csaknem könyörgően Damjanekre.
― Két alkalommal is megmentetted az életemet! Ez egy kimondottan Óriási Nagydolog! ― mondta őszinte hálával.
Aztán Damjanek épp úgy mint Ladót, meg nyugtatta, hogy tulajdonképpen ő rosszat nem akar senkinek, főképp azoknak akik Grétát ennyire szeretik, de viszont gondolt arra, hogy a vakációban esetleg lehetőséget adnának Grétának, hogy újból láthassa azokat a helyeket, ahol kislány korát élte. Aztán közben meghallották nyílni a kaput és hirtelen nagy lett a feszültség.
Már többször fordult elő, hogy Ladóék látogatókat fogadtak, de Gréta még soha nem volt annyira izgatott, mint akkor. Lassan, óvatosan közeledett a feljáró lépcsőjéhez és amint elsőnek Jankát észrevette, rögtön megállt. Különös, nagyon különös dolgot érzett. Természetesen nyomban megismerte a volt szomszéd nénit, de nagyon feltűnt, hogy még soha nem érzett ekkora meleg kisugárzást belőle.
 
― Kezét-csókolom. ― köszönt illedelmesen.
― Szeretem az Óriási Dolgokat! ― mondta Dragó diadalittasan ― Hisz' azok teszik szépé, varázslatossá az életet!
 
Janka megdöbbenten vette észre, hogy két év leforgása alatt a "kis" Gréta mekkorát fejlődött. Egész nagylány lett belőle. Arca, szemei csak azok a különlegesek ― sőt még különlegesebbek ― alkata inkább vékony de erős és szívósságról árulkodott. Ránézésre csodálatosan vonzónak és főképp különlegesnek hatott.
― Micsoda különös ember vagy te Dragó … ― tűnődött el a nő ― És ha nem ilyen lennél… Lehet, hogy én már nem is élnék …(?)
Amint a lány feljebb jött a lépcsőn és amint Damjaneket is észrevette, egyből megtorpant. És úgy nézett feléje mint akinek látomása van. Aztán amikor Damjanek felemelkedett a székről, lassan elindult feléje. Óvatosan előre haladva szemét le nem véve Damjanekről. Majd amikor közel ért hozzá mindkét karját feléje nyújtotta. Két tenyere inkább fölfele nézett, egész tartása olyanszerű volt, mint amikor Jézust szokták ábrázolni hívó mozdulattal a képeken.
 
― Damjanek. ― suttogta halkan. És oly simán, csendesen, de forró szeretettel ölelkeztek össze, hogy körülöttük mindenkinek megtelt könnyel a szeme. A Ladó házaspárt mélyen meghatotta, hogy még létezik rajtuk kívül valaki, aki olyan kimondottan szereti Grétát, Janka pedig Damjanekhez hasonlóan szintén valamiképp a Dea lelkét vélte kisugározni a Gréta lényéből.
― És ne haragudj, hogy előre nem hittem neked. Akkor, még nem ismertelek ― mondta őszintén a nő.
 
― Tudtam, hogy el fogsz jönni! ― jelentette ki örömteljesen Gréta Damjanekre nézve.
― Te még most sem ismersz! ― mondta mosolyogva Dragó, majd hozzá tette ― De jobb így.
Ezekre a szavakra Ladó csaknem feljajdult. Nem tudta, hová tenni a kijelentés értelmét, arra gondolván hirtelen, hogy "utána jöttek". Hisz' Gréta már többször emlegette… És ez (?) az ember lenne a "jegyese"? Hiszen Janka direkt kihangsúlyozta, hogy a férfi hozzá tartozik…? De már annyi furcsa hihetetlen dolgokat művelt ez a leányka, hogy minden elképzelhetetlen dolog valódiatlanságában már kezdett kételkedni.
Aztán az öngyilkosság után sok minden másképp alakult. A szokásos bonyodalmak lezajlása után Laura már annyira felépült, hogy folyamatosan neki látott megszokott tevékenysége végzéséhez. Dragóra már nem volt szükség, de még a Laura lakásán volt. Laura mindenképpen meg akarta hálálni az érte tett erőfeszítéseit, de Dragó hallani sem akart róla.
Gréta bármennyire is Damjanek hullámhosszára volt hangolódva, azért kellőképpen "értesült" a Ladi ijedtségéről.
 
― Most nem fognak elvinni! ― nyugtatta meg kissé feléje fordulva ― Még, nem!
 
― A tegnap tudtam meg, hogy nem kellő időben jöttem el hozzád. ― mondta bocsánatkérően Damjanek.
 
― Semmi baj édesem. Semmi baj. Minden rendben van. Nem kell tenned semmit! ― nyugtatta Gréta Damjaneket.
― Tudnék szerelni neked állást, lakást, jó megélhetést. Tartanánk szorosan a kapcsolatot. Nem lenne rossz, biztosan hozzá szoknál… Mit szólnál egy Őrző-Védő vagy Testőrségi álláshoz… Hisz' épp neked való lenne és még a "reklámot" is megcsináltad magadnak!?
Damjanek meghatottságában még a virágcsokorról is megfeledkezett. Akkor vett tudomást róluk, amikor Gréta felemelte a csokrot az asztalról.
Dragó csak mosolygott magában és arra gondolt, hogy sehogy sem tudná magát robot-ként beleképzelni egy ilyen nagyvárosi forgatagba. Aztán, amikor egy nap bejelentette, hogy végleg elmegy, Laura könnyezve vitte ki az állomásra.
 
― Köszönöm! ― emelte magasba, mint amikor koccintás helyett a poharat emelnek
― Jaj Dragó, épp most, amikor kezdek igazán hozzád… ― elhallgatott és lehunyt szemekkel ingatta a fejét, majd nyelt egyet.
 
― Épp a kedvenc virágaim! Boldog vagyok, hogy tudtad!
― Csakugyan furcsa egy ember vagy…
 
― De hisz' épp, hogy nem tudtam! ― lepődött meg Damjanek.
― Igazad van: Nagyon furcsa ember vagyok! ― mondta Dragó meggyőzően ― És amit te még nem tudsz: Nagyon Rossz! ― nézett jól bele a nő szemébe. Aztán kezei közé fogva a nő szép arcocskáját magához húzta, egy puszit nyomott rá, majd határozott léptekkel elindult a váróterem felé.
 
― De igen! ― intett a fejével magabiztosan Gréta ― A Tudatalattidban!
― Ez igaz! Hidd el! ― kiáltott még vissza, aztán még intett egyet, majd eltűnt az emberek között.
Aztán odament Jankához és megölelte őt is.
 
― Nagyon örvendek, hogy találkoztunk! ― mondta a nyakát ölelve és megpuszilta. Janka nagyon meg volt hatódva és eleredtek a könnyei. Amint magához ölelte a lányt érezte, amint valamilyen különös vibráló melegség járja át a torkától a szívéig …és onnan még lejjebb a hasa aljáig… aztán visszafelé ismét a szíve körül…aztán mintha valamiképp feloldódna az egész testében… Vitathatatlanul érezte, hogy "kapott valamit" attól a lánytól. De abszolút nem volt tisztában azzal, hogy: mit?
Aztán amikor elkezdődtek az egymást tájékoztató csevegések, különböző információk cserélődtek ki és nagyjából kezdtek tiszta képet látni egymás felől, sőt még mások felől is. Rájöttek, hogy valamennyiük sorsa mennyire összefüggésben áll egymással. Damjanek - Janka, akkor Janka - Dragó, akkor Damjanek - Dragó, Gréta - Damjanek, Gréta - Janka és végül ami még nem teljesedett be: Gréta - Dragó.
Dragó elégtételt érzett magában, hogy ezúttal is megtehette, a tőle telhetőt. Nem sokat mérlegelte magában, hogy tulajdonképpen mi vitte rá, hogy ennyire kiállott a nő mellett. Örvendett annak, hogy őszintén tudta követni érzéseit. Azonban valahol titokban azt is érezte magában, hogy ha a csodásan szép Laura helyett egy rusnya vénasszonyról lett volna szó, akkor is épp úgy, habozás nélkül belevágott volna a kalandba. Megvette a buszjegyet és mivel a két órát várnia kellett, úgy döntött, hogy lemegy a folyóhoz. Csendes magányos helyet választva leült egy fa alá és nézte a Nap fényében csillogó vizet. Alig üldögélt egy keveset, egyszer csak a víz fölött a fák lenyúló ágai alól halk hangok ütötték meg a fülét. Valakik a vízben rejtőzködtek. Nem is annyira magányos hely. Állapította meg, amikor néhány ruhadarabot is megpillantott az egyik fa mellett. Hanyatt feküdt és belebámult a kék égbe, nem nagyon gondolva semmire élvezte a végtelenség érzetét. Egyszer aztán csobogtatást hallott és amint a vízpart felé pillantott, teljes meggyőződéssel állapíthatta meg magában, hogy bizony megérte, hogy épp ide jött! Sértődős szemeket meresztve feléje két gyönyörű meztelen nő lépett ki a partra. Dragó neheztelést nem érezve, még fel is ült, hogy jobban szemügyre vehesse a formás idomaikat. Nem tett semmi megjegyzést, de azért elgondolta, hogy e két szép tündérrel mennyi sok variáció is létezne az örömök kiélésével kapcsolatosan. A nők hamar magukra kapkodták ruhájukat és halk korholó szavak kíséretében eltűntek a bokrok között. A napi eseményeken gondolkozva e jelenetet a nap csúcspontjává avatta. Aztán csakúgy visszagondolva a közelmúltbeli eseményekre, nem kis csodálkozással állapította meg, hogy jó párszor szintén ilyen kimondottan spontán módon találkozott össze meztelen női test látványával. Nemrég történt, amikor a Laura gyönyörű testét csodálhatta meg…aztán közvetlenül a leszerelés előtt, amikor valamilyen perverz alakok egy nőt meztelenül bezártak egy szobába és, igaz, hogy nem annyira kockázatos módon, mint Laurát, de "ő mentette meg" azt a nőt is. …És milyen kár, hogy itt ezeket nem kellett "megmenteni" …? És az tűnt fel, hogy a meztelen nőkkel kapcsolatos események mindig kimondottan olyan időszakokban tűntek fel, amikor a szabadulása alkalmával egyre többet foglalkoztassák a jövője felé való lépései. (?) Valami jel lenne? A jövő lépéseivel kapcsolatosan? Meztelen női testek látványa…?? Vissza feküdt és ismét felfelé bámult és próbált "nem az agyával" gondolkozni. Életélmények, benyomások, érzések kavarogtak benne. Aztán megidézte a meztelenséget is…A hétköznapias ösztönös érzéseken kívül hol, mikor, mit jelentett számára a meztelenség…? A meztelen női test látványa…? Nőiség - meztelenség. Tisztaság. Nincs rajta '''''semmi'''''. Nincs rá aggatva a világ szennye, a világ hülyeségei. – Csak Tisztán a Nő. – A Valódi Érték.
Gréta ha Dragóról esett szó, komolyan figyelt, de nem a tini lányok közönséges kíváncsiskodásával "itta" a bizonyos róla szóló információkat. Minden szempontból kialakított Dragóval szembeni állásfoglalását teljes magabiztosság uralta. Természetesen nem látta maga előtt sem a Dragó, sem más életének múltját, jövőjét de mégsem érte semmi váratlanul, bármilyen események felől szerzett tudomást. Mindig úgy fogadott mindent, mintha már "látott volna olyant" vagy "élt volna át hasonló pillanatot". Aztán amikor estére jutva eljött a búcsú pillanata épp oly természetességgel köszönt el Damjanektől és Jankától, mintha csak az emeleti szobába mennének fel éjszakára. Minden lényét áthatotta az a magabiztos, másképp meg-nem-történhető eseményeket türelemmel váró misztikus kisugárzása. És amint azon a délután közös sorsuk folytatását amint kovácsolták, ennek átéléséhez Gréta lényének kisugárzása abszolút bizalmat ― és erőt ― adott mindegyiküknek. És mindannyian őszinte hálát adtak annak a napnak az eseményei beteljesüléséért. Senki sem volt szomorú, mindenki reményteljesen nézett a jövőbeli események felé. Leszámítva Grétát. Aki nem reménykedett és nem is hitt. Hanem mélyen magában hordozta azt a bizonyos ősbizalmat, amely által egyszerűen tudta, hogy mindig csak az válhat igazán valóra, ami meg van írva a sors könyvében. — És ő mindazt, ami a sors könyvében írva volt: Elfogadta.
Ott csendben elmélkedett egy ideig, aztán hirtelen, mintha rálőttek volna, úgy ugrott fel a földről.
 
 
― Uff! ― Üvöltött egy nagyot, mint az indián. Ha látta volna valaki, biztosan azt hitte volna, hogy megbolondult. És valamiképp lehetséges, hogy igaza is lett volna (?) Hirtelen elindult, de nem tudta merre menjen. Visszalépett, tanácstalanul szét nézett, majd kissé lecsendesedve térdre rogyott és visszaült a földre. És ott üldögélt még egy ideig csendesen. Majd aztán amikor felkelt csendesen, megbékélten az állomás felé indult el…
=== <big> Átfogó szeretet </big> ===
 
Az Erdő Csendje a kisebb panziók közül ― Janka rátermettségének és az "Agy"segítségének köszönhetően ― Karakón csaknem a legjövedelmezőbben működött. Nem volt mindig különös tolongás, zsúfoltság, mert periódusonként fogadtak bizonyos csoportokat, táborozókat, amelyek teljes ellátása már az Interneten keresztül be volt programozva. Janka és Damjanek nagyon meg voltak elégedve számításaikkal. Sőt! Arra még egyikük sem gondolt, hogy két év leforgása alatt ennyire harmonikusan be is rendezkedjenek. Gyermekkori közös álmuk ha nem épp az akkori "valóságában" is, de valóra vált. Megélhetést, otthont teremtettek ott azon a helyen, ahol mindig a legjobban érezték magukat. A Komondor pusztáját nem feledték el és azt sem, hogy a kis házban még ők éltek boldogan. És még meg volt bennük az a remény, hogy majd egyszer "birtokba veszik" majd a Komondor pusztáját, csak jöjjön el annak is az ideje. Szerették volna valamennyire kijavítani azt a kis házat, de annál fontosabb volt, hogy még a tél előtt teljes egészében berendezhessék a lakásukat. A téli csoportok fogadásai is már elő voltak jegyezve és megfelelően fel is voltak készülve, de mégis egy kimondottan "előkelő" vendég fogadása végett kissé lázban voltak. Ugyanis Gréta az utolsó téli vakációját náluk fogja tölteni és a napokban őt várták. Természetesen Ladóékat is meghívták, de úgy értesültek, hogy ők csak pár napot engedhetnek meg maguknak.
Tulajdonképpen rájött, hogy fölösleges azon gondolkodnia, hisz' hogyan is tudná megtalálni a nagyvilágban azt a lányt. Fogalma sincs, hogy merre induljon, hol érdeklődjön utána.
Alig hullott le az első hó, már annyit volt hangoztatva az "elit csoport" érkezése, hogy Elvira néni, Anna és Dódi két héten keresztül csak találgatták, hogy vajon "kik" lehetnek ezek a folytonosan emlegetett vendégek, akiket a szó kimondott értelmében vendégekként is várnak. És még csak nem is rokonság (?!). Viszont a Janka és Damjanek látogatásakor mindannyian érezték, hogy a Gréta láthatatlan, de valóságban érzékelhető energiája folytán a kis csoportba egy olyan ragaszkodó és őszinte szeretetet varázsolt beléjük, hogy azóta mind rokonokként gondolnak egymásra. Ladóék mivel nem voltak különösen "barátkozó" típusú emberek, sosem gondolták volna, hogy egykor épp a tőszomszédjukkal ennyire kimondottan őszinte kapcsolatot létesítenek majd. Gréta is nagyon boldog volt, amikor nap, mint nap tapasztalhatta, hogy a két "szeretett családja" milyen intenzíven fenn tarják a kapcsolatot egymással. Ugyanis csaknem naponta csörögtek a telefonok és mindig tájékozottak voltak egymás felől.
Az elvarázsolt hegygerincen és környékén hó födte az egész tájat. De nemcsak nyáron volt ott szép ám a táj. Fehérség minden felé, a Nap, fényét vakítóan vissza verte a hó és milliónyi szikrákat szórva ragyogta be az oldalakat. Sokszor "látni" lehetett a hideget és tartós egy helyben való gyönyörködés után még érezni is. A fák kopár ágai közt jól be lehetett látni az erdőkbe és úgy tűnt, mintha a hegyek valamivel közelebb kerültek volna egymáshoz. Aki szerette a hegyi gyalogtúrákat, az leértékelően vágott volna neki egy "közeli" hegyoldal megmászásának. Főképp, ha nem rendelkezett megfelelő tapasztalattal, a "téli sétákat" illetően. Ilyen tapasztalatlansággal indítványozta Ladó Adi is az Ongához való "sétát". Ugyanis lentről az erdő fáin "keresztül látva" nem is tűnt oly nagyon hosszúnak az út. Janka és Damjanek ― és Gréta is ― jól tudták, hogy "nem mind arany, ami fémlik". (Hisz' nemegyszer jártak együtt ki télnek idején Birtihez, míg élt). Viszont a Természet tanár olyan meggyőződéssel ecsetelte, hogy ő még járt azokon a helyeken és tudja, hogy a természet szépségeiben való gyönyörködések milyen áldozatokkal járnak.
Arra törekedett, hogy minél többet és minél intenzívebben gondoljon a "jegyesére". De nem csak "akárhogy"! Hanem felidézve azt a kapott emléket ott a Túr-Turi mellett. Mindent. A benyomástól egészen az érzésekig, érzelmekig. Folytonosan csak ezekre koncentrálni. Hogy egy megfelelő energia töltet által magához tudja vonzani azt az eseményt amelyben majd találkozni fog a mátkájával.
 
― Én nem azt akarom elhitetni veled, hogy nem volnál képes rá, csupán arra akarlak figyelmeztetni, hogy messzébb van, mint gondolnád! ― magyarázta Damjanek.
 
― Hagyd csak legalább bővíti az élményeit! Felmegyünk! ― mondta Gréta. És, ha Gréta mondott valamit, akkor azt valamiképp mind elfogadták. Nem hisztizve, vagy parancsolóan hatott rájuk, hanem minden kijelentését egyszerüem a bizalom hatotta át.
Azért a nagy túrának csak hárman vágtak neki, mivel Elena nem rajongott annyira a nagy hóban, a veretlen utakon való sétákért és Janka is szolidaritásból vele maradt.
Elől Damjanek ment és verte az utat, Adi és Gréta pedig a lábnyomaiba lépkedve utána. A Kormos Tetőig aránylag nem is volt különösebb probléma, de miután rá tértek az Ongához vezető meredekre, akkor már Adi is kellőképpen kezdte megtapasztalni, hogy bizony télen egészen más a természetben járni. A lány egyenletesen lépkedve komoly erőtartalékokkal haladt, egyáltalán nem jelentett komolyabb nehézséget a gyalogolás. Damjanek pedig épp eleget hozzá volt szokva az erdőjáráshoz, úgy nyári, mint téli időszakokban. Aztán a fáradtságot, az erőfeszítést nagyon is megérve ― és elfelejtve ― végül is részesülhettek a tetőről adódó fenséges látványban. Visszafelé már valamivel könnyebb volt és az érdekesség kedvéért be tértek a Komondoron lévő kunyhóba. Damjanek száraz ágakat kotort ki a hó alól és begyújtott a kis-kályhába. Gréta sebtében kitakarított és amire kimelegedett a kis szoba ideiglenesen már el is rendezkedtek, hogy elfogyasszák a magukkal a hozott jó útitársat a kaját.
 
― És ti Jankával télnek idején is itt éltetek ? ― kérdezte csodálkozva Ladó.
 
― Én lejártam dolgozni a faluba de ők hárman itt fent éltek. ― magyarázta Damjanek.
 
― És kisgyerek is volt?? ― kérdezte Ladó.
 
― Igen. Volt. ― mondta kissé szomorúan elgondolkozva Damjanek.
 
― A kis Deát semmiképpen sem kell búsuljátok! ― szólt közbe Gréta sokatmondóan Damjanekre nézve.
Damjanek bizalommal teljesen nézett vissza a lány sugárzó szép szemébe.
 
― Mert tulajdonképpen nem halt meg. És nem is tudna meghalni soha. És… számotokra sem halt meg! . Ezt nem is olyan rég, hogy megtudtam.
 
― Gréta! Drága kis Gréta! Ezt honnan tudod? ― kérdezte meghatottan Damjanek.
 
― Tőled! ― felelt egyszerűen a lány ― Tulajdonképpen te ezt hamarább tudtad! Még ott a Bagolyvárnál.
Damjanek mélyet sóhajtott és nagyon komoly maradt. Gréta is komoly volt, de aztán kis idő múlva elmosolyogva magát Ladihoz fordult.
 
― Nem hagylak el titeket sem. ― mondta finoman keze közé fogva a férfi arcát ― A jövő nyártól fogva itt fogok élni, ezen a helyen, de nagyon sokszor fogunk találkozni. Ez biztos! És mindig szeretni foglak.
Ladó érezte, amint lelkét elnyomja a fájdalom. Miért is vannak az elválások az életben? Miért kell elválniuk azoknak, akik oly nagyon szeretik egymást? Miért??? Körülbelül egy fél év és… Istenem! Hát mégis? Mégis "el jönnek" érte? De inkább "ő megy el"!!!?? … Miért is kell mindent tudjon ez a lány? — Majdnem elsírta magát.
Damjanek észrevette Ladó lelki vívódását, közelebb húzódott hozzá és a vállára tette a kezét
 
― Ne búslakodj barátom. Ezúttal sorsaink Gréta által közössé váltak. És ha szeretetben, barátságban "kovácsoljuk", akkor fölösleges minden jövő felőli aggodalom.
Aztán e kijelentésben való bizodalmat a két férfi egy baráti kézfogással pecsételte meg.