„Az elvarázsolt hegygerinc/A veszély, ami varázslatosabbá teszi az életet” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
1. sor:
{{Az elvarázsolt-cím}}
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">11. A veszély, ami varázslatosabbá teszi az életet </h2>
A hosszújáratú meglehetősen rozoga autóbusz lassan kapaszkodott felfele a szerpentineken. Útközben már több alkalommal "megpihent" de a két sofőrnek mindig sikerült egy-egy keveset "hosszabbítani" a motor életén. Ugyanis, mivel már olyan régi volt, mint az országútja, hát az sem tehetett egyebet, mint időközökben "jelezze", hogy már nem neki valóak az ilyen hosszú megterhelő járatok. Az utasok közül nagyon sokan már türelmetlenkedni is kezdtek, mivel már jócskán késésben voltak és főképp az üzletemberek már elég gyakran használgatták mobil telefonjukat.
75 ⟶ 76 sor:
― Nézd, én nagyon is érzem, hogy milyen hálával tartozok neked, hisz' az életedet kockáztatod miattam… És azt is megértem, hogy meglehetősen különös ember vagy, de én egy olyan kimondottan bizonytalan helyzetben vagyok és valamiképp vigaszt nyújtana, ha legalább egy keveset megismerkednénk.
Mindezt elég komoly és szánalmat keltő hangnemben mondta el, és néhány önmagáról való általános adat ismertetése után, amikor kérdőleg a férfire nézett, úgy tűnt mintha újból csak az előbbi válaszhoz
― Különös ember lettem az igaz, mert hat kerek évet töltöttem az Idegen Légióban az Araboknál, ahol még mindig háború van. És gondolom ettől vagyok ilyen furcsa. Röviden Dragónak hívnak és nem idevalósi vagyok. És ne haragudj, hogy ilyen a viselkedésem.
81 ⟶ 82 sor:
Még aztán váltottak néhány szót, de valamiképp Dragónak nehezére esett a beszélgetés, kihúzott egy sátorlapot és fekhelyet készített a nőnek. Közölte vele, hogy ott alhat, aztán ő úgy, ahogy volt leheveredett a tűz mellé és nem szólt többet.
Laura összekucorodva feküdt le a számára elkészített ― elég tűrhető ― fekhelyre, amely védve volt a széltől és a tűz melegét is felfogta a háttérben kifeszített vászonlap. Fázni, nem fázott, a "sebesülése" sem volt túl veszélyes, inkább az
Kimondottan intenzív gondolat áramlások közt néha el-el szenderedett, de a pihenés kizárt volt, mert időnként nagyon sokszor felijedt. Viszont, amint tudatosult valós helyzetéről és maga körül nézett, megnyugtatólag hatott, amint a légiós mindig nyugtatólag pillantott rá a tűz mellől. Ez amint tudatosult benne, reggel már nem is látta olyan különösen ijesztőknek azokat a furcsa szemeket. És mindezt annak tulajdonította, hogy némiképp sikerült "beszélgetésre provokálnia" ezt az idegent. Mivel sorstársakká váltak, valamiképp szeretett volna többet megtudni felőle. Lakhelyéről, családjáról, akikkel már nagyon rég nem találkozhatott. Valamiképp benne is létezhet valamilyen fajta szeretet érzés …(?) Hiába, hogy az embert a kegyetlen környezet meglehetősen átformálja. Mindezeken már nyugodt kíváncsisággal elgondolkozhatott, amint útközben egy-egy kisebb hegytetőről szét nézhettek és az útvonal tisztán látható volt. Hisz' nem a dzsungelben voltak.
319 ⟶ 320 sor:
― Csakugyan furcsa egy ember vagy…
― Igazad van: Nagyon furcsa ember vagyok! ― mondta Dragó meggyőzően ― És amit te még nem tudsz: '''''Nagyon Rossz!
― Ez igaz! Hidd el! ― kiáltott még vissza, aztán még intett egyet, majd eltűnt az emberek között.
| |||