„Az elvarázsolt hegygerinc/A felejthetetlen nyár” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
25. sor:
Az arajárók közül voltak, akik ismerték a helyeket, de olyanok is voltak akik nemegyszer eltévedtek, mert bizony elég jelentős nagy helyen terül el az egész Koronagerinc. A helybéliek közül voltak akik nagyon jól ismerték csaknem a gerinc minden részét. És a "modern időkben" erre az "örökségre" még a falubeli kis utódokat is finoman rá nevelték. Mégpedig olyan formában, hogy iskolai szinten a két falú gyerekcsapata közt évente tájékozódási versenyeket szerveztek meg.
A gerinc Délidéli két ágra szakadó végétől indulva el kellett jutni az Onga csúcs-ig, amelyet aztán meg kerülve a Sóhajok Völgyén vissza kellett érni ugyan oda arra a helyre, amely csaknem a két falút összekötő kis utacska középtávolsága volt.
Turisztikai megközelítés szempontjából mindkét helyiségbe külön-külön voltak megépítve az odavezető utak. Csak a kis összekötő út volt olyan kissé elhanyagolt, gidres-gödrös.
89. sor:
Damjanek bármikor erre járt, mindig kihívásnak tartotta és soha nem is mulasztotta el, hogy ki ne másszon erre a kelet felé kiugró kis sziklapárkányra és onnan nézzen farkasszemet az alatta tátogó szédítő mélységgel. A korabeliek közt nem sokan voltak, akik ki mertek volna mászni (hacsak nem voltak reménytelenül szerelmesek) erre a helyre, mert annyira veszélyes volt, hogy egy téves mozdulattal végzetes lett volna a próbálkozás.
Onnan az egész tájon szétnézve ismét eszébe villant, az a fájó, kínzó gondolat, hogy mindezt már az ősztől fogva nem fogja látni. A szülőfaluját, Jarabót, a mélységben a Túr-Turi nagy sziklákkal kísért kanyarulatait, nyugat felé a Hammas patak mentén a hegy aljában elterülő Karakót, a szomszéd falut… Déldél felé a Kormos Tetőt, a kis ösvény kezdetét, amely fokozatosan lefelé lejtve el-el bújik a fák között, de eltart egészen a gerinc kettéválásáig, a Sóhajok Völgyéig. Sőt, még ott is tovább folytatódik. Valamikor, a régiek ott járogattak fel a temetőbe és onnan fel az egész gerincre, de ma már annyira benőtték a fák, hogy teljesen járatlanná vált az az út.
Jó is a többi gyereknek, akiket otthon nem kínoznak annyira a tanulással, akik szabadon választhatják meg, hogy mik akarnak lenni, mivel szeretnének foglalkozni az éltben és (otthon) békén hagyják őket… Nem nyaggassák folyton azzal a hülye tanulással amely egy idő után annyira keretek közé szorítja az embert, hogy még saját igazi lényéről is megfeledkezik. Elveszíti belső identitását mert a rákényszerített információk halmazának elsajátítása szerint kezdi értékelni önmagát. És a végén még csakugyan el is hiszi azt amit az apja minden áron bele akar tömni a fejébe, hogy az ész a fontos, az intellektus, a műveltség… És ha aztán ezt el találja hinni, akkor épp, hogy nem tudja majd megállapítani, hogy mi is az a Tudás. Mi is az igazi Műveltség.
160. sor:
 
A ház egy kissé eldugott helyen állt a gerinc lefelé lejtő Délidéli részén, körülbelül egy óra járásnyira a Kormos Tetőtől. A hely azonban nem volt annyira alacsonyan, hogy a kopár rész magaslatáról ne lehetett volna az aljban elterülő mindkét falu felé kilátni. Tiszta időben onnan is el lehetett gyönyörködni még a Délredélre eső messzi hegyekben is.
A helyet a Komondor Pusztájának hívták és a név adásával kapcsolatosan a régi öregek mindig egy régmúlt idők beli történetről emlékeztek. Az elbeszélésük szerint valamikor ott fent azon a helyen élt egy pásztor, aki már annyira kivénült, hogy már semmije sem maradt, csak egy "Komondor" nevű kutyája. Aztán egy szép napon a pásztor meghalt. Akkoriban még nagyon kevesen jártak azokon a helyeken és csak hetek múltán találtak rá a kunyhó előtt már bomlásnak indult hullára. És mellette a Komondor nevű hűséges kutyára, aki ott pusztult el a meghalt gazdája mellett. Azótától kapta az a hely a Komondor Pusztája nevet.