„Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A fenyő” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
KeFe (vitalap | szerkesztései)
Új oldal, tartalma: „{{Amikor a fák-cím}} <h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;m…”
 
Mcsaba (vitalap | szerkesztései)
Nincs szerkesztési összefoglaló
2. sor:
 
<h2 style="padding:3px; background:#247D24; color:#D0FFC8; text-align:center; font-weight:bold; font-size:160%; margin-bottom:5px;margin-top:0;margin-left:-5px;margin-right:-4px;">59/4. A fenyő</h2>
 
A fenyő már nagyon öreg volt. Az élet folyamán Anna nem feledkezett meg az ápolásáról, de már nem sokat lehetett segíteni rajta. Már nem volt képes kellőképpen felszívni a földből az életet adó nedveket, sem a levegőből felvenni az áramló energiát. A tűzről nem is beszélve, mert az életet során épp eleget magába szívott a nap tűzének energiájából. Talán még többletben is volt része, amely a belső – a lelki – tartása rovására ment.
Anna már nagyon régről ismerte a fát, és már az ismerkedésük első percétől fogva, nagyon jó barátságban élt vele. De azóta sok idő eltelt. Az alatt a hatvan év leforgása alatt sok fát megismert és sok fát kifejezetten szeretteinek tartott. A szomorúfűz, a juhar, a gyertyán, a tölgy… ezek mind valamiként egy fajta lelki összeköttetésben álltak ezzel a kiöregedett erdeifenyővel. Ezek a fák mind az Anna lényéhez mindig is nagyon közel álltak. … És ezek a fák már mind meghaltak…
Ha nem látott volna a jövőbe, még akkor is tudta volna, hogy egyszer majd el fog jönni annak is az ideje, hogy a jó öreg erdeifenyő barátjától is végérvényesen búcsút vegyen. Hiszen, ami egyszer meg van írva, az be is teljesül. Bármennyire is fájó, a Dolgok Rendjén, sajnos lehetetlen változtatni. …
 
A "''régiek közül''" már csak Tóni élt. Öregesen, magányosan. A helybéliek közül mindenki egyszerűen csak Tóni bá'-nak ismerte és nem sokat törődtek vele. Hozzátartozói közül csupán Norberttel tartotta a kapcsolatot, de a Boldi halála után, valamiként ő is a városi hétköznapok rabjává vált és már ő sem sokat járt fel hozzá a Tündérek kútjánál lévő tanyára.
Tóni nagyon szerény körülmények közt élt, legtöbbet az erdőt járta a kutyáival és már nem üzleti célból tartotta őket. Csupán négy maradt belőlük. A jó öreg Talpas egyik leszármazottja, egy nagytestű kaukázusi juhász, két labrador kölyök és egy kifejezetten jó vérben lévő fiatal német-juhász és farkas keverék, amely közvetlenül az Artúr halála után született.
Hűséges társai – barátai – mindenhová elkísérték. Kivéve, amikor időnként Argóba utazott a Lia sírjához. Kerek negyven év telt el mióta hazakerült és annyi minden történt azóta, de Lia emlékét – bűntudattal telve – mindig a szíve mélyén őrizte. Még a Lola éltében is rendszeresen megemlékezett a hűtlenül hagyott néhai asszonyáról és időnként saját kezűleg készített erdei virágokból és fenyőlombokból csokrokat, koszorúkat a sírjára.
Azonban, amint teltek az évek, Tóni nemcsak a szomorúfűz lombjai alatti sírhalomhoz hordott virágokat, hanem a Szala-Váti temetőbe is, amelyben Lola már több-mint kilenc éve nyugszik. Tizenhat évet éltek együtt elégedettségben, viszont azt senki sem tudta volna megállapítani, hogy tulajdonképpen '''milyen''' kapcsolatban? Azaz, hogy ők milyen formában szerették egymást? Mint egymást tökéletesen megértő barátok? … Mint anya és fia? … Vagy talán élettársi viszony? … Ezzel Lola és Tóni nem sokat törődtek, de azonban meglehet, hogy még ők sem tudták volna eldönteni pontosan.
Tóni már hetvenöt éves volt és egy nagyon visszavonult emberré vált. Azonban az elhunyt szeretteire való emlékezéseken és az erdőjárásokon kívül, még volt neki egy fajta foglalatossága. Csaknem minden áldott nap lejárt a volt Szívkórház helyén berendezett turisztikai központba, ahol legtöbbet a ''Jázmin'' vendéglő környékén hallgatózott. És leskelődött. Mert ugyanis már régebbről tudomást szerzet arról, hogy az állami erdészet szerződést kötött a Tujafarmmal, ahol újabban magról ültetett fenyőcsemetéket is termesztenek és ezeknek a további ápolását, nevelését is vállalják. És Tóni még azt is pontosan tudta, hogy fia, Antika az üzleti dolgok lebonyolítása érdekében melyik napokon szokott arra járni. Nem volt ugyan szokása, hogy bárkivel is különösebben elcsevegjen, de mindezen információkhoz való jutásért bizony fenn kellett tartania egy fajta kapcsolódási formát az emberekkel.
Azonban a szó-szoros értelembe vett emberi kapcsolatot már csak Annával tartott fenn. Időnként feljárogatott a Szénégető pusztájára. De nem csupán el-el beszélgetni az élet dolgairól és a régi időkről! Tóni az évek hosszú során már valóságosan megszokta, hogy Annát hallgassa és egyszerűen szeretett a közelében lenni. Szerettei közül már csak ő maradt számára, mert azok a kevesek, akik őt szerették, már mind meghaltak. Norbert unokáját pedig nemcsak a megélhetőséggel, karrierépítéssel kapcsolatos problémák kötötték le annyira az utóbbi időben, hanem a nősülés, családalapítás és egyéb jövőbeli tervezgetések gondjai távolították el nagyapjától. Az erre a célra kitűzött hivatalos eljárások ugyan Argóban voltak beprogramozva, viszont az ezt követő ünnepségre már a sokak által annyira felkapott, Jázmin vendéglőt foglalták le Szala-Váton.
Tóninak a kíváncsiskodásai folytán mindezekről sikerült informálódnia. Egész pontosan tudta, hogy mikor és hol lesz megrendezve az esküvő. A valaha oly délceg, kemény embert az idő múlása nemcsak fizikailag sorvasztotta meg, hanem a szívét és az egész belső világát is nagyon megtörte. Hosszú évek reménytelen fáradozása ellenére sem sikerült fiával kellőképpen kapcsolatba lépnie. Pedig mennyire szerette volna! … Már számtalanszor kért bocsánatot, de folyton csak azzal a reménnyel maradt, hogy egyszer, ''majd hátha csak meglágyul a szíve annak a gyereknek'' (?). Viszont, mindhiába, hogy az idő elégé eljárt annak a "''gyereknek''" a feje fölött is, – mert Antika ugyanis már ötvenkét éves volt – az ő szívét mégsem enyhítették meg az évek múlásai. Amikor még gyermekkorában fogadalmat tett a Csontok völgyében annál az elárvult szomorúfűznél, azt bizonyára nagyon, de nagyon komolyan vehette, mert azóta még csak hallani sem akart az apjáról.
Tóni a bánatát magában hordozva nemegyszer ment fel Annához a Szénégetőre. Tudta jól, hogy ebben Anna konkrétan nem nyújthat segítséget, de valahányszor kipanaszolhatta magát, mindig egy kis könnyebbülést érzett. Viszont akkor, amikor már egy kifejezetten biztos forrásból értesült arról, hogy Norbert esküvője a vendéglőben lesz megtartva, hát az Anna közreműködését illetően felvillant benne némi reménysugár. Hátha a fákkal, a patakokkal a csillagokkal valamiként sikerül összehoznia egy olyan kapcsolatot, amely folytán úgy alakulnának a dolgok, hogy majd ő is együtt örvendhet mindazokkal, akiket mindig is szeretteinek tartott (?). Hiszen nagy ünnep ez! Egy egész életre szóló esemény! … Csak… az ő esetében – annak idején – valahogy másképp alakultak a dolgok … De, ha mindent újból kezdhetne!!! … Bizony egész másképp lenne minden!
 
 
― Ha a mostani eszemmel és érzéseimmel asszonyt vinnék be a házba, bizony másként alakulnának az élet dolgai! ― erősítette meg Tóni belső fejtegetéseinek eredményeit, miközben egy este Annával a tűz mellett beszélgettek.
 
― A múltra csak emlékeznünk szabad Tóni! ― mondta Anna ― Nem pedig visszasiratni és a benne éléssel próbálkozni! '''Akkor''', amit tettél és '''ahogyan''' tetted, bizonyára meg volt a maga értelme és fontossága!
 
― Annak, hogy a hülyeségeim folytán egy szerencsétlen asszonyt tönkretettem? ― nézett Annára Tóni elcsodálkozva. ― És, hogy ebből kifolyólag meggyűlölt a saját gyermekem?
 
― Tudod Tóni, mi emberekül nagyon kevesek vagyunk ahhoz, hogy a Dolgok Rendjét megértsük. A mi gondolkozásunk nagyon beszűkült és korlátozott. Bármennyire okosaknak és fejletteknek érezzük magunkat, mi nem vagyunk képesek, hogy átfogóan vizsgáljuk cselekedeteink és dolgaink lényegét. Konkrét válasz nincs afelől, hogy pontosan miért szenvedünk, de hidd el, hogy mindazt ami velünk történt és történik és amit megélünk, azt a Létet megalkotó és összefogó intelligencia rendelte így!
 
― Hát igen. ― intett a fejével Tóni szomorúan ― ''A Jóisten útjai kiszámíthatatlanok''. Csak épp azt nem tudtam felfogni sohasem, hogy akkor miért teremtett a szenvedésre? … Ha már annyira "'''jó'''"??? … Mert ha jól megvizsgáljuk, az élet nem egyéb, mint szenvedés!!! Mert előbb-utóbb minden teremtett lény szenved! Ember… állat…növény… minden… Szenved, gürcöl az ember életén keresztül… És amikor néha történetesen úgy adódik, hogy épp nem szenved (annyira), akkor rögtön hálát ad a Jóistennek! Mert ilyen hülye az ember! ― fejezte be Tóni az érvelését még a fiatalkorában magában hordozott temperamentummal.
 
― Ha a lázadást még nem sikerült kellőképpen feloldanod magadban, akkor vesd el azt az ember által teremtett istenképet és próbáld másképp felfogni az élet rendjét.
 
― De nem tudom másképp felfogni Anna! Pedig éppen eleget próbálkozom! Nem megy!
 
― Azért nem megy, mert azt az "''Istent''" amelyet nem sikerült megértened és azt mondod, hogy csalódtál benne, azt mégsem tudod elengedi magadtól. Nem vagy képes teljesen újrakezdeni! … És azt tulajdonképpen te csak gondolod, hogy ha újból ifjú lennél és asszonyod lenne, akkor mindent másképpen csinálnál… Mert hidd el nekem, hogy – nagyon kevés különbséggel – ugyanúgy tennél mindent! És csupán azért, mert nem vagy képes a változásra. Még nem tanultad meg azt, hogy előre le kell rombolni mindent, ami régi – ami elavult – és csak azután fogni hozzá az új építéséhez.
 
― Én már nagyon rég eldobtam magamtól ezt a "'''régi istent'''" Anna! ― legyintett Tóni magabiztosan ― Én már ha akarnék sem tudnék hinni benne!
 
― Tóni! ― nézett szembe Anna vigasztaló szelídséggel Tónival ― Ha az élet értelmét kutatod és nem megy, akkor az azt jelenti, hogy még nem voltál képes, hogy elengedd! Valamiképpen nem tudod elengedni! Pontosabban: Azért nem tudod elengedni, mert még mindig foglalkoztat.
 
― Hidd el Anna, hogy annyira elegem lett belőle, hogy engem már tényleg nem foglalkoztat egyáltalán!
 
― De foglalkoztat Tóni! Mégpedig az ellene való lázadásaidban! Azok által van még benned. Mert nem vagy képes másként látni a dolgokat, minthogy az "''Isten''" a hibás mindazokért a szenvedésekért!
Tóninak végre sikerült belátnia, hogy Anna mennyire rátapintott az igazságra és amint mélyebben elgondolkozott a dolgokon, egy meglehetősen fontos megállapításra jutott.
 
― Tudod Anna, már kiskoromtól fogva nagyon hamar megtapasztaltam, hogy szenvedni rossz, és amint teltek az évek, aztán még arra is rájöttem, hogy '''szenvedést okozni is rossz.''' Nagyon rossz! Talán még a szenvedésnél is rosszabb!?
 
― Igen ― mosolygott Anna ― Végeredményben még attól is szenvedsz, ha másoknak szenvedést okoztál. És tulajdonképpen ez a fajta szenvedés elkerülhető!
 
― Igen. Én elkerülhettem volna, ha másként láttam volna a dolgokat. ― sóhajtott Tóni
 
― … Csakhogy nem láttam másként!
 
― És a jelen pillanatban Antika sem látja másként! ― fűzte hozzá Anna ― Mert ő is szenvedést okoz neked. … És aztán majd egykor mindez neki is vissza fog rúgni. Mert az élet eseményei mintegy körforgásként működnek. Minden tett, cselekedet szerepcserét váltva újraismétlődik. Erről szól az életünk Tóni! Nincs más mit tenni, minthogy a szenvedésekben, keserűségben, bánkódásban is meg kell keresnünk a szépet, a jót, a hasznosat.
Anna elhallgatott. Tóni sem szólt. Csak nézték egymást ott a tűz mellett kissé szomorúan. Mivel mindketten magányosan az erdőben éltek és jól esett néha találkozniuk, nagyjából azt is lehetne mondani, hogy már csak ''egymásnak maradtak'', mert annak ellenére, hogy Tóninak éltek a "''családtagjai''", neki sem volt már senkije, akárcsak Annának. Mert az idők során sok minden megváltozott, még az emberek mentalitása is. Már az Anna számára is csupán csak emlékekként maradtak fenn azok a népes csoporttalálkozások, amikor még tanítványok vették körül.
 
― Anna. ― szólalt meg csendesen Tóni kutatóan az asszony szemébe nézve. ― Tudod… mivel már nagyon régről ismerjük egymást… Hát valahogy sikerült megismerjelek annyira, hogy…
Elhallgatott az öregember, mert mindig is tisztelte Annában azt a ''másságot'' és valahogy nem kapta a megfelelő szavakat.
 
― Annyira, hogy? ― kérdezett rá az asszony biztatóan, de türelmetlenségnek még csak parányi jele sem érződött a hangjából.
 
―… Hát, tudod… ― bátrodott bele kissé Tóni ― Én észrevettem, hogy valami nagyon fontos dologról nem akarsz nekem beszélni.
Anna egyáltalán nem lepődött meg. Továbbra is mélyen a Tóni szemeibe nézett, de nem szolt semmit. Csupán csak, mintha az arca, szomorúbbá változott volna.
 
― Pedig… ― folytatta Tóni ― Pedig, tudom jól, hogy az velem kapcsolatos! … Valamiként sikerült megéreznem, hogy te tudod, hogy mi fog velem történni hamarosan, csak hát… mégsem akarsz róla beszélni… Jól ismerlek és tudom, hogy nem szoktál a mások sorsába beavatkozni, de… kérlek Anna! … Hogy még, mielőtt meghalnék… '''Tégy valamit!''' … Hogy az a ''gyerek'' valamiként bocsásson meg nekem!
Anna arca nagyon elszomorodott. Nem szólt, csak részvétteljesen belenézett az öregember könnyes szemébe. Bármennyire is együtt érzett öreg barátjával, ígérni azért mégsem ígért semmit. Hiszen mit is ígérhetett volna abban az esetben? Csupán csak annyival vigasztalta meg Tónit, hogy azt mondta neki, hogy "''Egy dolgot még megteszek, ami tőlem még telhető.''"
 
----
<center> ◄--- Előző lap:[[Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A tölgy/Egy kifejezetten|Egy kifejezetten magasztos dologra való emlékezés]]&nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; &nbsp; ---► Következő lap:[[Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A fenyő/Egy végső próbálkozás|Egy végső próbálkozás]] </center>
----