Az elvarázsolt hegygerinc/Egy másik Valóság/A Basánál

Az elvarázsolt hegygerinc‎‎ Egy másik Valóság/A Basánál Damjanek, amint felköltözött a Bagolyvárba, bízott abban, hogy élete folyamata egy kiegyensúlyozottabb formában folytatódik majd tovább. Örvendett annak, ― és titokban nagyon büszke volt magára, ― hogy élete legnagyobb ellenfele fölött végre győzelmet aratott. Mert meglátása szerint a rengeteg harc közül, amelyeket megvívott, ez a "Lola ügy" volt a legkeményebb. Teljes letisztultsággal lendült bele az élet hétköznapjaiba, mégpedig azzal a szándékkal, hogy csakis tisztességes úton keresi meg a kenyerét. Ez a tisztességes munka, amit végeznie kellett, eleinte csupán csak annyiból állt, hogy karbantartási munkálatokat végez a panziónál és amikor nagy forgalom van, vagy valamilyen ünnepség, akkor ― külön fizetéssel ― még a rendfenntartóként is bedolgozik Csizmarek úrnak. Ugyanis így hívták az új tulajdonost, aki Damjanek előtt nemrég vette meg az egész panziót. És ő volt az, aki Damjaneket felkarolta és egy meglehetősen előnyös helyzetet kifundálva egy kimondottan jó lakás megvásárlását intézte el neki. Ezért valahol Damjanek bizony elégé lekötelezettnek érezte magát, hisz' lehet mondani, hogy "potom összegért" egy olyan lakáshoz jutott, hogy sokan még irigykedtek is rá. Tíz-tizenöt percnyi járásra volt a panziótól, teljes összkomfort, tiszta levegő, szép időben gyönyörű kilátás, edzeni is, pihenni is tudott… ennél szebbet, jobbat az életben még csak el sem képzelt. ― És, ha esetleg igen, akkor azt még önmaga előtt sem ismerte el…(!) ― Kimondottan elégedett volt életsorsával és nem győzött hálát adni az Istennek, hogy végre sikerűt jó ura térnie. Nagy elhatározással volt, hogy ezt a munkahelyet, lakást, környezetet, kellőképpen meg is fogja becsülni. Az volt a távlati terve, hogy amit lehetősége lesz rá, kapcsolatot fog teremteni régi barátaival, volt tanítványaival és újból neki kezd az igaz harcművészetek gyakorlásához. Azonban, bármikor ezek megvalósítására gondolt, mindig valamiképpen közbejött. Legtöbbször a munka-program végett nem volt elég ideje, vagy a különféle rendezvények foglalták le, amelyek egyre gyakoribbakká váltak. Aztán Csizmarek úrnak sem vethette oda csakúgy, hogy ő most nem ér rá erre, vagy arra a dologra. Ugyanis komoly edzéseket, edzőtáborokat szeretett volna megszervezni ott fent a panziónál, vagy esetleg a Basánál, de ott már csak kevesebb résztvevők számára. Viszont egy év leforgása alatt mindössze néhány (házi) versenyt sikerült összehozni és az is inkább csak olyan show-jellegűnek bizonyult. Annak ellenére, hogy Csizmarek úr azon a véleményen volt, hogy "ilyen helyre épp ez a show típusú karate kell", Damjanek egyáltalán nem volt megelégedve a színvonallal. Aztán a színvonallal kapcsolatosan egy napon rámosolygott a szerencse Damjanekre is. Egy megszokott hétköznap volt, nem túl sok vendéggel. Nagy meleg volt és Luca, a recepciós-nő egy kis nyári sortban illegett-billegett a bejárati ajtónál és közben ki-ki lesett az udvarra. Egyszer csak, mintha a semmiből került volna oda, egy kimondottan jóvágású fiatalember jelent meg előtte a bejáratnál. Kissé meg is lepődött, mert nemrég nézett szét az udvaron és akkor még nem volt senki a láthatáron. Látszott is rajta ez a meglepődés, de a fiú nem sokat foglalkozott ezzel. Meglehetősen hanyagul végigmustrálta a nőt, majd kissé félrebillentett fejjel csak annyit kérdezett tőle: ― Szoba…? ― Igen. ― felelt a nő még mindig zavartan, mert bosszantotta, a fiatalember tekintete. ― Mennyi? ― Ötven, egy éjszakára. ― Egy egész éjszakára??? ― kérdezte csodálkozást színlelve a férfi ― Hát természetesen, hogy egész éjszakára! ― adta meg a kényszeredett felelet a hülye kérdésre a nő enyhe ingerültséggel. A férfi még egyszer kimondottan feltűnően végig nézett a nőn és aztán, csakúgy félvállról még utána kérdezett: ― És… Vannak más lányok is ? Hát ez aztán már több volt a soknál!!! Luca arca elvörösödött a méregtől és felindultságtól. Legszívesebben hozzá vágott volna valamit ehhez a perverz disznóhoz… De nem az ő feladata. Majd szól Damjaneknek, aztán majd elrendezi ezt a pimasz kölyköt… Hisz' csaknem az anyja lehetne ennek a taknyosnak… Meg kapja majd a magáét! Csak hol van Damjanek? Épp, amikor szükség volna rá! Még a végén elmegy az a nagyképű alak… Damjanek amikor a feléje közeledő Lucát észrevette, azt hitte, hogy a panziót félig a feje tetejére állították. ― Egy kimondottan perverz alak pofátlankodik… ― hadarta fuldokolva a méregtől. ― De hát mit csinált tulajdonképpen? ― érdeklődött Damjanek, amint már a recepció felé tartottak. ― Hát ezt kérdezd csak meg tőle személyesen! … ― Szili! ― kiáltott rá egy pincérfiúra ― Hol van az alak aki … ― ki sem mondta, és a fiú már az egyik árnyékos helyre mutatott. A fiatalember ott hűsült háttal ülve egy kis padon meglehetősen hanyag pozícióban. Damjanek csendesen oda ment hozzá és megállott a háta mögött. A fiú nem nézett hátra, de természetesen észre is vette és kimondott nyugalommal lassan és egyenletes mozdulatokkal felállott, majd egyből szembe fordult Damjanekkel. Hihetetlenül komoly tekintettel nézett bele a szemébe és arcán már semmiféle nyoma sem volt az előbbi arroganciának. Damjanek, amint magán érezte azt az átható tekintetet, egyből visszaemlékezett ezekre a szemekre. Hirtelen egyszerre annyi minden lejátszódott az elméjében. Emlékek, emlékek után törtek fel benne, mégpedig másodperc töredékek alatt. – Igen! Bizony, telik az idő! Milyen rég volt, amikor utoljára "haza" gondolt. Ezt a Karakói "Kisördögöt" még akkor látta, amikor még javában bunyózott. És amikor többek közt még eszébe is jutott valaki. Aki abból a faluból való, ahová való ez a gyerek. ― Jelentkezhetek Damjanek mester? ― kérdezte halkan a "gyerek", még mindig a mester szemébe nézve. Damjanek válasza már a kérdés előtt meg volt, de azért mégis csak egy kis idő után szólalt meg szintén csendesen, semmiféle érzelmet nem árulva el. ― Igen. ― azzal megfordult és elindult a Basához vezető úton felfelé. Dragó pedig elvette a táskáját a padról és elindult utána. Mindez olyan furcsa módon és titokzatosan zajlott le, hogy a felpörcölködött Luca még "reklamálni" is elfelejtett. Amikor már egy jó darabot mentek ott felfelé, Damjanek megállott egy pillanatra és visszanézett a fiúra. ― Hogy is hívnak? ― kérdezte a szemében egy enyhe mosollyal. ― Lénárd Dragomér. ― mondta az egész nevét, majd hozzá tette ― Rövidebben: Dragó. ― Jól van. ― bólintott Damjanek ― Gyere itt mellettem! … Így talált rá a tanítvány a mesterére és a mester is a tanítványára. Damjanek a kis házát megosztotta Dragóval, másnap beszélt Csizmarek úrral, aki aztán takarítóként, kertészként, kifutólegényként alkalmazta a fiút a panziónál. Legtöbbször este és reggel edzettek, de mivel a nap jelentős részét együtt töltötték, hihetetlenül összehangoltan beiktatták a harcművészetek gyakorlását az egész napi tevékenységükbe. Viszont bármennyire is élték úgy a gyakorlati, mint a szellemi részt, azért igényt éreztek az érzelmekkel kapcsolatos témák iránt is. Esténként a tűz mellett üldögélve néha el beszélgettek arról, hogy mindketten valahol egy közös helybe szerelmesek, amelyhez mindketten hűtlenné váltak. Damjanek amint a hellyel kapcsolatos kellemes és fájó emlékeket emlegette, természetesen a Janka neve is fontos szerepet kapott bennük. Dragó, amint rájött, hogy kiről van szó, végig hallgatott mindent, hogy Damjanek mennyire szerette azt a nőt és, hogy bánja azt, hogy akkor csakúgy elváltak és hogy bizonyára boldog tudna vele lenni… azonban nem szólt egy szót sem arról, hogy ismeri. Másnap kimentek az erdőbe néhány száraz ágat összegyűjteni és amikor be is húzták a tűzhely mellé, Dragó elvette a fűrészt és mielőtt még neki fogott volna vágni, mélyen a Damjanek szemébe nézett ― 'Janek bácsi! Úgy tudd meg, hogy azt a nőt én is nagyon szerettem valamikor! Damjanek elképedve meredt a fiúra, aztán a távoli fenyők hegyes csúcsaira vetette tekintetét, mintha onnan várna némi információt a Janka további életvitelével kapcsolatosan. ― Jankát? ― ejtette ki tűnődve a nevét a nőnek olyan hanglejtéssel, mintha valamiféle simogatást érezne a szó hallatára. Aztán aznap este inkább Dragó mesélt. Jankáról, az apjáról, saját érzéseiről és az édesanyjáról. És mindezekről olyan kimondott őszinteséggel, hogy Damjanek csaknem teljesen együtt tudott érezni vele. Aztán egy másik este azt is elmesélte, hogy ő "lélekben eljegyezett" már valakit, akivel valami nagyon fontos dolgot kell majd véghez vigyen. És, hogy minderre nem tud pontos választ adni magának, de érzi, hogy nagyon kötődik valakihez, akit jóformán, még nem is ismer. ― Emlékszek azokra az árusokra, de konkrétan nem tudom, hogy kikről lehet szó. ― mondta Damjanek még fiatal éveire visszaemlékezve ― De ez a kis Gréta nem hiszem, hogy Jarabói születésű lenne… ― Az nem számít 'Janek bácsi! Én ott láttam meg! És úgy állott ott, a kövön, mintha épp akkor született volna a Túr-Turi habjai közt. Azé az erdőé, azé az egész hegygerincé az a kislány! És… valahol mi is azokéi vagyunk! Én úgy érzem! Dragó elhallgatott és Damjanekre nézett. Ott a tűz mellett az éjszaka csendjében nagyon sokáig néztek egymás szemébe. És aztán amikor mindketten belebámultak a tűz fényébe, szemük sarkából alig észrevehetően könnycseppek szivárogtak ki. … Attól eltekintve, hogy titokzatos módon mindketten folyton visszavágyódtak a falujukat összekötő hegygerinc emlékéhez, mégis mindketten életük legszebb éveinek mondhatták azt a két évet, amelyet együtt éltek le ott a Basán, csendesen, békében a panziónál dolgozva. És lehet, hogy éppen ez a csend, a túlságosan is harmonikus életforma volt, ami Dragót valamiképp egy továbblépésre kényszerítette. ― Érzem, hogy ha nem történik semmi körülöttem, akkor nem a saját utamat járom! ― próbálta magyarázni Damjaneknak. ― Nagyon sokat tanultam tőled és ezért hálás is leszek, amíg élek. De ne haragudj! El kell, hogy mennem! Érzem. ― Marasztani nem maraszthatlak. Ha tudod, hogy merre kell lépj, akkor tedd meg! Nagy dolog, amikor az ember ezt észre veszi! ― Igen 'Janek bácsi. Nagy dolog. És én érzem, hogy egy nagy dolog vár rám. De addig még valamit tennem kell. Valamiképp fel kell borulnia a harmóniának, mert másképp, fájdalom, keserűség, nehézség nélkül nem adatik meg csakúgy semmi, amit igazán nagy dolognak nevezhetünk. ― Dragó, az Isten kísérjen az utadon! Vigyázz magadra és ne feledd, hogy ha élek és még lesz erőm, az életben bármikor visszajöhetsz. ◄--- Előző lap:Vajon merre van az Onga?                 ---► Következő lap:Felvállalni a szenvedést