„Címerhatározó/Tímárcéhek címere” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
14. sor:
Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhpecsétnyomók. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (1963.) 185-219.
[http://epa.oszk.hu/01600/01610/00001/pdf/vmm_01_1963_12_nagybakay.pdf] [http://epa.oszk.hu/01600/01610/00001/pdf/]
A tímármesterségnek 4–5000 éves múltja van, amelyet régészeti és történelmi adatok is bizonyítanak. Korábban alakult ki, mint a szövés-fonás. Az ókori népek már fejlett bőrkikészítési technikákat használtak.
Ki volt a tímár?<br>
A múltban a ló, szarvasmarha és sertés nyers bőrének kikészítésével, cserzésével, az ún. nehéz bőrök előállításával foglalkozó mesterember. Eredetileg ruhadarabokat és lábbelit is varrott. A kikészített bőröket a nyergesek, szíjgyártók és különböző lábbelikészítők vásárolták meg.<br>
A tímár szó okleveleinkben az 1200-as években jelenik meg, kettős jelentéssel: a bőrkikészítő és lábbelivarró mesterembert hívták így. Utóbbi tevékenysége a 14. század végén, a vargamesterség fellendülésével fokozatosan gyengül, a bőrkikészítés válik jellemző foglalkozásává, s már csak a legolcsóbb lábbelit, a bocskort és a talpat munkálja meg.
Fehértímár – vöröstímár<br>
A magyar tímárok a bőrök feldolgozására eredetileg az ásványi kikészítési módot, a keleti timsós kikészítést alkalmazták, míg a nyugat-európai országokban a növényi cserzést részesítették előnyben. A vargamesterség elterjedésével, amely a nyugati növényi cserzést alkalmazta, egyes magyar tímárok áttértek a növényi cserzésre.
Fehértímárok voltak azok, akik megmaradtak a keleti timsós eljárás mellett. Timsós cserzéssel ugyanis a bőr fehér színt kapott. Vöröstímároknak pedig azokat nevezték, akik a Nyugaton alkalmazott módszerre tértek át. A bőr ennél barnás-vöröses színt kapott.
Timsós cserzés<br>
Honfoglaló eleink már ismerték. Az eljárás Kínából jutott el hozzájuk, és ők honosították meg a Kárpát-medencében, míg Nyugat-Európában elsőként a mórok (arabok) alkalmazták. Franciaországba magyar tímárok révén került az 1700-as években, és magyarcserzés (hongroyage) néven vált ismertté. Ázsia, Kis-Ázsia és a Balkán népei ugyancsak ezt alkalmazták.
Növényi cserzés<br>
Főleg tölgyfakéregből, tölgyfagubacsból, gesztenye-, fenyő- és fűzfakéregből, a gambír terméséből s a szömörce leveléből készült cserlevet használtak hozzá. A vöröstímárok és a vargák alkalmazták.<br>
A növényi részeket eredetileg egészben vagy porrá őrölve vízzel együtt tették a kádakba. A cseranyag kilúgozódása a hideg vízben lassú folyamat, a nyert cserlé pedig híg volt, ezért a cserzés évekig tartott.
Tobak (tobakos)<br>
Török módra dolgozó magyar tímár volt. Kizárólag bőrök kidolgozásával, szattyánbőrök, valamint irha készítésével foglalkozott, lábbelivarrással nem.<br>
A mesterséggel a magyar tímárok az oszmán-török hódoltság idején ismerkedtek meg. A tobak szó az oszmán-török nyelvből került nyelvünkbe; az arab tabak-ból ered, és bőrkikészítő mestert jelent. Szattyán szavunk is oszmán-török eredetű, és kecskebőr, a Tabán pedig cserzőműhely, tímárház jelentésű.
Kordovános<br>
Főleg kecske-, de juh- és borjúbőr feldolgozásával is, ún. kordovánbőr előállításával foglalkozott. A megnevezés a spanyolországi Córdoba – ahonnan a gyártási mód származik – nevéből ered.
A tímármesterség titkai<br>
Az egyes specializált tímármesterségek munkafolyamatairól és termékeiről Varjú Tamás komáromi bőrmívest kérdeztük.
– Mi a tulajdonképpeni szattyánbőr?<br>
A szattyán szömörcével, ritkán facserrel cserzett, megfestett kecskebőr. Eredetileg csak Keleten készítették, majd Európában is. A valódit kecskebőrből, a közönségeset juh- és borjúbőrből. Törökbőrnek is nevezték.<br>
Nagyon puha, finom bőr volt, amelyet vagy eredeti barna színében hagytak, vagy pirosra, sárgára, kékre festettek meg.
– Hogyan készült a szattyánbőr?<br>
A mésztől megtisztított pőrét szömörcével cserezték. A cserzést kétféle módon végezték. A régi, különösen Keleten, de nálunk is szokásos módszer az volt, hogy két-két pőrét tömlőszerűen összevarrtak, és szömörceporral töltöttek meg. A tömlőket kádba tették, és szömörcelevet öntöttek rájuk, továbbá köveket raktak, hogy alámerüljenek a cserlében. A cserzőanyag kívülről is, belülről is érte őket. A folyamat három–öt napig tartott.<br>
A másik eljárás: a pőréket egyre töményebb szömörcés oldatba mártogatták. Az egyes oldatokban öt-hat óráig maradtak, közben állandóan mozgatták őket. A gyakori mozgatás lényegesen lerövidítette a cserzés idejét. Egy, legfeljebb másfél nap elég volt rá. A bőr a cserlétől drappos színt kapott. Szattyánból a múltban könnyű lábbelik és csizmák készültek, de használatos volt a könyvkötésben is.
– Mi a kordovánbőr?<br>
Ugyancsak szömörcével cserzett juh- vagy kecskebőr. Előállításának módja hasonló a szattyánbőréhez. Különösen Erdélyben működött sok kordovános. Cserzésre szömörcén kívül gubacsot és égerbogyót is használtak.<br>
A kordován feszesebb volt, mint a szattyán. A készbőrt pirosra, sárgára és feketére festették. A piros színt a buzér növény gyökeréből, a sárgát kökénybogyóból és sárga színű virágokból, a feketét korom, faggyú és halzsír keverékéből nyerték. A kordovánból is csizmák készültek.
– Miben különbözött a tobak munkája a kordoványosétól?<br>
A tobak a bőröket cserzés előtt kutya- vagy madárürülék (tyúk-, galamb-) levében napokig pácolta, hogy puhák, vékonyak legyenek. Utána kettesével tömlőszerűen összevarrta őket. Kádban szömörcelevet készített, az összevarrott bőröket cserlével töltötte meg, beletette a cserleves kádba, majd kövekkel lenyomatta, gyakran meg is forgatta őket.<br>
A török tobakok rendszerint a kutyaganéjos pácolás után még korpa-, füge-, méz- és szőlőmustpácolást is alkalmaztak. Ezzel érték el a bőrök utánozhatatlan finomságát.
– Milyenek voltak a tímárműhelyek, tímárházak?<br>
Folyók mentén épültek, mivel a bőrkikészítéshez nagyon sok vízre volt szükség. Több helyiségből álltak. A nedves műhelyben az előkészületi munkák folytak: az áztatás, meszezés, kopasztás, húsolás, színelés, mésztelenítés, pácolás, gyakran a cserzés is. A nagyobb műhelyek a cserzés, a földbe süllyesztett cserzőkádak vagy -hordók részére külön helyiségeket tartottak fenn.<br>
A száraz műhelyben zajlottak az utómunkák: a taszítás, faragás, hántolás, csiszolás, zsírozás és festés. Minden nagyobb műhelyben volt még szárítóhelyiség, ahol a bőröket szárították és pihentették, valamint raktárhelyiségek.<br>
A vidéki kis műhelyekben az egyes munkaszakaszokra nem volt külön helyiség. A bőrök szárítására és raktározására a tímárház tornácát és padlását használták.
Tímárcéhek a mai Szlovákia területén<br>
Önálló tímárcéhek a 16. században jöttek létre, elsőként a szabad királyi városokban. Az elsők között volt az eperjesi (1503), a lőcsei (1544), a pozsonyi (1550 körül) és a kassai (1568).<br>
Később, a 17. században további városokban is (Selmecbánya, Jósfa, Kisszeben, Késmárk, Modor, Rozsnyó, Körmöcbánya) alakultak.<br>
A 19. század első felében a vidéki városokban is fellendül a tímármesterség. A legismertebb ilyen központok közé tartozott Rajec városa 200 helyi műhellyel, vörös és sárga bőreiről volt híres, Berezó 100 tímárműhellyel, amelyekben juh- és kecskebőröket készítettek ki, valamint Ratkó ugyancsak 100 műhellyel, ezek szattyánbőrt állítottak elő. A kassai tímárok egy 1744-ben kelt okirat szerint bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt is készítettek.
'''Kaprálik Zsuzsanna: Tímár, tobakos, kordoványos'''. Vasárnap [melléklet] (Új Szó online), 2012. augusztus 14.
[http://vasarnap.ujszo.com/vasarnap/201234/kaptafa/timar-tobakos-kordovanyos]
----
== Győri magyar tímárcéh==
| |||