„Wittich Zsuzsanna írásai/Luciferi Víziók/Kilencedik szín” változatai közötti eltérés

<noinclude>[[Kategória:Luciferi Víziók|{{PAGENAME}}]]</noinclude>

-– '' Egyenlőség, testvériség, szabadság!'' -– A néptömeg válaszul azt zúgta:<br>

-– '' Halál reá, ki el nem ismeri!''<br>

-– '' Azt mondom én is! Két szó menti meg a'' mindenfelől megtámadott nagy eszmét. Az egyik szót a jók számára mondjuk. ''Veszélyben a hon! És ők ébredeznek! A másik szót a bűnre mennydörögjük! Ez a szó: reszkessetek! És megsemmisülnek! Felkeltek a királyok ellenünk, s eléjük dobtuk fejedelmünk fejét! Felkeltek a papok, s villámukat'' kicsavartuk kezükből, visszatettük ''trónjára az észt! E rég üldözöttet!'' -– kicsit gyönyörködött a tömeg lelkesedésében, aztán mondta tovább.<br>

-– Halljuk még a másik szót is, amellyel a jókhoz szólt a hon.'' Tizenegy hadsereg küzd a határon'', és lelkes ifjúság tódul szüntelen az elhullott hősök helyét kitölteni. Vagy kell-e bánnunk, hogy a vérengző őrület a nemzetet meg fogja tizedelni?'' Ha forr az érc, a rossz salak kihull,'' de a nemesebb rész ''tisztán megmarad.'' És hogyha mindjárt vérengzőnek mondanak, vagy szörnyetegnek neveznek is, ''nem gondolok nevemmel, legyen átkos, csak a haza legyen nagy és szabad! <br>

-– Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!'' -– kiáltozták az emelvénynél sorakozó újoncok. <br>

-– ''Helyes, helyes!'' Csak fegyvert kívántok, pedig annyi mindenben hiányt szenvedtek,'' ruhátok foszlik, lábatok meztelen,'' de mind megszerzitek szuronnyal,''mert győzni fogtok! A nép győzhetetlen!'' Most vesztette életét egyik tábornokunk, mert katonáink élén hagyta legyőzni magát! <br>

-–''Óh, az áruló!<br>

-– Helyesen mondod! Nincs más kincse a népnek, mint a vér,'' melyet ''oly pazar nagylelkűséggel áldoz a hazának''. És aki a népnek ezzel a szent kincsével parancsol, és mégsem bírja meghódítani a világot, az áruló!<br>

-– Tégy engem az áruló helyébe, majd letörlöm a gyalázatot! -– szólt hősiesen.<br>

-– Önbizalmad dicséretes, barátom, de előbb a harcok színhelyén bizonyítsd, hogy képes vagy szavadnak állni! -– válaszolta Ádám. A fiatal tiszt nem hátrált.<br>

-– A bizonyíték lelkemben lakik. És, íme, ''van nékem is fejem,'' lehet, hogy többet is ér az áruló lehullott fejénél! <br>

-– És ki vállal kezességet, hogy elhozod azt a fejet, ha kérem?<br>

-– Kell-e jobb kezes, mint én magam, ki életemet nem nézem semmibe? <br>

-– Nem úgy gondolkodik minden fiatal. -– Ádám szerette volna visszatartani a fiút a fölösleges áldozattól, de az nem hagyta magát.<br>

-– Polgár, még egyszer felszólítalak...-felszólítalak… – kezdte újra, de Ádám csitította.<br>

-– Türelem, eljön az ideje, nem marad el a cél.<br>

-– Látom, nem bízol bennem. Hát tanuld meg, hogy többre értékelj engem,'' polgár!'' -– mondta határozottan csengő fiatal hangján, és a nála lévő fegyvert a fejéhez tartva lelőtte magát. A dörrenés és a megütközés csak egy pillanatig tartott. <br>

-– Kár érte - – mondta Danton -– megérdemelt volna egy ellenséges golyót. Barátaim,

-– Bárcsak osztozhatnék sorsotokban! Nekem csak harc jutott, nem dicsőség. Nem olyan ellenség, amely által meghalni is dicsőség, hanem olyan, amely rejtekhelyről, orvul, fondorlatosan leselkedik rám és a szent hazára. <br>

-– Mutass rá, Danton, -– kiáltottak az újabb gyülekezők -– és halálra ítéljük! <br>

-– Akit mutathatnék, az már meg is halt.<br>

-– ''Hát a gyanúsak?'' -– kiáltott valaki a tömegből -– '' Hisz aki gyanús, már bűnös is! '' Megérzi a nép, hogy ki a bűnös, és az már megbélyegzett, mert soha nem téved a nép!<br>

-– ''Halál! <br>

-– Halál az arisztokratákra! ''<br>

-– Gyerünk a börtönökbe, tegyünk törvényt! <br>

-– Ítélkezzünk a nép törvénye szerint! -– Az egyre növekvő, dühöngő tömeg már indult volna a börtönök felé, de Ádám nem ezt akarta.<br>

-– Nem az az igazi vész! Erős retesz őrzi a börtönöket, szövetségesünk a bűzös levegő, az úgyis megöli az elmét és az izmot. Hagyjuk őket! A Konventben ülnek az igazi árulók, ott élesítik tőrjeiket ellenünk!<br>

-– '' Fel a Konventre! Nincs még eléggé átválogatva!'' -– kiáltották többen.<br>

-– Majd később a Konventre! Legyen egy kis gyakorlatunk. Menjünk előbb a börtönökbe! <br>

-– '' Addig szedd össze minden áruló nevét, Danton!''<br>

A néptömeg megindult, a hangulat vészterhes volt. Ádám a guillotine közelében maradt az emelvényen. Újra kiáltozás hallatszott, sans-culotte csoport jött, egy ifjú márki testvérpárt kísértek, egy férfit, és egy nőt. A nő Éva volt. Ádám felismerni vélte, vonzotta a tekintetét, de a sans- culotte -ok erőszakos lelkesedése megzavarta.<br>

-– Nézd, Danton! Itt hozunk két újabb fiatal arisztokratát! Nézd ezeket a büszke arcokat és finom fehér ruhájukat! Világosan látszik, hogy bűnösök!<br>

-– Milyen nemes pár! -– gondolta, és tisztelettel szólt hozzájuk. -– Jöjjetek fel, ifjak! <br>

-– Gyertek, menjünk a bajtársaink után! Van még munka, van még sok áruló!<br>

-– Nem tudom -– kezdte bizonytalanul -–, hogy milyen rokonszenv vonz felétek, magamat is veszélybe sodrom, mégis megmentelek titeket. <br>

-– Nem, Danton! – mondta büszkén az ifjú. -– haHa bűnösök vagyunk, és nem ítélsz el, hazaáruló vagy. Ha nem vagyunk bűnösök, akkor sem kell hiú kegyelmed. <br>

-– ''Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz?<br>

-– Márki vagyok.''<br>

-– Ne mondmondd ezt! Nem tudod, hogy csak polgárok léteznek? <br>

-– Nem hallottam, hogy királyom eltörölte volna a címeket.<br>

-– Ne folytasd, szerencsétlen ember. Ez a '' guillotine is szinte hallgatózik.'' Lépj be seregeinkbe, és nyitva áll a pálya előtted. <br>

-– Polgár! Nincs engedélyem a királytól, hogy idegen seregbe lépjek!<br>

-– Akkor meghalsz.<br>

-– Eggyel több lesz családomból, aki meghalt a királyért.<br>

-– Miért rohansz ilyen vakmerőn a halálba? <br>

-– Úgy gondolod, hogy e nemes előjog csak titeket illet, a nép fiait? <br>

-– Dacolsz velem, jó. Én is azt teszem. Meglátjuk, ki lesz az erősebb. Kívánságod ellenére megmentelek. Egy higgadtabb jövő, majd ha kihamvad a pártok szenvedélye, hálát fog adni nekem egy nemes jellem megmentéséért. -– Kiáltott az őröknek. -– Nemzetőrök! Vigyétek a házamba ezt az arisztokratát! Őrizzétek jól, ti feleltek érte!<br>

-– Légy erős, bátyám! – szólt Éva.<br>

-– Óvjon Isten, húgom! -– válaszolta a fegyveresek között távolodó férfi.<br>

-– Itt is van egy fő, nem rosszabb a testvéreménél! -– lépett előre hősiesen Éva.<br>

-– '' Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.'' -– mondta, szinte könyörögve. <br>

-– '' A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.<br>

- – Az én világom e szörnyű emelvény.'' Mikor te ráléptél, veled egy darab mennyország szállt le, és szentélyébe zár.<br>

-– Miért gúnyolódsz?'' Az áldozatra szentelt állatot sem'' gúnyolták'' útjában a papok.'' <br>

-– Hidd el, én magam vagyok az áldozat. Habár irigykedve nézik sokan a hatalmam, mellőlem hullanak el naponként sokan, én megvetve életet és halált, öröm nélkül nézem királyi székem, és várom, mikor kerül rám a sor. A sok vérontás mellett gyötör az egyedüllét, és a sejtelem, hogy milyen jó lehet szeretni. <br>

-– Óh, te gyönyörű nő, ha csak egy napig tanítanál az égi tudományra, másnap már nyugodtan hajtanám fejem a bárd alá.<br>

-– Ebben a rémvilágban még szeretni vágysz? Hát nem rettent a lelkiismeret? <br>

-– A lelkiismeret a köznép előjoga. Ellenben akit a végzet vezet, az nem ér rá körültekinteni. Vagy hallottál olyat, hogy a vihar megáll, ''ha gyönge rózsa hajlong útjain?'' -– Egyre jobban beleélte magát a végzet kiválasztottjának szerepébe.

-– Aztán ki is lenne eléggé vakmerő ahhoz, hogy a közélet emberét megítélje. Ki az, aki látja a szálakat, amelyek az élet színpadán egy Catilínát, vagy egy Brutust vezetnek? Azt hiszik, hogy akiről a hírhozók beszélnek, az megszűnt egyúttal ember lenni, és olyan magasabb rendű lénnyé változott, akit a lenézett apró száz viszony, mindennapos gond nem is érdekel.<br>

-– De, jaj, ne hidd, hogy így van! A trónon is ver a szív. Caesarnak, ha volt szerelmese, őt csak jó fiúnak ismerte, és sejtelme sem volt, hogy az emberek rettegik, és a föld is megrendül tőle. <br>

-– ''S ha így van ez, mondd, mond mondd, mért nem szeretnél? Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú? Mondják, hogy a szív gyűlöl, vagy szeret, amint magával hozza e világra.'' Én érzem, hogy a szívem rokon a tiéddel,'' s te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? ''<br>

-– S ha megérteném ? Mi haszna? Más Isten vezet téged, mint akit én hordok szívemben. Ezért nem érthetjük meg egymást soha.<br>

-– Hagyd el elavult eszményeidet! Mit áldozol száműzött isteneknek? A nőt úgyis olyan oltár illeti, amely mindég ifjú, s ez csak a szív.<br>

-– '' Az elhagyott oltárnak is lehet mártírja. Óh, Danton, magasztosabb kegyelettel megóvni a romot, mint üdvözölni a felkelt hatalmat.'' És ez a hivatás egy nőt inkább megillet. <br>

-– Nem látott engem ember még érzelegni, s ha látna most, akár ellenség, akár jó barát, látná, hogy az, ''akit a sors korbácsolt tova, vihar gyanánt tisztítani a világot, mostan megáll a vérpadon szeretni egy kisleánynál, és könny ég szemében, megjósolná, hogy Danton elbukik,'' mindenki kacagna, és nem félne senki többé. És mégis ... könyörgök... egy reménysugár .....<br>

-– Ha a síron túl szellemed megbékél, és levetkezi ennek a kornak véres porát, ....talán...<br>

-– '' Ne mondd, ne mondd, leány, tovább, én azt a túlvilágot nem hiszem, remény ''nélkül csatázok végzetemmel!<br>

Kiáltozva, üdvrivalgással visszaértek a sans-culotte-ok<ref>'''sans-culotte-ok:''' a kispolgárság és városi nincstelenek képviselői.</ref> a börtönökből. Óriási lelkes- haragos tömeg, véres fegyverekkel, véres levágott fejekkel a lándzsákon. Néhányan vad őrjöngéssel felmásztak az emelvényre. Ádám szem elől vesztette Évát a tülekedésben. A szív pillanatai elmúltak. <br>

-– Igazságot tettünk! -– jelentették ordítva. Egyikük egy gyűrűt nyújtott át.<br>

-– Danton! Íme e gyűrű a hon zsámolyára. Kezembe nyomta az egyik cudar, amikor a késemet a nyakának tartottam. Azt tartják rólunk, hogy rablók vagyunk. -– Hirtelen észrevette a fehér ruhás leányt.<br>

-– Hát te még élsz? -– kérdezte harciasan. -– Kövesd testvéreidet! -– kiáltotta a sans-culotte, és gyakorlott mozdulattal döfte bele a kést a vékonyka testbe. Évának megijedni sem volt ideje. Holtan esett le az emelvényről. <br>

-– '' Jaj, vége hát! Óh, sors ki bír veled! ''- – nyögte Ádám szemét eltakarva a látványtól. <br>

-– '' Most a Konventbe! '' - – kiáltották többen.<br>

-– ''Polgártárs, vezess!'' <br>

-– Összeírtad az árulók nevét?!<br>

[[Fájl:Madách9_2.jpg|thumb|350px|right|Kilencedik szín -– Párizs]]

-– Danton! Nézd ezt az összeesküvőt! Téged akart megölni, én öltem meg! <br>

-– Ha jobban helytállt volna itt, mint én, akkor rosszul tetted. De ha nem, akkor tetted helyes. <br>

-– '' Tettem helyes, s jutalmamat kívánom! Tölts vélem egy éjet nagy férfiú!''<br>

-– Miféle rokonszenv ébredhet ilyen kebelben?! -– Ádám elborzadt. -– Talán amilyen gyöngéd érzés a nőtigrisé lehet? <br>

-– Polgár! Úgy látszik, te is kékvérű arisztokratául szegődtél! Vagy milyen érzelemről beszélsz ilyen regényesen? '' Te férfi vagy, én ifjú s nő vagyok. Bámulatom hozzád vezet nagy ember. ''<br>

-– Végigborzongat, elfordul szemem, nem bírom- e szörnyű káprázatot... - káprázatot… – Mondta mintegy magának...magának…, aztán szinte félve újra megnézte a nőt. Éva volt az, kétség kívül. <br>

-– Milyen csodálatos hasonlóság!...… az, aki az angyalt ismerte, s látta azután, hogy elbukott, az látott tán ilyet. -– A látvány hatása alatt zavarodottan, érthetetlenül beszélt a deszkáknak. -– Ugyanazok a vonások, termet és beszéd, minden csak egy kicsike semmiség hiányzik, amit leírni sem lehet, és mennyire más az egész... Az nem lehetett az enyém, védte glóriája, ettől pokolnak gőze undorít el!<br>

-– '' Mit is beszélsz magadban? <br>

-– Számolom, asszony, hogy nincsen annyi éjszakám, ahány áruló van még a hazában.<br>

-– Fel a Konventre!''- – Vágta el a tömeg hangja a beszélgetést.<br>

-– '' Csak nevezd meg őket!''<br>

Közben Robespierre<ref>'''Maximilian Robespierre:''' a jakobinus diktatúra vezéregyénisége.</ref> és Saint Just<ref>'''Louis Saint-Just:''' a forradalmi terror egyik megvalósítója</ref> vezetésével újabb tömegek érkeztek. Jöttek, a Konvent tagjai is, és sokan mások. Emelvényt ácsoltak, még el sem készült teljesen, Saint-Just már rajta állt. <br>

-– Az a barátod, aki a hon ellensége! A felséges nép majd ítél fölötted! A nép előtt vádollak, hazaáruló! ''Csempészésért az állami javakban, rokonszenvért az arisztokratákkal, vágyódásért a zsarnok uralomra. <br>

-– Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam, vádad hamis!''<br>

-– ''Ne hagyjátok beszélni! Tudjátok, a nyelve sima, mint a kígyó. Fogjátok el szabadságunk nevében! <br>

-– Ne halljuk őt!<br>

-– Ne halljuk, vesszen el!'' -– kiabálták az emberek. <br>

-– '' Ne halljatok hát, ámde én se halljam a hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást beszéddel. Sőt tettel se győztetek le. Robespierre, megelőztél csupán, ez az egész, ne kérkedjél vele. Magam teszem le a fegyvert. Elég volt. De ím, ezennel felszólítalak, hogy három hó alatt kövess ez úton! Bakó, ügyes légy! Órjást vesztesz el ''- – mondta még a guillotine mellett állónak, azzal fejét a nyaktiló alá hajtotta. <br>

{{LV-láb|következő=Tizedik szín}}