„Heraldikai lexikon/Aranysarkantyús lovag” változatai közötti eltérés

Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
Szegedi László (vitalap | szerkesztései)
94. sor:
Később felhagytak a találomra elvégzett lovaggá avatással. Először az 1609: 73. tc. említi azokat a fiatal {{Hl|nemes}}eket, akiket a magyar király a koronázás után lovaggá szokott ütni. II. Mátyás ekkor az új lovagokat 12 arany megfizetésére kötelezte. I. Lipót 9 éves fiát, Józsefet 1687-ben koronáztatta magyar királlyá. Mivel fiatalkorú volt, nem avathatott lovagokat, ezért Lipót először aranygyapjas lovaggá ütötte, letétette vele az aranygyapjas vitézek esküjét és így lovagi értelemben joga lett lovagokat avatni. A pozsonyi koronázásokon az aranysarkantyús vitézek felavatása a ferencesek templomában történt. Idővel a felavatottak nagyrésze az ország előkelő családaiból került ki, de megtalálható volt köztük szinte minden társadalmi réteg tagja.
 
{{Hl|Kassics Ignác}} szerint (aki szól a rend történetéről és 1563-tól a lovagok névsorát is megadja; 1840. 299–308.) I. Lipót, magyar király 1691-ben egy bizonyos Dascoli Hannibál nevű jeles emberét nemcsak a személyében avatta {{Hl|lovag}}gá, hanem összes férfi ágú leszármazóját is, a maga és elődei által szerzett katonai érdemek jutalmául, és a rend {{Hl|díszjel}}eivel is felruházta: {{Hl|öv}}, {{Hl|nyaklánc}}, {{Hl|gyűrű}}k, {{Hl|sarkantyú}}k, a rendet illető egyéb ékességek, és a kinevezésről külön oklevelet is kiállított.<ref>Kassics 1840. 300.</ref> {{Hl|Pintér József}}nek a „Keresztes Vitézekrűl“ írt munkája alapján (144-146.) Kassics leírja a rendjelet is: aranyláncon függő keresztalakú arany „díszjel“, melynek „középterületén vagyis mezejében Magyarország Czimere, mellette pedig oldalvást egy álló Oroszlány látszatott, e‘ felett pedig a‘ Magyar Korona lebegett.“<ref>Kassics 1840. 301.</ref> A rendjel egy másik leírása szerint: "Ennek a' Rendnek czímere, egy négy ágú arany sarkantyú [kereszt], melynek egygyikén [egyik szárán] hasonló, de sokkal kissebb arany sarkantyúcska függ."<ref>Gombos Dániel: Polgári élethez való lexicon. Debrecen, I. 1837. 126-127.[https://books.google.sk/books?id=8RBUAAAAcAAJ&pg=PA126&lpg=PA126&dq=B%C3%A1rdi+Istv%C3%A1n+1522&source=bl&ots=IZ36Rq8Xxx&sig=uKSlvnPE3b1acy7lkL-FRup11SE&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwiH2LDTsOXcAhVSyqQKHTazC-4Q6AEwCnoECAYQAQ#v=onepage&q=B%C3%A1rdi%20Istv%C3%A1n%201522&f=false]</ref> Ennek forrása Decsy Sámuel (1742-1816), ''A magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája''. (Bécs, 1792.) című művének „367-ik czikkelye”. (De ő is csak Hávor János [avagy Pintér József] művét idézi.[https://books.google.sk/books?id=eGZJAAAAYAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false]) Eszerint az aranysarkantyús lovagokról korábban Decsi (Cimor) János [1560 k.-1601] is írt, Baronius néven. Ezen rendjel leírása azonban valószínűleg pápai aranysarkantyús lovagokra vonatkozik, mert Baronius a magyar lovagokat is a pápai rendtől származtatta. A rend lovagjainak névsorát közölte {{Hl|Kovachich Márton György}} is (''Solennia Inaugurationis Serenissimorum et Potentissimorum Principum Hungariae.'' Pest, 1790.). Kassics szerint az ő korában a kiváltságukhoz tartozott, hogy eskütétel alkalmával nem kellett lekötniük a {{Hl|kard}}ot az oldalukról.<ref>Kassics 1840. 302.</ref>
 
Úgy látszik, hogy a rendi jelvények később feledésbe merültek, mert 1792-ben gróf {{Hl|Cziráky Antal}} petíciót nyújtott be az udvarhoz egy viselhető {{Hl|rendjel}} létrehozása érdekében a {{Hl|lovag}}ok számára (''De Ordine Eqvitvm Avratorvm Hvngariae Antonii e Comitibvs Cziráky de Dienesfalva Exercitatio''. Pest, 1792). Az általa javasolt rendjel szalagon függő nyolcsarkú máltai kereszt volt. (30. l.) Azonban az ismételt kérések ellenére ezt sem II. Lipót, sem az utódai nem teljesítették. Cziráky egyébként úgy gondolta (25.), hogy Újlaki Lőrinc (1459/60-1524) herceg síremlékén a sarkantyúkat az aranysarkantyús lovagok jelvényeként viseli. (Az apja, Újlaki Miklós [1410 k.-1477] király síremlékén a sarkantyú még ennél is jellegzetesebb módon, lekötve, a lábfej vértjére támasztva látható.)