„Heraldikai lexikon/Címeradomány” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
aláírásával kellett megerősíteni. A 14. században volt azonban három olyan címeres levél is, melyeket pátens formában, azaz rányomott pecséttel állítottak ki (Kolos fia Kolos, Kassa oklevele, valamint Zsigmond király 1401. 4. 24-i oklevele a Semsey család részére, DL 84811). A datatio előtt álló záradékban mindhárom szövege megjegyzi, hogy a végleges, privilegiális oklevél majd az újbóli bemutatáskor lesz kiállítva, tehát ezek ideiglenes jelleggel készült oklevelek, egyfajta ígérvénynek voltak.
 
Magyarországon csak nemességgel együttjáró címeradományok léteztek, illetve a megyék és a városok részesültek címeradományban, ami a {{Hl|közös nemesség|kollektív nemesség}} egy formájának is tekinthető, a vele járó, bizonyos mértékű adózási és képviseleti jogokkal.
 
Címeradományban polgárok is részesülhettek nemesi cím nélkül. A német birodalomban a 16. század óta a {{Hl|polgári heraldika|polgári címerek}}re vonatkozóan a palotagrófok (de: Pfalzgraf, la: comites palatini, a magyar {{Hl|nádor}} megfelelője) is rendelkeztek a címeradományozás jogával. Ezenkívül néha más testületek és jogi személyek is rendelkeztek ezzel (pl. a prágai egyetem 1680-tól az általa pronoveált doktorokra nézve).
 
Mindez a megfelel a birodalmi közjog ún. comitiva intézményének. Ez a német uralkodó által bizonyos személyekre átruházott hatalom, jog a királyi kegyosztó jogosítvány gyakorlására: kitüntetések, nemesítő és címeres levelek, poeta laureatus címek adományozása, döntés gyám- és végrendeleti ügyekben, örökbefogadás, nagykorúsítás jóváhagyása, uralkodói leirattal való törvényesítés, a törvénytelen születés szennyének eltörlése (restitutio famae) és közjegyzők kinevezése. Az 1670—1690-es évek között a magyar kancellária számos olyan rangemelő oklevelet (őrgrófi, grófi és patríciusi diplomát) állított ki, amelyekben az adományosok a comitiva jogát is megkapták.
{{címerdoboz|style=width:60%; border:1px; background-color:#FF6|''„A czimeres nemeslevelekért, a melyeket valakinek fekvő jószágok adományozása nélkül adtak, huszonöt forintot; fekvő jószágok adományozásával pedig minden jobbágy után még ötven dénárt kell hozzáadni; a leirás dija is az érdemet tul ne haladja; és pedig az egyszerü leirásért fizessenek két forintot; a diszesebbért, a mely aranynyal van ékesitve: négy forintot.”'' (1609:73. tc. 8. §.}}
 
A címert (Magyarországon is) meg lehetett szerezni jogügylet, adásvétel útján is. Ennek meghatározott díja volt. Ha az {{Hl|armalista|armalisták}} címereit is ide számítjuk, ez a forma Magyarországon nagyon el volt terjedve és a földesúri kötelékek alóli mentesítés, az ún. {{Hl|manumissio}} előzte meg. Néha uralkodói kiváltságként egyes magasrangú [[arisztokrácia|arisztokraták]] is megkapták a {{Hl|nemesítés}}, és ezzel együtt valószínűleg a címeradományozás jogát. Magyarországon ilyen volt az Esterházy család [[{{Hl|herceg]]}}i ágának nemesítési joga 1712-ből. Magyarországon néha a vármegye {{Hl|alispán}}ja is nemesített.<ref>"Sokszor megesett, hogy jobbágyait nem a király, hanem az alispán nobilitálta. 1614-ben Beregi Máté máramarosi alispán nemesítette meg jobbágyait, Pap Mihályt és Jakabot, akik éppen olyan jogokkal éltek, mint a többi nemes. Amikor ivadékuk Pap Ferenc megölte Lipcsei Gergely tekintélyes máramarosi nemest, özvegye az orgyilkost arra kényszerítette, hogy minden ivadékával együtt »lemondjon« nemességéről, amire jogilag csak a királynak volt joga". (Zolnay László: Kincses Magyarország. Budapest, 1977. 164. l.)</ref> Magyarországon a király mellet a királyné is bírt adókivetési joggal, udvartartása, kancelláriája volt, egyház feletti patrónusi és nemesítési joggal rendelkezett.
 
Az 1609:73. tc. 8. §-a a címeres levél kiállításának díját (taxa) 25 forintban korlátozta. A 17. században mégis kaotikus állapotok jellemzik az armálisok kiadásával kapcsolatos pénzügyi helyzetet. Megtörtént, hogy az oklevél kiállításához feltétlenül szükséges anyagokért (pl. a zsinór, viasz, pergamen) kapott pénz nem fedezi a pecsételés költségeit. A kancelláriai titkár (secretarius), az oklevél hitelesítését aláírásával ellátó hivatalnok, maga is gyakran segédkezett armálisok megszerzésében. Néha a titkár a kiállítás díját is meghitelezte és személyesen vitte el a kész oklevelet a megrendelőnek, hiszen a titkárnak is érdeke főződött ahhoz, hogy minél több adománylevelet állítsanak ki, hiszen a taxa egyharmada őt illette. 1691-ben a kancellár secretarius díját a korábbi tíz forintról harmincra emelte, ekkor tehát a címeres levél kiállításának díja már kilencven forintot tett ki. A 18. században a kiállítás díja folyamatosan emelkedett, a század elején átlagosan 200 forintot tett ki. Az armálisok taxája a kancellária egyik legfontosabb bevételi forrása lett, ezért az 1740-es években már 500 ötszáz forintot kellett fizetni az elsődleges, és 250-et a másodlagos adományozás után. 1751-től a nagyobb érdemeket felmutatók 1000, mások 1500 forintot fizettek (a bárói diploma ára ennek a duplája, a grófi pedig több, mint háromszorosa volt), amire még rászámították az alapanyagok (pergamen, aranyozás, fémtok, pecsétzsinór, viasz) árát, valamint az írnok nyolc
miatt a kancellária pénzügyeit hamarosan át kellett tenni a kamarához, mivel egy 1748-as vizsgálat megállapította, hogy a hivatalnokok a meghatározott díjakon felül még borravalót is elfogadnak. Az új címeradományokat a {{Hl|Királyi könyvek}}be is be lehetett jegyeztetni, amiért külön díjat számítottak fel.
 
Már a 15. században is előfordult, hogy egy család a korábbi címeres levele mellé néhány évtizeden belül másikat is adományul nyert, miután újabb címeres levélért folyamodott. Erre szükség lehetett a {{Hl|nemesség megújításanemességmegújítás|nemesség megújításához}}, amit az oklevélben általában a „denuo”, vagy a „denuo et ex novo” rövid formulával fejeztek ki. Ilyen ok lehetett az, ha az oklevél valamilyen oknál fogva megsemmisült vagy elveszett; vagy a címerpajzsban ábrázolt címerkép nem felelt meg a címerszerző elképzeléseinek és az esetlegesen {{Hl|gúnycímer|gúny}} tárgyává válhatott. Ettől jóval jelentősebb ok, és sokkal nagyobb számban fordul elő az, hogy a korábban megszerzett fejedelmi adományukat az erdélyi nemesek megpróbálták a magyar királlyal is elismertetni,
ami új címeres levél kiadásának formájában történt. (Azonban néhány fordított eset is akad.) Ez a folyamat különösen felgyorsult a Diploma Leopoldinum kiadása után, ami formailag is megszüntette Erdély önállóságát. Végül III. Károly 1733. december 7-én kelt rendelete kimondja, hogy törvényes kivétel nélkül az erdélyi fejedelmek által megnemesített személyek valóságos nemeseknek tekintendők. A fejedelmi oklevél más fejedelem általi megerősítésére is van példa. A Bihar vármegyében élő Elek családnak Bethlen Gábor fejedelemtől volt már egy armálisa, amikor 1649-ben II. Rákóczi Györgytől újat kértek, amiben viszont a fejedelem I. Rudolf egykori adományára hivatkozik, amit nem említ viszont
az 1627. évi oklevelük.
100 241

szerkesztés