„Heraldikai lexikon/Címeradomány” változatai közötti eltérés

Magyarországon csak nemességgel együttjáró címeradományok léteztek, illetve a megyék és a városok részesültek címeradományban, ami a {{Hl|közös nemességcímerek|kollektív nemesség}} egy formájának is tekinthető, a vele járó, bizonyos mértékű adózási és képviseleti jogokkal.

Az 1609:73. tc. 8. §-a a '''címeres levél kiállításának díját''' (taxa) 25 forintban korlátozta. A 17. században mégis kaotikus állapotok jellemzik az armálisok kiadásával kapcsolatos pénzügyi helyzetet. Megtörtént, hogy az oklevél kiállításához feltétlenül szükséges anyagokért (pl. a zsinór, viasz, pergamen) kapott pénz nem fedezi a pecsételés költségeit. A kancelláriai titkár (secretarius), az oklevél hitelesítését aláírásával ellátó hivatalnok, maga is gyakran segédkezett armálisok megszerzésében. Néha a titkár a kiállítás díját is meghitelezte és személyesen vitte el a kész oklevelet a megrendelőnek, hiszen a titkárnak is érdeke főződött ahhoz, hogy minél több adománylevelet állítsanak ki, hiszen a taxa egyharmada őt illette. 1691-ben a kancellár secretarius díját a korábbi tíz forintról harmincra emelte, ekkor tehát a címeres levél kiállításának díja már kilencven forintot tett ki. A 18. században a kiállítás díja folyamatosan emelkedett, a század elején átlagosan 200 forintot tett ki. Az armálisok taxája a kancellária egyik legfontosabb bevételi forrása lett, ezért az 1740-es években már 500 ötszáz forintot kellett fizetni az elsődleges, és 250-et a másodlagos adományozás után. 1751-től a nagyobb érdemeket felmutatók 1000, mások 1500 forintot fizettek (a bárói diploma ára ennek a duplája, a grófi pedig több, mint háromszorosa volt), amire még rászámították az alapanyagok (pergamen, aranyozás, fémtok, pecsétzsinór, viasz) árát, valamint az írnok nyolc forintos díját. Ekkoriban Debrecenben egy kőpincés, kőkamrás házat 1012 forintra becsültek. A nagyfokú korrupció miatt a kancellária pénzügyeit hamarosan át kellett tenni a kamarához, mivel egy 1748-as vizsgálat megállapította, hogy a hivatalnokok a meghatározott díjakon felül még borravalót is elfogadnak. Az új címeradományokat a {{Hl|Királyi könyvek}}be is be lehetett jegyeztetni, amiért külön díjat számítottak fel.

Már a 15. században is előfordult, hogy egy család a korábbi címeres levele mellé néhány évtizeden belül másikat is adományul nyert, miután '''újabb címeres levélértlevél'''ért folyamodott. Erre szükség lehetett a {{Hl|nemességmegújítás|nemesség megújításához}}, amit az oklevélben általában a „denuo”, vagy a „denuo et ex novo” rövid formulával fejeztek ki. Ilyen ok lehetett az, ha az oklevél valamilyen oknál fogva megsemmisült vagy elveszett; vagy a címerpajzsban ábrázolt címerkép nem felelt meg a címerszerző elképzeléseinek és az esetlegesen {{Hl|gúnycímer|gúny}} tárgyává válhatott. Ettől jóval jelentősebb ok, és sokkal nagyobb számban fordul elő az, hogy a korábban megszerzett fejedelmi adományukat az erdélyi nemesek megpróbálták a magyar királlyal is elismertetni,