„Heraldikai lexikon/Nemesség igazolás” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
3. sor:
1581: „p[ri]ŭilegiuomok es egiebfele leuelek ... nalůnk volnanak ... tartozzůnk p[ro]dûcalnj.” [Dessewffy cs. margonyai ág lt.: Papp L.], 1794: pródukáltak [Farkas A.: N. Károlyi Gyűlés 21: NSz.] (TESz. III. 289.)
“
la:
legitimatorius processus, nemesség vitató, vagy nemesség igazló per (Latin-magyar törvénykezési műszótár. Kiadja Tilsch János könyvárus. Kolozsvár, 1843.60)}}
16. sor:
[[Kép:joody_33.jpg|thumb|]]
A '''nemesség igazolás''' a [[nemesség|nemes]]i [[cím]] jogos használatának igazolása, a kétségtelen nemesség megállapítására szolgáló eljárás, nemesi per. Mivel a nemesi címmel számos kiváltság és társadalmi előny járt együtt, sokan próbálkoztak hamis nemesi levelekkel és iratokkal nemesi kiváltságokhoz jutni. Ez tette szükségessé az átfogó nemességvizsgálatokat és igazolást,
A 16-18. században Lengyelországban és Magyarországon volt a legtöbb nemes Európában, arányuk elérte a népesség 8-10%-át, egyes vidékeken részesedésük 20-30%-ot is kitett. Egyes kimutatások szerint a lengyel köznemesség (szlachta) a lakosság 40 százalékát tette ki. Magyarországon és Lengyelországban voltak olyan falvak, melyeket kizárólag nemesek laktak. Magyarországon a 18. század elején több mint 1200 kuriális falut számoltak össze, Lengyelországban az 1720-as összeírás 1228 ilyen falvat mutatott ki. A török hódoltság és a rendi felkelések alatt sok nemesi levél elveszett, miközben a természetes szaporulat és az új nemesítések miatt is nőtt a nemesség száma. Sokan adták ki magukat jogtalanul nemesnek. Mindez szükségessé tette a
23. sor:
Egy 1630-as törvény szerint a nemsi levelet egy éven belül ki kellett hirdetni abban a megyében, ahol a megnemesített személy lakott. Egy évszázad múlva egy helytartótanácsi rendelet úgy foglalt állást, hogy amennyiben valaki bizonyítani tudja, hogy ő vagy őse valamikor [[armális]]t kapott és legalább hatvan éve gyakorolja a nemesi jogokat, nemesnek tekintendő.
A Rákóczi-szabadságharc után a nyugtalanság
III. Károly király 1723. április 10-én elrendelt „generalis nobilium investigatio”-ja értelmében a törvényhatóságok először megállapították azon családok névsorát, melyekről köztudomású volt, hogy az illető megyék területén királyi adomány révén nyert birtokkal rendelkeztek, melyek nemesi jogcímei oly gyökeresek (radicales), kifogástalanok és
Az adott személynek nemességét a nemességszerző őstől [[címeres levél]]lel, nemesi levéllel, annak átiratával (paria litterarum armalium), a nemességet igazoló hiteles okirattal, anyakönyvi bejegyzésekkel, esetleg hiteles tanúvallomásokkal kellett igazolnia, hivatkozhatott régi nemesi gyakorlatra, nemességét esetleg egy tekintélyes személy, pl. a [[nádor]] is igazolhatta. A tanúk lehettek nemesek és jobbágyok is. Általában idős embereket hívtak tanúnak. A nemességigazolások során gyakran kérdeztek rá az armalisták által lakott telek státuszára, a család vagyonára. A leggyakrabban a házmentességet is biztosító címeres levelek csoportja eredeztette a nemes (adómentes) telket, bár az egykori „nemesi funduss” gyakran már csak az emberek emlékezetében élt. Itt kapott fontos szerepet a hiteles tanúvallomás.▼
közismertek voltak, hogy azokhoz kétely nem férhetett, miáltal a nemességvizsgálat és annak terhe alól felmentettnek tekintették őket. III. Károly 1735-
Az általános nemesi vizsgálat végrehajtását a Helytartótanács a vármegyékre ruházta, amit az általa megfogalmazott „Idea Investigationis” laza normái alapján kellett elvégezni, a megyék által felállított nemességvizsgáló bizottságnak (deputatio), igazoló (invesztigációs) bizottságnak (választmánynak), amelyek jegyzőkönyvet (Protocollum) vezettek munkájukról. A deputáció tagjai között az alispán mellett ott lehettek a királyi tábla ülnökei, a szolgabíró, az esküdt, a jegyző vagy a vicenótárius, a vicefiskális, a káptalan egy-egy tagja. A folytatólagos vizsgálatokat a korábbi jegyzőkönyvi számra való hivatkozással jelölték meg. A deputatio által kért tanúvallomásokat a szolgabírák, vagy alszolgabírák esküdt jelenlétében vették fel, a bizottság által kiküldött utasításban (commissio) szereplő kérdések alapján. A jegyzőkönyvet a jegyző vezette. A bemutatott bizonyságlevelek, adománylevelek, címeres levelek, és a származásokat bizonyító tanúvallomások alapján az egyes vármegyék főügyészei mondták ki a végső szót.
▲III. Károly 1735- ben a nemesi származások elismerésének kritériumai tárgyában rendeletet adott ki. Ennek első, illetve hatodik pontja szerint mindenki, akinek elődei egy adott helységben ősidőktől fogva laknak és nemesi szabadságban élnek, vagy ebben a helységben adományozott birtokkal, ennek részével bírnak, és ezt adománylevéllel, vagy bizonyságlevéllel illetve tanúkkal bizonyítani tudják, kétségtelen nemesekké ismerhetők el.
Az „Idea” alapján a kétségtelen (indubitatus) nemesség bizonyításához többféle dokumentumot fel lehetett használni. A birtokadományt igazoló dokumentum csak kivételes esetben állt rendelkezésre. Leggyakrabban a nemességet az armálissal lehetett igazolni, mely szintén bizonyító erejű iratnak számított, szövegének másolatát csatolták a bizonyítékokhoz.
▲Az adott
A vizsgálat során családok hivatkozhattak nemesi jogok általuk történt régi gyakorlására (usus). A vizsgálatok mellékleteként számos egyéb dokumentumot is be lehetett csatolni, amelyek az adott család kétségtelen nemesi jogait bizonyították (örökvallás, osztálylevél, bizonyságlevél, perirat stb.), melyeket a „vármegye boltyába” őriztek. A nemességet egy tekintélyes személy, pl. a [[nádor]] is igazolhatta.
A nemesi címek, [[Heraldikai lexikon/Címer|címer]]ek, rangemelések, [[előnév|előnevek]] stb. nyilvántartását a [[királyi könyvek]] szolgálták. Kísérlet történt a nemesi címmel rendelkező személyek pontos nyilvántartására is. A [[vármegye]]i levéltárakon belül a nemesi iratokat a [[nobilitárium]]okban különítették el a többi irattól, melyeket a nemesség igazoláshoz is felhasználtak és különféle időközönként országos és megyei [[nemesi összeírás]]ok is készültek.
A Deputatio véleményét (opinio) a vármegyei közgyűlésen megtárgyalták, majd az alispán, a jegyző és a szolgabírák vagy ülnökök aláírásával és a vármegye pecsétjével hitelesítve felülvizsgálásra a Helytartótanácshoz felküldték, ahonnan az elvi döntés meghozása után, az udvari kancellárián keresztül az uralkodó elé került, aki – a Királyi Könyvekbe is bejegyzett – „Resolutio approbatoriae” formában válaszolt, amit bevezettek a nemességvizsgálati
jegyzőkönyvbe is.
A Magyar Királyi Helytartótanácsban 1783-ban külön osztály jött létre a megtámadott/vitás nemességi igazolások felülvizsgálására.<ref>A nemesség igazolásának felülvizsgálatára létrehozott osztály iratai az Orzágos Levéltárban: Departamentum nobilitare 1783-1848. (C 57) (Filmtári helye: B 968-B 1089 dobozok. <br> Acta nobilium (A III. Károly és Mária Terézia-korabeli nemességigazolására vonatkozó iratok) 1723-1784. (Leváltári jelzete: C 30 - Filmtári helye: B 1089-B 1120., valamint 9384. dobozok) Az iratok megyénként vannak csoportosítva.</ref>
Amennyiben nem sikerült bizonyítani a nemességet szerző őstől való leszármazást vagy a nemesi jogállásban háborítatlanul eltöltött 60 évi usus-t, lehetőség volt újabb vizsgálat kérelmezésére, amit a deputatio folytatólagosan (ad continutionem) újból elindított. A kancellárián olykor több vizsgálat anyagát közös dokumentumba foglalva állították ki, röviden megállapítva a legfontosabb mozzanatokat, illetve feltüntetve hiátusokat. Végül a megye döntését (votum comitatus/deputationis) is feltüntetve a „votum commissionis” tartalmazta a döntést, az újabb próbára utasítást, vagy a kellő bizonyítást. Csak kevés olyan eset fordult elő, amikor az adott családnak nem kellett hosszú bizonyítási eljárás során igazolnia nemességét vagy nem kellett semmilyen nemesi vizsgálatnak („nullam probam”) alávetni magukat.
A nemesi vizsgálatot az ún. igazoló (invesztigációs) bizottság (választmány) végezte, melynek tagja lehetett a [[szolgabíró]] és az esküdt, a jegyzőkönyvet a jegyző vezette. A bemutatott bizonyságlevelek, adománylevelek, címereslevelek, és a származásokat bizonyító tanúvallomások alapján az egyes vármegyék főügyészei mondták ki a végső szót. Ha a megye nem ismerte el az adott személy nemesi jogait, az ún. nemesség-igazolási pert folytathatott vagy a megyei tisztiügyész is indíthatott nemesség-igazoló pert a kétes nemes ellen. A kétes nemességű személyeket a vármegyei összeírásokban az állítólagos nemesek között tartották nyilván. A többiek ún. Kétségtelen nemesnek számítottak. Az 1755-ös [[nemesi összeírás]]kor az Ebeczken lakó Nagy Jánost mint jövevényt jegyezték fel. 1766-ban az ebeczki Nagy István, Sándor és János nemességüket nem tudták kielégítően igazolni és elmarasztaló ítéletet kaptak. 1792-ben a Helytartótanács bővebb bizonyítékok bemutatását tartotta szükségesnek a család nemességének igazolásához. Bihar megye kétségbe vonta debreczeni Bárány János borsodi táblabíró nemességét, de II. József azt 1789. április 6-án kelt 15468. számú rendeletével megerősítette. Az Istók család Gömör vármegyében 1786-ban folytatott nemességigazoló pert a megye törvényszéke előtt, mely során nemességüket a címeres levéllel, anyakönyvi bejegyzésekkel és tanúvallomásokkal igazolták. Erről a megye 1789. március 18-án hozott ítéletet, melyet a Helytartótanács 1798. június 1-én kelt 18155. számú leiratával hagyott jóvá, amiről a megye július 3-án [[nemesi bizonyítvány|nemesi bizonyságlevelet]] adott ki, melybe belefoglalta a per folyamán felmutatott összes okmányt és a tanúk kihallgatásának jegyzőkönyveit. Biharban a 18. században a nemesi perekben nemességük bizonyításáért küzdő kb. 600 családnak csak mintegy harmada tudta a nemességét igazolni.▼
▲
A nemességi vizsgálat eredményét a nemesség vizsgáló választmány hirdette ki vagy arról a vizsgált személy írásos határozatot kapott. Ha a család valamelyik ága egy másik vármegyébe költözött át, nemességét az eredeti megyében [[nemesség kihirdetése|kihirdetett]] bizonyítvánnyal igazolhatta, melyet a megyei közgyűléstől, a szolgabírótól, az alispántól kapott. A dokumentumokat (a nemesi levél átiratát stb.) átküldték az új megyébe, mellyel igazolták azok hitelességét. Ezután a jövevényeknek joguk volt az adott megyében is a nemesi kiváltságokkal élni, a megye közgyűlésén részt venni stb.
A nemesi vizsgálatkor csak a férfi családtagokat írták össze és közülük is csak azokat, akiknek maguknak is volt férfi utóduk. A női családtagokat egyáltalán nem vizsgálták, sem a házassági kapcsolatokat, sem azokat a férfi családtagokat, akik pl. távolra mentek tanulni és később papok stb. Lettek. Az ő utódaik szintén kimaradtak a vizsgálatból.
A nemesség igazolás (nemesi invesztigáció) ezen rendszerét 1774-ben a '''''nemesi per''''' (processus productionales vagy legitimatorius) váltotta fel. Mária Terézia 1774. április 15-én kiadott rendeletében kimondta, hogy a kétségessé váló nemességet bírósági eljárással, per formájában kellett lefolytatni. A nemesség igazolása ezzel rendkívüli módon megnehezedett, mert ehhez az eredeti okmányokat kellett bemutatni. Sok folyamatban lévő nemességvizsgálat átcsúszott az új rendszerbe vagy korábban igazolt nemeseknek kellett újból bizonyítékokkal szolgálniuk.
A pert elindíthatta a fiscust képviselő tiszti ügyész vagy (ritkábban) akár a nemességét bizonyítani kívánó személy is. Utóbb a nemesi hadnagyság, a kétfél tanács, a „nemnemes előljárók” bejelentése alapján is perbe lehetett idézni a kétséges nemest, ahol vagy gyökeres bizonyítás keretében kellett hitelt érdemlően felállítani a leszármazási táblát a bemutatott eredeti armálisban megnevezett a címeres levél szerzőjétől (impetrator) a perben bizonyítókig, producensekig (producentes), vagy egyszerűen 60 évre visszamenően kellett bizonyítani a nemesi jog szerint való életmódot (adómentes, saját birtok stb.). A bizonyítás során az invesztigációnál felsorolt dokumentumokat lehetett elfogadni.
A törvényszéken összeállított kétséges nemesek névsora alapján a tiszti ügyész a járási szolgabíráknak kiküldette a két példányban kiállított, névre szóló idézést, amit ezután kiküldettek a címzettekhez. A per napján az alperes papírjához kikeresték a megyénél maradt irat párját. A 19. század elején az ügymenet meggyorsítására már magyar nyelvű, nyomtatott idézéseket alkalmaztak, amikbe csak a producens nevét és a tárgyalás időpontját kellett beírni. Az idézés csak a szolgabírónak és a járási esküdteknek szólt, hátlapján a megyei közgyűlés éppen hatályos „ki-iródott czikkelye” található, ami alapján a citálást eszközölték, valamint az is, hogy ne mulasszák el a törvényszék előtti megjelenést. Ennek ellenére volt olyan nap, mikor Bihar vármegyében 47 család nem jelent meg a tárgyaláson. A perek anyagát a tárgyaláson aktásították, amit a megyei törvényhatóságnál őriztek.
A nemesi per ügyvitelének nyelve a hivatalos latin volt, a mellékletként csatolt tanúvallomásokat viszont magyar nyelven vették fel. A 19. század elejétől fogva magyarul zajlott a per. Az akta fejléce tartalmazta a dátumot, a törvényszék elnevezését (sedria civilum revisoria), valamint a szék összeülésének helyét. Ezután következik az ügyirat típusának megadása (causa productionales), és a perben résztvevő felek név szerinti megnevezése contra et adversos. Ezután az alperes vagy törvényes képviselője előadhatta a bizonyításhoz rendelkezésükre álló iratokat, amiket felsorolt, bemutatott, majd másolataikat vagy sorszámozva, vagy az ABC egymást követő kapitális betűivel jelölve csatolták az aktához. Általában minden perben elsőként szerepelt az armális (A.), majd a családfa, leszármazási tábla (condescentiae dilucidatione tabellam genealogicam, B.), majd a többi irat (pl. testimoniális levél az armális kihirdetéséről C.; fassio a telek átruházásáról D.; vallás szőlőkről E.; dokumentum házvételről F.; tanúvallomási jegyzőkönyvek a birtokosságról és a nemesi előjogokkal való élésről G., stb.).
A nemesi perben első fokon hozott ítélet ellen a Helytartótanácsnál indított fellebbviteli perrel lehetett fellebbezni, legfelsőbb fokon pedig az Udvari Kancellária előterjesztése alapján a király ítélkezett. Gyakran megesett, hogy az elutasított bizonyítékok után a család újabbakat talált, vagy szerzett be, így gyakran újraindította a pert, a felsőbb fórumok kihagyásával. Amennyiben a törvényszék mégis elfogadta a bizonyítékokat és a producens(ek) nemességét a kétségtelenek közé sorolta, vámmentes, szabad járásra feljogosító útipasszust állítottak ki. Később, az idézéshez hasonlóan ezt is nyomtatott formában, egyfajta űrlapként állították ki, ekkor már – nyilván a jogtalanságokat elkerülendő – a személyleírásra alkalmas fiziológiai jellemzőket megadó kategóriák kerülnek
előtérbe. Ritkább eset volt, mikor a per folyása közben az alperes utód nélkül halt el, ami szintén a per lezárását jelentette.
Az 1920. évi I. tc. értelmében a [[kormányzó]] nemességet nem adományozhatott. Ekkortól a belügyminiszter volt az országos nemesi főméltóság. A nemesség igazolásáért a belügyminisztériumhoz lehetett folyamodni, mely nemességigazoló bizonyítványt adott ki. Az igazolások ügyében az Igazolási Osztály volt illetékes. 1933-tól az Anyakönyvi Utasítás 57.
1938 és 1944 között a hitleri Németország nyomására bevezetett magyarországi zsidótörvények értelmében mindenkinek igazolnia kellett keresztény származását. Ennek hiánya igazságtalan megkülönböztetést vont maga után. Sok család még ma is őrzi a korabeli anyakönyvi másolatokat, melyeket négy nemzedékre kellett visszamenőleg beszerezni.
| |||