„Növények/Illóolajok/Az illóolaj” változatai közötti eltérés

Az '''illóolajok''' tömény, [[:en:Lipophilicity|lipofil]] (zsírban oldódó) és általában vízzel nem keveredő (hidrofób) [[folyadék]]okfolyadékok, amelyek illékony [[vegyület]]eketvegyületeket tartalmaznak, és [[növények]]ből vonják ki őket. Az illóolajokat definíció szerint [[desztilláció]]valdesztillációval vagyis lepárlással (víz-, vízgőz-, vagy gőzlepárlás), hidegen sajtolással állítják elő. Félreértelmezhetően gyakran az oldószeres extrakciót is az illóolajok kivonásaként tüntetik fel, azzal a növények, elsősorban a finom növényi alkatrészek (pl. virágok) illékony komponenseit vonják ki, amelynek a végeredménye a konkrét illetve annak a tisztított változata az abszolút tinktúra.

Fő összetevőik a C₁₀H₁₆ összegképletű [[terpén]]ekterpének különböző [[izomer]]jeiizomerjei, de ezeken kívül [[alkoholok]], [[aldehid]]ekaldehidek, [[keton]]okketonok, [[lakton]]oklaktonok (gyűrűs észterek), [[észter]]ekészterek, [[kén]]- és [[nitrogén]]tartalmúnitrogéntartalmú vegyületek, [[fenol]]okfenolok és sok egyéb, még nem azonosított vegyület is található az elegyekben. Több mint 500 komponenst határoztak már meg, egy-egy olaj ezek közül 5-20 vegyületből áll.

Mivel többnyire drágák, ezért gyakran hamisítják őket. A hamisítványokhoz olcsó illóolajat ([[terpentin]]tterpentint), alkoholt, ásványi olajat, zsíros olajokat, észtereket (főként [[ftálsav]]-észtereket) használnak.

Illatuk általában jellemző az adott [[növények]]renövényekre, amelyekből kivonták őket. Az illóolajok nevüktől eltérően nem [[gliceridek|olajok]], mivel az olajok fő tulajdonsága az, hogy fehér [[papír]]rapapírra cseppentve zsíros nyomot hagynak, és [[szobahőmérséklet]]enszobahőmérsékleten jelentéktelen a párolgásuk. Ezzel ellentétben az illóolajoknak éppen az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy szobahőmérsékleten is jelentős gyorsasággal elpárolognak, ami után jellemzően nem hagynak nyomot. Vannak ugyanis olyan illóolajok, amelyek olyan összetevőket is tartalmaznak, amelyek színesek, így az olaj elillanása után nem zsíros, de színes foltot hagynak maguk után egy tesztpapíron is (pl. pacsuli, vetiverfű, kék kamilla stb.)

Az illóolaj tehát sok vegyületből álló vegyes komponensű, folyékony halmazállapotú, 100%-ban illékony anyagok elegye, amely alkotórészei miatt jelentős gyógyhatással bír. [[Fény]]reFényre, [[hő]]rehőre, [[levegő]]relevegőre érzékenyek, mert azok az [[oxidáció]]toxidációt és [[gyanta|gyantásodást]] elősegítik.

Az illóolajok színe áttetsző, bár van [[ámbra]] vagy sárga színű olaj is, mint például a [[pacsuliolaj|pacsuli]]- vagy [[narancsolaj]]. Mivel a növény valódi eszenciájátesszenciáját tartalmazzák, ezért csak kis mennyiséget kell belőlük használni. Nem szabad összetéveszteni őket a parfümolajokkal, mivel ez utóbbi anyagokat szintetikusan (mesterségesen) állítják elő, ezért terápiás hatásuk nincs.

[[Forráspont]]jukForráspontjuk általában 150–300 °C között van, vízgőzzel azonban már 100 °C körül átdesztillálhatók.

Az illóolajokat a parfümériában, az [[aromaterápia|aromaterápiában]], [[kozmetikai ipar]]baniparban, [[gyógyszeripar]]bangyógyszeriparban, valamint ételek ízesítésére használják. Gyógyászati felhasználás során a légtérbe párologtatva, közvetlenül inhalálva, fürdőolajként, szájon át hígítva, kenőcsökbe, krémekbe, bedörzsölőkbe keverve alkalmazzák.

Már az [[ókor]]banókorban is használtak illóolajokat, elsősorban testápolás céljára, illatosításra, néha a test festésére, de igazán nagy szerepet a szakrális tevékenységekben kapott. Papi beavatás nem volt elképzelhető illóolaj nélkül, az uralkodókat pedig felkenték. A [[Biblia]] szövegében is megtalálható a [[tömjén]], a [[mirha]] és a [[balzsam]].

[[Arábia]] illatai világszerte ismertek. Szíriában a palotákat füstölőkkel, a papság és az előkelők pedig testüket olajokkal illatosították. A lakomák végén a vendégek mirhával illatosított virágfüzérekkel a nyakukban távoztak.

A növények fő szállítója [[Babilónia]] volt. Ők maguk is jelentős mértékben használtak [[szantál]]t, mirhát, [[cédrus]]tcédrust, [[ciprusfélék|ciprus]]tciprust, [[fenyő]]tfenyőt, [[boróka (növénynemzetség)olaj|borókát]] és [[rózsa olaj|rózsát]]. Az illóolajos testápolás mindennapos volt a népesség körében, és nem csak a gazdagok között. Ünnepeiken és vallási szertartások alatt rengeteg füstölőt használtak, és sok illatos gyantájú fát égettek, akárcsak [[Asszíria|Asszíriában]]. [[Szemiramisz függőkertje]]inekfüggőkertjeinek híre illatos mivoltuknak köszönhetően maradt fenn. [[Perzsa Birodalom|Perzsiában]] sok illatos fűszert használtak. A [[Zend Aveszta]] könyv ezeknek a növényeknek a gyógyító célú felhasználásáról is ír.

Az [[Királyok Völgye|egyiptomi királysírok]]bakirálysírokba a használati tárgyak mellé illatszeres palackokat is tettek, a halottak [[mumifikálás]]áhozmumifikálásához pedig felhasználták az illóolajok baktériumölő és konzerváló hatását is. A gazdagabbak főleg cédrust és mirhát, a szegényebbek [[fahéj]]atfahéjat, szantált és kakukkfüvet használtak.

A templomokban sok füstölőt égettek. A Napistennek, [[Ré]]nekRének tömjént, a Holdistennőnek mirhát áldoztak, így a leggyakrabban a füstölők tömjénből, mirhából és szantálfából készültek. A lélek tisztítására [[benzoé]], cédrus, kakukkfű és a boróka volt a legalkalmasabb.

Az egyiptomiak voltak azok, akik elsőként foglalkoztak azzal a módszerrel, amit ma aromaterápiának hívunk. A meleg és a száraz, sivatagos éghajlat szükségessé tette az illóolajos bőrápolást. Az olajokat emellett az egészség megőrzésére és gyógyításra használták. Ez utóbbi célra a [[szerecsendió]], [[sáfrány]], [[Kapor (növényfaj)|kapor]], [[fekete üröm]], [[bazsalikom]] volt a legalkalmasabb, de a [[vöröshagyma]] és a [[fokhagyma]] gyógyító hatását is ismerték. A piramisépítő rabszolgáknak minden nap egy vöröshagymát és egy gerezd fokhagymát adtak. Az egyiptomi kultúra hanyatlásakor is híresek maradtak botanikus kertjeik, melyek magukhoz vonzották az akkori világ vezető tudósait.

A zsidó kultúrában is nagy hagyománya volt a tömjén és a mirha füstölőként és illatszerként való hasznosításának. Ismerték ezek fájdalomcsillapító és nyugtató hatását, a halálraítélteknek kivégzés előtt olyan bort adtak, amit tömjénnel és mirhával fűszereztek. A keresztfán szenvedő Jézusnak is ezt nyújtották italként.<ref>Frank-Kürti, pp. 19.</ref> A mirhát ruha- és fekvőhely-illatosítóként is használták, a [[napkeleti bölcsek]] is tömjént és mirhát ajándékoztak a kisded Jézusnak.

A [[Kína|kínai kultúrában]] a nagy mennyiségű illóolaj adagolásakor fellépő kábító hatást aknázták ki. Többféle aromás növényt használtak. [[Sheng Nun]] ''Gyógynövény Könyve'', ami több mint 300 gyógynövényt ír le, [[i. e. 2700]]-ból származik, tehát már az egyiptomiak előtt alkalmazták a fahéjat, [[Bors (növénynemzetség)|borsot]] és a [[közönséges gyömbér|gyömbért]] járványok ellen. A gyömbért használták erősítőszerként, fájdalomcsillapításra, [[láz (élettan)|láz]], [[köhögés]], [[Kígyók|kígyó]]maráskígyómarás és szembajok ellen is. Gyömbért és [[Üröm (növény)|ürmöt]] használtak a mai is használatos melegítési gyógymódhoz, a [[moxa|moxához]]. Füstölőként és szépségápolásra [[Jázmin (növénynemzetség)|jázmint]] használtak.

A [[Védák]] szerint [[i. e. 1600]]-ban [[India|Indiában]] is ismerték az illatos növényeket. A [[Rámájana]] eposz szerint négy különösen hasznos gyógyfű hozott hasznot a sebesülteknek. Az eposz kifejezetten arról beszél, hogy a betegek a „füvek illatától” gyógyultak meg. Sokra tartották a [[szantálfaolaj]]atszantálfaolajat, füstölőik szantálfából és kisebb mértékben pacsuliból, benzoéból, rózsafából készültek, de a fokhagyma, [[bazsalikom]], [[kardamom]] és a [[szegfűszeg]] hatását is ismerték. Az [[Ájurvéda|ájurvédikus gyógyászat]] alkalmazza még a [[koriander]]tkoriandert, gyömbért és a rózsát is. Az egyik legfontosabb gyógymódja, a [[masszázs]] elképzelhetetlen illóolajok nélkül.

A görög orvostudomány ötvözte a keleti gyógymódokat az egyiptomiakkal. Nagy mennyiségben használtak illóolajokat azért, hogy előidézzék a jövendőmondók transzállapotát. [[w:III. Alexandrosz makedón király|Nagy Sándor]] indiai hadjárata során sok egzotikus gyógynövényt és fűszernövényt vitt haza, amit [[Aszklépiosz]] gyógyító szentélyeinek személyzete alkalmazott. A járványok ellen borókát és [[babér]]tbabért használtak, a vallási szertartásokon aromás növényekkel füstöltek. [[I. e. 146]]-ban [[Dioszkoridész]] mintegy 500 növényt ismertet ''De Materi Medica'' című művében.

A rómaiak szintén felhasználták az aromás növényeket és olajokat. [[Galénosz]] gyógyszerkönyve 473 növényi eredetű készítményt írt le. Nagyra becsült füvük volt a [[zsálya]], amiről azt hitték, minden betegséget gyógyít. A lakásokban kakukkfűvel füstöltek, aratás előtt a munkások kakukkfűteát ittak, hogy megvédjék magukat a kígyómarástól. A görögök és a rómaiak egyaránt szerették az [[erdei fenyő]]tfenyőt.

A [[Római Birodalom]]banBirodalomban mégis legfőképp a testápolásban terjedt el az illóolajok használata. [[Szolón]] athéni rendelete még megtiltotta a férfiaknak az illatos kenőcsök használatát. Még közmondás is született erről: „Non bene olet, qui bene semper ole”, azaz „Nincs annak jó szaga, aki mindig illatos”. A rómaiak a parfümök és illatos kenőcsök készítőit és kereskedőit azonban nagy becsben tartották, Capuában külön utcájuk is volt.

A [[népvándorláskor|népvándorlások]] idején az illatszerek eltűntek Európából, csak [[Bizánc]]banBizáncban éltek tovább. Az arab orvosok, főleg [[Avicenna]], azonban tovább kutatták az illóolajokat, míg végül felfedezték, hogyan lehet lepárlással előállítani aromás kivonatokat. Főleg virágillatú olajokat nyertek így, a legismertebb a [[rózsaolaj]] volt. A [[keresztes háborúk]]bólháborúkból a lovagok illóolajokat és fűszereket is hoztak magukkal, a szerzetesek a kolostorokban szintén foglalkoztak gyógynövény-termesztéssel és illóolaj-készítéssel. A legerősebb illatú növényeket tekintették a leghatékonyabbaknak.

Amerikából is érkeztek új gyógynövények és illóolajok. Az [[aztékok]] híresek voltak gyógynövényeken alapuló orvoslásukról, és Montezumának botanikus kertjei is voltak.

[[Bingeni Szent Hildegárd]] apátnő a középkor egyik leghíresebb orvosa volt. Könyveiben ír az [[édeskömény]]rőlédesköményről, a fahéjról, [[fehér bors]]rólborsról, [[szegfűbors]]rólszegfűborsról, [[fodormenta|fodormentáról]], fokhagymáról, [[Kapor (növényfaj)|kaporról]], a levenduláról, a [[petrezselyem]]rőlpetrezselyemről, a [[szerecsendió]]rólszerecsendióról és a zsályáról.

A templomokban alkalmazott füstölőknek több szerepük is volt: emelte az ünnepélyességet, ugyanakkor fertőtlenítő hatásuk révén megóvták az összegyűlt embereket attól, hogy átadják egymásnak betegségeiket. A [[pestis]]járványokpestisjárványok idején a védekezés fontos része volt a füstülés, amit a boróka fájának égetésével hajtottak végre. Az [[1630]]. évi toulouse-i pestisjárvány idején felfigyeltek négy tolvajra, akik bár sorra kirabolták a meghaltak házát, mégse kapták el a betegséget. Amikor elfogták és halálra ítélték őket, a titokért cserébe meghagyták életüket. Elmondták, hogy olyan [[borecet]]telborecettel dörzsölték be a testüket, amiben zsályát, kakukkfüvet, [[majoránna|majoránnát]], [[Levendula (növénynemzetség)|levendulát]], [[rozmaring]]otrozmaringot és más aromás növényt oldottak fel. Ezek a növények mind baktériumölő hatásúak, és a „négy tolvaj receptje” egészen a [[19. század]] végéig hivatalos szerként szerepelt a francia gyógyszerkönyvben.

A középkor után az orvosok és vándor gyógyszerészek eszköztárának fontos részei lettek a illóolajok. A 16. századtól a 18. század végéig csaknem egész Európát bejárták a felvidéki tótok ([[olejkár]]okolejkárok), akik olajkészítményeiket, főleg fenyőalapúakat, valamint többféle gyógynövényt árultak. Huszáregyenruhába öltöztek, és „magyar doktor”-nak nevezték magukat. [[1786]]-ban betiltották a tevékenységüket, részben azért, mert mérgező anyagokkal is házaltak, például [[arzén]]nelarzénnel vagy [[belladonna|belladonnával]].

A polgárság előretörésével újra a testápolás részévé lettek az illatok, egyre többet alkalmaztak illóolajokat. A 16. században már hóborttá vált a francia udvarban az illatosítás: a szökőkutak vizét, a bort, a vizet, a levélpapírt egyaránt illatosították. A [[puritánok]] azonban eltiltották a nőket az illatszerektől, azok „csábításra és rontásra buzdító tulajdonságaik” miatt. A 20. század kezdetéig a gyógyszerkönyvekben megtalálhatóak voltak még a régi, aromaalapú gyógyszerek is.

A [[századforduló|19-20. század fordulóján]] a francia orvosok különböző növények (például a [[fehér üröm]], az [[izsóp]], a [[csillagánizs]] és az [[édeskömény]]) illóolajait tartották felelősnek az [[alkoholizmus]] legsúlyosabb tüneteiért, és ezeket [[abszintizmus]] néven külön szindrómának tekintették.