„Heraldika/Axiomatikus heraldika” változatai közötti eltérés
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
172. sor:
Olyan új címertani diszciplínák jöttek létre, mint a ''[[címerkritika]]'' és a ''[[historizálás]]''. Ledebur az ''összehasonlító heraldika'' megalapítója és [[Hermann Grote]] az egyik úttörője, mely a korabeli technikai adottságokat, a [[címerjog]]i szabályokat kutatja, és vizsgálja a divatok és újítások hatását a heraldikára. A 19. század végén a csúcspontot [[Maximilian Gritzner]] működése jelentette. A 20. század kiemelkedő heraldikusai közé tartozott [[Donald Lindsey Galbreath]].
Az általános történettudományi metodológia másik irányzatának kialakulása, melyet általában tévesen szintén pozitivistának nyilvánítanak, Leopold von Ranke nevéhez kötődik, de ez inkább egyfajta historizmusnak tekinthető, <ref>Erős Vilmos: ''A XIX. Századi német historizmus''. Valóság, 2007/12. 3-5. l. </ref> és a történészi hivatás professzionalizálódását eredményezte. Ranke egyik fő újítása volt a szigorú forráskritika (az 1830-as évek elején) és, ehhez kapcsolódóan, a szemináriumi rendszer bevezetése az egyetemi történelem-oktatásba. A történetírás fő elve szerinte a „wie es eigentlich gewesen”, vagyis a történelmet úgy kell megírni, ahogyan valójában megtörtént. A történész számára csakis az a kijelentés igaz, amire hiteles forrás, bizonyíték van. A források értékeléséhez a történésznek el kell sajátítania a módszeres forráskritika elveit. A történelem csak így válhat önállóvá a filozófiától, vallástól, irodalomtól, de a természettudományoktól is.
Alapvető félreértésen alapul tehát az az elterjedt nézet, hogy Ranke idézett elve, melyet a történészi objektivitás megfogalmazásának tartanak, a pozitivizmushoz hasonlóan a történelemnek a természettudományokhoz való hasonlóságát állítja. Ranke módszerei, a forráskritika, forrásgyűjtés, forráspublikáció [faktológia] egyáltalán nem pozitivista alapú. Ranke pontosan a történelemnek a természettudományoktól való függetlenségét Hangoztatta. Ranke „azt mondja, hogy a történelemnek/történésznek (a természettudományokkal ellentétben) nem tértől és időtől független, általános, törvényszerű igazságot kell megfogalmaznia, amiből aztán a jövő is predikálható. Hiszen a történész tárgya nem mondjuk az állam, társadalom, kultúra stb. általános fogalma, hanem a konkrét, térben és időben körülhatárolt (görög, római, kínai, indiai, orosz, 12. századi) állam, társadalom, művészet, vallás, amelyeket semmiféle általános törvényből, szükségszerűségből, axiómából nem lehet levezetni… Megjegyzendő azután, hogy Ranke tézise tovább is megy mindennél, hiszen egyértelműen involválja az ellenkező következtetést is. Mégpedig azt, hogy a történelemben tértől és időtől független általánosítások, a törvénynek a megfogalmazása/keresése és így a történelem előrejelzése [tehát végső soron a természettudományos, matematikai módszerek kizárólagos alkalmazása] éppenhogy tudománytalansághoz, igazolhatatlan madár- és béljósláshoz vezetnek, hiszen mindent, amit a történelemből korábban megjósoltak – vö. Condorcet – sohasem következett be, csupán a történelemhez intézett óhaj maradt.”<ref>Erős Vilmos: ''A XIX. Századi német historizmus''. Valóság, 2007/12. 11- 12. l. </ref>
(A Felvilágosodás jellemzője az ész mindenhatóságába vetett korlátlan hit. Ideológusai az úgynevezett „természetes alakulatokat“ keresték a társadalomban. Úgy találták, hogy a kultúra alapvető tényezői, a vallás, az állam, stb. nem organikus, nem természetes alakulatok, hanem csak az emberek megállapodása révén léteznek, ezért önkényesen meg is változtathatók, illetőleg mással helyettesíthetők. A filozófusok úgy vélték, hogy a matematika tökéletesen bizonyos következtetéseket eredményez, hogy az egyszerű axiómákból kiindulva az egyik magától értetődő lépésből következik a másik, és ezzel a módszerrel általános érvényű törvényeket kaphatnak. Az a nézet vált általánossá, hogy az emberi természet ugyanúgy rendszerezhető, mint a természeti törvények, s hogy a világ az emberi értelem által minden részletében megismerhető. Condorcet (1743-1794) például feltételezte, hogy az emberi társadalomban minden az állandó törvények szerint megy végbe és egy olyan matematikai törvényszerűség felfedezésére törekedett, mely által kiszámíthatók a jövőbeli események és a társadalmi forradalmak. Dietrich Adam Heinrich von Bülow (1757-1807), porosz tábornok hitt a „háború geometriájában“, abban, hogy a hadművészet fejlődése oda vezet, hogy a háború kimenetele előre kiszámítható lesz, akárcsak egy geometriai feladvány.)
„Hozzátehető azután, hogy persze Ranke szerint sem elég a puszta forráskritika, a történelemben is vannak általánosságok, a szintézist, a történelmet egyben láttatni segítő tendenciák (de nem törvények), amit ő a századok vezető eszméiben talált meg.
(Hozzáfűzhető mindehhez még az is, hogy Ranke e nézetének volt egyenes következménye a szociológia elutasítása s a filológiai kritikai módszer előtérbe helyezése, hiszen kizárólag az utóbbi az egyes dolgok feltárásának – a ''wie es eigentlich gewesen''nek – az egyedüli instrumentuma. Mindez viszont újból aláhúzza, hogy felfogását nem lehet összekeverni a szociológiára és a természettudományokra esküvő pozitivizmussal.)”<ref>Erős Vilmos: ''A XIX. Századi német historizmus''. Valóság, 2007/12. 12. l. </ref> A kialakuló szociológiai irányzat (a pozitivizmus) analitikus jellegű, politika- és eseménytörténet-centrikus volt. Fő céljának (már Comte-nál) a társadalom működésének, fejlődősének modellezését, az ismétlődő, fogalmakban rögzíthető jelenségek keresését tekintette. Ezzel szemben a rankei hatalom- és eszmetörténeti irányzat hermeneutikus alapú volt.
A „wie es eigentlich gewesen” elvén alapult a szemináriumi rendszer bevezetése is. Előzményei megtalálhatók már a 16-18. században, pl. Gatterernél is, illetve a kései német felvilágosodásban, de elveit Ranke teljesítette be. Eszerint a történésznek járatosnak kell lennie a történeti segédtudományokban (diplomatika, heraldika, genealógia, paleográfia, epigráfia, archontológia, szfragisztika stb.), hogy meg tudja ítélni az eredeti források hitelét. Ennek módszerét a hallgatók egyetemi szemináriumok keretében sajátítják el.
Néhány országban ezen képzettség elsajátítására külön intézmények jöttek létre, mint a francia École des Cartes vagy az osztrák Institut für die Österreichische Geschichtsforschung és megjelentek az első szaklapok, így a heraldika és a genealógia területén is, melyek már csak eredeti forrásokon alapuló, jegyzetapparátussal ellátott (dokumentumokat is közlő, bibliográfiával és recenzióval rendelkező) tudományos cikkeket közöltek. Az önálló történelmi tanszékek létrehozása mellett az egyetemi történészképzésben kialakult a tudományos fokozatok, habilitációk rendszere. Megjelentek a történészképzés alapját szolgáló metodikai kézikönyvek, mint Ernst Bernheim műve, a ''Lehrbuch der historischen Methode'' és Johann Gustav Droysen ''Historik'' című könyve. Mindkettő közös elve a szociológiai (pozitivista) szempont elutasítása. Ehelyett a segédtudományok elsajátításán alapuló forráskritikát tekintették alapnak. A történelmi általánosítás alapja szerintük a nagy erkölcsi értékek keresése és az ezen alapuló megértés. Droysen szerint a történészi munka alapjainak lényege a ''„forschend zu verstenen''. Az előtag a metodikus forráskritika, azaz a segédtudományokban való jártasság, az elsődleges forrásokkal való bánni tudás elsajátítására utal. Az utótag pedig arra, hogy a magyarázatokkal, törvényekkel okokkal operáló természettudományokkal (s Comte szociológiájával) szemben a történelmet hermeneutikusan kell megközelíteni. A fő cél így a múltbeli cselekedetek, nagy egyéniségek és tetteik megértése – nem magyarázata – főként annak alapján, hogy mennyiben fejeznek ki, testesítenek meg valamiféle általános erkölcsi értéket.”<ref>Erős Vilmos: ''A XIX. Századi német historizmus''. Valóság, 2007/12. 5. l. </ref> (A heraldikában azonban ez az elv csak korlátozottan alkalmazható.)
===Az axiomatikus címerszemlélet===
| |||