Wittich Zsuzsanna:Az énekesnő

Az énekesnő

Ez is egy bakancsos túra volt, amiről most fogok mesélni.
Az énekesnő én voltam. Régi vágyam teljesült ez által.
A nagy családi nyaralás alkalmával történt, öten mentünk a Nagy Kalandra. Sziklás táj, vulkáni kúpok, színes kőzetek félelmetes meredeken, és változatos formációkban. Fényes kék ég, és a fekete, barna, vörös, fehér, a sárga, meg a kék nemes árnyalatai. Azt szokták rá mondani: lenyűgöző, de valójában nem lehet szavakkal kifejezni.

Az egyik helyen a sziklák egy színpadot alkottak. A természetes félkör alakú magaslatot, ami a színpad volt, sárga kőfal vette körül, pompás akusztikát kínálva. Valami vulkáni formáció lehetett. Hamar kitaláltuk, hogy énekelni fogunk. Föl-le járkáltunk, tanulmányozva az érdekes kőformákat, és keresve a legalkalmasabb helyet.

Közben arról tanakodtunk, mit énekeljünk.
Nem lehet akármit ilyen helyen. Mert ez egy különlegesen magasztos hely volt. Közel az éghez, 2000 méter magasságban, de még innen 1700 méterrel magasabbra tornyosul süvegével és nagy szoknyájával Teide császárnő. Ott áll szilárdan és kihívóan, „én vagyok ez a sziget, én vagyok minden” sugározza felénk. Meg lehet nézni fényképen is, de az nem olyan. Csak ott a helyszínen lehet megérezni azt a fenséges hatalmat, amit ezek a megdöbbentő méretek sugároznak, és azt a tiszteletet, sőt alázatot, amit kiváltanak az emberből.

Tehát, hogy mit énekeljünk.
Felmerültek magyar népdalok, de elvetettük, mondván, nem passzolnak a környezetbe. Történelmi jellegűek megint csak nem. Egyikünk templomi énekeket javasolt, másikunknak nem tetszett a műfaj. Már-már le is mondtunk az éneklésről, helyette magunk is szinte kővé váltunk a csodálattól, és csak néztünk elbűvölve föl és le, közelre és messzire.

Micsoda gyönyörű alkotás a Föld… gondoltam, … What a Wonderful…World! És így beugrott a megfelelő dal. Louis Armstrong dala, mindenki ismeri. Pont ez az, ami elég magasztos, elég nemzetközi, és elég ökumenikus mindnyájunknak.

Vagy három évvel azelőtt fordítottam le magamnak angolból, a nyelvtanulást összekötve a bennem doboló versfaragó hajlammal. Nekem nagyon is tetszett a saját fordításom, sokszor karaokéztam otthon világhíres énekesekkel. Így szólt:

Csodálatos föld

Wittich Zsuzsanna

Csodálatos föld

Rózsák bíborát nézem veled,
Szirmukat bontják nekem, és neked,
S azt mondom magamnak:
De gyönyörű a Föld!

Kéklő ég, zöld fák, a felhő fehér,
Áldott fény nappal és szent fekete éj.
S azt mondom magamnak:
De gyönyörű a Föld!

A szivárvány színeit az égen láthatom,
És arcokon, ha velem szemben jönnek az úton,
Kezet ráz sok barát, nézem víg kedvüket,
S hallom, ahogy mondják, szeretlek…

Gyermek sír, felnő, nézem, egyre szebb,
S bölcsebb, mint én valaha is leszek,
S azt mondom magamnak
De gyönyörű a Föld,

Igen, én azt mondom,
Csodálatos a Föld!

200..

* ^* *

Csakhogy, ezt a szöveget a többiek nem ismerték.
- Egyedül is eléneklem, - mondtam. Nagy bátorság volt, de meggyőztem magam, tudtam, hogy ha tényleg kieresztem a hangom, akkor eltalálom a dallamot. Nagy vágyat éreztem, hogy itt, ezen a helyen elénekeljem. Házastársai, testvérei, sógorai voltunk egymásnak. Voltak máskor is családi éneklések, ismertük egymás hangi adottságait, gondoltam, nem kell szégyenlősködnöm.
Az első próbálkozás mégis kicsit félénkre sikerült.

Annak idején a gimnáziumban annyira akartam énekkaros lenni, de nem vettek be. Aztán, egy szép napon valahogy beválasztottak az áhított művész-társaságba, de nem sokáig örülhettem a kitüntetésnek. A kórusvezető tanár egyszer csak kifülelte, hogy hamisan éneklek, és hazaküldött a próbáról. Régen volt mindez, elhessegettem a rossz gondolatokat. Leküzdöttem magamban a félénkséget. Neki kezdtem másodszor is.

És akkor igazán rám szállt a szent érzés.
Úgy énekeltem, mint akinek a lelke tele van a szépség ajándékával, ami olyan sok, hogy nem maradhat bent, kicsordul. Túlcsordul, kifolyik az ének által. Már majdnem végig értem, mikor zokogni kezdtem. Nagy nehezen elénekeltem a befejezést is azért, és csak aztán tört ki belőlem igazán. Örömömben sírtam, és a nagy... nem is tudom mitől. Olyasmi, hogy én, itt, ezen az Isten alkotta színpadon, ezt a dalt, amit itt annyira szívből lehetett énekelni, bele, ebbe a vibráló levegőbe..., és nekik...

Nem lehetett kibírni zokogás nélkül.
Megvártuk csendben, amíg elmúlik, aztán gyalogoltunk tovább a forró ragyogásban.
Tetszésnyilvánításnak nem volt helye, mivel ez egy templomi koncert volt.

***