Wittich Zsuzsanna írásai/Anya, én honnan lettem?

Anya, én honnan lettem?

Anya, én honnan lettem?

(Bernadett és Gyöngykaláris)

Bernadett a fővárosban lakott egy másfél szobás panellakásban a nyolcadik emeleten. Hat éve vette a lakást, pár héttel a kislány születése előtt. A kislánynak a Klára nevet adta, és Klárikának vagy Gyöngykalárisnak becézte. Nagyon szerette. Csak az övé volt egyedül. Jól elfértek ketten a pici lakásban.

Bernadett betegápoló volt, rendesen keresett, és a kislányt minden szükséges dologgal ellátta.
Most éppen a könyvesboltokat járta, mert valami nagyon jó könyvet akart, vagy többet is, ami segíthet megoldani a nagy kérdést. Előbb utóbb Gyöngykaláris megkérdezi, hogy honnan lett ő, és ő persze zavarba jön majd, pedig nem kellene. Inkább majd nagyon szakszerűen fog válaszolni.

Megvett két könyvet is a témában, ám a kislány kérdésére mégsem volt felkészülve:
- Anya? Nálunk miért nincs bácsi?
- Miféle bácsi, Gyöngykaláris szépségem?
- Más lakásokban bácsi is lakik. Mi is hívhatnánk egyet?
Na, most mit válaszoljon? Ő nem akart bácsit egyáltalán. A szülei házassága nem a legjobb példa volt számára az élethez. Veszekedés, de még verekedés is, durvaság, alkohol. Testvérével gyakran lapultak reszketve a paplan alatt, mikor a szülők hajnali civakodását hallgatták. Bernadett el is határozta, hogy nem fog férjhez menni. Minek? Egészségügyi szakközépiskolába járt. Kiváló tanuló volt, azt forgatta a fejében, hogy orvosi egyetemre megy majd. De aztán másképp lett minden.
- Nézd csak Klárikám, Gyöngyöm, ez egy igen kicsi lakás. Itt pont kettőnknek van hely. Én csak egy ekkora lakást tudtam venni. Majd talán egyszer…
- Anya? Én hol voltam azelőtt?
- Akkor születtél, mikor már megvolt ez a lakás. Ide jöttünk a kórházból, mikor hazahoztalak.
- A kórházban adják a kisbabát?
- Nem adják, hanem az anyukák hasában nőnek a babák. – Ehhez már kell a hozzáértés, hogy erről beszéljünk, de a szeretetnek is ott kell lenni. - Te itt lettél, az én hasamban, drága kis Gyöngykaláris Klárikám. Gyere csak, hadd ölelgesselek magamhoz. Nagyon megnőttél. Most már nem férnél el. – Na, nézd csak mit vettem neked? Bernadett előhozta a szép új képeskönyveket, és megmutatta Klárának, milyenek a fiúk. De Klárikának nem volt nagy újság. Látott ő már ilyet az óvodában.
- Csabának is ilyen van – mutatott a rajzon a kisfiú fütyijére.
- Igen??- lepődött meg Anya.
- Igen. Láttam, hogy a fiúk ezzel pisilnek.
Na, akkor eddig megvagyunk, gondolta Bernadett, és cirógatta tovább az ölében a kislányt.
Klárika boldog volt anyukája ölében, mosolyogva tűrte az ölelgetést, puszilgatást. Aztán kérdezgetni kezdett tovább.
- A gyerekek valami magokból kelnek ki, mint a fák az erdőben?
- Hasonlít ahhoz, de azért nem egészen úgy...
Na, éppen jó – gondolta Bernadett – hogy megvettem azokat a könyveket, meg bele is olvasgattam. De majd én még annál a könyvnél is jobban elmagyarázom. Csak tudnám hogy kezdjem.
Bizony neki elég szűkszavúan és drasztikusan mondta el az anyukája annak idején, hogy a férfiak bedugják a fütyit, nem is fütyit mondott, hanem hímvesszőt, a nők hasa alján levő lyukba, aminek az a neve, hogy hüvely, és attól lesz a baba. Jaj, de rossz volt! Egészen megijedt, és elment a kedve még saját magától is. Hogy ő így lett?! Csak egy bedugás, és úgy lesz a gyerek? Az nem lehet.
Bernadett valahogy szebben gondolta elmondani. Csak ami jön, őszintén, kicsit zavarban volt, de megnyugtatta magát.
- Úgy van ez, tudod, - letette az öléből a kislányt, és hozott egy virágcserepet a konyhaablakból, amibe babot vetettek pár napja, - ahogy ebbe a cserépbe vetettük a babot.
- És hogy van tovább, Anya?
- A virágcserép, az anyuka. Jön az apuka, és vet bele egy magot.
- Babot?
- Nem, nem. Hanem tudod mit? Egy emberke magot! Egészen pontosan megmutatom, hogy van ez.
Bernadett egy evőkanállal kiásta a földből a magot.
- Na nézd. Mondjuk, hogy ez az emberkemag - és szétszedte két félre. Egyik részén már ott volt a kis csíra. - Az egyik fele, mondjuk, ez, az anyuka hasában van. – azt beletette a cserépbe, egy kis gödörbe, a földbe. – A másik fele az apuka hasában van. És a kettőnek össze kell találkozni. - Beletette azt is, összeillesztette a két fél magot, betakarta földdel – és így kell neki az anyuka hasában lenni. És majd kikél egy kisbaba.
- És az emberke magot a boltban veszik?
- Nem, hanem a mag egyik fele, az apukák hasában nő, a másik fele az anyukák hasában.
- Nekem is van apukám?
- Várj csak kislányom – húzta az időt Bernadett – közben megvetjük az ágyikódat, és tudod a fürdés meg a fogmosás, gyere csak szépen. Aztán már az esti mese ideje jött, De most nem kapcsolták be a TV-t, hanem Anya mesélt.
- Én is ilyen kicsi lány voltam ám, mint te vagy! – Gyöngykaláris erre a szájába kapta a hüvelykujját, a másik kezével meg a haját tekergette a feje búbján, és ez az intenzív figyelem kifejeződése volt.
- Mondd tovább! – sürgette Anyát, csak egyetlen pillanatra kikapva ujjacskáját a szájából.
- Aztán megnőttem, és nagylány lettem! – nevetett Anya. - Tanultam az iskolában, többet, meg még többet. Aztán egyszercsak gondoltam, hogy kellene nekem egy kisbaba. Először is munkahelyet kellett keresnem, hogy legyen pénzem, amiből lakást veszek, meg babaágyat, hogy legyen hová tennem az én kis gyöngyömet, aki majd lesz nekem.
- És szereztél egy apukát?
- Úgy valahogy. Ott, ahol dolgoztam, megismertem egy nagyon kedves férfit, és szerelmes lettem bele. Jártam vele táncolni, meg kirándulni, és segített a munkában is. Egyszer aztán azt mondta, aludjak nála.
- És ott aludtál?
- Igen, elmentem hozzá, és vele aludtam, mert szerettem. És mikor lefeküdtünk, levettük a ruhánkat, és összeölelkeztünk. - Bernadett tartott egy kis szünetet, mosolygott a szép emlékek gondolatától.
Csillagszemű kislánya izgalommal várta a folytatást.
- És, ahogy összeölelkeztünk - a pici hangulatlámpát kapcsolta be, a nagy égőt a plafonon eloltotta. Így nagyon barátságos volt a szoba. – és ahogy összeölelkeztünk, összeért a testünk, és a férfi fütyije nagyon megnőtt, belemélyült az én hasamba itt a punciba, a lyukba, és így voltunk sokáig. Nagyon jó volt. Teljesen egyek lettünk ketten. – A hangulatvilágításnál nem nagyon lehetett látni, milyen piros lett Anya arca, csak a szeme csillogása árulta el, hogy felejthetetlen volt az az este.
- És? - kérdezte a kislány, csak úgy a hüvelykujjacska mellett kiszűrve a hangot a szájából.
- És átment az a fél emberkemag a férfiból az én hasamba, és összeilleszkedett azzal a féllel, amelyik az én hasamban nőtt. Így lett elvetve a mag. És kikelt belőle egy szép virág, íme, te vagy az! – fejezte be Anya boldogan a történetet.
- Én lettem az? - Klára most már kinyújtotta mindkét karját, és magához húzta az ő drága anyukáját. - Mondd el még egyszer! – kérte.
- Majd holnap elmondom megint. De most aludnunk kell. Tudod, már én is álmos vagyok.
- Anya, ha idehívnánk azt a férfit, akkor nálunk is lenne bácsi?
- Sajnos, tudod, ő már másutt lakik, és én nem tudom, hogy hol.
- Majd megkeressük egyszer?
Most megint mit mondjon. Hitegesse a kislányát? Vagy elszomorítsa? Ha el is alszik most, holnap újra előjön a kérdéssel. Bernadett nem vágyott rá, hogy bárkivel is megossza az életét. És a lakást sem. Gyöngykalárist meg végképp nem.
- Majd meglátjuk, - takargatta be kedvesen. Mikor kióvatoskodott a szobából hallotta az intenzív cuppogást a paplan alól. Gyöngykaláris nem aludt, hanem az ujját szopta hevesen.
Egyszercsak megszólalt.
- Szomjas vagyok, Anya.
Bernadett ismerte ezt a könyörgést. Annyit jelentett, maradj velem, törődj velem, ne hagyj egyedül. Adott neki egy kis vizet, aztán felvette Gyöngykalárist az ölébe, és a saját ágyába vitte.
- Gyere csak, Klárikám. Itt jobban elférünk.
- Anya!
- Mi a baj, Gyöngykaláris?
- És nem fájt az neked?
- Mikor belement a fütyije a puncimba? Hát, - Bernadett leült az ágy szélére, átölelte megint a leányát. – Fájt kicsit, de még inkább nagyon jó volt. Úgy, hogy nem fájt mégse.
- Hogy lehet az, hogy jó volt?
- Nézd csak, megsimogatom, az arcocskádat, meg a hajadat, ez jó neked, nem igaz?
Gyöngykaláris megint a szájába dugta a hüvelykujját, mosolygott, és buzgón bólogatott.
- Na látod, megsimogathatom a karodat, vagy bármit, de a puncit csak annak szabad, aki szerelmes beléd. És olyankor a punci nagyon akarja, hogy a fütyi belemenjen.
- És ha a kisfiúk megnőnek, akkor a fütyijük is megnő?
- Hát persze. És ha ott van a lány, akivel szerelmesen akarnak ölelkezni, akkor a fütyi különösen nagyra megnő.
- Én félek, Anya, hogy ha nekem azt kell csinálni, akkor lehet, hogy nem fogom engedni.
- Gyöngykaláris, drága kislány, ne félj semmitől. Minden elrendeződik addigra. Amikor majd felnőttél, akkor minden egészen természetes lesz. És ha valami mégis gondot okoz, majd tőlem megkérdezed.
- Az anyukák is ott lehetnek olyankor?
- Nem, nem. Azt csak kettesben lehet. De előtte, vagy utána majd megkérdezed.
- Jó, Anya. Akkor most ne is gondolkodjunk többet, hanem aludjunk.

A kislány megnyugodva aludt már, amikor Bernadett visszajött a szobába. . Szerezzen mégis valami apukát? – tűnődött, mint akárhányszor az esti órákban, mikor úgy érezte, jó lenne azért mégis valaki…
Ő volt a nagyobbik lány a családban. A húga 6 évvel volt fiatalabb. Emlékezett rá, hogyan volt, mikor hazahozták a szülei. Azelőtt ő volt a család szemefénye. És akkor egyszerre mindenki a bébi körül kezdett ugrálni. Apja, anyja, nagyszülei. Aztán mindenféle rokonok és ismerősök jöttek, és csodálták a húgát, mintha sose láttak volna még újszülöttet. Bernadett meg durcás lett, és szomorú. Egyszer el is szökött otthonról, akkor aztán keresték. Az apja rettenetesen megverte büntetésül. Ezt nem felejti el.

És újra eldöntötte, hogy az ő kislányának nem kell apuka.
Külföldön dolgozott akkoriban, ott ismerte meg azt a férfit. Tényleg szerelmes volt bele. Persze nős volt, habár azt mondta, elvált, de Bernadett nem volt biztos benne, hogy igaz. Közel járhatott már az ötvenhez is. Egy közeli városban lakott. A néninek volt az unokaöccse, akit ápolt. Frau Schlosser 93 éves volt, és magatehetetlen. Milyen szerencséje volt Bernadettel! Akkoriban az unokaöccse ugyancsak gyakran látogatta! - Bernadett elmosolyodott magában, ahogy erre gondolt.

Az igazat megmondva, volt ő már szerelmes itthon is egyszer. Akkor még fiatal volt alig töltötte be a húszat. Nem is akart komoly kapcsolatot, de a fiú erősködött. És… hát… ő is elvesztette a fejét, meg a szüzességét is akkor. Gumit kellett húzni a hímvesszőre. Bernadett utálta ezt, de persze, tudta, hogy nem lehet másképp. Akkor nagy balhé lett volna a szülőkkel, ha teherbe esik, se végzettsége, se lakása nem volt még… Meg aztán az AIDS - től is félt. És kis bamba volt ő még akkor. Szófogadó kislánynak nevelték, mindent úgy tett, ahogy a fiú mondta neki.
Anyjának persze nem mesélt róla. Valahogy nem volt köztük meghitt viszony. Nem. Talán akkor romlott el minden, mikor a kistesó született.

Nem tudott elaludni.
Sajnálta, hogy így van. Megszokta, hogy őt senki sem szereti. Mikor az első fiúja otthagyta, nem is csodálkozott. Azon sem, hogy sokáig nem volt senkije azután. Bezzeg volt Szilviának! Alig tudta lehessegetni magáról őket! Tanulni sem tudott emiatt. Mindig szerelmes volt. Mindig egy új szerelem! És aztán hamar férjhez ment. Szép menyasszonyi ruha, esküvő, lakodalom sok-sok vendéggel. És nem telt el 9 hónap az esküvőtől a kisbaba születéséig. De ez nem számít ma már.

Mostanában már nem voltak haragban. Bernadett sokat segített Szilvia első kisbabája körül, annakidején. Petinek hívták, persze, mert az apukája Péter. Akkor már az ő Klárikája egy éves volt. Bernadett mehetett volna lakni a nagymamájához a faluba, hiszen a nagymama egyedül élt a sokszobás házban - de nem akart. Neki itt volt állása a fővárosban. Jó állása volt. Nem hiába volt szorgalmas a középiskolában, és a főiskolát is kiváló eredménnyel végezte. Elérte, amit akart. Saját lakásában lakott.
Külföldön dolgozott sokáig. Ott is megállta a helyét. A munkáját megfizették.
De nemcsak ez volt olyan jó abban a külföldi munkában, hanem az, hogy frau Schlosser szerette őt. Ez szívmelengető érzés volt. Sajnálta is nagyon a nénit, mikor meghalt végül. Úgy zokogott Bernadett a temetésen, mintha a gyereke vagy unokája lett volna. Persze, nemcsak frau Schlossert siratta. Tudta, hogy ezzel vége a kalandnak is.

Nehéz volt az elválás, de nem akart sem férfit, sem házasságot. Akkor már tudta, hogy megfogant a kisbaba, és hogy a pénze elég lesz a lakásra. Ezt akarta, semmi mást.
Gyöngykaláris már édes álomba merült, Bernadett visszavitte a kiságyba, aztán lefeküdt ő is.
Egyedül.

Gyöngykaláris szerette az óvodát. Ilyenkor tavasszal sok virág nyílt az udvaron, és volt két mandulafa, azok is gyönyörűek voltak. Ám egy napon Anya arca nagyon szomorú volt, amikor jött érte. Gyöngykaláris rögtön észrevette, mikor belépett a kapun. Ő már nagylány. Mindent tud Anyáról, és észreveszi, ha baj van.
- Gyere Klárikám, siessünk haza. – Meg se meri kérdezni, mi a baj. Majd úgyis megtudja otthon. Anya mindent elmond neki. Lám még azt is elmondta, hogyan is lett ő. Azóta is forgatta a fejében, vajon milyen lehet az ő apukája.

Ma viszont nem arról volt szó, hanem arról, hogy Anyát kitették a munkahelyéről.
- Hogy lehet az, Anya?
- Bizony, nem is csak engem, hanem másokat is. Négy ápolónőt.
- Anya, ha nem kell menned a dolgozóba, akkor egész nap együtt lehetünk, igaz?
- Jó, de miből éljünk? Nem kapok fizetést.
- Nem kapsz pénzt? Nem tudunk miből ennivalót venni?
- Hajaj, még hogy ennivalót! Itt a villanyszámla, meg a gáz!
Anya megmutatta a villanyórát, a gázórát, aztán elmagyarázta a munkanélküli segélyt. Mikor vásároltak, Anya mindenről elmagyarázta, mennyibe kerül, szükséges-e megvenni. Délután felhívták Dédit, kimehetnének-e hozzá.
Dédit nagyon szerették, Klárika is, Anya is. És nagyon jó volt ott a faluban lenni. Dédi egyedül lakott, és örült volna, ha valamelyik unokája vele lenne. Bernadett értett az idősekhez, gondolta, esetleg egy idegen nénit is felvállal ott, a faluban és lenne jövedelem. A kertben is termelhetnek gyümölcsöt, zöldséget. Klárika meg ott szaladgálna a jó levegőn. Villamossal kellett menni, aztán busszal, és még egy másik busszal.
Dédi nagyon örült nekik, ölelgette őket, és azt mondta, az idősek otthonában lesz munka, vagy ha nem akkor egy családnál. Vannak itt gazdag családok.
Megnézték a tyúkocskákat, meg a kertet. Kiscsirkék is voltak, Klárika olyan boldog volt, hogy láthatja őket. Másnap Anya az idősek otthonába ment, Klárát pedig Dédi elvitte egy nagyobb házba, ahol teheneket is tartottak. Az volt aztán a nagy látnivaló! A kis bocik! Mikor Anya visszajött, felkapta Gyöngykalárist és forgott vele körben, mert olyan boldog volt. Lesz munka, elsején kezdhet!
Nagyon szerette körbe forgatni a lányát. Ez olyan apukás mozdulat. Klárika is szerette, mert látta, hogy más gyerekekkel így tesz az apukájuk.
- Itt lakhatnánk Dédivel! Mit szólsz hozzá Klárikám. Szeptembertől iskolás leszel.
- Itt is van iskola?
- Van bizony, el is megyünk megnézni, milyen.

Pénteken kijött Szilvia a családjával, és kihozták a szülőket is. Bernadett finom ebédet főzött, zöldbalevest és szilvalekváros derelyét dióval meghintve. Eleinte kicsit feszült volt a hangulat, de ebéd közben már kedvesen beszélgettek. Péter a TV-t nézte. Gyöngykaláris hamar összebarátkozott Petikével, és nem győzött csodálkozni Ágicán, a pici babán.
- Anya! Képzeld, a tehenek is úgy szoptatják a kis bocit, mint Szilvia a kisbabát!
- Tényleg? Ne zavard Szilviát, Gyöngykaláris, amikor Ágicát szoptatja. Tudod, esetleg a kisbaba megijed.
- De Szilvia nem bánja, ha ott vagyok.
- Jó, de ha ott vagy olyankor, legyél csendben.
- Anya, és én hogyan kerültem ki a hasadból?
- Ugyanott jön ki a kisbaba, ahol az emberkemag bement. A kórházban ott vannak az orvosok, segítenek, és a kisbaba egyszercsak kibújik! És nekifog sírni! Innen tudja az anyuka, hogy megszületett a baba!
Gyöngykaláris csodálkozott.>
- Hogy fértem ki?
- Láthatod, hogy egy kis újszülött baba nagyon kicsi.
- És én mekkora voltam?
- Nagyon picike. Icipici. Pont akkora, mint Ágica most.

Milyen jó lett minden hirtelen!
- Anya, itt sok hely van, igaz?
- Sok hely? Hát van hely bőven, meg Dédi is örül, hogy itt vagyunk, nincs egyedül.
- De ide jöhetne egy bácsi is nem?
- Jaj, kicsi lány, hát ennyire szeretnéd?
- Anya, lehet, hogy megint szerelmes lennél egy kedves, és szép férfibe és csinálnátok egy kistestvért?
- Kistestvért?! De hiszen ha lenne kistestvéred, nekem mindig a pici babával kellene foglalkoznom!
- Hát persze Anya! Ahogy velem is foglalkoztál.
- De nem maradna időm, hogy veled legyek!
- És én nem segíthetnék, Anya?
- Gondold el, mindenki a kicsiért rajongana, és téged észre sem vennének!
- Anya! Hogy mondhatsz ilyet! Mindenki szeret engem is, téged is, és a kisbabát is mindenki szeretné! Petit is mindenki szereti!
- Gyöngykaláris! Milyen okos vagy! Majd beszélgetünk még erről! Lehet, hogy igazad van!
Megint felkapta a hónaljánál fogva, és forgatta maga körül. Odahaza a kis lakásban ezt nem lehetett, a játszótéren meg valahogy nem volt szokás.
- Már olyan nehéz vagy! Ha ez így megy tovább, nem fogom bírni, hogy így forgassalak!

Nemsokára Péter azt mondta a feleségének:
- Készüljetek, Szilvia, megyünk.
- Maradjunk még egy kicsit Péter, olyan jó itt a gyerekeknek… - kérte Szilvia.
- Azt mondtam, megyünk - szólt Péter szigorúan.
A család összeszedelőzködött, perceken belül mind elmentek.
- Péter bácsi olyan morcos, úgy-e Anya?
- Mind ilyenek a bácsik. Parancsolgatnak a feleségüknek, meg az egész családnak. – mondta Anya rosszkedvűen.
Aznap este már Gyöngykalárisnak sem volt jó kedve. Vajon az ő Apukája is ilyen?
Reggel kakaskukorékolásra ébredtek.
- Mint a meséskönyvekben! Anya, lakjunk itt! – Gyöngykaláris kiugrott az ágyból, és szaladt az udvarra. Napsütés fogadta, és a madarak csivitelése.
Anya is kiment.
- Egyszer az apukámat is elhívhatnánk ide. Csak egy napra!
Klárika hangja könyörgő volt, de Bernadett nem felelt.
- Nem gondolod Anya, hogy az apukám szeretne látni engem?
- Nem is tudja, hogy létezel, Klárikám.
- Nem is tudja? Az hogy lehet?
- Nem mondtam meg neki…Lehet, hogy ő is morcos lenne, ha megtudná…
- De hát ő nem tudta, hogy ha átmegy a testedbe az az emberkemag, akkor lesz egy emberke?
- Tudod, ha valaki nem akarja, hogy gyereke legyen, megteheti, hogy mikor érzi, hogy a magocska elindul, akkor gyorsan kihúzza a fütyit, és akkor a magocska nem tud bemenni. És ő így tett mindig. De egyszer véletlenül nem volt elég gyors. Bement mégis a magocska, de az apukád nem tudta ezt. És most persze nem tudja, hogy van neki egy ilyen gyönyörű kicsi lánya.
- De ha ő nem akarta, hogy gyereke legyen, akkor minek dugta oda a fütyit?
- Szerelemből. Mert ez a szerelmi ölelés. A szerelmesek mindig ezt akarják. Összeölelkezni, és összedugni a fütyit a puncival. Ez egy ellenállhatatlan vágyakozó érzés.
Maga is elcsodálkozott, milyen könnyen és gyorsan elmondta. Nemrégen még milyen zavarban volt, és mit össze bénázott azzal a virágcseréppel! Nem baj. Fő, hogy a nehezét elmondta. Majd még beszélgetnek az egyéb részletekről bármikor.
A kislány nem értette az ellenállhatatlant, sem a vágyakozó érzés szavakat, de azért próbálta még a lehetőséget visszahozni.
- Ha akkor szerelmes volt, akkor lehet, hogy még most is, nem, Anya?
- Nem tudom, Klárikám. Nem találkoztunk azóta.
- És ha megkeresnénk titokban, és megismernénk?
- Titokban???
- És ha látnánk, hogy még most is szerelmes, akkor megmondanánk, hogy én vagyok az ő gyereke….
- Tudod mit? Gyöngykaláris! Egy pár év múlva, ha majd nagy leszel, és még mindig ezt szeretnéd, akkor megkeressük!
Bernadett felkapta Gyöngykalárist, hogy körbe forgassa, de a kislány kiszabadította magát.
- Anya ne, már nagy lettem!