Wittich Zsuzsanna írásai/Anyaság és környéke

Anyaság és környéke

Anyaság és környéke

Wittich Zsuzsanna

Szülinapi töprengő

   
Megérkeztem!
Hatvanhét évvel ezelőtt
Bombázások közepette
Landoltam
Egy boldog anyaméhben.
A test akkor már ott volt
Szinte készen.
Megkapaszkodtam benne jól,
És vele együtt
Augusztus havában,
Oroszlán jegyben,
A kijelölt órában
Napvilágra jöttem.


Aranyos kis test volt,
És nagyszerű szülők.
Vajon én döntöttem így,
Hogy éppen ők
Legyenek?
Vagy ők választottak engem?
Valaki szervezte?
Vagy én akartam ezt, hogy
Pont akkor, pont ide?


Második gyermek voltam a családban,
És mint ilyen, lázadó, makacs
Önfejű kölyök.
Mama, én erről nem tehetek!
Oroszlán lettem magas
Rácsok mögött.
Röpke lepke leszek inkább
Vagy bájos szivárvány
Ha megint jövök.


Egy hatvan évvel ezelőtti képről
Masnis – copfos kislány
Mosolya sugárzik rám.
Jé?? Ez is én voltam?
Mi az, hogy voltam?
Nem voltam, vagyok!
Hiszen az idő nem létezik,
S a lélek bennem most is ugyanaz!
Csak a szalagok
Szálltak el a széllel hajamból,
De az agyamból
Nem fogyott ki a hetvenhét magyar népmese,
Sem a mosoly a szívemből
I am a seven year old girl.
Belenézek a tükörbe, és ki néz rám?
Az a hétéves kislány.


Csak az oroszlán
Nem lázong már
Nem is bánt senkit! Nem ám!
Kiküzdötte magát a rácsok mögül.
Megtapasztalta, amit kellett neki.
Most itt ül a lábamnál,
Mancsát az ölembe teszi,
Rám néz, és azt kérdezi:
Mit parancsolsz kisgazdám?

2011. Felsőzsolca. [[w:|]]

* ^* *

* * *

Jelenet a Piacon

Volt a városban egy kis piac. Mindenféle gyümölcsöt, zöldségeket lehetett kapni, de kézműipari termékeket használt és új ruhákat, kidobott lim-lomokat, könyveket is. Az indián furulyás szép dallamokat játszott, másvalaki faragott békákat brekegtetett, megint másutt a műanyag kanárik csicseregtek felváltva vagy egyszerre.
Szóval kicsi, de nagyon izgalmas piac volt. Az embernek mindig volt esélye valami kincsre rábukkanni.
Ahol épp álltam, az árus csupa gyerekjátékokat kínált, plüss állatkákat, és egyebeket, amiket régi tulajdonosaik meguntak, vagy felnövekedvén kiselejteztek a gyerekszobából.
Egy fiatal anyuka jött egy kislánykával. A gyerek göndör haja két varkocsba kötve, fekete szeme ide-oda táncol a látnivalók után. Bal keze anyukáéban, jobb kezével a plüssjátékok között válogat. Kedvező volt az ár, az anyuka biztatta a kislányt: válassz magadnak, megveszem, amelyiket csak akarod. A kislány fanyalogva keresgélt a nagy hullámpapír dobozban a színes kutyák, mackók, kenguruk között, de semmi kedvére valót nem talált. Anyukája tovább biztatta, a gyerek pedig addig-addig kotorászott, míg valamiben megakadt a keze.
Rátalált a kincsre.
A kincs nem plüssből volt, hanem valami gumi-szerű műanyagból, és nem is állatka volt, hanem egy baba. Előbb csak a feje látszott, sötét bőrszínű, barna hajú kislányt formázott, aztán mikor a kincstaláló előrángatta a többi játék közül, akkor tűnt elő, hogy ruhája is volt. De olyan koszos volt az egész baba, mint valami rossz csavargó gyerek. A kislány úgy ölelte magához, mint anya a megtalált gyermekét, és diadalmas mosollyal anyukájára ragyogtatva szemét így szólt: Ezt kérem.
Megható volt, elbűvölve néztem.
Anyuka boldogan kifizette a csekély árat, a kislány táncikált örömében, ahogy magához szorította a mocskos játékot. Indultak tovább. A kislány bal keze anyukáéban, jobb keze ős-eredeti anyai mozdulattal a babát öleli.

Emberek!

Tartsátok szívetekben

az anyák tiszteletét,

mert ők akarva akaratlanul

az Isteni Anya szeretetét

tükrözik

minden teremtett

Lélek felé

Dr. Géza Timcsák

Ezt a kis versikét, amit ide illesztettem, nem én írtam, hanem unokatesóm, Géza. Egyszer megküldtem neki az egyik versemet, és mintegy kiegészítésül a végéhez írta, ajándékul nekem. De szerintem pont ehhez a jelenethez passzol, ezért itt önállósítottam.

Összejön a Család

Anyukámnak van szülinapja, nagy ünnep, mire mi megérkezünk, már ott szoronganak a torták és sütemények körül a lányok, vők, unokák és a dédunokák is! A férjem nyújtja a virágot, én verset hoztam, -mondom. Erre felfigyelnek, - köszönet Mindnyájuknak, mert szeretik a verseimet, - biztatnak, hogy olvassam fel. Harapni lehetne a csendet. Ünnepélyesen kihajtogatom a papírt és olvasom. "Köszöntsük szívünkben Nagymamánkat" -Hát, most te az unokája vagy? - szakítanak félbe. – Vagy az unokák nevében írtad? – Lecsitítom őket, kezdem újra.

Köszöntsük szívünkben Nagymamánkat.

Aki szülte nekünk az Anyánkat,

Aki akkor kisbaba volt,

Tente-tente

Isten sokáig éltesse!

Tapsolnak, de kicsit zavarodottan. Hogy is van akkor ez? Ja igen! Anyánk születését Nagymamánknak köszönhetjük. Világos. Övé az ünneplés. Ő ringatta a kisbabát, aki az Anyukánk most. Hát ennyit sem tudtok? Akkor meg mit csodálkoztok? Akkor most kinek szól az "Isten Éltessen!"?
Mindnyájunknak, természetesen, mert az Anyukánk meg minket szült, mi meg….
Na ez már magas. Itt a szép virág, meg a nagy ölelések.
Az Élet célja az Élet.

Honnan Jönnek a Kisbabák?

Most nem az, hogy hogyan lesznek, azt megírtam a Királyfi és a Szerelmes eggyéválásban, hanem ...

Karina azt mesélte, hogy a szülei már válófélben voltak, illetve a válóper napján összejöttek egyikük lakásában, hogy a tárgyalásra induljanak. Több óra volt még a tárgyalás kezdetéig, és mert beszélgetni már nem tudtak, gondolták, elmennek valahová kirándulni. Csakhogy nagy eső kerekedett, így aztán otthon maradtak, és mintegy unalmukban… egyszer csak az ágyon találták magukat...
- és így lettem én. Tehát felesleges gyerek voltam, a szülők ide-oda dobáltak, miután valóban elváltak. Nem is lett volna szabad megszületnem. Ezt egész életemben éreztem.
– Nem gondolod, hogy az angyalok intézték úgy, hogy essen az eső?
Húú, ez aztán veszélyes megjegyzés. Mert úgy-e vannak-e angyalok, vagy nincsenek?
- A gyereket meg mi is csak ugyanúgy csináljuk, mint a kutyák!
Még jó hogy nem tehenet mondott, rossz rágondolni a mesterséges megtermékenyítésre.
- De tényleg azt hiszed, hogy ennyi? És hol van az élet csodája és a fogantatás misztériuma, meg ezek?
- Ugyan már, nekem ne próbáld bebeszélni, nem most jöttem le a falvédőről.
- De miért nem? Gondold el, mennyivel kedvesebb lehetnél magadhoz, ha azt gondolnád, hogy igenis, az angyalok akarták, hogy legyél.
- De tényleg! Honnan jönnek a kisbabák? Nem az, hogy hogyan lesznek, hanem az, hogy a baba csak az új testecske, vagy a kis testbe valahonnan jön egy lélek, vagy van-e bármi, ami külön jön az "Ég"-ből, vagy valamelyik másik bolygóról, vagy bárhonnan?
- Én akkor hallottam először ilyesmiről, hogy „reinkarnáció”, amikor az első gyerekemet vártam. Mondhatom, kellemetlenül érintett. Hogy-hogy? – gondoltam. Én várom itt a kisbabát, fejlesztgetem, növesztgetem a kis testét, és egyszer csak jön egy lélek, és elfoglalja, mint valami csigaházat? Azt már nem!
- Hát ez az!
- Azóta én már másképp gondolkodom. Sok filozófiai ismeretet szereztem, és abban a biztos tudatban élek, hogy igen, a születendő személy, mint test nélküli tudat létezik a születés előtt, és maga választ szülőket, és ez által testet, körülményeket, sorsot magának.
- Én választottam őket? Hogy legyen, aki nem szeret?
- Lehet. Nekik pedig fel kellett vállalni.
- Szülőnek lenni nagy kaland, azt hiszem.
- Igen. Nagy kaland, és nagy megtiszteltetés.
- Ki tisztel meg kit?
- A lélek, aki jön, megtiszteli a szülőket azzal, hogy őket választja.

Gyermekem Szülinapjára

Gabikám, Drága Kisfiam!

Isten Éltessen!

Ez a Te napod!

Egy filozófiát követek, tudod,

És ami abban a születésről van,

Amit most Veled tudatok,

Azt mondja, hogy a lelkek,

Mármint anyagtalan tudatok,

A „Köztes Létben“ időznek

Mielőtt testet öltenének.

Ez idő alatt maguknak helyet,

Családot, szülőket választanak.

Mivel én ebben a tudatban élek,

Nagyon boldoggá tesz, hogy a lélek,

Aki Te vagy, minket választott.

Büszke vagyok, hogy alkalmasnak

És méltónak találtál a szerepre.

Ezért gondolok a köszönetre,

Hogy akkor Te és a többi Égiek

Így határoztatok.

Mivel jó csapat lettünk így Veled

Kívánok hosszú boldog életet

És hogy a pároddal

Akivel egymást választottátok,

Bölcsességben és szerelemben éljetek

Mint egymáshoz méltó társak

Minden jóban bőséggel

Arcotokon mosollyal

- De tényleg elhiszed, hogy a lelkek ott tanyáznak abban a köztes létben?
- Igen. Szerintem a lelkeknek halhatatlan élete van a kozmikus térben.
- És úgy gondolod, hogy újra, meg újra megszületünk?
- Igen A testünk meghal, és új testek születnek egyre. És az új testekbe a halhatatlan lélek érkezik a kozmikus térből. A Vörös Oroszlán-ban olvastam, hogyan kapaszkodik meg a lélek újra meg újra a következő testben, és hogyan alkotnak együtt egy új embert.
- A Vörös Oroszlánban?
- Az a könyv címe.Szepes Mária írta, az ezotéria nagyasszonya.
- Hm. Gondolod, hogy tényleg vannak angyalok, és ők intézték úgy, hogy essen az eső, hogy én megfoganhassak?
- Szerintem így volt.
- Hát...az igaz, hogy jobb érzés...lenne, ha ezt gondolnám...
- És te választottad ki őket.
- Ez esetben nincs helye reklamációnak, igaz?

Tisztelet az Anyának

Emberek, tiszteljétek az Anyát,

aki nem sajnálja magát,

hogy testet formázzon egy új

embernek.

Az Anyának tisztelet adassék,

mert nem sajnálja ő a testét,

hogy világra szülje a megformázott

emberkét.

Az Anyáé minden tisztelet,

mert nem sajnálja az éveket,

hogy életet formázzon a léleknek,

aki a testben

érkezett.

Álomkép és Világkép

Kati és Piri testvérek. Piri órák óta vajúdik első kisbabájával. Végre megvan! Megérkezett! Odakint a folyosón az ifjú apuka és a boldog nagyszülők az öröm és megkönnyebbülés könnyei közt ölelkeznek.
Vagy 20 év múlva Kati nevetve emlékszik vissza, mit mondott neki akkor az anyja: „Családi vonás nálunk a nehéz szülés. Te is milyen nehezen születtél, nem emlékszel?”
Tényleg vicces. Ugyan ki emlékezne a saját születésére? Vajon mennyire tudunk visszamenni az emlékeinkben, és mik az első emlékek?
Nekem ez a jelenet bukkan elő: Kora reggel van, kibújok az ágyból, a konyhában Anyukám, Nagymamám, és még valaki rokonságból, akire csak úgy emlékszem, hogy fiatal, barna hajú néni volt, de inkább taszító, nem kedves. Hol van az a bácsi, aki itt volt? – kérdezem. Nem volt itt senki. –mondják. Mesélem, hogy itt volt egy bácsi, vele voltam valami szép helyen, és beszélgettem ott valakikkel. Mit beszél ez a gyerek? - nevet az a kellemetlen néni. Tőlem is kérdi: Ugyan hol lettél volna? Most bújtál ki az ágyból. Biztosan álmodta, - menteget Anyukám. Igen, igen, helyeselnek. Én újra kezdem a történetemet. Bizonygatom hogy igaz volt. Tényleg ott voltam. Álmodtad, mondják újra. Mi az, hogy álmo? – vagy valami ilyesmit kérdeztem, mert nem ismertem még ezt a szót. Végre megenyhülnek, és elmagyarázzák: Mikor alszol, olyan mintha történne valami, de nem valóság, csak azt hisszük.
Szomorú lettem, mert az álom szép volt és nagyon sajnáltam, hogy nem volt igaz. Bennem volt az érzés, hogy igaz volt, de látnom kellett, hogy se a bácsi, se az a szép hely nincsen sehol.

Röpke 60 év telt el, vagy még annyi se, és mit olvasok Rudolf Steiner könyvében? Hogy alvás közben a lelki részünk a csillagvilágban kalandozik. Más szóval, hogy alvás közben elmegyünk tudatunkkal bizonyos szférákba, találkozunk ottani tudatokkal, és ez épp annyira valóság a maga formájában, mint amennyire a fizikai életünk valóság a földi síkon.
Értitek ezt? Nem potyára megy el az idő, amikor alszunk, hanem olyankor a csillagvilágban kalandozunk! És hogy újszülött- és csecsemőkorban még különösen élénk a kapcsolat a lelki síkkal, ahonnan a lélek jött. Még a kezdeti gyermek korban is különösen szeret a lélek visszalátogatni.
Tehát igaz volt! Visszalátogattam!
Na, most már értem, miért alszanak annyit a kisbabák. Olyan, mint a szoktatási idő a bölcsődében. És persze, hogy sírnak mikor fölébrednek! Olyan mintha otthonról egyszer csak megint a bölcsibe pottyannának. Nehéz megszokni. Lehet, hogy nem is akarják, de muszáj.
A lényeg, hogy mégis igaz volt az álom! És Rudolf Steiner ezt már megmondta 1912-ben. Ha én ezt akkor tudtam volna! Megmondhattam volna annak a bizonyos néninek.
És Anyukámnak még most is megmondhatom. És meg is mondom, igenis!

Bölcsődal

Tente baba, tente,

Itt van már az este,

Csillagok az égen,

Te is az vagy nékem.

Honnan jöttél, tündér lélek?

Ki vagy te? És

Mit láttál ott, ahol voltál?

Szebb ott, mint itt? Lombok, felhők

Szép virágok vannak ottan?

Csak jó lelkek vannak ott, vagy

Gonosz is van?

Azt beszélik, hogy szép zene…

Mért van ez így rendezve, hogy

Az ember mind elfelejtse,

Mire megtanul beszélni?

Talán azért, mert annyira

Vágynánk oda,

Nem tudnánk a földön élni?

Tente baba, tente, tente

Itt van már a holdas este,

Csillagokban fenn az égen,

Merre jártál, kicsi kincsem?

Kis szülöttem…

Jobb ott, mint itt? Ismersz minket?

Mért pont minket választottál?

Akartad, vagy küldtek téged?

Mért sírdogálsz? Vágyakozol

Talán vissza? De hát nincs ott

Anyuka, hogy dédelgessen

Apuka, hogy cirógasson,

Szeretünk, és kellesz nekünk,

Majd meglátod,

Milyen jó lesz neked velünk

Most aludjál, tente, tente,

Itt az este,

Csukd be édes kis szemedet,

Álmodban még kalandozzál,

De majd hozzánk gyere vissza

Mindig hozzánk gyere haza

Tente baba, tente baba

Szép szemecske, kis karocska

Csillag ragyog már az égen

Aludj te is,

Aludj szépen.

Kis Családi Sztori

Tomika már majdnem négy éves. Szülei dolgoznak, és Tomikával Nagyi szokott lenni ilyenkor. Megbeszélget vele minden fontos dolgot. Így Tomi már azt is tudja, hogy Nagyi az Anya anyukája. Sőt még azt is tudja, hogy Anyának nem kellett volna Apához férjhez mennie, hanem inkább Sásai Pali bácsihoz. Mert akkor neki most Sásai Pali bácsi lenne az apukája.
Tomi meg is mondja az igazságot Anyának.
- Anya, neked nem Apához kellett volna férjhez menned, hanem Sásai Pali bácsihoz.
Anya ledöbben.
- Hát nem szereted Apát? – kérdezi Tomikától.
- Dehogynem. - mondja a kis okos - De ha Sásai Pali bácsihoz mentél volna férjhez, akkor most ő lenne az apukám, és akkor őt szeretném.
Kap majd ezért a Nagyi, gondolja Anya először is dühösen. Aztán töprengeni kezd. Tomika már nagy- fiú, vele kell megbeszélnie.
- Na, de Tomikám, gondolkozz csak - kezdi csendesen. - Mondjuk nem mentem volna férjhez Apához, hanem Sásai Pali bácsihoz. Született volna gyerekünk. Gondolod, hogy az te lennél?
- Nem én lennék?
- Lehet, hogy Palikának hívnánk a gyerekünket, nem Tomikának, mint téged Apával.És az a gyerek nem is ilyen lenne. Nem te lennél az.
Tomika szemei nagy karikákká alakulnak a csodálkozástól. Anya folytatja.
- És Apa is feleségül vett volna valakit. Egy másik nénit. Nekik is született volna egy gyerekük. Mondjuk Petikének hívnák. Akkor te most melyik gyerek lennél?
- Nem értem, Anya. – Tomika kétségbeesik. Anya is. Hogyan is szabad szegény kisfiút ilyen súlyos kérdésekkel terhelni? Azért csak folytatja.
- Akkor te most az Apa gyereke lennél, Petike, vagy az én gyerekem lennél, és Palika lenne a neved?
- Anya, szerinted melyik lennék? – kérdezi Tomika ijedten.
- Az is lehet, hogy kislányunk született volna, - tűnődik Anya - és mondjuk, Melindának hívnánk.
- Anya - pityereg Tomika. - És én hol lennék akkor?
- Te? Hát akkor lehet, hogy te nem születtél volna meg - feleli könnyek között Anya, és magához öleli Tomikát.
- Anya, majd megmondom a Nagyinak is, hogy sokkal jobb így, ahogy van!
- Igen, mondd meg neki.
Anya ölébe veszi Tomikát, csucsujgatja, megnyugszanak mindketten.
Úgy tűnik legalábbis...

Másik Piac, Másik Anyuka

Úgy látszik, tényleg szeretem az ócskapiacokat. Na jó, legyen használtcikk piac.
Ez egy másik városban történt. Hideg volt, és a jelenet is kellemetlen.
Tarka-barka, mintás szőnyegek között keresgéltem, mellettem ugyanezt tette egy anyuka az 5 éves forma lánykájával. Okos kislány volt, értelmes, szép arcocskáját bojtos sapka keretezte, rózsaszín prémes kabátka, szép fehér kesztyű védte a kora decemberi barátságtalan széltől. Ő is látni akarta a választékot, talán szeretett volna segíteni is a döntésben, vagy csak gyönyörködni a színes szőttesekben. Anyuka egy darabig tűrte a lábatlankodást, de aztán kedveskedő hangon rászólt a gyerekre.
(bocsánat, kedves olvasó, most szó szerinti idézet következik)
- „Bújj a seggembe kislányom, már éppen kérni akartalak.”
Elborzadtam. Majdnem odaugrottam, hogy jól megrázzam az anyukát, és azt mondjam neki: Hogy mer ön így beszélni ezzel a kislánnyal? !
Pedig milyen vicces, ügyes, jópofa mondat volt! Munkahelyi összejövetelen, kamaszok ki kit szól le versenyében, esetleg vidám bográcsozó rokonok társaságában nyerő lehetne vele bárki.

De anyuka! A saját testéből született kislányáról van szó, akit ön szeret, és aki szereti önt, aki felnéz önre!

Nem sokkal később kedves ismerősökkel találkoztunk. Alig ismertünk rájuk, főképp az ikrekre. A kamasz fiúk pár hónap alatt rengeteget változtak. A sűrű „de régen találkoztunk”, és „de meg nőttetek” után barátaink büszkén mutogatták, mit vettek és milyen olcsón. Gyerekeik nem látszottak lelkesnek a kincsvadászattól, de annál nagyobb hahotázásban törtek ki, mikor mi elmeséltük az iménti anyukás jelenetet. Nem akarták a nevetést abbahagyni. Egymás között újra meg újra elismételték az idézett mondatot, megcsámcsogták részleteiben és egészben, lökdösődve cukkolták egymást, és görnyedezve fogták a hasukat.
Komolyan felmerült bennem, hogy megfojtom őket.
Délidő volt, azt mondták a fiúk, hogy tántorognak az éhségtől, de én láttam, hogy nem az éhségtől tántorognak, hanem a röhögéstől. Volt egy Pizza Kunyhó a szomszéd utcában, oda bementünk. Mikor az ikrek már nem tudtak nevetni az evés miatt, azt kérdeztem:
- Azt gondoljátok, a kislány, aki ezt az érdekes mondatot hallotta, nevetett rajta? Megörült, hogy milyen jó fej az ő anyukája?
Kicsit fuldokoltak a fiúk erre, mert enni is akartak, nevetni is, meg komolynak látszani is.
- Hát… lehet, hogy nem. - nyögte egyikük.
- Szerintem sem. – csatlakozott fivére, és azt hittem egy ugyanazon ember beszél, mert annyira egyformák voltak.
- Feldobom fehér, leesik sárga. Mi az?- kérdeztem tőlük.
- Tojás! – vágták rá egyszerre, megkönnyebbülve, hogy eltértünk a kínos témától.
Aztán lassan a pizza második fele táján, valahogy mégis összejött a beszélgetés. A felnőttek is hozzászóltak, a gyerekek is.
- Minden szavunk ilyen. Mikor „feldobjuk”, azaz kimondjuk, akkor fehér. Szép formás, olyan amilyennek szánjuk.
- De…?
- De mikor „leesik”, azaz megérkezik valakihez az a kimondott szó, akkor nagyot csattan a címzett agyában, és undorító, ragacsos, sárga szennyezés lesz, amitől alig lehet megtisztulni.
Zavart mosoly, és csend egy darabig. Aztán újabb lendületet vettek a szavak.
- Nyílván a szelíd hanglejtés érte el a tudatát a kislánynak az első pillanatban, és aztán alig akarta elhinni, hogy valójában egy durva elutasítás érte.
- Micsoda megalázás!
- Mások jelenlétében ráadásul! Kedvesen szólt hozzá, de goromba volt a szavak tartalma.
- Becsapás!
- Tudod mi? Feldobom kanál, leesik rugósbicska.
Megint nevetés, de ez már nem olyan. Inkább csak oldódás. Viszont a kemény téma folytatódik.
- Igen, vannak szavak, amik mint a kés, úgy sebeznek.
- Ezt nem heveri ki a kislány.
- Nagyon szomorú lett, azt hiszem.
- Egész életében bizonytalan lesz abban, aki kedvesen szól hozzá. Egész életében várni fogja, hogy a becézgető szavak mögül előtör a kíméletlen elutasítás. Egész életében félni fog attól, hogy vicces, gúnyos tréfa közepette félreállítják.
- Igaz. Félénk, zárkózott ember lesz belőle.
- És az is lehet, hogy majd visszaadja a kölcsönt. Lehet, hogy majd valakin, vagy valakiken megbosszulja a fájó kudarc élményét.
Csend, elgondolkozás. Magunkba is nézünk, valószínűleg mindnyájan. Én is azért vagyok ilyen félénk is meg bántó is? Lehet, hogy engem is eltalált egy tojás? Vagy akár rugós bicska is?
- Lehet, hogy ő is így szerez majd fölényt, tekintélyt, így tesz majd valakivel, akit szeret.
- Ez a kép lesz a viselkedési minta, hiszen az anyjától tanulta, aki szereti őt, és akit ő is szeret.
- Ki tudja, talán az anyukával is így bántak valamikor a szülei. Ő is másolhatta valahonnan a mintát, nem?
- Ki kellene találni a szülőképző főiskolát! Mert ha valaki tanár akar lenni, el kell végeznie a tanárképző főiskolát.
- Én szakács leszek, és ehhez majd elvégzem a szakács iskolát.
- Szülőnek lenni talán könnyebb, mint szakácsnak?
- Bizony nem. A kicsi gyerek lelke nagyon érzékeny vászon, amire az akarva vagy akaratlanul kiejtett szavakkal az ő lelki világát festjük.
Eddig tartott a pizza, meg a fiúk türelme. Kezdődött az ökörködés.
- Menjünk vissza a piacra, és akit meghallunk, hogy a gyerekével szemétkedik, verjük meg!
- Fú!! A piacon még úgy volt, hogy te is azt fogod mondani holnap a Zsolesznak, ha közel bújik…
- Akkor meg betelefonálok, hogy vezessék be a szülőképző főiskolát!

Ne búsulj, kislány! Nem vagy egyedül. Sokszor látom, hallom az utcán, boltban, parkban a türelmetlen anyukákat, ahogy ráncigálják és durván szidalmazzák kicsi gyermeküket.
Figyeljetek! – gondolom magamban ilyenkor. - Szülni nem kötelező!! Ha nincs valakinek türelme, ideje, nem akarja rászánni azt a pár évet, ha nem szeretne anyuka lenni, akkor minek???

- Húúúúúúú! Ez egy kicsit kemény volt. Valami lazítás kellene a fejezet végére.
- Legyen az Apukás-kerékpáros vers!
- Dehogyis! Ez itt az anyaságról szólt.
- De az apák is megérdemelnek egy verset.
Közvetlen rokonságunk egyik legnagyobb bicikliző kalandozója, Lacó, szögre kellett hogy akassza a kerékpárt, mert felelősségteljes beosztást kapott: apa lett. Nem tartott sokáig az önmegtartóztatás. Még csak közelített a kisfiú a harmadik szülinaphoz, Lacó már a háta mögé ültette a kerékpárra, a gyerekhordozó kis ülésre. Láttam egyszer őket a város egy csendes forgalmú domboldali utcácskájában. Csodálattal és meghatódva néztem. Láttam az apukán, hogy meg volt hatódva ő maga is az újfajta biciklizéstől. Tudtam, mit érez, nem felejtettem el, milyen volt, mikor az enyémek voltak ilyen kicsik. Így aztán a kerékpáros versek egyikét Lacóéknak dedikáltam.

Apa Gyermekével

Szeretem a két jó erős lábamat,

Szeretem a pompás kerékpáromat.

Mennyire szeretem, édes Istenem,

Hogy itt ül a hátam mögött a gyermekem.

Szereti, az út alattunk hogy rohan,

Nézeget, megfigyel mindent pontosan.

Hátamon cirókál dundi kis keze.

Issza a csodákat nefelejcs szeme,

Én is gyermek módon, mint ki felfedez,

Mennyi mindent látok! Háztető,… eresz…

Tekerek az úton, vigyáz ránk az Ég,

Mögöttem a gyermek, alul a kerék.