Wittich Zsuzsanna írásai/Pajorok Mennyországa

Pajorok Mennyországa

Pajorok Mennyországa szerkesztés

MESE A CSEREBOGARAKRÓL szerkesztés

(filozófiai vitaindító)

- Szia, Zsuzsóka, jó reggelt.
- Szia, Tesó. Csak nincs valami baj?
- Nem tudnál átjönni a gyerekekhez délelőttre? Mindketten betegek. Valami influenzajárvány van az iskolában.
- Megyek, persze, nagyon szívesen. A kicsi is lázas?
- Ő jobban van már, neki előbb kezdődött. Kaptak orvosságot, lázcsillapítót is. Délre megjövök.
- Majd készítek mézes teát nekik. És majd mondok mesét, meg minden.
- Jó, csak nehogy megint a mennyországról mesélj nekik! Tudod, mi arra tanítjuk őket, hogy nem létezik ilyesmi.
- Persze, persze… Majd tündérekről, meg angyalokról…
- Jaj, ne! Hadd pihenjenek!


- Azt ne higgyétek, hogy a kert talaja valami halott világ. Bizony, sok lakója van a sötétség birodalmának. Többek között ott élnek a cserebogarak gyerekei, a pajorok.
Pajor Pufi is ott túrta a sarat, mellette meg egyik társa, Csoronka.
- Ettél már valamit Pufi? – kérdezte Csoronka.
- Nem mondhatnám. Hacsak azt a vékonyka kis gyökérkét nem számítom, amit az előbb találtam.
- Nem kell már sokáig várnunk. – vigasztalta Csoronka. – Egyszer csak annyi ennivaló lesz itt, hogy kövérre ehetjük magunkat. – Csoronka idősebb volt, talán két évvel is, ő már jobban tudta, hogyan történnek a dolgok.
- Én is pufi leszek, mint tavaly voltam, amikor ezt a nevet kaptam?
- Bizony! Nagyon jól áll neked, ha már majd szétreped a bőröd!
És tényleg, ahogy telt az idő, és ők kúsztak, másztak erre, arra, a sáros földben, egyre több és vaskosabb gyökeret találtak. Alig kellett mozogniuk, csak nőttek körülöttük a föld alatt fentről lefelé, egyre mélyebbre az egyre ízletesebb falatok.
Lakomázott Pajor Pufi is, mikor azt kezdte érezni, hogy mellette valaki a mélyből tolakszik fölfelé. Nem tudta mire vélni.
- Nem tudnál kicsit arréb nyomakodni? – morgott. De Csoronka rászólt.
- Ejnye, nem látod, hogy egy öreg az?
- Öreg? Az meg mit jelent? – csodálkozott Pufi. Észrevette, hogy a tolakodó nem olyan, mint ők, ruhája is különös, másképpen hallani a járását is, és valami kiálló lábak és csápok akadályozzák a mozgását. Csoronka már tudta, hogy mi ez.
- Mikor megöregszünk, és eljön az idő, sajnos, el kell mennünk. Ő most megy.
- Elmegy? És hová?
- Azt nem tudjuk. Senki sem tudja.
- És mikor jön vissza?
- Sohase. Onnan még sohase jött vissza senki.
- És mi van ott?
- Nem tudjuk. Biztosan borzasztó lehet. Biztosan nincs mit enni ott.
- Sokan elmentek már?
- Minden melegedéskor elmennek az öregek. És soha senki nem jön vissza. Tudod, Pufi, azt hiszem, legközelebb már én is menni fogok.
- Félsz?
Egyik barátjuk épp az útjukba került.
- Pendi, de megnőttél, mióta nem láttalak!
- Rengeteg ennivaló van arra, ahonnan jövök. Nektek is jutna belőle.
- Mond csak Pendi, hallottál már arról, hogy az öregek elmennek valahová fölfelé, ha eljön az idejük?
- Bizony hallottam. És egyszer, képzeljétek, a barátom Pancsur, éppen mellettem csámcsogott, mikor valami éles dolog jött fentről, felborította a földet, és egy pillanatra óriási fényesség volt. Szerencsére hamar elmúlt, és így megmenekültünk mind a ketten. Pancsúr azt mondja, hogy ő fenn is volt egy pici időre a felső világban, de ott olyan fényes volt, és olyan fájó és bántó, hogy szerinte, aki oda kerül, az elpusztul. Neki nagy szerencséje volt! Valahogy visszakerült.
- Ne beszélj ilyeneket, csak ijesztgetsz itt mindenkit! – csoszogott oda egy idősebb társuk, Tanyu.
- Te már láttál ilyet, Tanyu? – kérdezte Csoronka.
- Nem láttam, és nem is fogok. – válaszolta Tanyu határozottan. - És tudjátok miért nem?
- Miért nem?
- Mert nincs ilyen. Ez csak szóbeszéd. Nincs sehol semmiféle felső világ. Csak ez a világ van, amiben itt élünk. Itt a jó meleg, ez a kedves, sáros talaj körülöttünk, és benne a sok ennivaló. Felső világ nincs. Hogyan is lehetne? Minden itt van. Ha hideg van, lemegyünk, ha meleg van, feljövünk. Ez a felső világ.
- Valahova csak elmennek az öregek, nem?
- Nem. Az öregek meghalnak. Elpusztulnak. Vagy talán ismersz valakit, aki visszajött onnan, ahova elment?
- Azt mondja Pendi, hogy a barátja Pancsur látta….
- Dehogy is látta! – vágott a szavába Tanyu. Én is kitalálhatnám, hogy ezt láttam, azt láttam, meg hogy voltam a felső világban, meg akármit mondhatnék, ti meg ámulnátok, hogy milyen bölcs öreg ez a Tanyu. És csak tátanátok a szátokat. Inkább menjetek ennivaló után, mert így nem híztok szép kövérre, ha mindig csak beszéltek! - szólt rájuk végül, és odébb ásta magát a sáros, puha meleg földben. - De jó itt! –gondolta. Nincs fázás, nincs éhezés! Itt élhetünk a nagy elégedettségben. Minden itt van, amire csak szükségünk lehet. Minek töprengenénk valami fönti világról?!
Szétszéledtek. De Pendi azt súgta a mellette csoszogónak:
- Azt is hallottam, hogy ott nem kell így kúszni, mászni, hanem csak úgy magától megy mindenki ide - oda.
- Na, már neked tényleg megártott valami keserű gyökér! - mondta a másik.
- Pedig igaz! Csak ne mondd senkinek. Ott nem ilyen sűrű a környék, mint ez a talaj, amiben élünk.
- Hanem milyen?
- Repülni is lehet benne.
- Repülni? Az mit jelent?
- Olyan, mint nekünk a mászás, csak sokkal gyorsabb.
- Olyan gyorsan tudják a sarat kotorni?
- Nem, dehogy. Ott nem ilyen sűrű a sár. Sőt olyan ritka, hogy nem is látszik. Még a víznél is ritkább.
- És abban élnek? Nem esnek le?
- Dehogy esnek le! Akik ott laknak, a madarak, két lábukon járnak, a másik két lábukkal repülnek.
- Ezek nagyon valószínűtlen dolgok. Elképzelni sem tudok ilyet.
- Attól még igaz lehet.
- Hallgass már! Itt jön Tanyu, meg Csoronka. Megint harag lesz, ha ilyen butaságokat beszélsz.
Telt, múlt az idő. A pajorok rágcsálták a gyökereket, élvezték a különleges ízeket, egész nap ide- oda vánszorogtak a sötét járatokban és válogattak kedvükre. Ettek, és híztak.
Aztán lassacskán kezdett már hűvös lenni. Húzódtak egyre lejjebb a meleg után. Nemsokára már igyekezni kellett, hogy időben mélyre meneküljenek a fagy elől.
- Még egy nyugalom ideje lent, aztán megint jön a meleg. - mondta Csoronka.
- Vajon ki lesz az az öreg, aki legközelebb elmegy? –-tűnődött Pufi.
- Tanyu - vágta rá Csoronka. - Meg én, tette hozzá gondolatban. Nem akarta Pufit szomorítani, ezért még ezt mondta: - Ne is gondolkodjunk, inkább aludjunk. - Kedvelte a társait, kivált Pufit, és a nagyszerű lakomákat is sajnálta itt hagyni.
Lehúzódtak a mélybe. Aludni kellett volna, de Csoronka nyugtalan volt. Érezte, hogy valami merev páncél nő rajta, ami egyre jobban megbénítja. Kezdődik - gondolta. - Úgy látszik, mégis Tanyunak van igaza. Elpusztulunk. Nem megyünk sehová, hanem elpusztulunk.
Mikor aztán eljött a következő tavasz, Csoronka igecsak meglepődött, hogy még mindig él.
Valami szorító burokból kellett kibújnia, de új ruhájában, ami a tél folyamán nőtt rá, szépnek érezte magát. Büszkén indult fölfelé. A fiatalok tisztelettel félreálltak az útjából, ahogy egyre feljebb küzdötte magát a melegedő talajban. Fárasztó volt. Nem tudta, hová megy, de muszáj volt. Nem tudta, mi vár rá, csak ment. Félni kezdett. Ez az igazság. Félt is, és sajnálta is, hogy muszáj menni. De csak ment.
És hirtelen meglátta.
- Óriási fény! Mi ez? Hol vagyok? Óriási fény! Dehogyis bántó! És nem fájó, inkább simogató! Simogató, kedves meleg fény!
Megmozgatta a szárnyait.
- No csak. Mi van a hátamon? Mit cipeltetnek velem? Méltatlankodott egy kicsit, de aztán megmozgatta megint a kemény szárnyakat a hátán, és lám, egyszerre csak fölemelkedett a földről. - Még ilyet! Ezt nem fogják elhinni, ha elmondom nekik!
- És itt mennyi illat van! A gyökerek meg nem a lábam körül vannak, hanem felettem! Meg mindenütt! És milyen szépek! És színes minden, még sosem láttam színeket!
Elfáradt a sok újdonságtól, megpihent egy rózsalevélen. - Milyen jó itt! - Gondolta egyre, megint, és megint. Boldogan próbálgatta szárnyait, nekilendült újra, meg újra. Ámult, bámult.
- Visszamegyek! Megmondom nekik, hogy ne féljenek! Mitől félnének. Itt a jó, itt a csodálatos. És más öregek is repülnek itt. Lehet, hogy az ott Tanyu! Majd köszönök neki! És ismeretlenek is. Ők is örömmel szállnak ezen a nagy tágas, színes, illatos ürességen erre, arra!
Leszállt a talajra egy palánta tövében.
– Innen jöttem, - gondolta. Visszabújok egy kicsit, és megmondom nekik.
Csak hogy nem találta a lejáratot.
Röpködött erre, arra, megint leszállt, megint keresgélt, de nem találta a helyet, ahol visszamehetne.
- Majd valamikor visszamegyek, és megmondom nekik - gondolta, - föltétlenül meg kell mondanom nekik.
Pihent egyet.
- Igen, majd máskor – gondolta.
Aztán egy kellemes meleg fuvallat hátán önfeledten elvitorlázott az almafa irányába.


- Nagyon szép mese volt.
- De buta vagy Tesó! Ez nem mese volt, hanem igaz. Mi a felső világban lakunk, de a pajorok a földben laknak.
- Csend legyen! Majd ha meggyógyultatok, kimegyünk a kertbe, és mutatok nektek cserebogarat.