Wittich Zsuzsanna írásai/Veszekedés Elleni Pirulák (VEP)

Veszekedés Elleni Pirulák (VEP)

Kérdezz, felelek

Kérdés:
Nagyon szeretem a páromat. Tisztességes szülei vannak, de ő mégis nagyon bántó tud lenni. Fiatal korában az iskolatársak meg a munkahely, szóval sok olyat tanult... Közöttük nevelkedett...
Néha annyira fáj az, ahogy beszél velem. Nem annyira az fáj, amit mond, hanem hogy olyan bántóan mondja... Gyakran idegesítő, sőt bunkó,...és hiába magyarázom el neki, hogy miért volt sértő egy-egy kijelentése..később én érzem magam rosszul. És ő is azt mondja, hogy egyszerűen én vagyok a "sértődékeny".
Az igaz, hogy utóbb már nincs türelmem, belefásultam az állandó magyarázatba, hogy mi miért fáj.
Az a helyzet, hogy már én is bántom a szavakkal..ebből ért csak. Viszont fáj neki mégis. Pedig én valójában, nem vagyok ilyen... Az a helyzet, hogy egyre inkább sértegetésbe torkollanak a vitáink. Nem káromkodás, hanem mély bántások...
Egyik nap megbeszéltük, hogy mindeketten változtatunk a hibáinkon..másnap ugyanaz történt. Mintha nem is mondtunk volna semmit erről... Nem szándékosan, de mindig ott kötünk ki az ordítozásnál. Mit tehetnék?

Válasz:
Tiszteletre méltó nehéz feladatot vállaltál fel, mert összekötötted az életed valakivel, akivel nehéz. Bízol benne, hogy a durva felület alatt finom lélek rejtőzik.
Eszközöd a tudatosságod lehet, és a most. (Próbáld hallgatni Eckhart Tollét, vagy olvasd.)
Tehát legyél tudatos abban, hogy részedről ez a helyzet felvállalása. Most íme,tessék végrehajtani.
Segítek néhány sorral.
Ha bánt, azt kell gondolnod: Hát igen, nehezen megy neki a változás.
Legyél tudatos abban is, hogy akinek fájnak azok a szavak, az nem TE vagy, nem a te saját ÉNED, hanem csak az egod. Ha tudatos vagy, akkor a sérülés az egoról könnyen lepereg. Te, belül, nem sérülhetsz meg. Ne engedd be a belsődbe azokat a szavakat. Ezt hívom tudatosságnak.(Eckhart Tolle és más lélek-filozófusok után)
Úgy nézd az életet, mintha moziban ülnél, és egy film peregne előtted. Azonosulsz a főszereplővel, de valójában nem te vagy az.
Ami valójában te magad vagy, az mélyen legbelül van, senki nem férhet hozzá ahhoz a részedhez. Így a te igazi Önmagad a saját igazi belső Énedben mindig meg tudja őrizni a saját belső békédet.

További tanácsok:
Valóban nem jó a leckéztetés. Az ő egoját sérti, hogy kioktatod. Noha a belsejében érzi, tudja, hogy igazad van, nem akar a külső védőburoktól megszabadulni, vagy nem tud, és ha az ego, sérül, gyorsan és erősen visszatámad. Tehát légy óvatos, az egóját ne sértsd meg. Te vagy a tudatosabb, neked kell erre vigyázni. Ő még nem tudatos, de egyszer majd az lesz.

Mit tehetsz tehát? Őrizd a csendet magadban.
Ahogy ráragadtak azok a durva szavak valahol, ugyanúgy fognak ráragadni a te szavaid, a te viselkedésed és a felülemelkedettséged néhány hónap alatt.

Saját fegyverét(durvaság) sose fordítsd vissza , mert azzal nem győzhetsz. Hanem pl. kimenni a helységből. Ha úgy beszél,hogy fáj, felállsz, elmégy. Semmi durci, vagy ilyesmi. Csak elhagyni a termet. Később visszajössz, mintha mi sem történt volna. Nem kell ráolvasni, ítélkezni. Neki is jó érzés lesz, hogy megúszta ennyivel.

"Ha azt akarod, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnéd, beszélj vele úgy , mintha olyan lenne, amilyennek szeretnéd". Okosan tapasztald ki, hol a határ. A belső, igazi énjét ne akard megváltoztatni. Nem szabad legyőznöd őt, mert akkor egy legyőzött párod lesz, pedig nem azt akartad. Hagyd, hogy megtalálja a saját önmagát.

A veszekedés és a hányás összehasonlítása

- A veszekedés majdnem olyan, mint a hányás.
- Olyan undorító?
- Az is. De gondold meg. Rohamszerűen kijön belőlünk a szájunkon keresztül valami zagyva, kellemetlen…
- Jaj, hagyd abba!
- De várjál, csak hallgass meg. Kijön a szájunkon, valami rothadt zagyvaság. Nem valami vidám dolog. Magunk is eltorzulunk, vonaglunk, szenvedünk közben. Eddig stimmel igaz?
- Na de mi az, ami kijön, az …
- Csakis az jöhet ki, ami benn volt. Bennünk rothad, kavarog, csak nem a gyomrunkban, hanem a lelkünkben. És kizúdul, mint a hányás, és vödörnek a másik embert használjuk.
- Fúj, fejezd már be!
- Csak meg akarom mondani, hogy tisztázzuk. A hányásba is belefáradunk, akárcsak a veszekedésbe.
- És olyan megalázó érzés, ha más is látja.
- Ezt akarom mondani. A veszekedés is megalázó. Kivörösödött fejjel, eszét, méltóságát elveszti, és borul ki a szenny, okádja ki magából…
- Eddig inkább azt hittem, az van megalázva, akire veszekednek.
- Az is. Hiszen őt használjuk vödörnek. Ha belegondolunk, igen alantas célra használunk valakit.
- Többnyire azt, akit szeretünk. Hogy is tehetünk ilyet? Na, de azért veszekszünk rá, mert valamivel megbántott minket…
- Ami az én számon jön ki, az énbennem volt. Ez vitathatatlan. Csak az jöhet ki, ami bent van. Csak onnan jöhet ki, ahol van. Ami belőlem jön ki, az nem másvalakiben volt, hanem bennem.
- Nem hiszem. A másik ember az, akire megharagudtunk.
- Ez úgy van, hogy mondjuk, én tele vagyok haraggal. De elfojtom. A harag ott van, de jól ledugaszolom. A másik ember csak annyit tesz, hogy kinyitja a szelepet.
- Értem. De mit tehet az, aki tele van haraggal? Olyan, mint a hányás. Kellemetlen, megalázó, de mégis jobb, ha kijön, nem?
- Ezt hívjuk katarzisnak. Pillanatnyilag megkönnyebbül az ember, épp úgy, mint ha a hányás után kimosakszik, tiszta ruhát vesz. De ha megint romlott ételt fog enni…
- Itt kellene valami jó tanács. Hogy ne egye meg a romlott ételt.
- Több okból lehet hányni, úgy tudom.
- Két legfőbb eset van. Vagy az hány, aki beteg, vagy az, aki nem beteg, de romlott ételt eszik.
- Aki betegség miatt hány, az a jó kajából is mérget csinál, és ezért hány. Ő tehát beteg, és így belül forrong.
- A másik eset, hogy rosszat adok neki. PL. kiáltozom vele, szidom, vagy más efféle, ami rossz lelkileg. Aki erős, az egy kis romlott kajától nem betegszik meg. Nem hány, vagyis nem veszekszik. De ha belül nem vagyok egészséges, hányok.
- A hányás jó dolog, mert kijön a romlott étel, vagy a rossz beszéd, de kérdés, ki legyen a vödör. Vagy mi legyen azzal, amit kihányunk.
- Az legyen a vödör, aki a haragot okozta.
- Csakhogy nem a másik ember a harag oka. A harag bennünk van. Erre az a bizonyíték, hogy belőlünk jön ki. Ha egy másik embert okolunk, tehát hogy őmiatta haragszunk, akkor itt az a helyzet, hogy a másik ember csak feléleszti, előugrasztja a bennünk lakó haragot.
- Ha valaki haraggal jön nekünk, az a romlott étel. Akkor eleve mérget adnak enni.
- Az is lehet, hogy jó ételt adnak, és mi alakítjuk át a jót méreggé.
- Egyik esetben sem szabad a másikat vádolni, hogy méreggel etetett meg.
- Mert… mér ettük meg?!Lett volna szabad választásunk nem lenyelni. De ha már megetted, akkor gyorsan menjen át a csatornádon, és hagyjon el. Ne hányjon senki a másik emberre. Még akkor se, ha úgy gondolod, hogy ő okozta. Hányás után, el kell felejteni, amit kihánytunk. Tiszta ruha, mosakodás. Ne őrlődjön tovább rajta egyikük se.

Szülők után szabadon

Ha szülők veszekedésben éltek, a gyerek utálja ezt. Szentül elhatározza, hogy az ő családjában nem így lesz. Csakhogy a szavak, a gesztusok, a helyzetekre adott reakciók módjai annyira erősen beleültek a gyerek agyába, hogy nem tud megszabadulni felnőtt korban sem. Vagyis megszabadulhat, de nagyon nagy önfegyelemmel. Ha valaki úgy gondolja, hogy nála is ez a helyzet, beszélje meg a társával, sőt akár a gyerekeivel is.
- Tényleg csúnyán beszéltem veled. Hiába nem akartam, mégis így lett. Tudod, az a helyzet, hogy ezt tanultam otthon. Ezeket a szavakat hallgattam egész gyerekkoromban. Próbálok megszabadulni tőle, de nem megy könnyen.
- El tudod képzelni, hogy esnek nekem ezek a goromba kifejezések? Én nem ebben nőttem fel, és nem tudom elviselni.
- Segíthetnél.
- Hogyan segíthetnék?
- Megtennéd, hogy ha megint így beszélek, nem veszekszel vissza, hanem figyelmeztetsz?
- Ha figyelmeztetlek, még jobban fogsz veszekedni.
- Nem fogok. Meglátod, abbahagyom a veszekedést, és szépen megbeszélünk mindent.
Nem így lesz. Nem tűri a figyelmeztetést. Megalázó, hogy gyerekké váljon a családjában, és eltűrje, hogy nevelgessék.
- Megnézem a postaládát – mondja a társa, és eltűnik. Vagy nem is mond semmit, csak eltűnik. Tíz perc is elég, vagy ha nem, akkor húsz, semmi durci, semmi morci, úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna, és szépen csendesen vinni tovább a napot. Ez beválik.

A gyerekkor óta befészkelődött szavak és gesztusok, magatartásminták, mind ott terpeszkednek az agyunkban, és csak nagyon nehezen adják át a helyüket másnak. Több hónap, sőt 2 – 3 év is eltelhet, amíg a régi elfelejtődik, és az újak rögzülnek.
Nagyon jó társ kell hozzá, vagy nagyon jó barátok. Olyanok, akik elég tudatosak ahhoz, hogy a veszekedésre jó szóval válaszoljanak.
Mert ha visszaütik neked a szavakat, mint a pingponglabdát, akkor hogyan tudnád elfelejteni? Ha nem ütik vissza, hanem csak csendben várnak, míg rájössz, hogy mit mondtál már megint, akkor van esélyed elfelejteni, és újfajta beszélgetést tanulni.

Egyszerű történet a nalátodról

- Gyere már, drágám, mert lekéssük a vonatot, és oda a nyaralás!
- Persze, hogy megyek, csak ez a zár még mindig úgy csikorog, igazán megolajozhattad volna!
- Megolajoztam, csak te ügyetlenkedsz a kulccsal, ahelyett, hogy igyekeznél.
- Na, indulhatunk, bezártam végre.
- Na, látod!
- Mit nalátok?! Te nalátod!
- Mi az, hogy én nalátom. Azt akartam mondani, hogy na, látod, ügyes vagy te, be tudod zárni a kaput, ha nem bénázol.
- Sosem bénázom, csak te nem olajoztad meg a zár…
- De igen megolajoztam…
- Csak nem elég jól.
- Hát nem bezáródott?
- De bezáródott, és ezért mondtam, hogy na, látod bezáródott, tehát egész jól megolajoztad, pedig …
- Nincs pedig, hanem lekéssük a vonatot a veszekedés miatt.
- Te veszekszel, nem én. Miattad fogjuk lekésni.
- Hát nem te veszekszel!? Különben is, akkor majd elmegyünk a következővel.
- És a helyjegyek?
- Miféle helyjegyek? Vettél helyjegyet?
- Hát nem te vetted meg!? Nem arról volt szó, hogy megveszed?
- Na látod, milyen jó, hogy nem vettem meg? Most odalenne a pénz!
- Hogy hogy te nem vetted meg? Én nem vettem meg!
- Na látod?! Te nem vetted meg, és engem hibáztatsz.
- Tudod mit? Ne menjünk nyaralni. Két hétig leszünk egy üdülőben, és egész idő alatt veszekedni fogunk, ebből nem kérek.
- Na, látod?! Pont ezt akartam mondani. Nem megyek veled sehová!
- Mi az hogy nem mész velem?! Én nem megyek veled!
- Akkor menjünk vissza a lakásba.
- Hogyisne, hogy ott veszekedj velem, amiért nem mentem veled.
- Tudod mit?
- Mit?
- Ne veszekedjünk.
- Na jó. Én nem veszekszem többé.
- Na, látod, az jó lesz.
- Minek mindig ez a nalátod? Egyezzünk meg, hogy tilos kimondani azt, hogy nalátod.
És elindulnak végre. Elérik a későbbi vonatot. Nem szólnak egymáshoz, nehogy véletlenül kiejtsék a nalátodot. Mindketten azon godnolkodnak, miért olyan fájdalmas, haragra lobbantó kifejezés az a nalátod.
- Mert az apám is mindig ezt mondta, mikor leckéztetett valamiért. De nem vagyok már gyerek. Elég volt a leckéztetésből. - gondolja egyikük.
- Miért is fáj nekem annyira ez a nalátod? Nem is tudom. Talán mert az iskolában is ezt szoktam a gyerekeknek mondani, ha mégis képesek valamire. Mindenképpen van benne valami fölényeskedés. Igen. Ezt nem bírom, ha valaki fölényeskedik velem. - godnolja másikuk.
- Igen. Valószínülewg ő is ilyesmit érez, hogy leckéztetem. És persze bántja őt. Nekem sem szabad kimondanom ezt, és akkor nem lesz veszekedés. - gondolja egyikük.
- Igen. Valószínüleg őt is bántja, ha ilyen tanárosan fölényeskedek vele. Hiszen nem gyerek már ő sem. Nem fogom kimondani ezt a szót többet, és akkor nem lesz veszekedés.
Így aztán egyikük sem mondja ki, hogy nalátod.Nem is veszekszenek, hanem boldogan nyaralnak.

- Milyen szép nyaralás volt!
- Csodálatos nyaralás volt!
- Otthonra is kiterjesztjük ezt a szabályt?
- Hát persze! - És átölelik egymást nagy boldogan.

Dalban üzenem

Olyan is van, hogy tehetetlenségünkben veszekszünk. Gyakran nem tudunk semmilyen más orvosságot a bajokra, gondokra, mint a veszekedést. Ha valami baj van, összeszidjuk a hozzánk legközelebb álló embert. Ez legtöbbször az élettárs, házastárs. Szóval az „élete párja” a legjobb valakinek erre a célra.
- És helyes ez?
- Ki másnak lehetne olyan jól elmondani, mint neki?
- Szóval, ha valami nem jól jön össze, szidjuk össze feleségünket.
- Vagy a férjünket.
- Te hogy viseled, ha veled így tesznek?
- Végzem tovább a munkám, és csak úgy dudorászás képen énekelgetek. Ismered azt a népdalt, hogy sej, a lányok ágya rozmaring a lába….
- Hogy jön ez ide?
- Annak a dallamára énekelgetem ezt: Sej, ha bármi rossz, az én fejemet, mossák...
Sej, ha bármi rossz, az én fejemet, mossák.
Ha mossák, hadd mossák, ihajla, nem adok én arra, csuhajla
Ha mossák hadd mossák, ihajla, nem adok én arra, csuhajla.
- Ezt énekled?! És úgy hogy ő is hallja?
- Ihajla, csuhajla, hadd hallja
- Ilyen vicces vagy, mikor mérges vagy?
- Van tovább is. Sej, ha ők elrontják, akkor is rám fogják.
Sej, ha ők elrontják, akkor is rám fogják.
Ha fogják, hadd fogják, ihajla, nem adok én arra, csuhajla.
Ha fogják, hadd fogják ihajla, nem adok én arra, csuhajla.
- És használ?
- Tökéletesen.
- Na, ezt megtanulom! Hogy is kezdődik?
- Sej, ha bármi rossz,...

Vészhelyzetben egy mosoly

Húúúú.
Lassú, ünnepélyes léptekkel jövök a fölvirágozott aulába. Az óriási friss virágcsokrot, mint valami újszülött babát, tartom a karomban, jobbról és balról egy-egy ifjú ember, hiszen immár nem gyerekek többé, mögöttünk a felszabadult, meghatódott, megszeppent teljes nyolcadik dé.
A többi osztályok már megérkeztek, itt állnak kettes sorokban, mindenki várja, hogy a dé is bevonuljon. „Köröttünk már az élet csörtetett.”
Nagyjából minden negyedik évben átélem ezeket a felemelő perceket, többek között ezért is megéri tanárnak lenni.
Néha persze azt gondolom, hogy na, most már elég.
Például most, mikor a könnyes szemű szülők, nagyszülők éppen lecsendesednek, és telve vannak várakozással, amott meg feltűnik Simi anyukája.
Simi anyukája hangos beszédű, veszekedős asszony, amúgy is óriási, büszkös keblét fodros virágos selyemblúz díszíti, meg egy csillogó gyöngysor; arcán az a „na most jól kitolok veled” kifejezés.
Jött és jött feltartóztathatatlanul felém, úgy számoltam, egyszerre fogunk a közönség első sora elé érni.
És ott nagy veszekedést fog csapni nekem.
Sajnos a bosszúállás hajlama elborította benne a jóindulatot, meg minden egyebet, jaj, angyalok, gyertek, találjatok ki valamit, döntsétek össze az aulát, vagy ...
Már csak két lépés, és..
- Na, most boldog a tanárnő, hogy így tönkretette a továbbtanulást a fiamnak ...
A jobbomon álló szép szál legény megdöbbent, részvéttel nézett le rám, a balról álló nagylány csodálkozott. De nem sok idejük volt minderre, mert a segítség megérkezett. Bejött az elmémbe.
Kimondódott a megfelelő válasz a számon.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám – mosolyogtam, mert átfutott az agyamon, hogy a szavakat nem hallják még az első sorban ülők sem, csak barátságos mosolyomat látják.
- Tanárnő! Milyen magatartásjegyet...
- Kedves igazán. Remélem, majd még találkozunk. Nagyon köszönöm.
- Nem érti, mit mondok!?
- De értem. Nagyon kedves öntől. Igazán köszönöm – mondom hervadatlan és immár őszinte mosollyal, mert érzékeltem, hogy nyert ügyem van. Az ifjak is elégedetten hallgatták a párbeszédet.
Még dobtam egy „sok örömöt a nagyfiában”-t, aztán a legutolsó jövő-menők elsodorták Simi anyukáját, csak alig hallottam, amint méltatlankodott, duzzogott arrább.
Végül visszaemelkedtem az ünnepélyes hangulatba.
Jó kis gyakorlópálya volt.
Ezt a taktikát megjegyeztem. Gyakorolom az óta is. Mindig beválik, ha valakit hatástalanítani kell, vagy ha veszekedő, kritizáló támadás ér. Csak mondok valami kedveset, mosolygok, és kész. Adott esetben egy ölelés is jár hozzá.
A mosoly lett a legjobb fegyverem. Igaz, ma már nemigen használom, nincs rá szükség, nem bánt senki.
Hála Istennek...

Add tovább, szamár a végállomás

Ezt a régi kis mondókát, amivel bosszúságot adtunk át gyerekkorunkban egymásnak, most úgy értelmezem, hogy a szülők és más felnőttek adják át a haragos hajlamot a rájuk bízott gyerekeknek.

Sajnos vannak sokan, akikkel elégedetlenek a szüleik, és ezért ők állandó szidalmak között nőnek fel.
Például egy apuka fiút szeretne, de lány születik.
Vagy a saját testi, vagy egyéb hibáját, amit utál magában, viszontlátja a gyerekében – na ná, hogy épp ezt örökölte - ezért haragszik a gyerekre.
Vagy épp azért, mert nem őrá hasonlít, hanem az anyós – nagymamára, akit nem bír.
Vagy csak mert elképzelte, hogy az ő gyereke olyan szép lesz, mint egy hercegnő, vagy okos mint Einstein, vagy bátor mint Rózsa Sándor, és aztán másképp lett. Nagy Péter cár is ezért kínozta halálig a fiát.
Vagy az, aki most a szülő szerepben van, gyerekkorában hatalmas mennyíségű megbántottságot halmozott fel magában, és most, hogy van saját családja, úgy érzi, itt az idő a továbbadásra.

Induljunk ki tehát ebből: állandó haragban, megszégyenítésben nő fel a gyerek. Bármit tesz, nem jó a szülőnek, bármit mond, nem lehet igaz, vagy nem helyes, barátait nem engedik be a házba, őt sem engedik sehova, mert hiszen „a barátaid is olyanok, mint te!”. Ettől még súlyosabb és durván bántó, de sajnos gyakori: „Pont olyan (ügyetlen, könnyelmű, stb.) vagy, mint anyád!” „Pont olyan (buta, semmirekellő stb) vagy, mint apád.”

Aki így nő fel - nem tehet mást - magába fojtja megbántottságát, haragját, lázongását. Állandóan fékeznie kell magát, hogy ne dühöngjön, mert akkor aztán lenne balhé. Lenyeli a békát nap mint nap.

Ám egyszer csak felnő, önálló családja lesz, ahol most végre ő az úr. Majd ő megmutatja. Eljött az ő ideje. És azt a sok békát mind kiborítja a saját családjára.
Persze hiába borítja ki újra, meg újra, ettől még a békák nem fogynak el. Szidja a párját, a gyerekeit, esetleg a szomszédokat, anyóst, apóst, bárkit, de a békák nem fogynak el. Nem, nem fogynak el soha.

Lehet, hogy valaki már jó előre elgondolja az ellenkezőjét: - Nem fogom azt tenni, amit velem tettek. A gyerekeimet, a páromat mindig csak dicsérni fogom, kedves leszek hozzájuk, az én családomban békesség lesz.
Ez egy jobbik változat, de nem mindig sikerül. Pontosabban: nagyon gyakran nem sikerül, mert a gyerekkori beidegzésektől nagyon nehéz megválni.

Megoldás csak a tudatosság. Fel kell ismerni, hogy „ez a helyzet velem”. Ilyen vagyok, de nem maradhatok ilyen. Nem fogom továbbadni a családomnak, amit gyerekkoromban kaptam. Felismerem, tudom, hogy nehéz lesz, mert bennem vannak azok a szavak, az a viselkedés, de vigyázni fogok, és nem fogom továbbadni.

Türelmes jó társ is kell, akivel ezt megbeszélhetjük. És ha a társad lesz olyan tudatos, hogy nem kapja fel a vizet, nem veszekszik vissza, amikor épp megint előugrott a gyerekkorból hozott anyag, hanem valahogy, valamilyen csendes módon adja értésedre, esetleg csak egy mosollyal, akkor mi marad utána?
- Mi?
- Csak a csend és a békesség.

- De mi legyen, a sok lenyelt békával? Hova tegyük? Hová borítsuk ki?
Már megtapasztaltuk, hogy egy „kibeszélés” nem elegendő. Sok kibeszélés… esetleg. Vagy egy „katarzis”.
- Az a katarzis, hogy egy őrült tombolás közepette, esetleg a berendezés összetörése mellett, kiordítozok magamból mindent? Mert bizony sokszor ezt szeretném.
- Igen, ez az. Persze kell hozzá közönség, legalább egy személy, aki tanúja az esetnek. Ez elég hatékony megoldás. Viszont borzalmas a másik embernek, és kárt tehetünk a környezetünkben vagy magunkban is akár. És egy katarzis nem is elég...
- Akkor hova hányjam ki a békákat?
- Viszonylag kellemes és hatékony azt mondani: A MÚLT ELMÚLT, NEM LÉTEZIK. A MÚLT NINCS.
- A múlt elmúlt, nem létezik, a múlt nincs. Na, de van!
- Nem. A múlt volt. De ami volt, az nem most van. Vagyis most nincs.
- Akkor a jövő sincs?
- Nincs. Csak az van, ami most van. A múlt nincs, a jövő nincs, ez a megoldás mindenre. A most hatalma, ahogy Eckhart Tolle mondja. Olvasd, tanulmányozd, fogadd be az elmédbe Eckhart Tolle A Most Hatalma könyvét. Van hozzá Gyakorlati Útmutató is. (Édesvíz kiadó, 2007, Budapest)
- Megpróbálom. Tehát csak a mostban kell gondolkodni?
- Igen. Jelenleg az vagyok, aki most vagyok. Nem az vagyok, aki a múltban voltam.
- Ez az! Nem vagyok már az a gyerek, vagy az a diák. Az vagyok, aki most vagyok.
- Erről van szó. Nem vagyok az. Tehát nincs bennem bántódás, sértettség, dac, csakazértis, ezek mind elmúltak. Ha ebben tudatosak vagyunk, ha ezt elhisszük, magunkévá tesszük, akkor bármikor, ha elő akar jönni a múlt, elküldjük. Elengedjük. Azt mondjuk neki: Menj el, ne zaklass engem. Elmúltál, nem létezel, menj el.
- Beszélgessek a múlttal!?
- Előjön valami fájó gyerekkori jelenet, pl. rád szólt a szomszéd néni, mit képzelsz, te koszos kis kölyök, vagy ilyesmi.
- És akkor mondjam azt, hogy menj innen múlt, ne zaklass?
- Igen. Ezt kell mondani a múltnak. Elhessegetjük az agyunkból. Ha előjön a gondolat, elhessegetjük, fölveszünk valami jelenbeli gondolatot, és azzal megyünk tovább. Meg kell mondani a családban is, hogy ennek így kell lenni.
- Jó. Ez lesz.
- Ki lehet találni valamilyen elengedési szertartást is, ha valakinek ez számít. Pl. Az összes múltbeli fájdalmat leírni, kinyomtatni, aztán családi vagy baráti körben, valahol egy látványos szabad tűzön elégetni. Ezzel nyomatékot adunk az elengedésnek. Környezetünk is tanúsítja, hogy mindent elengedtünk, nekünk magunknak is emlékezetes.
- Ez nagyszerű! Mindent felírunk, ami fáj, és egy jó kis esti tűzrakásban, vagy valami kirándulóhelyen elégetjük. Ez emlékezetes lesz, és nevezetes: valóban elszántan, tanuk jelenlétében elengedtünk minden múltbeli megbántottságot. Soha többet nem jöhet elő. Veszekedéshez való hozott anyag nincs többé. Nincs többé továbbadás sem.Megszakad végre a lánc.

Veszekedés elemzés

- Tehát az a baj, hogy reggel ezt mondta neked: Na, már megint rád kell várni.
- Igen ezt mondta. És nagyon fáj. „Na! Megint rád kell várni?!”
- Mindennapi, egyszerű kis mondat. Nézzük, hány kés van benne. A „na” nem a legkedvesebb megszólítás, de a hangsúly szabja meg igazán a milyenségét. Mondjuk meg őszintén, nem a szeretet kifejezése. Eláruljuk magunkat vele. Kihallatszik belőle, hogy jelenleg unalmas már nekünk az a társ, akinek ezt mondjuk. Kiskés, ez a megszólítás, beletalál egy sebbe, és még nagyobb sebet ejt.
A „megint”- ben az van, hogy nem először viselem türelmesen tőled ezt a bosszantó tényt, hogy nem vagy kész mikor én már mennék. Ez a második kés.
Ezt, hogy „rád” , különféle érzésekkel ejthetjük ki a szánkon. „Rád gondoltam, Drágám” és megláttam ezt a rózsát, Neked hoztam, szép, mint Te vagy”. Ez a mondat pl. egy szép virág. De ez a mostani "rád", az ellenséges hangzás miatt egy újabb kés. Amit ő dob, és téged eltalál. És fáj nagyon.
„Kell” – mi az hogy kell”? Azt jelenti, bele vagyok kényszerítve egy helyzetbe, olyasmibe, amit nem én választottam. Nem akarok várni, mégis kell. Miattad. Te kényszerítesz. Ki akarok szabadulni. Ezért dobom beléd a kést. (ezzel már négy)
És végül a „várni”. De jó volt valamikor várni rád. Vártam volna hatszor ennyit is. De most ez az Élet! Ez más! Nem várhatok örökké! És minden reggel újra, meg újra! Gyere már végre, és induljunk, mert elegem van!
- Ahány szó, annyi kés.
- Igen. Szerinted ő mit gondol ilyenkor?
- Ilyeneket gondol: Nem gondolhatod komolyan, hogy minden reggel türelmesen viseljem a várakozást! Igazán megtehetnéd, hogy jobban igyekszel! Mondhatnám szebben is, de nem tudom örökké fegyelmezni magam, mindig fogalmazni, színjátékot játszani!
- Igen, lehet, hogy igaza is van. De mindig nekem kell mindent bezárni, kikapcsolni, gondoskodni...!
- Tehát mit teszel?
- Megérkeztek a kések, fájó sebeket ütöttek belém. Kiráncigálom, és visszahajigálom. Fájjon neki is! Azt mondom: Persze, te annyira ügyes vagy! Tegnap meg ki hagyta úgy a gázt, jó hogy nem gyulladt ki a lakás! És a kutyát is mindig rám hagyod, ha én nem adok vizet neki, itt hal szomjan!
- És így már nem fog fájni a kések helye?
- Nem annyira.
- És akkor minden OK?
- Nem OK egyáltalán, mert akkor ő méjobban... És erre én abbahagyom, és látszólagos béke van. De bizony fáj, egész nap. Minden hiába. Fáj és fáj. Nem tudom, mit tegyek ilyenkor.

1.Ugyanazzal a fegyverrel nem harcolunk

- Legjobb a SEMMI. Semmit ne mondj. Semmiképpen ne harcolj ugyanazzal a fegyverrel, mint az ellenség.
- Ellenség?! Ő nem az ellenségem, hanem a szeretett párom!
- Akkor meg mi ez a harc?
- Olyan mint egy hatalmi harc. Hogy ki uralkodik.
- Meg hogy kinek van igaza, ki az okosabb, ilyenek?
- Igen. És most akkor adjam meg magam? Akkor aztán lábtörlőnek használna!
- Legyen most három tanulnivaló: 1. pont. Ugyanazzal a fegyverrel, amivel megtámadnak, ne harcolj. Találj ki mást. Ha ő veszekszik, vagy korhol, te maradj csendben. Ha csapkodja az ajtókat, akkor te menj el otthonról. Ha ő duzzog, te légy kedves. Még a lelkedben se duzzogj. Maradj csendben. Vagy mondd azt: Indulj csak, majd én elmegyek busszal. Vagy valami ilyet mondj: De szép reggel van! Láttad már, hogy kinyílt egy újabb petúnia? Vagy: Akkor ma én megyek a gyerekekért, jól van, szerelmem?

2. Nem állapítjuk meg, hogy ki a hibás.

- Na, de mikor ő a hibás a veszekedésért?!
- Pont ez a kettes pont. 2. Kerüld annak a megállapítását, hogy ki a hibás. Nincs hibás. Felejtsd el ezt a kifejezést, hogy „ki a hibás”. Senki. Az Élet ilyen. A dolgok történnek. Senki sem hibás. Jézus is megmondta: Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.
- Nem vagyok hívő.
- Nem baj. Akkor se ítélj. Minden ítélettel magadra hozol egy ítéletet. Ha ő nem mondta volna, hogy mindig várni kell rád, te sem mondtad volna neki, hogy égve hagyta a gázt, így van?
- Igen.
- Tehát mi volt a kettes megállapítás?
- Az, hogy nem állapítjuk meg, ki a hibás.

3. Az ego

- Értem. De ha egyszer annyira fáj! Mit tegyek, hogy ne fájjon?
- Most tehát a harmadik tudnivaló mára. Ez nagyon nehéz lesz. Kell hozzá egy kis lelki intelligencia.
- Ajaj!
- 3. Hallottad már azt a kifejezést, hogy EGO?
- Igen, szoktam ilyesmit olvasni. Az ego az, ami én vagyok.
- Na igen. Csak vigyázni kell, nem szabad teljesen azonosulni az egoval. Az ego, a külvilág felé fordított énünk, a felszíni énünk, amivel helytállunk a világban.
- Van másik énünk is?
- Van egy belső, az igazi velünk született, magunkkal hozott, a hívők úgy mondják: Isteni Énünk.
- Csak a hívőknek van ilyen?
- Dehogyis. Mindenkinek van egy legbelső Énje, talán legjobb lenne tudatalattinak mondani. Az ego a tudatos én, a belső Én a tudatalatti. Müller Péter azt mondja rá: „a Bölcs Bohóc”.
- Bohóc?!
- Igen, mert ez a belső Én nagyon könnyedén veszi az életet, mindig vidám.
- Most már értem.
- Tehát ha azt mondja neked a párod: „Na, már megint rád kell várni!”, akkor olyan mintha egy kést dobna az egodba. De az nem a belső Éned, mert a Bölcs Bohócnak nem fájnak az ilyesmik. Az ego sérül meg, az egonak fáj csak.
- Hogy értsem ezt?
- Az a részed, amit azonosítasz magaddal, az önbecsülésed, a külvilág felé fordított képed önmagadról, az önképed megsérült. Valaki azt mondta, nem vagy elég jó.
- Például, hogy mindig elkések, ezért nem vagyok elég jó.
- Igen. Na most az egó megsérült. Fáj neki. Nem tűrheti. Szoktuk mondani, hogy X, vagy Y rosszul tűri a kritikát. Valójában legtöbben rosszul tűrjük, mert fáj az egonak. Minél nagyobb az egónk, annál jobban fáj. Az ego azonnal ki akarja javítani a sérülést. Ezért gyorsan mond valamit, amivel helyreállítja az egyensúlyt. Például ilyet: „Te sem vagy tökéletes, nincs jogod az én egómat bántani”. Valami sértőt, vagy valami leckéztetést kell mondani a másik embernek, akkor nem fog fájni az egonk. „Én is jól megmondtam neki a magamét!” … és akkor már nem fáj…annyira.
- Ez a jó, nem?
- Jó lenne, csak hogy akkor most neki fáj, tehát visszadobja a kést. És így tovább, forte, fortisszimó. Üvöltözés, hajbakapás, tányérdobálás, mentőautó, idegosztály...

4. Megoldási javaslat

- Tehát akkor mit kellene tennünk?
- A mély eredeti énünkbe, vagyis tudatalattinkba kellene bemennünk. És ott keresgélni. Ott pedig ezt találjuk: Szeretem ezt az embert. A szeretett társam. Békességet akarok. És még az is lehet, hogy igaza van. Tulajdonképpen igaza van....Majd legközelebb másképp...
- Értem már. Tehát figyelnem kell és nem az ego szerint élni, hanem a belső Én szerint.
- Erről van szó. Eleinte nehezen megy, de ha látod a sikert, belejössz.
- Megpróbálom. Kell még rajta sokat töprengenem, de megpróbálom. És azt mondtad, akkor könnyen és vidáman veszek majd mindent.
- Ez az!
- Tehát az a lényeg, hogy az egonak hallgass a neve! Ha a párom, vagy bárki korhol, leckéztet, szid, stb., csendben maradni, visszafogni magam a felcsattanástól, esetleg kivonulni a teremből.
- Esetleg egy vidám dalocskát dudorászni. Már látom, hogy menni fog!
- És mit tehetnék, hogy a párom is észrevegye az ő belső énjét? Elmagyarázzam neki is?
- Huh, az nem jó! Én csak azért magyaráztam neked, mert kérdezted. Ha valaki nem kérdez, és mégis magyaráznak neki, az fáj az egonak a legjobban.
- Na persze.”Hogyisne! Majd még ő magyaráz nekem!”
- Tehát ez olyan, mintha azt mondanád: nézd, én okos vagyok, te meg buta, ezért figyelj, elmagyarázom. Ez nagyon rossz hatást kelt.
- Hanem akkor?
- Ha óvod az egoját, elkerülheted, hogy az egoja válaszoljon.
- Ügyeljek, nehogy megbántsam az egoját?
- Igen. Nagyon gondosan ügyelj erre.
- De honnan tudjam, hogy mivel...
- Könnyű. Megkérded a magad egojától. Például, ha neked azt mondanák: Már megint égve hagytad a villanyt. Mit mondana az egod?
- „Nem is én hagytam égve! Sosem hagyom égve a villanyt, te viszont mindig a legdrágább időben telefonálsz!”
- Na lám. Ő is ugyanezt fogja értésedre adni, ha fegyelmezed. Tehát, a fegyelmezés kerülendő.
- De akkor mit mondjak?
- Semmit. Majd ha jön a telefonszámla, kielemezitek együtt, és megegyeztek, hogy nem célszerű főműsoridőben telefonálni. Mindezt úgy, hogy senkire sem mutatunk rá, hogy lám, lám, te vagy a hibás. .
- Igen ezt már felfogtam. Értem. Pedig jó szórakozás volt egymást okolni…
- Hát, ha hiányzik...
- Dehogy, csak vicc volt!
- Ha látja a jó példát, észreveszi mennyivel kellemesebb az élet egy idő óta. Felfigyel rá, hogy szelíd vagy nem veszekszel, és hamar átveszi a stílusodat.
- De jó lesz! A jót könnyű megszokni, igaz?

Jaj, az egóm!

Ezt annak írom, aki a veszekedés résztvevői közül a tudatosabb. Szóval, neked.
Ha támadsz, az azt jelenti, megsértették az egódat, és fáj. Fáj, de nagyon. Valamit tenni kell! De gyorsan!
- Igazán, egyszer már te is mosogathatnál!
Ez tényleg bántó mondat, fáj az egónak. Egy támadással helyrehozhatjuk a sérülést.
- Mi az, hogy egyszer már?! Tegnap talán nem én mosogattam?!
- El is törted a kedvenc poharamat.
Hú, még egy sérülés. Mit tegyünk? Kenjük rá valaki másra.
- Mert a tesód ide tette a könyököm alá. Tehette volna kicsit beljebb.

Így tehát sikerült kivédenünk mindkét támadást. Az ego megnyugodhat.
Mármint az én egóm.
Csakhogy neki is van, és most az övé fáj.
Tehát megy a támadás és védekezés oda – vissza, mint a pingpong labda, egészen hajtépésig, vagy tányérdobálásig. Ha csak, te fel nem ébredsz!
Ha csak nem ébredsz fel a tudatosságra:
- „Hohó! Az nem is én vagyok, hanem csak az egóm.”
Ezt hívják tudatosságnak azok, akik tudatosak. Az a tudásuk, hogy elválasztják az egójukat, vagyis agyukat, elméjüket, a maguk igazi valóságától, vagyis attól, ami a lelkük mélyén van. A lelkiismeret, a tudatalatti, ami a nagy betűvel írt Én a spirituális irodalomban. Lehet, hogy érezzük valahol belül, hogy tényleg ott volt az a pohár, az az igazság, hogy láttuk. Az a legbelüli, az a tudatosság. A tudatosságunk, a belső igazi Énünk. Erre mondhatnánk: „csak az okosok látják”. Ez így nem lenne helyes, mert az okosság, az ész, az egóhoz tartozik. Hanem ha azt mondom a belső Én-re: „csak a bölcsek látják”, akkor már az igaz.

Na, tehát most elővakarom a legbelső, igazi Én-t magamból. (Nem is olyan könnyű.)
Kezdjük újra:
- Igazán, egyszer már te is mosogathatnál!
- Úgy érzed, hogy gyakran rád hagyom a mosogatást? – és itt megeresztünk egy bíztató mosolyt. A mosolynak azt kell jelentenie, hogy nincs harag, mondd meg, ha tényleg úgy érzed.
- Nem gyakran, hanem mindig. – A válasz kevésbé támadó, mint az előbbi esetben volt, de azért ugyanazt mondja.
- Ajaj, akkor úgy-e, nem én ütöttem le tegnap a kedvenc poharadat. – sajnálkozó pislogás közepette ejtjük ki ezeket a szavakat.
- Na, igen, tegnap te mosogattál. És úgy-e nem vetted észre, rossz helyen volt.
- Tudod mit? Most én elmosogatok, és ha készen vagyok, elmegyünk együtt venni valami szuperszép poharat, OK?
- OK. – És kedves a folytatás is. Biztosan nagyon szép poharat vásároltok majd.

Na, most figyeld meg, hogy fáj-e valami. Fáj-e, hogy elmaradt a veszekedés? Fáj-e, hogy , hogy elmaradt az ordítozás?

Ha még fáj egy kicsit, hiányérzetet okoz a békesség, akkor még gyakorold. Meg el is lehet gondolkodni kicsit. Van akinek tényleg hiányzik egy-egy jó odamondás. Vagy a győzelem öröme valami vitában. Megszokta gyerekkorától, hogy veszekedés van, úgy godnolja unalmas az élet anélkül. Van úgy, hogy valami szervi probléma irritálólag hat, például a máj, ha beteg, akkor előjöhet a rosszmájúság... Keresd a baj okát, és gyakorold a békességet. Pár nap, és menni fog. Nem fog fájni.

Ha már most sem fáj, akkor igazán jól csináltad, és előreléptél a tudatosság felé, csak így tovább!
Majd egy-két hónap múlva azt mondod: „mennyit szenvedtettem magamat fölöslegesen”!
És nem csak a te magad békéje fog megszületni, hanem a veszekedő partneredé is.
Csak néztek majd! Hová lett a veszekedés? Mi ez a nagy csend?

Sérült ego visszavág

Tehát figyeld magadat, a szavaidat, mit mondasz, és milyen hatást váltasz ki.

- Már megint ez a zöldbab leves! – (megsérült az egóm, de a belső Énnek nem fáj)
- Mi a baj vele?! – (Ez mégis egy kicsit haragosra sikerült… Most biztos megsértettem az egoját.)
- Olyan nagy ördöngösség lenne olyat főzni, mint a nagymamám szokott? Ennyivel igazán tisztelhetnéd az emlékét! – ( Igen, a megsérült ego visszavágott.)
- De gondold meg, én nem tudhatom, milyen lehetett az a leves. Te ott nőttél fel vele, de én nem. Legközelebb milyen jó lenne, ha te főznél, és elmondanád hogyan készíted. – (Sikerült elhallgattatni az egomat.)
- Szóval még ennyivel sem akarsz a kedvemben járni! – (Azt hittem, minden rendben, de még fáj neki)
- Nézd, én nem akarok versenyre kelni a nagymamáddal. Szívesen előkészítek mindent, el is mosogatok, te pedig (olyan levest főzöl, amilyet csak akarsz– ebben, így még van egy kis megbántottság, jobb lesz másképp.) - megpróbálod megközelíteni azt a régi ízt...
- Nem rossz ötlet. Holnap kipróbáljuk, de most nem ízlik ez a leves…( ez most az én egomnak fáj még egy picit, de a tudatos Énemnek egyáltalán nem.)
- Nézzük meg a neten a zöldbableves recepteket.
- OK!(na, ez jól végződött)

- Igazán rendet csinálhatnál!
- Most rendezkedem itt, az én asztalomon. (fájt az egómnak, de nem vágok vissza)
- És az enyém? (már megint fékeznem kell magamat.Vagyis csak az egomat.)
- Ahhoz nem nyúlok. Nem akarom, hogy megkérdezd tőlem, hogy hová tettem a szemüvegedet.
- És a zoknimat hová tetted? (fájt neki egy kicsit, mert visszacsattant azonnal)
- Ahhoz sem nyúltam. Megyek, megnézem, elállt-e már az eső. ( kivonulási taktika)
- Már elállt. Nem menj sehova. Nem is veszett el a zoknim. (kiegyezés, békülés, és ki tudja, mi minden jó jöhet még!)

Példa értékű VEP párbeszéd

- Ez az! Játsszunk el egy párbeszédet! Mondjuk te vagy a párom, fél órája vársz a randi helyén egy parkolóban, ahol fel kell, hogy vegyelek, és együtt jövünk haza. Szakad az eső, nincs esernyőd, bőrig áztál. Én megállok a kocsival, kinyitom az ajtót, te beszállsz. Mit mondasz?
- „Hol a francba voltál, fél órája itt áztatom magam, te pedig…”
- Szerinted én most mit fogok válaszolni?
- „Mért nem hoztál esernyőt, tudhattad volna buta liba, hogy esni fog, és különben is állhattál volna az eresz alá….”
- Ilyen durván visszavágsz?
- Na hallod?! Magad is látod, megbántottad az egomat. Találj ki valami jobb fogadtatást. Gondold el. Fél órája ott állsz. Van időd gondolkodni. Gyerünk! Valami olyat, ami az én egomat nem bántja.
- „Drágám, bántaná az egodat, ha megkérdezném, hol a francban...”
- Csúfondároskodás. Biztos lehetsz a veszekedés bekövetkezésében. Ehelyett inkább saját magadról mondjál valamit.
- „Nem gondoltál arra, hogy én itt a szakadó esőben, dideregve…”
- Ez jobb. De szánalomkeltés.
- És nem megérdemlek egy kis szánalmat, mikor fél órája itt ázom…?!
- Így gondolkozik az ego. Viszont ha a belső Éneddel gondolkozol, rájössz, hogy te szereted azt, akire vársz. Nem akarod leckéztetni, nem akarsz bűntudatot sem kelteni benne.
- De igen! Kérjen bocsánatot! Ez a legkevesebb!
- Ezt is az ego mondja. Az ego fontosnak akarja magát érezni. Bántja, hogy ő nem fontos.
- Köszönjem meg, hogy ott ázhatok?
- Volt az a könyv…Thomas Gordon Erőszakmentes kommunikáció, vagy ilyesmi. Na, annak alapján mit mondasz?
- Mit is? Várj csak …”amikor te megváratsz az esőben, elveszettnek érzem magam. Arra szeretetnélek kérni, legközelebb …”
- Igen. Ez nagyon jó. De te még Thomas Gordonnál is jobb lehetsz! A tudatalattiban csak szeretet van. Önzetlenség, bizalom. Nem akarsz bűntudatot kelteni, és bízol benne. Hátha forgalmi dugó volt. Vagy bármi, ami akadályozta. És te nem akarod, hogy magyarázkodnia kelljen. Valami vidám, szimpatikus megoldást keress! Olyat, ami után vidáman folytatódik a nap.
- Vidáman? Egy ilyen nap?!
- Gyerünk! Megállok a kocsival, kinyitom az ajtót, beszállsz...
- Nem jut eszembe semmi.
- Hát nincs egy kis vidám fantázia benned?
- Megvan!
- OK. Megállok, kinyitom a kocsiajtót...
- „Húúúú! Ez volt aztán a nagy kaland! Jobban eláztam, mint Amélia abban a mexikói filmben!”
- „Bocsáss meg drágám…”
- „Ugyan hagyd már! Tudod, hogy mennyire imádom a kihívásokat! Azért a fűtést bekapcsolhatod!”
- Ez az! „Ezt imádom benned! Ülj be gyorsan, elmegyünk valahová, megiszunk egy kis lélekmelegítőt együtt!”
- „OK, csak előbb száraz ruhát kell magamra vennem.”
- „Nagyszerű, előbb hazamegyünk. Majd segítek neked megszabadulni ezektől a vizes göncöktől!”
- És szerinted a párom is ugyanígy vigyorog majd rám, mint te most??????
- Biztos.
- OK! Köszönöm a tanítást! Sietek haza!

Azt kellene még megtanulnunk

(Eostar Kamala hozzászólása)

Azt kellene még megtanulnunk, hogy támadások mindig jönnek. Mondjuk, megváltozik a párod. Azt hiszed, ezután már nem bánt senki. De hiába megváltozik a párod, majd bánt más.
Az ütések jönnek. Nem élhetünk elszigetelve. Van anyós, szomszéd, munkatárs, főnök, stb. A kérdés az, ki tudod –e védeni úgy, hogy nem ütsz vissza, csak kivéded, nem hagyod, hogy beléd álljon a kés.

Az a megoldás, hogy a kés peregjen le rólad.
Egyetlen módja van: Te erősen tartod a középpontot, stabil vagy, azáltal térsz ki, hogy te önmagadat nem bántod.
Az önvád gyengít. Amikor más bánt, az tulajdonképpen a saját magad bántásának a megnyilatkozása.

Ha azt mondják nekem, már megint késtél, a kés csak akkor áll belém, ha magamat is vádolom azzal, hogy mindig kések, lassú vagyok. Benne van a Négy Egyezmény című tolték bölcsességkönyvben: csak akkor tud ártani bárki, ha már magadat előzőleg megvádoltad. Ha nem így van, a kés lepereg rólad, mert erős vagy.

Ha ok nélkül vádolnak, kitartom a kezemet nem messze magamtól védőpajzsként, és azt mondom: nem, nem háríthatod rám, ez a te saját felelősséged. Ez akkor sikerül, ha nem vádolod magad belül. A kifordított kéz visszalöki az energiát. Ha vádolod magadat, nem tudsz páncélt növeszteni.
Szeresd magadat!

Ha észreveszed, hogy haragos rád valaki, ezt is mondhatod: OK, rendben van az, hogy haragos leszel. Nem baj. Rendben van, ha haragszol rám. Nem érint, nem bánt engem.
Az is jó módszer, ha elismerjük a másik ember érzéseinek a jogosságát. Még azt is mondhatjuk, „sajnálom, hogy ilyen rossz most neked”. De nem kell felvállalni, hogy miattam. Ha haragszik, a harag őbenne van.

Uram, tégy engem békéd eszközévé
Hogy szeressek ott, ahol gyűlölet van...

Lord, make me an instrument of thy peace
Where there hatred let me be love
Where there is injury, pardon
Where there is darkness, light

It is in giving that we receive
It is in dying that we are born to eternal life

Uram tégy engem békéd eszközévé
Ahol gyűlölet van, legyek a szeretet
Ahol sérelem van, legyek a megbocsátás
Ahol sötétség van, legyek fény

Az által kapunk, hogy adunk
A halál által van az, hogy megszületünk egy örök életre.

Jegyzetek