A zene története/Az opera kialakulása/Az opera szerkezete
Az opera szerkezete
Az opera szerkezete és előadása
szerkesztésBardi grófnak nem volt pontos leírása a görög drámáról, a görög zenét sem ismerték, ezért következtetésekre voltak utalva. Következtetéseiket az előbbi gyakorlatokkal összekapcsolták, s így kialakult egy sajátságos műfaj, mely ezektől merőben eltért. Rengeteget tévedtek, de hasznos volt ez, mert sok új dolog jött létre, például a recitativo és a zene más különféle alkalmazásmódjai.
Ekkor született meg a monodia - egy ember énekelt egy akkordikus hangszer kíséretével. Igy jött létre az akkordikus homofon zene. Mi tette ezt szükségessé? A madrigaleszk egyéni érzelmeket tömegben mond el (kórus), pedig jobb, ha ezt maga az egyén adja elő.
A zenekar 3-4 tagból állott, egy akkordikus és 2-3 dallamvivő hangszer - viola, oboa, vagy más. A mű első száma az intrada - bevonulás - volt, nem nyitány. Függöny nem volt. Ezután következik a prolog, mely versben vagy prózában elmondja, kiről, kinek szól, miért készült, kinek a tiszteletére. Ezután indul meg a cselekmény. A cselekményt, a történéseket a recitativók vitték előre, recitativókat egy csembaló kísérte. Neve a csembaló hangja miatt, - mellyen itt-ott egy-egy rövid akkord szólalt meg, hogy az énekest hangnemben tartsa, vagy modulálni segítse - secco recitativo - száraz recitativo - volt. A recitativónak dallama van és a beszéd ritmusát követi. Kórusszámokat vagy önálló zenekari szonátákat és balletteket - ballare = táncolni - iktattak közbe, tehát egy színpadi mű több önálló műfajból állott. Opus = mű, opera (többesszám) = művek. Utolsó szám az apotheosis - megdicsőülés. Vagy egy szereplő, vagy egy eszme, esetleg az a személy dicsőült meg, akinek az operát írták. A vígoperát e helyett az un. licenza zárta be. Az összes szereplő - még az is, aki meghalt - együtt jött ki a színpadra és együtt énekelték el a mű tanulságát.
A régi olasz opera tárgyát a görög-római mitológiából vette. Istenek története, favola-pastorale. Akkoriban ugyanazt a történetet minél művészibb módon többször dolgozták fel. Két kedvelt téma volt Orfeusz és Euridiké, Daphne. Mindkettőből 40-50 opera van, ezek még a legújabb korban is kísértik a zeneszerzőket, kik közül elég Offenbach és Richard Strauss nevét megemlíteni.
Orpheus, egy mondabeli trák költő-zeneszerző-előadóművész, a történetben Euridikét vette feleségül, aki az esküvő napján viperamarástól meghalt. O. bolyongott, elhatározta, hogy leszáll az alvilágba és visszahozza Euridikét. Különböző kalandok (pl. Cerberus) után le is került. Lantjával még Hadest, az alvilág királyát is megbűvölte, s az visszaadta Euridikét azzal a kikötéssel, hogy csak egymás mögött haladhatnak, és nem nézhetnek egymásra, míg fel nem érnek. Euridike szerelmesét hűtlenséggel vádolta, Orpheus magát igazolván nem tudta betartani a tilalmat, s így E. másodszor is meghalt. Ettől kezdve kétfelé ágazik a történet: vagy halva marad, vagy a szerelem istennője feltámasztja. Az apoteózisban a művészet dicsőül meg.
Daphne csinos pásztorlány, ki hű volt vőlegényéhez. Szemet vetett rá Apollon isten, de nem ért célt. Ezért isteni hatalmánál fogva babérfává változtatta. Ahogyan a nap süti a fát, úgy öleli Apollon - napisten - Daphnet.
A halál átváltozás - metamorphosis, mely minden tragédiában jelen van. Kiindulás a sír, valóságosan vagy áttételesen (hullámsír, metamorfózis). A Dionysos-féle mese a valláshoz kapcsolódik (isten). A profán élet sír körüli játékai: az ősember a sírnál eljátszotta a halott történetét - énekek; halotti táncok. Az ókori tragédiában mindig jelen van a halál. A keresztény tragédiákban Krisztus sírja - közvetlenül vagy áttételesen - képezi a történet alapját. Minthogy minden tragédia a halálhoz vezet, a főhősnek el kell buknia. Elbukását szükségszerűen okozzák a történetben összecsapó szenvedélyek, akaratok. Egyes esetekben más hal meg, a főhős pedig erkölcsileg semmisül meg (Bánk bán, Pizarro). Az akaratokat emberek személyesítik meg. Egyszerűbb, ha két ember gyűlöli egymást, sokkal drámaibb, ha olyanok csapnak össze, kik szeretik egymást (Álarcosbál). A világirodalom tulajdonképpen kb. 30 témát variál. A lényeg, hogy milyen művészi eszközökkel van a téma feldolgozva. Minden opera seria - komoly opera - váza a fentiekhez hasonló.
Ellentéte az opera buffa - komédia, vígopera. Nagy különbség a kettő között, hogy a tragédia hőse nagy jellem, szimpatikus, részvétet kelt, a komédia hőse gyenge jellem. A komédia szélsőséges formája a bohózat. A komédia illúzióban ringat, a bohózat megfoszt az illúziótól. Az opera semiseria a kettő vegyülete, komoly és víg jelenetek váltakoznak benne. Első operaszerzők: Peri; Antonio Cesti; Cavalli - Bardi gróf környezete. A műfajt akkoriban dramma per musica, melodramma, favola pastorale nevekkel illették. Ezeknek az operáknak nagy részét recitativók - secco recitativo - alkotják, közben-közben néhány egyszerű kórust hallani.
Kezdetben nem voltak operaházak. Az előadások főúri palotákban felszerelt alkalmi színpadokon zajlottak le. A nézőteret a színpadtól már függöny választotta el rolószerűen. Ezen művészi festmények voltak. Módosabb főuraknál a festmény rendszerint változott, az előadásra kerülő mű egy jelenetét ábrázolta. A színpad valamivel magasabb volt, mint a nézőtér, díszletezése pazar - mai szemmel nézve primitív. Először felfüggesztett vásznak voltak festve. Volt hátsó kulissza és voltak oldalkulisszák. A világítást nagy fáklyákkal oldották meg, vagy gyertyákkal, a színpad mögött képzett fényt nagy tükrökkel vetítették be a színpadra. Később görögtüzet használtak, ha nagy fényre volt szükség.