A zene története/Az opera kialakulása/Az operaház fejlődése
Az operaház fejlődése
Az operaház fejlődése
szerkesztésMa kétféle színpad van: süllyesztett- vagy forgószínpad. Előbbiben a színpad lesüllyed, alatta vasvázas gépi berendezés működik, amellyel részleteiben és egészében is lesüllyeszthető, jobbra, balra és hátra is mozgatható, az egész eltolható. Forgótechnikánál a színpad jelentős része tengely körül fordítható. Először kézi erővel végezték a forgatást, ez is gyorsan működtethető, később áttértek a gépi mozgatásra. Hátránya, hogy lefelé nem lehet építeni a színpadot.
A díszletek kezdetben felfüggesztett vásznak voltak, később beépített díszleteteket alkalmaztak, pl. ház, stb. Vannak még bútorok, kellékek. Egy időben valódi bútorokat, kellékeket használtak (gyöngysor, karperec). De a valódi sok esetben nem mutat úgy, mint a hamis. (Pl. egy Luther-korabeli biblia szakadozott.) Ma már hamisított kellékekkel dolgoznak. A fényt is egy idő után karbidlámpával, még később villannyal szolgáltatták.
Többféle színpadi világítás van: rivalda (különböző. színű körtesor); szuffita (felső világítás, a mennyezeten lóg, ez is többszínű), ilyen van a színpad elején, közepén, hátul, néha 4-5 sor is van; oldalreflektorok tornyokban vannak elhelyezve, lehetnek fixek és mozgathatók, ilyen a nézőtéren is szokott lenni; a fejgépek - kopf - állvány körül különféle szögben forgathatók.
Zsinórpadlás - ma már 4-5 emeletnyi magasak is lehetnek. Függesztett díszleteket lehet felhúzni-leereszteni. Súgólyuk. A súgás először oldalról történt, ma a színpadnyílás közepén van. Operánál sokszor kiabálni kell, hogy az énekesek meghallják, a nézőtérre mégsem hallatszik ki. Olaszországban a súgó dirigálja az énekeseket, ritmust üt, a karmester csak a zenekarral törődik.[1]
A zenekar először nem volt árokban, csak később süllyesztették le, mert egyfelől a zenekar hangja elnyomja az énekhangot, másfelől a zenekari lámpák zavarták a nézőket. A zenekari árokban a zenészek dobogókon ülnek, a vonósoké a legmagasabb. A rezonanciát és a hangszerek közötti akusztikai különbségeket így egyenlítik ki. Legmélyebben az ütősök és a rézfúvók ülnek, néha a színpad alatt. Ezt manapság már hangmérnök számítja ki. Bayreuthban van a legtökéletesebb elhelyezés, az egész zenekar a színpad alatt ül, a hangot visszaverő felületek vetítik a színpadra, onnan lehet hallani a nézőtéren. A zenekari világítás nem semlegesíti a színpad fényeit.
A nézőtér kezdetben a palota egy nagy terme volt - nem sok hallgatónak jutott hely. Később színházakat építettek. 1600 körül vezették be a páholysort. Ezek nem voltak egyforma nagyságúak és díszítésűek. A páholy mögötti szobába benyílás volt, ezen keresztül lehetett a szomszéd páholyokba ellátogatni. Szokás volt a vizitelés. A milánói Scalaban a páholyok még ma sem egyformák. Az uniformizálás egyébként mintegy 100 éves.[2] Wagner óta a nézőtér lejtős.
A művészi személyzet legfőbb vezetője a karnagy, mellette voltak a karmesterek. Ma: zeneigazgató és karnagyok. Néha pótkarmesterre is szükség van, pl. háttal álló énekkar esetén. Ezt korrepetitor szokta ellátni. Kb. 30 éve pendulát - villanykarmestert - használnak. Ennek vagy a karmester, vagy az üstdobos nyomogatja a billentyűit. Ma már televíziós megoldás is van. Az I., vagy II. emeleten szokott lenni az orgona. Az orgonista penduláról olvassa le a tempót.