Amikor a fák meghalnak/A kalandos élet

Amikor a fák meghalnak 7. A kalandos élet Tónit az új lehetőségek, a kalandvágy annyira elvakították, hogy egy jó ideig teljesen maga mögött hagyott mindent és mindenkit. A sok izguláson túljutva teljes lendülettel vetette bele magát az új környezet által felkínált kihívásokba. Nem mérlegelt egyáltalán semmit, vakon bízott a szerencséje által megadatott lehetőségekben. Tetszett a környezet és könnyen be is illeszkedett az új baráti körbe. Minden rábízott feladatot szívesen csinált és fáradtságot nem ismerve igyekezett lépést tartani a többiekkel. Sok fajta munkálatokban ki vehette a részét és tanulhatott, tapasztalódhatott, nemcsak az állatokkal való foglalatosság területén. A vándorlási életforma kimondottan passzolt neki, hisz’ világot látott. És épp ez volt az a különös változatosság, ami egyfolytában terelte a figyelmét arról hogy otthonára visszaemlékezzen. Egy bizonyos ideig. Szokták mondogatni, hogy bármilyen jó dolga legyen valakinek a messzi idegenben, egyszer majd úgyis eszébe jut az otthon melege. Tóni, amikor először az otthonára gondolt, nem kimondottan a meleg otthon kellemes emlékei jutottak az eszébe, de azért mégis valahogy vágyott arra, hogy mostohaanyját megölelhesse. Ő maga is csodálkozott, hisz jól tudta, hogy milyen különösen közömbös érzésekkel volt szülei iránt és mégis, itt, ebből a nagy távolságból rájuk gondolva, hát csaknem még az apját is szívesen megölelné. Sok ilyen hasonló gondolat akkor futott át az agyán, amikor a figyelmetlensége folytán a körülmények kedvezőtlenül alakultak. Mivel a környezetében lévő oktatói felfigyeltek a különleges tehetségére, egy idő után már komolyabb feladatokat is rá mertek bízni, amelyeket Tóni rendíthetetlenül véghez is vitt. Szerette, amikor képességei szerint értékelik és folyton azon igyekezett, hogy bizonyítson. Sokszor annyira beleélte magát, hogy a füle mellet elengedte mindazokat a figyelmeztető jellegű tanácsokat amelyekkel már pályafutásának kezdetén csaknem minden nap el látták. Kimondhatatlan örömére szolgált, amikor engedélyt kapott egy nyolc hónapos leopárd kölyökkel való foglalkozásra. Az idomításra való felkészüléshez a különféle szabályokat már jól ismerte és nagyjából be is tartotta azokat mind. Azonban Dita, a kis leopárd nagyon eleven és játékos volt és egy idő után már nem sokat törődött Tóni utasításaival. A szak nyelven azt mondják ilyenkor, hogy „kifáradt” - (szegény). Azonban Dita mozgása egyáltalán nem árulkodott semmiféle fáradtságról, hisz’ csakúgy szökdösött, hogy egyszer aztán Tóninak elfogyott a türelme és erélyesen – ahogyan a kutyák esetében szokás azt tenni – kezdte rendre utasítani a „kifáradt” kölyköt. Tóni nagyon jól tudta, hogy mi engedélyezett és mi nem az effajta idomításoknál, de annyira elvesztette a türelmét, hogy megszegte a legalapvetőbb szabályt. – Amelyet aztán többé soha nem tett. – Rávágott többször is Ditára. Ha bármilyen kutyával lett volna dolga, a módszer bizonyára egészen jól bevált volna, mert megfelelő hangnemben, határozott magabiztossággal tette. Csak a baj épp ott kezdődött, hogy Dita nem kutya volt. És… méghozzá sokkal gyorsabb is volt! – Tónit pillanatok leforgása alatt egy olyan súlyos baleset érte, hogy ha a kellő időben nem részesítették volna elsősegélyben, szabályszerűen elvérzett volna. Annak a kis „szerencsétlen”- nek ítélt párduckölyök ”jóvoltából”. És így, sebesülten, elgyengülten, egymagában szomorkodva jutottak szerre az eszébe, a háta mögé temetett otthoni (szép) emlékek. Egy adott ponton aztán annyira elfogta az önsajnálat is, hogy, ha saját maga előtt nem szégyellte volna, még sírni is tudott volna. Az otthonára gondolt és azt állapította meg, hogy csupán csak kalandvágyból vágott neki a nagyvilágnak. Kis húga is az eszébe jutott, aki még olyan kicsi, hogy bizonyára már nem is fog emlékezni rá... És vajon fog-e találkozni még az életben vele? És Feri bátya..? Vele vajon mi történt? Mert hirtelen valami azt súgta, hogy az apja valamiként rájött, hogy eltűnésében ő is közreműködött. Zitát sem felejtette el, de már oly nagyon nem vágyódott utána. Hisz’ hónapokon keresztül még csak az eszébe sem jutott. Mivel volt ideje bőven, hogy mindezeken elgondolkozzon, hát napról napra egyre elanyátlanodottabbnak kezdte érezni magát. Barátai, munkatársai nála jóval idősebbek és tapasztaltabbak lévén nagyon is tudták, hogy Tónit milyen fajta bánat kínozza és egy idő után, hogy, hogy nem egy alkalommal egy bájos kis teremtés látogatta meg. Olyan vele korabeli kislány lehetett, Tóni addig még nem látta. Aurának hívták és amint később kiderült, hogy a cirkusz egyik adminisztratív vezetőjének a lánya volt. Tóni körülbelül tíz napig mindenféle munkálat alól felmentést kapott és az alatt az idő alatt Aura rendszeresen látogatta. Jókat csevegtek, viccelődtek és Tóni újból visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Otthonának újból a cirkuszt tekintette és már az elkövetkezendő terveibe Aurát is bele sorolta. A kislány nem élt kiváltságaival. Nagyon kedves és népszerű, mindenki által szeretni való teremtés volt. Miután Tóni felerősödött és újból munkába állott, már nem voltak annyit együtt, de azért mégis csak fenntartották a kapcsolatukat. Tóninak akaratlanul a Zitával való kapcsolat jutott az eszébe. Olyasmit érzett, mintha valamiképp csak titokban adódna lehetőség a találkozásokra. Szeretett volna többet együtt lenni a lánnyal, de nem nagyon adódott rá alkalom a sok elfoglaltság végett. Egy este a kapcsolódásukat illetően egy nagyon komoly kérdést tett fel a lánynak. Úgy egyeztek, hogy Aura nem feltétlenül kell rögtön döntsön, azonban Tóni az elkövetkezendő estére már várta a határozott választ. De úgy adódott, hogy akkor nem találkoztak. És az azután való nap sem. Aztán el telt egy hét, és még akkor sem. Aztán Tóni csak később tudta meg, hogy a lányka csak átmenetileg volt a cirkusznál. Ugyanis neki egészen más életformát szántak. De efelől Tóni már nem informálódott. Bár mennyire is le volt hangolódva, azt viszont megállapította, hogy az Aurával való rövid kapcsolata az előbbi otthonnal és szüleivel kapcsolatos rágódásokból kifejezetten kisegítette. Hiába, hogy még csak tanulónak volt nyilvánítva, de ő magát még a "macska kaland" előtt haladónak tekintette. A kudarctól nem rettent vissza, hanem újból azzal a megszokott lendülettel vágott bele a tevékenységekbe és ezzel el is terelődtek az Aurával kapcsolatos gondolatai. Amikor Tóni már körülbelül egy éves cirkuszista régiségre tekinthetett vissza, a csoport, amellyel volt, egy lengyel cirkusszal szövetkezve Európai turnéra indult. Egy kalap alatt Klutsky Cirkusz-nak hívták őket. Természetesen neki még mindig csak másodlagos, sőt, harmadlagos szerepe volt az általános cirkuszi életben. Mivel nagyrészt ezt kezdte is észrevenni, kissé neheztelt a feletteseire és titokban elhatározta, hogy profilt változtat. Ez akkor történt, amikor sikerült össze barátkoznia az egyik lengyel artistával, aki mellékmesterségképp még erőművész is volt. Egy harminc év körüli szolid fiú volt, aki általában talaj akrobataként lépett fel és az egymás vállára bravúrosan felugráló és egyensúlyozó társait tartotta meg. Sokszor négyet-ötöt is hordozott a porondon. Bizony kellett ám oda erőnlét és mivel sokat is edzett, aztán időnként különböző erő bemutatókkal is lépett fel. Janeknek hívták és annak idején ő is Tónihoz hasonló módon csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, amely csak amolyan lezüllött, vagy kiöregedett cirkuszistákból állt. Árvagyerek, utcagyerek lévén neki is egész jól passzolt a vándorló életforma és még pénzt is kereshetett. ― Csak akkor az nem olyan cirkusz ám mint ez! ― magyarázta Tóninak. ― Ott, akkor mindenki volt egy lerobbant, vagy vén mutatványos. És volt aki sokat ivott alkohol, vagy aki hülye volt... Azok mind-mind nagy cirkuszban régebb bűvészek, idomárok, akrobaták... Szerették mind a vérükben a cirkuszt és csináltak maguknak, kisebb és szerencsétlenebb cirkuszt. De jó volt. Én ott minden nap sokat erősödtem. Mert minden nap kell ám edzés! Te ha akarsz erős lenni, minden nap edzés! Csak úgy lehet! Az erős ember érezte a Tónival szembeni sorstársasságot és ezért rokonszenvezett is vele. Őszinte odaadással irányította amint edzett és mindig felhívta a figyelmét, amikor rosszul csinált valamit. Tóni kimondott rendszerességgel neki is látott, és sokszor annyira bele lendült, hogy Janeknek le kellett fékeznie, nehogy túledzésbe hajszolja bele magát. ― Kell edzés, de kell pihenés! ― hívta fel a figyelmét Janek, aki már nagy tapasztalattal rendelkezett. ― Sok edzés, túledzés, aztán gyengülés és tovább nem edzés! Tóninak a Janek mutatványai közül különösen azok tetszettek, amikor három-négy téglát, vagy különféle betonból öntött elemeket tört el puszta kézzel. Vagy amikor vastag deszka lapokat ütött szét ököllel. Mélyen elhatározta, hogy keményen rá edz azokra a bizonyos törés technikákra is. Mivel látta, hogy Janek miképpen edzi, keményíti a kezeit, az ökleit, hát egy az egyben azt le is kopírozta. ― Ezt nem szabad! Te vagy most tizenöt éves! Csontok, ízületek nem bírják. Csak amikor tizennyolc-húsz éves, csak akkor! ― És várjak három évet? ― hüledezett Tóni. ― Várni azt jelenti, türelem! Ha nincs, türelem akkor baj! Nagy baj! És Tóninak ez bizony néha el-el fogyott, mert minél hamarabb szeretett volna erősnek lenni és ennek eredményeként sok olyan gyakorlatokat is csinált, amelyeket bizony Janek nem nagyon helyeselt. ― Leszel majd öreg és haragszol, hogy Janek nem tanította jól! ― zsörtölődött a lengyel amikor néha rajta kapta, hogy "szabálytalankodott". Tóninak a mohóságával kapcsolatosan részben csak azzal volt szerencséje, hogy alkatilag nagyrészt már kifejlődött annyira, hogy a csontozata nem szenvedett komolyabb károsodást. Viszont a legnagyobb szerencséje azonban Janekkel volt, aki folyton szabályozta a lendületét. Egészen addig az időig, amíg aztán már úgy az esze, mint a fizikai felépítése már annyira nagykorúsodott, hogy már napi több órás edzéseket is csinálhatott. Még a Tóni ész-béli nagykorúsága előtt történt, amikor a cirkusz életében egy újabb átrendezési folyamat következtében a más társulatokkal való bizonyos összevonások, különböző kisegítési akciók egy kissé túlbonyolították a hétköznapokat. Újak jöttek, régiek mentek és e kavarodás folytán, csaknem minden a feje tetejére állt és az artisták nagy része a végén, már azt sem tudta, hogy ki, kihez tartozik. A Tóni kemény befektetése az edzéseket illetően elég látványosan kezdte meghozni a maga gyümölcsét. Mivel egy kifejezetten fejlett erős, kemény legény lett belőle, a fizikai képességeivel kissé elfogulttá is vállott. Téglákat, betonlapokat tört, nehéz súlyokkal játszadozott, de azért még távol állott tőle az, hogy erőművésznek nevezhesse magát. Amíg a dolgát elvégezte, addig senkinek semmi beleszólása nem volt abba, hogy mennyit edz naponta és mivel tölti az idejét. Viszont egy idő után, amikor kezdte észrevenni, hogy egykönnyen nem válik belőle idomító, sem erőművész, akkor már kissé terhére vállott az állatgondozás és ebből kifolyólag többször volt szóváltása is feletteseivel. Viszont, hiába, hogy sokszor nem bírt az erejével, azonban mint erőre alapozott műsorszámban, hogy fel lépjen, ahhoz még nagyon sokat kellett volna fejlődnie. Volt egy körülbelül harminc év körüli Lola nevű artistanő, aki a kavarodás ideje alatt került a cirkuszhoz. Általában, kötéltáncosként lépett fel, de jól dolgozott a trapézon is. Képességeit illetően meglehet, hogy kissé túlzásokba esett, mert annyira nyeregben érezte magát, hogy amikor nem tetszett neki valami, akkor mindig azzal fenyegetőzött, hogy "Leszarom, és itt hagyom ezt a gamaty társulatot! ". A megélhetésről életkörülményekről Tónival egyre gyakrabban és bizalmasabban beszélgettek el és egy idő után mindketten tapasztalhatták, hogy mindamellett, hogy talál a szó, még egyben sorstársakká is váltak. Mivel a cirkusz élete épp elég észrevehetően romlott, nemcsak Lola volt az egyetlen, aki lázadozott, vagy panaszkodott és mivel Tóninak is meg voltak a maga problémái, hát ösztönszerűen hallgatózott azok között, akik néha nemtetszésüket próbálták kifejteni maguk között. ― Azt hiszik, hogy csak belőlük áll a világ! ― panaszkodott halk elfojtott hangon egyik artistanő egy csendes délelőtti beszélgetésükkor. ― Nagy társulat, hírnév, titulusok... De mindjárt úgy élünk, mint valami éhenkórászok! A város között, ha "civilben" látnak bizony nem művészeknek, artistáknak ítélnek meg, hanem valamilyen alja nép fajtájából valónak! Már csak a porondon vagyunk, akik vagyunk! Hiába a képesség, az épséged vagy az életed kockázata, mégis csak egy szerencsétlennek, egy semminek néznek. ― A testi épségedet nem pótolhatja semmiféle titulus. ― jegyezte meg Lola ― Az, hogy egy világhírű cirkusznál lettél nyomorék, az még nem nagy vigasz. ― A "világhírű" cirkusznál ― hangsúlyozta gúnyosan az egyik légtornász ― a biztonság is meg van teremtve. De itt...? ― Csak annyi, hogy elismert alakulatnál tengődsz! ― szúrta be egy másik ― Én már többször emlegettem, de azt hiszem, hogy most már tényleg itt hagyom ezt a kavarodást. ― jelentette ki Lola. Mivel Lola csaknem naponként elemlegette, hogy majd egyszer lelépik, hát kijelentését kérdés akkor nem követte, csak Tóni húzódott közelebb hozzá, amikor már feloszlott a társaság és kettesben maradtak. ― Tényleg sikerült felvenned a kapcsolatot más társulattal? ― kérdezte a nőtől. ― Hát... Igen. És amint biztos lesz a dolog, majd szólok. ― mondta biztatóan a nő és barátilag megveregette a fiú vállát. Aztán másnap, délután, amikor Tóni a súlyokkal küszködött, egyszer csak Lola közelítette meg csendes, óvatossággal a fiút. Figyelte minden egyes mozdulatát egy darabig, majd, amikor a lazításra került a sor, finom hanglejtéssel megszólította. ― Egy jó hírem van Tóni. A fiú miután néhány levezető tornagyakorlatot elvégzett csak azután nézett szembe a nővel. De látszott rajta, hogy az új információ elégé felkeltette a kíváncsiságát. ― Egy kisebb társulatnál mindkettőnk számára lenne hely. Mégpedig artistákként. Neked is lehetőséged nyílna, hogy a munkád eredménye után élvezhesd a dicsőséget. Tóninak egyből felcsillant a szeme és türelmetlenséggel kutatott a nő szemében. ― Ugyancsak egy vándorcirkusz, amely a jelenleg Varázskert néven szerepel és artistákat alkalmaz. ― És lenne ott esélyünk...? ― kérdezte mohó kíváncsisággal a fiú. ― Hát szerintem igen! ― jelentette ki a nő. Tóni már tizenhét éves nagyfiú volt és a korabeliekhez viszonyítva sokkal több élettapasztalattal rendelkezett, de mégis csaknem gyerek módjára lendült bele egy újabb kaland lehetőségének. Alaposan megbeszélték a további lépéseikkel való tevékenységeket és az elkövetkezendő napokban a titkos, felderítő útjaikon járva intézkedtek közös sorsuk egyengetésének érdekében. ― Vándorkomédiások. ― tűnődött el Janek ― Az nem cirkusz! Ott csak kezd az aki aztán nagy cirkusz, nagy artista. Vagy pedig nagy artista dicsőség, hírnév... és aztán mégis befejez karrier ott vándorkomédiásnál. Janek sem volt nagyon elégedett ember a társulatban, de a Tóni lépését – és a Lolával való elkövetkezendő lépéseket – egyáltalán nem helyeselte. ― Az igazából erős férfi nemcsak az izmok erősek, hanem egymagában is. Az ember. Nem háborog, nem él sok itallal, sok nővel. Tudja, hogy egészség jelent erő. Sok ital... sok nő... vándorkomédiás... az nem jó! Az nem egészség! Az gyengeség. ◄--- Előző lap:6. Egy nehéz élet kezdete                 ---► Következő lap:8. Az élet iskolája