Amikor a fák meghalnak/Az élet iskolája

Amikor a fák meghalnak 8. Az élet iskolája – Események, amelyek későbbi tapasztalatokká válnak – Tóninak, attól függetlenül, hogy az utóbbi időben sokat lázongott és elégedetlenkedett, mégsem szabadott volna csakúgy elhagynia egy olyan sorsegyengető barátot, mint amilyen Janek volt. De akkor ő még csak nagyon keveset hallott arról, hogy mit is jelen tulajdonképpen a mester és tanítvány kapcsolat. Akkor még nem ismerte fel, hogy mit jelentett számára az a nagy darab, mindig segítőkész ember. Nem volt túlságosan szigorú hozzá, de azért mindig sikerült meggyőznie afelől, hogy az életben melyek a helyes és helytelen lépések. Kivéve az utolsó alkalmat, amikor a fiú már nem hallgatott rá. Ebben még az is közrejátszott, hogy Lolával – sorstársakként – kissé bensőségesebb viszonyba kerültek. Hiába, hogy a nő jóval idősebb volt, de mégis valamiképpen hatott a fiúra. Annyira, hogy teljesen rábízva magát a nőre már türelmetlenül várta a közös jövőjük alakulását. Előre nem is mutatott semmi rosszat a változtatás, mert egy kb. húsz tagú városról-városra vándorló csoporthoz kerültek, amelyben a meglehetősen ócska mutatványokat produkáló "artisták" kiváltságot élveztek, a különféle kiegészítő szolgálatokat végző elnyűtt képű alakokkal szemben. Az artistákként szereplők közt volt egy testvérpár, két belevaló kemény, de kimondottan vidám fiú, egy kiselejtezett trapézos, aki folyton a múltjáról szeretett beszélni, egy motorkerékpárral bravúrozó férfi aki egy vas gömbben mutatta be a centrifugális erő valódiságát, egy szintén kiselejtezett illuzionista "művész" és meglehetősen kiélt "asszisztense", aztán Lola mint kötéltáncos és Tóni is immár ― annyi régiség után az ő tégláival és beton elemeivel, már szintén "művésznek" számított. (A Lola jóvoltából.) Még utólag megemlíthető még Albert, egy idős levitézlett állatidomár, aki tulajdonképpen csak már gondozta azt a néhány majmot és a kiöregedett vén medvét. Ugyanis az állatokat már csak mutogatás céljából használták. Tóni, hiába, hogy mutatványosként már előlépett, a kereset szempontjából nem sok változást élvezett. Hisz' maga a "Varázskert" társulat minőség szintje még csak közelről sem ütötte a Klutsky szintjét. De Tóni szokása szerint nem sokat törődött az anyagiakkal. Lépéseiben őt mindig a kalandvágy motiválta. Igaz, hogy cirkuszista élete folyamán soha nem szenvedett anyagi problémákkal. Szállása meg volt és az élelmezés is, még ha kissé nehéz körülmények közt is de mindig megoldódott. És ezek után az alapfeltételek után, már csaknem teljesen gondtalanul élhette ki az élet örömeit. Mert heves, belemenősége ellenére közvetlen környezetében általában mindig népszerűségnek örvendett és így ki is élhette azokat. Az új társulatnál sem az anyagi gondok miatt adódtak problémái. Mert bizony, alig pár hónapra épp elégé súlyos problémákba keverte bele magát. Igaz, hogy visszamenőleg is adódtak kisebb-nagyobb problémái, de azokból jóakaróinak valamiképp mindig sikerült kisegíteniük. Viszont a Varázskert-nél épp az úgynevezett jóakarója és pártfogoltja keverte bele a bajba. Tóni hiába utánozta le az általa mindig oly nagyra értékelt hősöket és hiába fojtotta el mindazokat az érzelmeket, amelyek egy fajta közelségi vágyat ébresztenek, ami folytán azt súgja valami, hogy tartozni kell valakihez. Az otthonával, édesanyjával kapcsolatos emlékek voltak azok, amelyeket kimondottan nagy hősiességgel azért taszított oly távol magától, mert egyszerűen nem akart szembenézni velük. Nem akarta megoldatlan problémáiként elismerni őket. Azt sem akarta elismerni, hogy Bármilyen kemény fiúvá serdült, a legalapvetőbb értelemben ő is, mint bárki más gyöngédségre, törődésre vágyik. Igaz, hogy meg volt a kellő belső ereje ahhoz, hogy mindezt teljesen visszafojtsa, de mégis egy idő után egész különös módon alakultak a dolgok. Mivel harminc év leforgása alatt, Lolának még nem volt alkalma a törődést, a gondoskodást megfelelőképpen gyakorolnia, hát ő is egy belső késztetés hatására egyre jobban kezdett anyáskodni az egyedülálló, senki által igaz szeretetet nem kapó fiú fölött. Mivel régi megélhetésüket otthagyva sorstársakként vágtak neki egy újabb jövő felé és ennek folytán valami összekapcsolta őket. Aztán bele cseppenve az új környezetbe már kezdettől fogva a kényszer rá vitte, hogy az elszállásolást illetően közösen kellett osztozzanak. Egy ócska lakókocsiban laktak és az étkezésüket is legtöbbször közösen kellett megoldaniuk. Lehet mondani, hogy jól ki is jöttek egymással és ennek folytán Tóni egy idő után, a korkülönbség ellenére Lolához, mint nőként kezdett vonzódni. Természetesen ezt a nő is észrevette, hisz' épp ő adott rá lehetőséget. Viszont amikor lelkiismerete hangját meghallva kapcsolódásuk minőségét szerette volna megértetni Tónival, akkor baráti, testvéri, anyai szeretet formákat kezdett emlegetni, amelyekkel kissé elkésett. Mert Lola ugyanis abban tévedett, hogy mindezeket az első szexuális kapcsolatuk után akarta megmagyarázni. Tóni viszont a maga módján próbálta is megérteni de azonban esténként, amikor nagyobb menet volt és lassan kigyúltak az annyira romantikusságot sugalló nagyvárosi fények akkor bizony egyiküknek sem volt könnyű nem elfogadni a kialakult kapcsolatuk valódiságát. Igaz, hogy előre kissé burkoltabb formában, titokban simultak egymás karjaiba, de egy idő után már mindketten úgy érezték, hogy bizony ők ketten immár valóban összetartoznak. Lola, hiába, hogy már minden formában kiélte az élet örömeit, azért még nem volt épp eldobni való nő. Főképp a testi formákat megítélve, hisz' kötéltáncos artista volt, aki annak idején nagyon sokat foglalkozhatott a teste fejlesztésével. Erre már csakúgy ösztönszerűen is a férfi munkatársak közül többen fel is figyeltek. Különösképpen Alex, a "kiöregedett" trapézos, aki lehetett úgy negyvenöt éves, de ennek ellenére nagyon jó erőben és kondícióban volt. Már régebbről voltak elképzelései a kölyökkel érkezett egyedülálló nő felől és csak az alkalmat várta, hogy vágyai kivitelezéséhez gyakorlatilag is lépéseket tegyen. Ez, még akkor történt, amikor Tóni még csak nem is sejtett semmit. Naivan bízott a nője hűségében és nem nagyon voltak hátsó gondolatai a Lola és Alex barátkozgatásai felől. Azonban, mivel nem volt épp olyan bunkó gyerek, aki egy idő után nem vett volna észre valami nagyon különöset a kettejük etyepetyéje felől, hát egyik nap a délelőtti órákban határozottan megkérdőjelezte Lolának az iránta való hűségét és egy az egyben leellenőrizte a Lola és Alex közös edzésének lefolyását. És természetesen rajta is kapta őket, amint... épp nem edzettek. Annyira feldühödött, hogy még ő sem gondolta volna magáról, hogy milyen dolgokra képes. A Tóninál jóval testesebb és erősebb férfit habár nem érte teljesen váratlanul a lendületes támadás, de mégsem tudott kellőképpen védekezni és pillanatok alatt eszméletét vesztve hevert a lakókocsi padlóján. Azonban Tóni annyira magán kívül volt, hogy mindezt észre sem vette és kitudja, hogy meddig püfölte volna az ájult embert a földön, ha le nem szedik róla. Ugyanis sokan már sejtették, hogy mi fog történni és épp ezért tudtak "megfelelő időben" közbelépni. De bármennyire is fel volt dühödve, Lolát sem akkor, sem azután nem bántotta, viszont "tetvet-békát" ráhordott és mindennek összeszidta. Már délután volt, amikor Alex, valamennyire összeszedte magát. Szerencséjére nem szenvedett komolyabb sérülést. Fizikailag! Az egyéniségén viszont óriási csorbítást érzett. Annak ellenére, hogy erre a kudarcra rászolgált, mégsem az a fajta férfi volt aki csakúgy egykönnyen lenyeli a vereséget. Bármilyen nagy erőművész hírében feltűnősködő csodagyerekről is volt szó, számára mégis csak egy takony kölyöknek számított. Az igazság az volt, hogy elég alaposan helyben volt hagyva és bizony a helyében sokan Tónit egy ideig kikerülték volna, de Alex épp, hogy felkereste. ― Nehogy azt gondold kölyök, hogy a bunyó befejeződött! ― szólt vészjóslóan Tónihoz. ― Nem! ― jött tűzbe Tóni ― Nem is gondolom! Csak majd akkor, amikor már kinyírtalak teljesen! Alex egyáltalán nem ijedt meg a fenyegetéstől. Fölényes nyugalommal jól a szemébe nézett a csaknem ismét ugrásra készülő erejét fitogtató kölyöknek. ― Rendben van. De ez legyen csak a kettőnk dolga! Most azonnal semmi feltűnés nélkül lemegyünk a folyópartra! ― súgta oda mintegy finom javaslatként, de kifejezetten provokáló hangsúllyal és lassan lefelé indult a bokrokkal szegélyezett folyópart felé. ― Ha van gatyád, akkor mos utánam jössz! ― szólt még vissza gúnyosan és kissé elmosolyogta magát. Hát bizony Tóninak volt gatyája, hogy kövesse és alig-alig tudta türköztetnie magát, hogy ne támadjon rá az előtte haladó Alexre. Viszont Alex ettől egyáltalán nem tartott. Valamiként tudta, hogy ez alkalommal nem fogja váratlanul érni a kölyök támadása. És amint aztán egy meglehetősen félreeső helyre értek, a Tóni heves lendületét már épp elég megfelelőképpen kezelte. Az évek során a sok gyakorlatozástól és edzéstől bizony Alex is egy kimondottan kemény fickóvá fejlődött. Tóni is egy kimondottan jó erőben lévő tini gyerek volt, de bármilyen erőművész hírében is állott, Alexnak bizonyára az egyik karjában is volt annyi erő mint neki a kettőben együttvéve. Így, hiába lendült bele a küzdelembe ismét olyan harciasan, ez a második összecsapás már nem egészen volt az ő javára írandó. Ütötték elég keményen egymást, de Tóni mégsem boldogult úgy ahogyan szeretett volna. Egy idő után már csak kapott és sokszor le is esett a földre. Olyankor Alex kellő lovagiassággal megvárta amíg talpra áll. Aztán egyre könnyebben ütötte le. De a gyerek ― immár alaposan vérbe verve ― mindig szembeállt vele és amikor már el erőtlenedve alig-alig állt a lábán, még akkor is folyton azt lihegte, hogy "meg öllek... meg öllek..." Aztán amikor eljött az ideje, hogy már nem tudott felkelni, Alex a folyóhoz sétált és arra gondolván, hogy a csata véget ért, hát kissé lemosta magáról a vért, meg az izzadtságot. Józan ésszel mérlegelni kezdte, hogy a kölyök vajon mennyire sérülhetett meg. Megítélése szerint megérdemelte, mind amit rárakott és nem érzett szánalmat iránta, de azzal is tisztában volt, hogy mennyit rakott rá, és ebből kifolyólag némi nyugtalanság fogta el. Szándékában volt, hogy azért vet még rá egy pillantást és amint visszaért a "csatatérre", hát kissé elcsodálkozott. A kölyök nem volt ott, ahol vérbe gübülve hagyta. Nem sokat időzött, hanem kellő elégtételt érezve magában, immár megnyugodva, kissé fáradtan, tovaszállt harciassággal lassan visszafelé indult. Megadta amit megkellett, megmutatta, hogy egy taknyos nem bánik el egykönnyen vele és most már tényleg befejezettnek nyilvánította a bunyót. Azonban alig tett néhány lépést visszafelé, hát csakúgy a semmiből a kölyök ismét megjelent előtte. Természetesen a felvett állásából megállapította, hogy mit akar és hirtelen fel is mérgelődött. Hát nem volt elég a szarosnak...? Hát, adok majd neki...! ― És újból össze csaptak. Tóni újult erővel csapott bele a harcba, de az erőfölény ismét elég jelentősen megmutatkozott. Alex ismét többször leütötte Tónit, de az folyton visszatámadott. Alkalma lett volna már az első menetben keményebb, rombolóbb ütéseket leadni, de hát neki nem volt szándékában meg ölni. A végén, már szóban is próbálta megmagyarázni annak az agyalágyult kölyöknek, hogy már semmi értelme nincs tovább verekedni, de az még akkor is meg akarta őt ölni. Tóni nagyon csúnyán össze volt verve és már többször vesztette eszméletét. Alex már nagyon megunta az egészet és kezdett egyre idegesebbé válni. Aztán amikor a kölyök újból elájult, felmérte az állapotát és bizony, nagyon megijedt. Az össze szaggatott véres ingjét megvizezve próbálta magához téríteni, de sikertelenül. Már teljesen besötétedett, amikor óvatosan visszalopózott a cirkuszhoz és Lolát kereste fel, aki sejtette, hogy mi folyik a háttérben és ezért ő is nagyon ideges volt. Mivel az egész incidens végkimenetelében mindhárman részesek voltak, hát közmegegyezéssel, feltűnés nélkül mentek vissza a még mindig mozdulatlanul fekvő Tónihoz és óvatosan becsempészték a hálókocsiba. Aztán közös együttműködéssel végre nagy nehezen sikerült magához téríteni a fiút, aki nagyon, de nagyon rosszul érezte magát. És egyszeriben Lola is és Alex is nagyon rosszul kezdték érezni magukat. Estére jutva a napi események végkimeneteléhez érve rájöttek, hogy mind a hárman milyen nagyot tévedtek. Olyasmit tettek, amit egyáltalán nem kellett volna megtenniük. Annak ellenére, hogy Lola és Alex még el is érzékenyültek, Tóni nem pártolta fel őket a könnyezésben. Nemcsak fizikailag volt sérült, hanem lelkileg is, mert a nap folyamán rájött, hogy őt mennyire elárulták. Elsősorban Lola, akit az ő (hűséges) nőjének tekintett, és másodsorban azok, akiket ő barátainak tartott, mert azok már régebbről tudtak a dologról és mégis élvezettel várták a fejleményeket. Hirtelen olyan egyedül érezte magát, hogy ha a büszkesége nem lett volna, ő is el sírta volna magát. Még az otthona is az eszébe jutott. Feri bátyja, a kis húga, aki bizonyára már nagyot nőtt... Miután Alex elment, Lola természetesen kifejezett bűnbánással próbált engesztelést és megbocsátást kérni. ― Egy rohadék vagy! Semmi más! ― mondta Tóni és undorral fordította el a fejét a nőtől. ― Igen! Igazad van! Egy rohadék vagyok! De még egy rohadéknak sem tilthatja meg senki sem azt, hogy valakit szeressen!!! ...  Lolának egyáltalán nem volt szüksége megjátszásra, mert kimondhatatlanul megbánt mindent. Előre azt, hogy kikezdett a fiúval, azután pedig, hogy bele is szeretett, majd aztán, hogy végül mégis megcsalta. Mindezt, hogy kellőképpen ki is mutathassa, csaknem anyai szeretettel ápolgatta a napokig lábadozó Tónit. A gyerek előre azonban még arról sem akart hallani, hogy továbbra is együtt maradjanak, nemhogy még a szerelmi életüket is tovább folyatják. Nem sok mérlegelés után döntött afelől, hogy elhagyja a társulatot, de nemcsak megbántottsága miatt, hanem leginkább azért, mert az egyéniségén is dupla csorba esett. ― Látni sem akarlak többet az életben! ― jelentette ki határozottan ― És senkit ebből a társaságból! ― De hát mihez kezdesz akkor? ― kérdezte aggódó ingerültséggel Lola ― Hová akarsz menni? ― Az az én dolgom! Neked ahhoz semmi közöd! ― vetette oda durván Tóni, mire a nő elérzékenyült és pityeregni kezdett. Tóni nem sokat törődött vele. Már annyira helyrejött, hogy munkába állhatott volna, de nem tette. Az évek során összegyűjtött szerény ingatlan vagyonában rendezgetett, csoportosítgatott egyet, mást és nemcsak Lolával, hanem a csoportból senkivel sem állott nagyon szóba. ― De hát azt hiszed hogy olyan könnyű az élet egyes egyedül te buta gyermek?! ― fakadt ki Lola ― Te bizonyára még nem próbáltad, mert még nem maradtál egyedül. És fogalmad sincs, hogy mivel kell szembenézned! Ezért vagy akkora nagy vitéz! ― Nem félek én az élettől! ― kiáltott fel kihívóan Tóni ― És amíg erő van a két karomban addig a dologtól sem! ― Az már igen! ― szólt gúnyosan a nő ― Az erő a karjaidban! Kis Erőművész! Azt hiszed, hogy az minden! De az, hogy lelkileg teljesen tönkremehetsz, az már nem számít! ― Lelkileg akkor mennék tönkre, ha veled maradnék! ― jelentette ki a fiú olyan hangsúllyal, mint ha végképp le akarná zárni a beszélgetést. A nőnek számításban volt, hogy saját megélt tapasztalataiból példázódva próbálja felhívni a gyerek figyelmét arra, hogy semmi sem lehet rosszabb a lelki egyedüllétnél, de amint Tóni pontot tett a beszélgetésük végére, hát már nem maradt semmi amivel további jobb belátás felé tudná győzködni a fiút és ismét pityeregni kezdett. ― Istenem ... Tóni! Ha te tudnád, hogy mit jelent egyedül lenni a nagyvilágban és senkid sincs... Olyan jól kijöttünk együtt! És pont akkor, amikor minden a legjobban alakulhatott volna... Hát tudom! De már annyiszor elmondtam neked, hogy az én hibám volt, de akkor... akkor még nem tudtam, hogy ennyire szeretlek! Szép napsütéses idő volt, a kis lakókocsi ajtaja nyitva volt és Lola sírt, egyre csak sírt és az azelőtt való napokon olyankor Tóni mindig kilépett az ajtón, még ha esett az eső akkor is. ― Csak arra szeretnélek megkérni, hogy bocsásd meg nekem, hogy megszerettelek! ― fordult könnyes szemekkel a fiú felé. ― Olyan értelemben, hogy túlléptem ennek a szeretetnek a határát. Hidd el, hogy annyira szeretnék veled lenni, hogy már azt sem bánnám, ha találnál egy magadhoz való lányt, csak valamiképp magam mellett érezhesselek... Tóni már befejezte a csomagok közti rendezkedést és a küszöbön ült. Lassan végignézet a kinti zakotaságon, az elnyűtt csaknem régiségnek beszámítható sok limlomon, az ide-oda jövő-menő embereken, akiket nemrég még barátaiként ítélt meg, majd mintha csakúgy hangosan gondolkozna, megszólalt. ― Én itt, ebben a környezetben tovább nem maradok! ― halkan, tagolva mondta és határozottan. Lola felemelte a fejét és valamit megérzett abban az "Én itt..."- ben. Valami azt súgta, hogy ezzel a végső elhatározással mégsem zárja ki teljesen az ő lényét. Kis remény csillant meg a szemében, letörülte a könnyeit és közelebb húzódott a fiúhoz. ― És, ha én is ugyanezt mondanám? ― nézett fürkészően a szemébe. Mélyen egymás szemébe néztek és sokáig egyikük sem szólalt meg. Aztán, miután az érzelmek kiegyenlítődtek Lola ismét kérdezett: ― Szerinted kettőnek nem lenne könnyebb nekivágni az ismeretlennek? Tóni ránézett a nőre, majd ismét kifelé fordította tekintetét. De már nem a kacatok felé, hanem valahova a messzeségbe nézett. Talán haza gondolt. Régnemlátott kishúgára... Feri bátyára... a kutyákra... Mostohaanyjára és ... talán az apjára. Vajon hogy vannak? Élnek-e még? Olyan rég nem látta őket..! Tényleg egyedül van. Eddig még nem vette észre. És ezt ő maga választotta. Azok, akik oly távol vannak tőle, akiket az övéinek mondhat, azok vajon szeretik-e? És ő vajon szereti-e azokat? Vagy csupán csak vágyódik utánuk? ... És itt, mellette ez a nő, akit még le sem tegezett, amikor közel egy éve megismerte... Ez a nő, aki jóval idősebb nála, ez vajon hozzá tartozik? Valamiképp nem egy épp a nagykorúsítása előtt álló suhanc gyerek nézésével nézett vissza, hanem csaknem egy tapasztalt férfiként. Nézte, nézte a nő kisírt kérdő szemeit, majd aztán alig észrevehetően aprókat bólintott. ...  Mivel napi tevékenységüket végezve folyamatos kontaktusban voltak a nyilvánossággal, hát a különböző információkat illetően is csaknem mindig napirenden voltak. Tóni több alkalommal is hallott olyan szófoszlányokat, hogy munkásokat toboroznak a közeli hegyekbe az olajkutakhoz. Viszont, miután mégiscsak úgy döntött, hogy megbocsát Lolának, hát rögtön felmérte, hogy az új megélhetésként kettőjük számára az semmiképp nem felelne meg. Aztán, hogy a bőséges nagyvárosi információs lehetőségeknek, vagy ismételten a Lola leleményességének köszönhetően, néhány nap leforgása alatt meg is kapták az új lehetőséget. Ez a "társulat" is szintén a szórakoztató ipar keretei közt futott, de azonban ― artista szemmel nézve ― még a Varázskert színvonalát sem ütötte. Luna-Park volt a neve és inkább a látogatók szórakozását teremtette meg, nem pedig a szórakoztatását. Azaz nem voltak előadások és semmiféle műsorszámok, csak kimondottan, különféle ócska körhinták, meg egy megbízhatatlan hullámvasút és elektronikus szerencsejátékok. Annyiból másabb volt a Varázskert-nél (és a Klutsky-nál is), hogy egy kimondottan nagy területen hétvégi szórakozási lehetőségek számára létrehozott intézmény részeként működött és nem volt kitéve az folytonos vándorlásoknak. Így hát nem lakókocsiban, hanem kis panel épületben kaptak szolgálati szállást. A munka, az effektív tevékenységet illetően egyikük számára sem volt túl nehéz, de mivel mindketten valamilyen konkrétabb aktivitási formához voltak szokva, amelyben mint kreativitásként fel lehetett ― vagy kellett ― mutatni valamit, hát egyikük sem tudta kellőképpen értékelni azt a lézengő formában történő aktivitást, amely követelve volt. Mindketten a mozgáshoz voltak szokva és csak nagyon későre rázódtak bele a ritmusba. Időközben azonban Tóni a maga számára megoldotta a mozgási lehetőséget, mert a szomszédságban sport klubok sorakoztak és összejött néhány korabeli fiúval és el-el járt bokszolni. Annak ellenére, hogy nem tudott bokszolni, mégis nagy örömmel fogadták, mert még a haladó öklözőkhöz viszonyítva is kimondottan kemény ütése volt. Ezt ő természetesnek is vette, hisz' nem hiába edzett annyit és nem hiába volt erőművész tanítómestere és komolyan el is határozta, hogy megtanul bokszolni. Az idő telt, Lolával aránylag jól kijöttek, a megélhetés felől pedig az igényeiket illetően visszább kapcsoltak, Tóni edzett, tanult bokszolni és így telt el különösebb változások nélkül egy év. Tóni pontosan nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen Lolához milyen szinten is vonzódik. A kisportolt alkatú harminckét éves nő még a legjobb vérében volt és az immár férfivá serdűlt fiú vágyait épp elég jó összhangban élhette vele. Szeretni is szerette és nagyon is ragaszkodott hozzá, de néha úgy tűnt, mintha az anyját próbálná helyettesíteni vele. Ezt amint Lola is észrevette és igyekezett is megadni neki. És Tóni visszaemlékezett a kibékülésüknek arra az időpontjára, amikor Lola azt mondta neki, hogy még azt is el tudná viselni, ha egy korabeli lánnyal kapcsolódna, csak mellette maradhasson. Ennek a kijelentésnek mérlegelésére csak akkor került sor igazán, amikor a havonta villanyórákat ellenőrizni járó lánnyal különös módon egyre jobban vonzódni kezdtek egymáshoz. Az ellenőrzés tulajdonképpen csak abból állt, hogy le kellett olvasni és feljegyezni a villanyórák fogyasztását, de ez a művelet egy idő után már annyira fontossá vált, hogy a lány egyre gyakrabban kereste fel a Luna-Parkot. (De már nem ellenőrzésképpen). Elvirának hívták a lányt, körülbelül egyidősök lehettek és kétségen kívül tetszettek is egymásnak. Azonban Tóni mégis egy kissé zavarban érezte magát, mert már a megismerkedésük elejétől fogva Lolát mindig nővéreként említette a lánynak. Egyre jobban vonzódott a lányhoz, de szerette Lolát és abban reménykedett, hogy a körülbelül egy éve elhangzott kijelentését bizonyára még nem felejtette el és hátha tényleg nővéreként szeretheti majd a továbbiakban. (?) És amikor ezt meg is tapasztalta, mégis egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Ugyanis az Elvirával való közös programok egyre gyarapodtak és már teljesen elkerülhetetlen volt, hogy a lány ne kerüljön közelebbi kontaktusba Lolával, aki bizonyára visszaemlékezett a régebbi kijelentésére és mintegy önfeláldozó szerep felvállalásával játszani kezdte a nővér szerepet. Tónit továbbra is nagyon szerette, sőt, még neheztelését és mély megbántottságát igyekezett nem kimutatni, amit Tóni természetesen észrevett és ebből kifolyólag komoly lelki zavarodottságban szenvedett. És mivel Elvira minderről nem tudott semmit, hát Tóni még azért is nagyon ette magát, hogy nap, mint nap épp azt csapja be, akit nagyon szeret. Tóni a Luna-Parknál való közel egy éves pályafutása alatt naponta szembe találkozott a villanyszereléssel és egy idő után egész jól eligazodott a különböző elektronikai gépek között és már nemcsak működtette, hanem még javította is azokat. Vagyis, amint emlegetni szokás, szakmát lopott. Mivel Elvira is a villamosság keretei közt dolgozott, hát nem volt nehéz, hogy ezt már az első lépéseknél észre is vegye. Aztán, amikor már a kapcsolatuk egyre mélyült és a közös jövőjük felől is komolyabban kezdtek beszélgetni, hát egy lehetőséget ajánlott fel Tóninak, hogy dolgozhatna a villanytelepnél is. ― Pár hónap alatt hivatalos szakképesítést is kaphatnál és a fizetés sokkal nagyobb lenne, mint itt. ― mondta a lány ― és a szobatársam már egy hónapja kiköltözött és teljesen hivatalosan oda is költözhetnél. Hisz' a vállalaté a garzon. Mint ajánlat, Tóni számára egyáltalán nem volt rossz, csak épp ott volt a hiba, hogy közel fél év alatt még nem tudta rászánni magát, hogy ismertesse a lánnyal a Lolával való kapcsolatának igazságát. Nem volt hazudós típus, nem szeretett soha félrevezetni senkit, csak hát kezdetben még nem gondolt komoly kapcsolatra és csak úgy futólag füllentett egyet a röpke érvénysülés végett. Aztán később, amikor már jobban kezdte megismerni a lányt, valamiképp egy olyan érzése támadt, hogy Elvira ahhoz a fajtához tartozik, aki nem viseli el, ha félre akarják vezetni vagy, ha hazudnak neki. És rádöbbent, hogy mekkorát tévedett. Aztán ugyancsak nagy lelkifurdalása volt Lola végett is. Csaknem két év együttlét alatt ― eltekintve a Luna-Park-beli szépséghibától ― nagyon jól összeszoktak, megértették és szerették egymást. Érezte, hogy nem sokan lettek volna képesek arra az áldozatra, amelyet Lola érte tett. És valahol nagyon fájt az is neki, hogy elpártolt tőle. Azaz, továbbra is nagyon szerette, de hát mégis... Aztán e sok lelkifurdalás közepette, nem tehetett egyebet, mint mérlegelt és mérlegelt, majd, amikor úgy érezte, hogy kellőképpen meg hányta-vetette a dolgokat, hát végül munkahelyet változtatott és Elvirához költözött. De azonban a lány Lolát még mindig a Tóni nővéreként ismerte. A dolgok csakugyan a jó felé alakultak, még olyan szempontból is, hogy az új környezetben adódó tevékenységek, kihívások egyre jobban elterelték a Tóni figyelmét a lelkiismereti problémáktól és egy idő után már kezdte megoldottaknak tekinteni a helyzetét. Lolával egyre kevesebbet találkoztak és már nem érezte iránta azt a vágyódást, amit régebb. Néhány hónapja lehetett, hogy együtt éltek Elvirával, amikor egy városi ünnepségen Tóninak egy volt munkatársával futottak össze. Lídiának hívták a nőt és körülbelül Lolával lehetett egykorú. Egyedül volt és elégé meggyötrődött állapotban nézet ki. Aztán, miután váltottak néhány szót, csak akkor derült ki, hogy pár hete tűz ütött ki a Luna-Parkban és csaknem minden leégett. Elvira, nem volt az a buta lány, aki bizonyos események egymáshoz kapcsolódásában nem tudott volna logikusan következtetni. Amint ezt meghallotta, kissé gondolkodóba eset avégett, hogy ezt Tóninak a nővére eddig miért nem közölte, de nem szólt semmit. Aztán, ami a további beszélgetésekből derült ki, azután már kissé gyanút is fogott. ― Lolával történt valami?? ― Ez volt az első szava Tóninak, amint a tűzesetről értesült és látszott az arcán az aggódás. ― Nem. Nem esett neki baja. ― felelt a nő ― De néhányan azért bizony elégé súlyosan megsebesültek. Aztán különböző dolgokat kezdett részletezni, hogy egyesek miként maradtak munkahely nélkül, szállás nélkül, majd végül megjegyezte, hogy ők Lolával ketten végképp mégiscsak szerencsések voltak. ― Milyen értelemben voltatok szerencsések? ― kérdezte csodálkozva Tóni. ― Olyan értelemben, hogy egy héten belűl kaptunk munkahelyet is meg lakást is. ― Együtt is laktok? ― kérdezte Tóni. ― Hát épp ezért mondom, hogy szerencsések vagyunk, mert nekem sincs senkim az égvilágon, meg neki sincs... hát így ketten egész jól megvagyunk. ― Neki sincs??? ― kérdezett közbe csodálkozva Elvira. Lídia rögtön észbe kapott, hisz' tudott a titokról, de nem az a természet volt, aki ilyen esetben elterelő beszéddel, vagy kisebb hazudozással egyengetni tudná a dolgokat. Kissé elképedt, majd aztán nagy megijedve csak hallgatott. És Elvirának ez éppen elég volt ahhoz, hogy később Tóninak ezt a kérdést pontosabban fogalmazva tegye fel. Aztán, amikor Tóni kénytelen volt beismerni az igazságot, a részletes, őszinte magyarázatra a lány már egy az egyben rákövetkeztetett. Nagyon jól kihámozta, hogy ketten együtt élve egy kis szobában milyen fajta kapcsolat is lehetett köztük. De nem erre haragudott meg oly nagyon hanem arra, hogy hazugsággal tartották. Amit Tóni már olyan rég kiismert benne. Hiába próbálkozott magyarázkodni, nagyon megtört a lány iránta való bizalma és ebből kifolyólag egyre gyakoribbakká váltak a nézeteltérések, sőt, veszekedések. Aztán, amint szokás azt mondani, hogy a bizalmatlanság és a sok veszekedés nem szül jót a párkapcsolatban, hát egy idő után Tóni kezdett a lánnyal szemben egyre elfásultabbá válni, Lola iránt az érzelmei ismét életre keltek, néha meg-meg látogatta, de már restellte, hogy vissza sírja magát hozza. És amúgy is már Lídiával együtt laktak. Érzelmi világa ismét elégé zaklatottá vált, viszont tisztában volt azzal, hogy lelki sebekre a legmegfelelőbb gyógyszer a kalandvágy és az újabb kihívások. És elhatározta, hogy valamiként változtatni fog az életén. Abban az időben embereket toboroztak és különféle munkatáborok létesültek, amelyekben a magasfeszültségű áramot vezették a nagy hegyeken keresztül. Hatalmas fémoszlopokat állítottak és heteket, sőt, néha hónapokat töltöttek ott az erőkben, járatlan helyeken dolgozva. Tóni, mivel már szakmabeli volt, hát ő is feliratkozott az egyik csoporthoz és néhány napon belűl épp csak hogy búcsúzott és ott hagyta Elvirát. ― És Lolát. ― Nekivágott az újabb kalandoknak. Hogy felejtsen. ◄--- Előző lap:7. A kalandos élet                 ---► Következő lap:9. Félelem, vagy bátorság?