Amikor a fák meghalnak/Félelem, vagy bátorság?

Amikor a fák meghalnak 9. Félelem, vagy bátorság? Általában véve minden fiúgyerek életében meg van az a bizonyos periódus, amikor kalandokra, kihívásokra és nagy tettek végrehajtására vágyik. Azonban csak nagyon ritka esetben szokott előfordulni, hogy ilyesmi ― még ha csak részben is ― meg is valósuljon. Vagy egyáltalán adódjon rá alkalom, ezek kipróbálására. Husztik Artúr egyáltalán nem sorolhatta magát azok közé a szerencsés fickók közé, akiknek lehetőségük adódott vágyaik, álmaik reális megélésére, megtapasztalására. Mert ugyanis ő úgy döntötte el magában, hogy a vágyak elérése kimondottan lehetőségeken vagy szerencsén múlik. És ezért Tóni barátját az ő szerencséjéért kissé még irigyelte is, de titokban azért továbbra is csodálta és nagyra tartotta. Mert ugyanis bármilyen messzire elsodródott, azért idővel még ha csak némi foszlányokban is, de érkeztek különféle hírek felőle, hogy miként kóvályog a nagyvilágban. Mivel a Tóni apját ő sem szimpatizálta, még derülni is volt képes azon, amikor Gergely tehetetlenségében időnként dührohamokban való kifakadásaival kacagtatta magát még olyanok előtt is, akiknek a szemében mindig egy kifejezetten fejlődés orientált haladó szelleműség benyomását keltő megbecsült polgárnak szerette volna feltüntetni magát. Mert ugyanis a fia eltűnését követően óriási lendülettel szökött neki, hogy "élve, vagy holtan", de elő keríti azt a semmirevaló elfajzott kölyköt, de mivel kudarcot vallott, hát nem maradt egyéb hátra, mint az alkalmankénti kifakadásai és dühének a másokon ― a gyengébbeken ― való levezetése. Aztán, mivel ő sem volt teljesen hülye, hát tisztában volt azzal, hogy fia egyik napról a másikra való eltűnésének bizony az öccsének a keze is nagyrészt benne van. Faggatásokkal különösképpen nem is nagyon próbálkozott, mert jól tudta, hogy nem lenne semmi értelme és még csak fenyegetőzésekkel sem. Hisz' mélyen magában érezte azt is, hogy egy testvér ellen annyira alávaló dolgokat elkövetni, bizony nem nagy dicsőség. Mert a különféle befolyásait és hatalmát kihasználva éveken keresztül kitartóan intézkedett és Rusznák Ferenc addig kapta egyre, másra a kényszermunkákra való behívókat, hogy a végén, már annyira legyengült, hogy utoljára, amikor egy szénbányába került, már csak a halálhíre jött vissza. Tóni erről csak mindazok után szerzett tudomást miután a munkálatokról visszakerült Argóba. Nagyon keményen tartotta magát, nem látogatott el a sülői házhoz, viszont – férfiasság ide vagy oda – Feri bátyára emlékezvén azért elsírta magát. Aztán mindezek után Gergelyt is a sors kifürkészhetetlen erői kezelésbe vették és nem lehet tudni, hogy tulajdonképpen a bűnbánattól-e vagy csupán fiával szemben való tehetetlensége és bosszúvágya teljes ki nem élése végett néhány hónap leforgása alatt súlyos depresszióba esett és alig egy fél év múlva ő is meghalt. De Tónit már az ő halálhíre egyáltalán nem érintette meg, viszont kishúgával szeretett volna valamiképp találkozni. Akkor. Mert az idők folyamán a távolság, vagy az otthon rossz emlékei végett annyira elhűltté vált, hogy talán még az eszébe sem jutott soha, hogy él még egy rokona a világon. Artúr korban már idősebb volt mint Tóni annak idején, amikor nekivágott a vágyai megvalósításának, de ő még csak álmodozva, ideaképekben élte meg azt a valóságot, amelyet maga számára elképzelt. Ebből kifolyólag még neheztelt is önmagára, mert hogy nem rendelkezik azzal a kellő belső erővel, amely megadná neki, hogy ha csak egy keveset is, de valamiképp szembe tudna szállni a szüleivel, hogy némi szabadságot vívjon ki magának. Megelégedett volna csak azzal is, hogy ha mindig nem szabták volna olyan kurtára azt a bizonyos szabadidőprogramot, amikor néha ő is baráti társaságokban vett részt. Ne lett volna folyton annyira kihangsúlyozva, hogy tizenhat évesen mikorra kell otthon lennie. Ebből kifolyólag barátai sokszor ki nevették és amint együttléteiken még lánybarátnők is jelentkeztek, hát így az egyéniségét semmiképp nem tudta kibontakoztatni. Mivel sokszor rákényszerült, hogy szülei munkahelyén is jelentős időt töltsön, hát ebben az egy irányított jellegű gondoskodásban nagyrészt örömét is lelte, mert időközben nagyon megszerette az egész környéket. Ideáiba foglalta, hogy folyamatosan ott lakik ― természetesen a maga uraként ― és, hogy a megélhetése is abban a vonzó kisvárosban van, egyszerű emberek közt. Aztán még olyan álmokat is szőtt, hogy nem is Szala-Váton dolgozik, hanem egészen fent a Szanatóriumnál... És ott is lakik... Egy gyönyörű nővel. Tündével, akit barátnőjének tekint és olyan jól ki is jönnek egymással. Csak ne volna mindig az a szigorított program. ― És vissza zökkenve a valóságba még az is bevillant hirtelen, hogy szülei bizonyára azt sem vennék jó néven, ha a Tündével való barátságáról tudomást szereznének. Mert ugyanis a Tünde édesapja csak egy munkásember Szala-Váton a bútorgyárban. De, kemény elhatározást tett magában, hogy ebbe bizony szülei nem fognak beleszólalni! Ez már egy olyan terület, amely csak kifejezetten az ő életét érinti. Meg fogja vetni ám ő a lábát nemsokára, csak teljen az idő!! A bútorgyár, amelyikben Tünde apja dolgozott, nemrég nyílott meg és az igazgatója az apjának egykori osztálytársa volt. Telczer Imrének hívták, felesége orvosnőként nemrég a Szanatóriumhoz került és aztán mivel számára is az igazgatói poszt megoldódott, hát családostól véglegesen Szala-Vátra költöztek. Artúrnak ezzel kapcsolatosan abban volt szerencséje, hogy az utóbbi időben szülei egyre gyakrabban látogatták a Telczer családot. Zita már egyetemet járt és az Artúr megítélése szerint felszabadulttá vállt, így hát a családban már csak ő maradt, akinek még mindig a szülei társaságához kellett tartoznia. Telczeréknek csak egy kislányuk volt, Imolának hívták és nagyon bájos kis teremtés volt, de elég az hozzá, hogy Artúrnál kerek hét évvel volt kisebb és így nagyon nem tudtak egymással szórakozni. És, hogy, hogy nem ezt a Husztik házaspár is belátta és ezért néha Artúr engedély kapott arra, hogy megjárja magát a városban. Ilyen alkalmakkor, még ha csak röpke időre is némi szabadságot érezhetett és természetesen először mindig Tündét kereste fel, aztán együtt kapcsolódhattak baráti társaságokba, amelyek jórészt egyszerű munkásemberek gyerekeiből tevődött össze, de azért voltak előkelőbb családokból is néhányan Számára az utóbbi időben még vonzóbbá vált maga a város is, amióta olyan praktikusan kiépítették. Elegáns szórakozóhelyek nyílottak, új gyár is épült és még emeletes szállodák is, mégpedig annyira modern szisztémában, hogy még lift is volt az egyikben. A szívkórház környéke is piacosabbá vált, mert egyre több magán villa épült oda a kimondottan csendet és nyugalmat sugalló környezetben. Viszont egy idő után lehet, hogy épp ezért veszett el mindez, ami valaha még oly nagy értéknek számított. Lassan-lassan már csak a Szanatórium környéke maradt igazán csendes békés környéknek. Egy ideig. Ugyanis ott Szala-Váton volt egy olyan általános hiedelem, hogy a hely meglehetősen fertőzött és nem szerencsés sokat arra felé járni, mert a tüdőbetegek még rossz indulatból is össze-vissza köpködnek ott mindent, csak hogy más is el kapja tőlük a betegségüket. És bármennyire is csodálatos helyen terült el az a kimondottan szép épület, a helybéliek mégis egy fajta tabunak ítéltek meg minden lehetséges kapcsolatot a fentiekkel. Még az ottan dolgozókat is óvatosan elkerülték. Hisz' már ők is magukban hordozhatták a tüdőbajt... Mivel Artúr kimondottan nyitottá vált az ottani környezetre, hát meglehetősen tisztában kezdett lenni mindazokkal az eseményekkel, amelyek Szala-Váton és környékén történtek. Például a különféle ünnepi alkalmakkor is mindig adódott valami ami nevezetessé vált, amiről úgy mondván a későbbiekben el lehetett beszélgetni. És mivel mindenik korosztály mindig meg kapta a magának való témát, hát az Artúrral korabeliek is természetesen el-el beszélték mindazt ami érdeklődésüket felkeltette. Azaz, jobban mondva úgy is volt, hogy szabályszerűen elröhögték azt, hogy milyen bangó is az a lány, amelyik ott fent dolgozik a tüdőbetegeknél. Csak sokan közülük épp azt nem tudták, hogy az a különösen bangó lány, aki mindössze csak hat osztály tudott kijárni, mégis sokuknál hamarabb megkezdte az élet iskoláját járni. És járta is szegény a maga szerény, alázatos módszerével, elviselve mindenféle kitaszítottságot és megszólást. Egy dolog volt nagyon fontos neki: hogy a testvérét békében és egészségben nevelhesse és ennek érdekében nem számított semmiféle megaláztatottság. Boldi kilenc éves volt akkor és hiába, hogy nővére "bangó volt mert csak hat osztályt volt képes elvégezni", de azért mégis csak fel tudta mérni hogy öccsének mennyire fontos, hogy ha csak nagyon ritkán is de emberekkel, közösségekkel érintkezik. Ne vaduljon el ott eldugottan az erdőn, ahol a kis Boldi ugyanis egész otthonosan érezte magát, de a nyilvánossággal való kapcsolatokban azért mégis hiányt szenvedett. Aztán, még Lia is tizenhét éves létére szintén egy fajta hiányt érzett. Egy olyan közelség érzet, vagy gyöngédségre vágyás hiányát. Amelyre minden korabeli fiatal természetes módon vágyódik. Időnként― főképp amikor ünnepséget rendeztek ― lejárogattak a városba és csendben, félrevonultan meghúzódva figyelőztek, hogy valamiként ők is kapcsolódhassanak a külvilághoz. Mert az ők világuk ott fenn épp elégé elszigeteltnek bizonyult. És az ilyen alkalmakkor egyes, a fiatal csoportok felfigyeltek a másságukra (és támasznélküliségükre), aztán ebből kifolyólag nyomban ki is gúnyolták őket. Hiába, hogy sok Liával korabeli fiatal forgolódott ott a városban, de hát milyen témáról és miről is tudott volna elcsevegni egy olyan lány, aki csaknem a hétköznapokba temetkezve azzal a folytonos és monoton tevékenységgel volt feltöltődve, amelyre a megélhetéséért volt rákényszerülve. És nem beszélve arról, hogy csakugyan egy bizonyos intelligenciaszinten le is volt maradva a többiektől. Hiába, szegény csak hat osztály végzett és csak nagy ritkán járt le a városba. Ezért nem is csoda, hogy olyan szűk volt a látóköre. De hát mégis kigúnyolták. Még Artúr is el-el nevette magát a többiek közt, amikor a különbözőképpen részletezték, hogy szegény Lia tudatlansága folytán miként fogott mellé az előre megszervezett egyes próbatételeken. Azonban Artúr egy olyan lelki alkat volt, aki mélyen együtt tudott érezni az elhagyatottakkal, kitaszítottakkal és szegényekkel. Még önmaga előtt is nagyon restellette, hogy egyetértő nevetésével valamiképp ő is támogatta mindazokat a szórakoztatásnak szánt mókákat. Aztán, amint egyre tovább folytatódtak és fokozódtak, lassan tudatosítani kezdte magában, hogy bizony ezek nem mindenki számára szórakozások. Szeretett volna valamiként védelmére kelni, de viszont érezte, hogy nincs meg a kellő bátorsága hozzá. Ez a bátortalanság először is abból adódott, hogy mivel nem odavalósi volt, hát kissé idegenként érezte magát abban a kisvárosi közösségben és mivel még "úri fiú is volt", hát meg kellett elégednie azzal, hogy egyáltalán befogadták a társaságba. Azonban egy alkalommal mégis meg próbált valamiként kinyilvánítania véleményét. Egy városi ünnepség alkalmával a piactéren Artúr egyik barátjának idősebb testvére épp lángost árult. Friss, meleg lángos, jól beporcukrozva, csak amúgy álltak sorba érte. Lia is ott állt Boldival, hisz' ünnep volt, megengedhetett magának ő is egy finom lángost. A "mókamesterek" pedig egy meglehetősen durva viccet engedtek meg maguknak. Mert ugyanis nem vették figyelembe, hogy a lány az összecsokorgatott pénzecskéjéből számolta ki a lángosra valót. Az történt ugyanis, hogy a porciót, amely Liának és Boldinak jutott, nem porcukorral hintették be, hanem sóval. Mégpedig eléggé becsületesen. Aztán várták a hatást. ... És sokak figyelmét felhívták a "mókára" és alig fogytak ki a röhögésből. Aztán Bármennyire is hátrányban érezte magát Artúr, valamiképp azonban mégis csak kellő magabiztossággal hordta le a társaságot. Látszólag nem volt nagy hatása, mert rögtön gúnyolódni is kezdtek vele. "Csak nem vagy szerelmes belé?", "Nem akarod-e megkérni a kezét??? ", "Hisz' úgy is annyira szereted odafenn...! " Azonban Artúr egyáltalán nem találta megalázóaknak ezeket a megjegyzéseket, hanem arra tért rá, hogy egyáltalán nem nagy dicsőség gúnyolódni és így elbánni ilyen szerencsétlen árvákkal. Igaz, hogy a társaságból egyiknek sem telt meg könnyel a szeme és pillanatnyilag nem sokat törődtek az Artúr lélekre ható magyarázkodására, de azonban hogy, hogy nem a továbbiakban lassan elmaradtak a Liával való "mókák." Egy bizonyos ideig, és egy bizonyos szinten. Azaz, egy bizonyos idő múltán, egész más szinten kezdődött el valami, amit a baráti közösségből az egyik kimondottan menő gyerek indított el, és ami általában, mindig olyan esetekben szokott előfordulni, amikor az emberek nem akarják elfogatni, egyesek másságát. Amikor egyszerűen képtelenek toleranciára. Artúr, mivel nem folytonosan tartózkodott Szala-Váton és amikor ott volt is, csak megszabott keretek közt barátkozhatott. Azonban épp elég jól volt informálva afelől, hogy mik történtek Liával az utóbbi időkben. Mivel úgy Artúr, mint baráti köre és mint Lia is, az idő múlásának jóvoltából mindannyian a nagykorúságuk felé tartottak. A közösség elismerésének örvendő jópofa és kimondottan sikeres fiút Demjén Albertnek hívták, de valójában mindenki a Cápa becenevén ismerte. Ez a bizonyos Cápa már katona kiszolgált legény volt és ahol egyszer megjárta magát, ott igyekezett mindig nagy feltűnést is kelteni. A környezetében lévők telve voltak az iránta való csodálattal, mivel a katonaság ideje alatt különféle önvédelmi kiképzésekben volt része. Lia és Boldi úgymint általában, mindig lejárogattak a városba és ha nem tökéletesen is, de úgy látásból nagyjából már ismertek mindenkit. Mivel Cápa mindig felhívta magára a figyelmet, hát Liának titokban valamiképp megtetszett a jóképű fiú. Azaz, a valamiképp, az épp onnan adódhatott, hogy Cápa némi rokonszenvet, megértőséget is megjátszva csakúgy szórakozásból néha még flörtölgetett is azzal a tapasztalatlan lánnyal. Aztán, amint telt az idő, egyre többet találkozgattak és beszélgetgettek. Természetesen a köztük elhangzottakról a haveri kör is mindig kellőképpen tájékoztatva volt. Hisz' Cápa sem hagyhatta ki a haverokat a buliból. Aztán amint már az idő épp eléggé jócskán rátelt, arra, hogy Cápa már komolyabb dolgokra is rá vegye Liát, hát akkor történt éppen az, amikor a lány valamiként ráérzett, hogy a fiú tulajdonképpen őt nem is szereti igazán. Viszont, a másik oldalról vizsgálva a dolgokat, már "a kocka el volt vetve." Bizonyítani kellett, ― önmaga és a haverok előtt is ― hogy igenis, leveszi a lányt a lábáról. Liát a csalódás nagyon mélyen megviselte, főképp, amikor még arra is rá jött, hogy az egész megjátszás csak kimondottan a nemi kapcsolat reményében történt. Nem maradt más számára mint, hogy bánatában visszavonuljon és egy jó ideig kimaradjon a városba való lejárásokból. Számítása szerint ezzel az elgondolással némiképp vigasztalódni is tudott volna, csak volt ám egy másik probléma. Ugyanis Cápa semmiképp nem akarta lenyelni, hogy őt így kikosarazták. És méghozzá egy ilyen bugyuta lány!!! Tud ám ő másként is viselkedni, ha rákényszerítik!!! Ha a szükség megköveteli, hát akkor még a hatalmát is fogja használni!!! És ez a bizonyos hatalom, amelyet magáénak tekintett, abban állt, hogy épp az ő unokabátyja volt a gondnok ott fent a Szanatóriumnál. Demjén Imrének hívták és ― többek közt ― ő volt Liának a főnöke. Legényember volt, de már túl lehetett a harmincadik évén és közelről sem volt annyira jó megjelenésű, mint unokaöccse. Sőt, még azt is el lehetett volna mondani róla, hogy női szemmel megítélve egy elégé taszító külsővel rendelkezett. A végtelenségig lehengerlő dumával rendelkező unoka öcsnek aztán sikerült meggyőznie nagybátyját, hogy engedjen át neki is a hatalmából egy keveset. De csak kimondottan egy keveset, amely épp elég volt ahhoz, hogy megfelelő stílusban fenyegetni kezdje a lányt, hogy hamarosan szállás és megélhetés nélkül marad, ha nem teljesíti az ő akaratát. És egy, az egyben, hogy félreértés ne essen, ki is hangsúlyozta, hogy tulajdonképpen miről van szó. Szegény Liának nem volt sem éjjele, sem nappala. Nagyon meg volt ijedve és végső megoldásként már sokszor rá is szánta magát, de amikor épp meg kellett volna tennie, hát mindig akkor jött rá egy mély elkeseredésből és elhagyatottságból adódó síró görcs, amely folytán visszavonta az ígéretét. Miután ez többször is megismétlődött, hát Cápa egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Ő ― a nagymenő nem tudta érvényesíteni akaratát. Viszont nem volt más választása, saját maga előtt azonban be kellett ismerje, hogy bizony így van. Viszont megalázónak tartotta, hát a szokottnál rövidebbre fogott részletekkel a haverokkal el hitette, hogy bizony célt ért. És a nagybátyával is. És ezzel el is kezdődött egy kimondottan bosszúálló és kegyetlen módszer alkalmazása. A nagybátyjával való megegyezés ugyanis csak olyan blöffnek szánt terv volt. Amelyben Demjén tulajdonképpen csak úgynevezett indirekt módon vett részt. A továbbiakban aztán Cápa, a rokonának meglehetősen felértékelte a lánnyal meg nem élt paradicsomi létbe illő gyönyöröket és ugyanakkor meglehetősen leértékelte a lány erkölcsi rendjét. És addig-addig ecsetelgette Liát egy kimondottan könnyűvérű csak kimondottan szexnek élő buta libaként, amíg az örök gátlásosságban szenvedő vén legényben is a mélyre temetett ősi ösztönökkel együtt egy nagy lehetőség kezdett felélénkülni. ― Csak annyi kell, hogy jól rá ijesztesz! ― adta a tanácsot Cápa. ― A többi majd menni fog, mint a karikacsapás. ― Viszont, ha netalán kötné a kereket, akkor ki is penderíted! ― adta meg az utolsó érvényesülési lehetőséget ― Nem kell félned, hogy jelenteni fog, mert olyan buta, mint a föld! Sajnálatos módon Demjén az unoka öccsétől kapott részletes utasításokat meg is kezdte lépésről-lépésre alkalmazni. Félretett mindenféle lelki mérlegelést, hisz' a szexuális örömök valódi kiélésével kapcsolatosan élete legnagyobb lehetőségét semmiképp nem akarta csakúgy kicsúszni a kezéből. És jóformán észre sem vette, amint a dolog egészen oda fajult, hogy egy nap aztán Lia Boldival az oldalán, az elbocsátó papírral és kevés batyujával a kezében a Szanatórium legalsó lépcsőjénél tejesen reménytelenül sírdogált. Ennek a jelenetnek messziről Cápa is tanúja volt. Nem érzett semmiféle lelkiismeret furdalást csak elégtételt magában és így vált számára teljesen befejezettnek tekintve a Liával való kapcsolata. Azonban Lia és Boldi szerencsétlen esetének még egy másik személy is tanúja volt. Még kezdetektől fogva és a lehetőségeihez mérten tett is annak érdekében, hogy ne fokozódjanak a Liával történő kíméletlenségek. De hiába. Nem volt kellő bátorsága, hogy igazából közbelépjen. És nem kimondottan attól, hogy Cápa több alkalommal meg is fenyegette, hanem mindig az a szorongás kínozta, hogy szülei vajon miként reagálnának arra, hogy ha esetlegesen még némi harcra, esetleges verekedésre is rá kényszerülne, mégpedig nálánál erősebbekkel. Mert ez a kivételesen nagymenő Cápa az élet minden területén jártas volt és egyáltalán nem riadt vissza verekedésektől sem. Azonban akkor, amikor Cápa tettei kivitelezésében gyönyörködve oly nagy elégtételt érzett magában, Artúr ennek épp az ellenkezőjét érezve azon gondolkodott, hogy bizony eljött az ideje annak, hogy minden félelmet eltaszítson magától és cselekvésre szánja el magát. Nem törődve azzal, hogy szülei tudomást szereznek róla, Szala-Váton felkereste a Szanatórium közigazgatási irodáit és mindent elmondott, amit tudott. Természetesen részletesen és mivel már nagykorú volt és ami még annál is fontosabb volt tudták azt is, hogy kinek a fia. Így aztán a legnagyobb figyelemmel és tettének kellő értékelésével hallgatták végig. Artúr bátor közbelépésének aztán egy kimondottan nagy kalamajka lett az eredménye. Demjén mivel azt sem tudta, hogyan mentegetőzzön, mivel védje magát, folyton csak azt hajtogatta, hogy tévedés történt. Liát nem bocsátották el, de mégsem érezte magát biztonságban. Ugyanis, amint mondani szokás, hogy "minden csoda három napig tart," hát Demjénnek is sikerült kihevernie azt a becsúszott tévedést és egy idő eltelte után, már kezdte épp eleget éreztetni Liával és Boldival a rájuk való mélységes neheztelését. Cápa sem szeretett volna semmiképp adós maradni és a Szanatórium körüli sürgő-forgó tevékenysége egyre csak fokozta a Lia félelmét és kilátástalanságát. Utólag már nem is önmagát féltette, hanem Boldit, mert úgy érezte, hogy ő is veszélyben van. Azonban a Cápa bosszúvágya nem csak feléjük irányult. És ezt Artúr is nagyon jól tudta. Még, ha önmagának sem akarta bevallani, akkor is félt. Ugyanis miután minden kitudódott, semmi nehézségek nélkül érvelt szüleivel szemben és egy olyan fajta erőt érzett magában, amelyre kifejezetten büszke volt. Az úgynevezett Szala-Váti közösségben csak mint jövevényként foglalt helyet, de mégis a fiuk többsége kellőképpen értékelte tettének minőségét és egy idő után, már befogadottként kezdte érezni magát. Igaz, hogy erről nyilvánosan nem sokan alkottak véleményt, mert Cápával általában mind szerettek jóban lenni. Hiszen ― a történtektől eltekintve ― legtöbben még mindig őt tartották példaképüknek. Azonban Artúr megtanult egy nagyon lényeges dolgot. Egy nagy alapigazságot. Hogy az igazságérzetnek le kell győznie bármilyen félelmet. És neki sikerült. Igaz, hogy a továbbiakban már az erdőben bóklászni sem nagyon mert, avégett, hogy Cápa azzal fenyegette meg utólag, hogy ott fogja majd elintézi olyan helyen, ahol kimondottan szeret mászkálni. És nem kizárt, hogy egy közelharcban jól el nem agyabugyálná. ◄--- Előző lap:8. Az élet iskolája                 ---► Következő lap:10. Megoldhatatlannak tűnő helyzet