Amikor a fák meghalnak/A lelki dolgok
|
Amikor a fák meghalnak50. A lelki dolgok tisztázása
Aztán amint teltek a napok és közben a kis udvaráról továbbra-is el-elnézegetett a hegyek felé, egyre jobban környékezték azok a bizonyos lélekbemarkoló érzések, amelyek során már nem csak valami, hanem konkréten már valaki után is vágyódott olyan erősen és olyankor önkéntelenül is mindig az eszébe jutott a Funtineli boszorkány is, amely lassan-lassan át kezdett alakulni Anna-boszorkánnyá. És amikor már nem volt más választása, minthogy önmaga előtt bevallja, hogy igenis szerelmes lett abba a csodálatos lányba, akkor még a Juhász Gyulának az Annája is az eszébe jutott és egyben azokra a fiatal iskoláskori évekre is emlékezett, amikor kissé nevetségesnek találta, hogy a költő akkora kultuszt rendezett egy szerelemből… azaz egy Anna nevű nő iránt való – méghozzá reménytelen – szerelméből (!!). "Anna örök" ― Egy ilyen címet adni egy kötetnek!!!??? … Azonban Artúr az adott jelen helyzetében – amelyre az ő Annája elégé nyomatékosan felhívta a figyelmét – egészen másként ítélt. Anna örök. … És vajon ő örök időktől fogva szereti azt a lányt? Hiszen már akkor is tisztán érezte amikor még kislányként megismerte, csak épp nem nagyon merte feszegetni ezt a meglehetősen kényes kérdést és inkább húgának titulálta azt a lányt! És egyre jobban érezte, hogy újból és újból látnia kell azt a lányt. Azonban valahányszor meglátogatta, annak ellenére, hogy a lány mindig hihetetlenül közvetlen módon viszonyult hozzá, ő mégis egy tapasztalatlan suhanc módjára viselkedett.
Másnap alig várta, hogy kötelezettségeinek eleget tehessen és autójával végre Szala-Vát felé vehesse az irányt. A hegyes részeket érintve már láthatóan mutatkoztak az éjszakai vihar nyomai. A szálloda fel vezető úton haladva erdei munkások szeregével találkozott, akik már a forgalmat akadályozó kidőlt fák maradványait takarították el. Mivel a hely meglehetősen el volt ázva, az autót a hotel parkolójában hagyva a rövidítésen vágott neki a Szénégető pusztájának. A vihar annyira kitett magáért és úgy átformálta az erdőt, hogy az addig nagyon is jól ismert úton csaknem eltévedt, mert a keresztül-kasul dőlt hatalmas fák közt haladva kisebb-nagyobb kerülőket téve rosszul tudott tájékozódni. Miután végre sikerült kiérnie a pusztára, ahol a szél még barátságtalanul fújdogált, aggodalmas pillantást vetett a távoli kis kunyhóra és kissé összeszorult szívvel elindult feléje. Olyan érzése volt, mintha valami nem volna a rendjén. Sietősre fogta a lépteit és már alig várta, hogy odaérjen. Aztán végül is, miután kissé megszuszogósodva a házhoz ért amint egy-két koppantásra nem kapott választ, benyitott az ajtón és csaknem feljajdult a szívébe hasító fájdalomtól. Hisz' aggódásai nem voltak alaptalanok! Anna teljesen magán kívül feküdt a kis ágyon. De úgy, egy olyan kicsavart pozícióban, amely egyértelműen arról árulkodott, hogy nem csak egy amolyan hétköznapi rosszullét környékezte meg. Artúr ijedtében előre azt sem tudta mitévő legyen és csak kis idő múlva jutott az eszébe, hogy enyhén vizes kendővel próbálja magához téríteni azt a lányt. … Szegény Anna!... Szegény isten-vert sorsú lány! …Szerencsétlen kis boszorkány!... Hogy neki itt mindenkitől távol egymagában kell szenvednie… hisz' ez egyszerűen már nem emberi! … Miközben Artúr képtelen volt magában gondolkozni, Anna a hangok hallatára kinyitotta fáradt szemeit. ― Mi történt veled drága Anna? ― kérdezte Artúr csaknem sírva ― Miben tudok segíteni azt mondd meg! Anna nem felelt rögtön. Aprókat sóhajtva meggyötrődött arccal és fájdalmas tekintette nézett Artúrra. ― Ne aggódj! Nemrég értem vissza a Szenvedések hegyéről. Már túljutottam a nehezén, csak nagyon sok energiát vesztettem és még nagyon gyenge vagyok. De annyira képtelen vagyok lezárni az aurámat… Megkérlek, hogy hagyjál magamra. Még nem erősödtem fel annyira, hogy meggyógyíthassalak! ― Hogy hagyjalak magadra?? ― csodálkozott el mélyen Artúr ― Ebben az állapotban?? ― Tudom, hogy nagyon aggódsz, de megkérlek hagyj magamra! ― mondta és kezét szeretetteljesen rátette az Artúr kezére. ― Rád nézve is veszélyes lehet, ha itt a közelemben maradsz! ― Istenem! Anna, ezt semmiképp nem értem, de ha te így akarod, hát megteszem! De biztos vagy benne, hogy nem esik több bántódásod? ― kérdezte kissé kételkedően. ― Nyugodj meg! Rendbe fogok jönni! ― mondta Anna csendes magabiztossággal, hiszen az állapot neki annyira egy hétköznapi dolognak számított, mint más embernek az étkezés vagy a pihenés. Azzal a különbséggel, hogy azért minden nap nem volt rákényszerülve, hogy megjárja a Szenvedések hegyét.
Artúr egy aggodalmaskodással telt nap után újból felment a Szénégető pusztájára. Nagy meglepetésére egy díszes vidám társaság vendégeskedett Annánál, akikkel tulajdonképpen már volt alkalma találkozni, de úgy közelebbről azonban nem ismerte mindeniküket. Általában mindig úrrá lett rajta egy enyhe feszélyezettségérzet, valahányszor volt felesége társaságába került, de akkor az Anna állapota annyira lekötötte, hogy az Imola jelenléte teljesen közömbösen érintette. ― Nagyon vártalak! ― Ezzel a kijelentéssel fogadta Anna és az arcán végigsimítva nyomatékosan hozzátette: ― És nagyon hiányoztál! ― és kézen fogva egy a többi vendége felé irányította akik egy félkör formájában helyezkedtek el a földön. Aztán Artúr amint ténylegesen megbizonyosodott afelől, hogy Annának kellőképpen sikerült regenerálnia magát, hát ő is elhelyezkedett a többiek között és hamarosan rá is hangolódott a beszélgetés fonalára. ― Eleinte tehernek, Isten csapásának éreztem mindezt. ― folytatta a megszakadt beszélgetést Anna. ― De ma már megbékélten örvendek ennek a képességnek. Hogy segíteni tudok másokon. ― A szenvedéseid árán! ― egészítette ki Artúr kissé kihívóan a lány kijelentését. ― Igen. ― felet Anna egyszerűen ― Hiszen ez a karmám. ― De nehogy azt gondoljátok, hogy a lelkek csak kimondottan a szenvedéseiket vetítik felém! Hisz' ott vagyok azokban a gyönyörteljes pillanatokban is, amikor szerelmet vallanak egymásnak és akkor tüzes ideaképekben megélem az odaadás csodálatos örömét, vagy a végtelen szeretetet… És ráhangolódok úgy a férfi, mint a nő kiegészítő felének a lényére, igényére. Hogy aztán, amikor az elhagyatott szerelmi csalódottak nálam fejtik ki bánatukat, elvezethessem arra a pontra őket amelyet meg kellett volna élniük az életben és, hogy megtapasztalhassák a végtelen gyöngédség nyújtás művészetét… ― De hát itt élsz egyedül, csaknem teljesen elszigetelten és mindezeket gyakorlati tapasztalatok nélkül hogyan sikerült megtanulnod? ― kérdezte kis érthetetlenséget színlelve Artúr. ― Elsősorban úgy, hogy az életünket semmiképp nem tiszta lappal kezdjük! Különféle képességekkel születünk, amelyeket magunkkal hozunk valahonnan. És másodsorban ― emelte meg kissé a hangját és merően az Artúr szemébe nézett ― Nem vagyok gyakorlati tapasztalatok nélkül. Még magát a szexualitást illetően sem. … És amit sokak annyit fejtegettek és fejtegetnek még e mai napig is: Hát igenis, volt szexuális kapcsolatom a Mesterrel! Artúrt úgy a szavak nyomatéka, mint azok a furcsa mágikus erőt sugárzó szemek annyira zavarba hozta, hogy képtelen volt Annával szembenézni és nagyon, de nagyon megbánta, hogy feltette azt a kíváncsiságát oly régről feszegető kérdést. De nem azért, mert már számított volna ez valamit, hiszen már túltette magát az Anna múltjával kapcsolatos megítéléseken. … Hát gondolhatta volna, hogy beléje lát ez a boszorkány! Ez a gyönyörű boszorkány! Annyira elfogta a szégyenérzet, hogy továbbá már nem nagyon tudta követni a beszélgetést és legszívesebben elvonult volna egy magányos helyre. Azonban ebben a megterhelt állapotban hosszú percek átélése után mégis egy felszabadultság érzet sietett hozzá enyhítésként. Mégpedig olyannyira hatékonyan, hogy szívében csaknem repdesni kezdett az örömtől. Az történt, hogy amikor már kissé sikerült túltennie magát az előbb ért állapotán és figyelmét nagyjából már az elhangzott témára irányította, a beszélgetés épp a jóslásra, jövőbelátásra terelődött. ― Azt hiszitek, hogy olyan jó annak aki néha képes bele látni a jövőbe? ― nézett szét Anna a társaságon. ― Kimondottan lélekbevágó! ... Amikor látod, hogy a fák mind meghalnak... Nagyon fájó érzés! Tudjátok meg. És ezért is nem beszélek róla senkinek. ― tette hozzá mintha ezzel szerette volna lezárni ezt a témát. Ekkor Artúrnak hirtelen – a Boldi és az Imola esetére gondolva – csakúgy kicsúszott a szó a száján. ― Senkinek??? ― kérdezte leplezetlen csodálkozással. ― Senkinek. ― jelentette ki Anna határozottan és úgy nézett rá, mintha csak neki mondaná. ― Még annak sem, akit a legjobban szeretek. – Annak főleg nem!
Akkor már, abban az időben, amikor újból gondoskodni kezdett a lányról és feljárogatott hozzá, úgy érezte mintha ezzel a kifejezetten furcsa módon való szerelembe esésével egy nagyon különös játszmába keverte volna bele magát. Valahol olyan kicsinek érezte magát a lány mellett. Mintha még nem volna kellőképpen érett ahhoz, hogy megkaphassa magának. Mintha valamiként még fejlődnie kéne… és ebből kifolyólag, hiába, hogy már nagyjából megbizonyosodott afelől, hogy a lány is elfogadná őt, mégis mindig tartózkodott, hogy csakúgy hétköznapiasan szerelmet valljon neki. Azonban mégsem szenvedett épp az ötletek hiányában, hiszen jól tudta, hogy Anna már születésétől fogva egy rendkívül kifinomult lélek az érzelmek világából az anyagi világba való leképzések szintjén és úgy egy napon határozott, hogy egy épp megfelelő alkalomkor a kazettás magnójáról meghallgattatja vele a Love story-t… És aztán tovább beszéljenek majd az érzelmek… Aztán amikor már ötletének gyakorlati kivitelezésére szánta magát és épp az annyira jó ismert rövidítőn közelített a Szénégető pusztája felé, hirtelen egy olyan gondolata támadt, hogy a tűző Nap végett nem kerül ki egészen a pusztára, hanem a hegyen kiérve a fák között majd elkanyarodik a Galócás pataka felé. Jól ismervén a helyet, egyáltalán nem tartott attól hogy esetlegesen eltévedne. Amikor már elérte a patakot, az erdőjáró emberek rutinos mozgásával vidáman ereszkedett tovább, arra számítva, hogy követi a patak medrét egészen a kis pallóig és aztán azon áthaladva majd épp az Anna házánál fog kikötni. A helyszínhez közeledve már épp fütyörészni kezdett, amikor egy kis kanyarulatnál a fák áttetsző lombjai közt valami mozgásra lett figyelmes. Mindez annyira különösnek tűnt, hogy lelassított, majd egészen megállott és próbálta jobban szemügyre venni, hogy mit is takarnak a lombok. Aztán amint nagyon csendben néhányat előrelépett, csaknem a földbe gyökereztek a lábai. Nem tudott hová lenni a nagy ámulattól. Szívében egy nagy melegséget érzett, amely felfutott a torkába… aztán majd valamiképp lehet, hogy az agyával is kapcsolódott, mert kissé bele is szédült. Ugyanis a kis patakban épp Annát látta mosakodni, mégpedig anyaszült meztelenül. … És hirtelen ismét a Funtineli boszorkány jutott az eszébe. De csak nagyon rövid ideig, mert egyáltalán nem szerette volna elszalasztani azt az – Anna által is mindig oly nyomatékosan kihangsúlyozott jelen pillanatot, amikor mintegy ajándékként azzal az élő szépséggel látótávolságba került! … Istenem! De gyönyörű! – De már nem a Funtineli boszorkány, hanem: Anna! Visszaemlékezett, hogy – szintén véletlenül – egy alkalommal még látta Annát kislánykorában meztelenül fürödni a patakban, mégpedig télnek idején, de akkor egyáltalán nem engedhette meg magának, hogy még gyönyörködjön is benne. Igaz, hogy abban a bizonyos jelen pillanatban is eléggé szűkösen mérte önmagának e csodás látványban való gyönyörködést, mert valahonnan elébe ugró kis mókus figyelmeztetésére hamarosan – és a legnagyobb óvatossággal – visszahátrált a látótávolságból és mintha a csodálkozó szemű kisállat előtt még meg is szégyellte volna magát, egy kerülőt téve a puszta felől közelítette meg a kis házat. Természetesen kellő tapintattal elidőzve, hogy aztán Annát már a kis kunyhója előtt köszönthesse és, mintha misem történt volna, mintha tényleg a puszta felől érkezett volna, mint szokás szerint, megölelte, megpuszilta a lányt. Az pedig a már annyira megszokott "Már vártalak " fogadtatása helyett egy kérdést intézet hozzá. ― Talán megijedtél attól a kis mókustól, hogy ekkorát kellett kerülnöd? Artúrt egy akkora döbbenet érte, hogy kissé beleszédült. … Hisz ez tudta, hogy én leselkedtem! … De honnan? Hisz' nem is nézett felém??? … Hát ugyan bizony mi lehet még amit nem tudhat ez a lány!!! ― Hát… Tulajdonképpen itt akartam jönni… de… ― hebegett Artúr zavartan. ― De mégis ott jöttél! … És csak egy darabig. ― nevette el magát Anna. Artúr közel lépet a lányhoz és neheztelését kifejezően átölelte. ― Anna… Anna… tudod… én… úgy vagyok, hogy… ― Tudom. ― mondta megnyugtatóan Anna. ― Nagyon jól tudom és minden rendben van! Hidd el! ― Igen! Igen! Te mindent tudsz! ― mondta Artúr kissé lázadóan ― És sokszor épp ez a baj… mert kissé összezavarodtam! ― Dehogy tudnék én mindent te Artúr! Ne butáskodj! Hiszen sokszor én is csakúgy beszélek… ― Tényleg? ― komolyodott el Artúr és amint a karjaiban tartotta Annát, fürkészően nézett a szemébe. Anna pedig amint azokkal a furcsa mágikus szemeivel visszanézett rá, lassan bólogatott. Aztán Artúr, némi hitellel biztatva önmagát kis bátorságot kapott és már lendült is terve kivitelezésére, de előbb még gyöngéden végigsimított a lány finom arcán. ― Gyere! Hoztam neked valamit. ― mondta biztatóan és kivette a magnót a hátizsákjából. ― Hallgassunk meg egy dalt és amilyen benyomást kelt benned, azt úgy tudd meg, hogy abba én is szívemből-lelkemből őszintén bepótolok! Anna, ahelyett, hogy csöndes kíváncsisággal Artúr mellé húzódott volna, két tenyerébe fogta a férfi arcát és mintha egy kisgyerekhez beszélne olyan magyarázkodóan tagolni kezdte a szavait: ― Te Artúr! Hogy létezik, hogy épp azt nem ismered, akit mindennél, mindenkinél a legjobban szeretsz!? Azt akit kiegészítő félként akarsz magadnak? … Hiszen nagyon jól tudom, hogy mi zajlik benned! Nekem nem szükséges különféle melódiákkal add tudtomra azt amit irántam érzel!!! ― Hááát…! ― csodálkozott el mélyen Artúr ― … És az előbb mintha azt mondtad volna, hogy nem tudsz mindent és néha csakúgy beszélsz!!! ― Igen. Néha csakúgy beszélek, mint például az előbb is. ― felelt csengő nevetéssel a lány és továbbra is szeretetteljesen tenyerei közt tartotta a csodálkozó férfi arcát. Aztán amint hangos nevetése végül is mosollyá fokozódott le, arcvonásai lassan megváltoztak és nagyon komolyan, sőt, kissé amolyan fájdalmat sugárzó tekintettel nézett rá. ― Nem akartam tudatni veled, hogy mennyire közel kerültél hozzám, mert ez nagyon veszélyes lehet számodra. Nagyon féltelek! Mert ha igazán egyek leszünk, akkor elkerülhetetlenül te is fogod majd érezni mindazokat a gyötrelmeket, amelyekkel néha nagyon keményen fel szoktam venni a harcot. És e szavak hallatára Artúr már nem csodálkozott el, hanem egyből az jutott az eszébe, hogy a Funtineli boszorkányt is veszélyes volt szeretni. ― Egy akarok lenni veled! ― jelentette ki határozottan ― És, hogy ezt ne csak ilyen prózai módon fejezzem ki, hát engedd meg, hogy érzelmeimet egy rövid versben fejthessem ki neked! Hisz' jól tudom, hogy mennyire szereted a verseket! Anna nagyon komoly volt, nem szólt csak bólogatásával próbálta biztatni Artúrt, aki aztán rövidesen fejből – azaz, inkább tiszta szívből – szavalni kezdte azt a verset, amelyet még akkor, annak idején választott ki, amikor a Funtineli boszorkánnyal "megismerkedett".
Míg Artúr szavalt, Anna lehunyt szemei sarkából könnycseppek szivárogtak és amikor befejezte, még azután is úgy maradt mozdulatlanul egy kis ideig, aztán egy mélyet sóhajtva furcsa átható szemeivel még nézte egy ideig Artúrt és aztán lassan átölelte nyakát, de nem csókolózásként, hanem fejét az övéhez szorítva elnézve a válla fölött. ― Ha képes leszel megtanulni azt, ― szólalt meg halk szomorú szavakkal ― Hogy amikor engem igazán szeretsz, akkor épp úgy szereted a fákat, a patakokat, az erdőt… ezt az egész vidéket … Mert én egy vagyok velük! Hogy én a fákban vagyok, a fák meg énbennem! … Akkor… talán nem fogsz szenvedni annyira amikor rám-törnek a szenvedések. ― Képes vagyok érted bármit felvállalni Anna! ― jelentette ki Artúr és az ölébe kapta a lányt. ― Megfogadom itt a fáknak, az erdőnek, a közeli és távoli hegyeknek, hogy egy akarok lenni veled Anna! Anna az Artúr karjaiban örömkönnyek közt üdvözölte egyé-válásuk tanúit: A fákat, a pusztát, a Bércet, a Nurmót, a Villámlások hegyét … Majd amikor Artúr finoman leengedte maga elé, akkor ajkaik önkéntelenül egymásra tapadtak és nagyon sokáig önfeledten ölelték és csókolták egymást. Aztán amikor már a jóba is belefáradtak, Anna kissé kibontakozva az ölelésből, ismét komoly szemekkel nézett Artúrra. ― Most hallgassuk meg azt a dalt! ― mondta és közben elmosolyogta magát. … És ott, ketten szorosan egymás mellett, az erdő végtelen csendjében, a fák lombjaival körülvéve, meghallgatták a dalt. Azt az örökzöldnek is nevezhető univerzális szerelmes dalt, a Love Story-t. És annak ellenére, hogy Anna kifejezetten tisztában volt az Artúr lelki világát illetően, azért Artúr sem tévedett, amikor arra gondolt, hogy a szellemi síkokról való valódi leképzésekkel kitűnően lehet kommunikálni az Anna lényével. ― Egy akarok lenni veled! ― súgta Artúr szorosan magához fogva a lányt. ― Már régóta, hogy egyek vagyunk. ― felelt az csöndesen. ― Ezt hogy értsem? ― Közelségben egy-nek lenni, abban nincs semmi magasztosság! Hanem az igazán a nagy dolog az, amikor két lény időtlen időkön keresztül megőrzi a lélekben való EGY-séget! Artúr mélyen elgondolkozott az Anna szavain, majd kissé kételkedően megkérdezte: ― Hát létezik ilyesmi???... Anna csak alig észrevehetően bólogatott, majd nagyon halkan mondta: ― Létezik… Bizony, hogy létezik…
|