Amikor a fák meghalnak/Kierőszakolt újjászületés

Amikor a fák meghalnak 51. Kierőszakolt újjászületés Tóni, a Szelek pusztáján tett látogatása során, Annától útravalóként többek közt még azt a tanácsot is kapta, hogy valamiként majd újjá kell születnie. Viszont arra gondolván, hogy ezt ő már rég megtette, hát nem adva nagy jelentőséget neki, fölényesen el is engedte a füle mellett. Mivel nagyon bízott magában, egyáltalán még csak nem is próbálta elemezni a farmon zajló gazdálkodó élet légköréből kapott negatív benyomásokat, sem a fia hozzá való viszonyulásából adódott lelki problémákat és a sok keresgélések eredményeként, amikor egy meglehetősen nemvárt módon talált rá asszonyára, azon nyomban szertefoszlottak a boldog családi élet felújításával kapcsolatos vágyai. ― Tehát ennyit arról a fajta újjászületésről, amelyet ő ugyanis már megtett. Az incidensből való kimenekülése után, amikor már biztonságban érezte magát, figyelmét egy jó ideig az anyagi javai elvesztésének gondolatai kötötték le. Eközben intenzíven káromkodott és folyton önmagára neheztelt, mindazokért a baromi tervezgetésekért, hogy a családi körben fogja keresi majd a boldogságát. Abból a még odakint megfogant (hülye) ötletéből, teljesen kiábrándultan, valamiként visszacsengtek fülébe az Anna által elemlegetett újjászületéssel kapcsolatos magyarázkodások és amint nagy örömmel megállapította, hogy a pénze nem veszett oda, hát azon nyomban el is határozta magában, hogy majd egy teljesen új életet kezd. Azaz: újjá fog születni! És rövid gondolkozás után ehhez a bizonyos újjászületéshez olyan feltételeket szabott, hogy nem kombinál. A Krisztával való együttlétből amúgy is kiábrándult, teljesen egyedül vág neki az életnek, nem köti le magát senkivel. És, hogy ne vesztegesse az idejét, gyorsan kiment az állomásra és jegyet vett Magyarországra, mert ugyanis ott akarta folytatni az életet, azaz ott akart újjászületni. Azonban az autóbuszon az utazás monoton egyhangúságába zötykölődve akaratlanul is bizonyos lelkiismereti problémák fel-fel törtek benne. Valahol mégsem úgy érezte magát, mint aki tényleg tiszta lappal, semmi neheztelés nélkül vághat neki egy új életnek, mert bizony érezte, hogy valahol valamit nem fejezett be kellőképpen. Valami nagyon fontosat. Talán egy olyan dolgot amely épp a legfontosabb lenne a boldogságához. (?!) … De hát ő mindig egy nagyon erős fickó volt, és soha sem hátrált meg semmiféle akadálytól! Őt nem abból a fából faragták, hogy a különféle érzelgések csakúgy hatalmukba keríthessék! Ő volt Tóni, a nagy harcos, aki mindig és mindenhol derekasan megállja a helyét! Aztán néhány napi kóválygás után, terveit követve nem a régi megszokott környezetében rugaszkodott neki az új életnek, csupán a munkához és megélhetéshez kötődő haveri kapcsolatait vette igénybe, mégpedig aránylag elég sikeresen, mert egy kifejezett ipari zónában úgy az ideiglenes munkahely, mint az ideiglenes lakhely már startból kijutott neki. A munkakörülmények az ideálistól kissé távol estek, viszont vigasztalhatta magát azzal, hogy legalább jól megfizetik. Meglehetően mocskos, egészségtelen munkát végzett, amely nyolc-tíz órán keresztül abban állt, hogy kézi köszörűvel öntvényalkatrészekről kellett letisztítani a bavurákat. Azaz, az öntés alkalmával keletkezett deformálódásokat, fölöslegeket. A szállást, azt nagyrészt már emberibb körülmények közé lehetett sorolni és nem is volt nagyon messze a munkahelyétől. Kezdetben az is sokat jelentett, hogy nem kellett buszozni, villamosozni. Azonban a szerencse igazából csak később kedvezett neki, miután már két hónapi kemény melót lecsavart abban a meglehetősen pokoli környezetben. Ugyanis mivel nála soha nem jelentett különösebb gondot az ismerkedés, hát a munkásszállóban lakó társai közül kissé közelebbi barátságba került két honfitársával, akik szintén olyan hozzá hasonló többféle mesterséghez értő, dolgos, munkásembernek született gyerekek voltak. Az egyiket Gyafinak hívták, aki egy Tónihoz hasonló jó szálas ember volt, a másikat pedig Albertnek, de meglehetősen alacsony termete végett Törpének szólították. Jó vaskos, zömök ember volt és bírta a kemény munkát, akárcsak Gyafi, vagy Tóni. … Mert ugyanis még a társulásuk előtt, apróbb beltéri építkezéssel kapcsolatos munkákat vállalva tettek egy próbát egymás közt, hogy ki miként áll a munka mellé és – főképp, hogy – mihez és mennyire ért. És aztán amikor végképp egyöntetűen döntöttek afelől, hogy tényleg csapatársak lesznek, hát komolyan neki is lendültek a munkának. Vállaltak, és kiviteleztek. Természetesen feketén. Mindhárman azok a típusok voltak, akik az életük folyamatából a rizikót nem tudják teljesen kiiktatni. Tóni már a kezdetben tudta, hogy az öntvényköszörülés csak egy fajta kényszermegoldás számára és épp arra várt, hogy hozzá hasonló gondolkodású emberekkel összefogva próbálja megalapozni magát. … És valahol titokban még arról is álmodozott, hogy egykor majd – ha jól mennek a dolgok – egy kis kertes házat vesz valahol a város szélén. És semmi esetre sem engedi meg, hogy mások kihasználják! Mert ugyanis a megélhetőséggel kapcsolatos vágyódásai nem kifejezetten az álmodozásokból táplálkoztak, mert az ott leélt két év leforgása alatt egy az egyben már sikerült megtapasztalnia, hogy a különféle jó-barátok nélkül igenis eléggé komolyan megalapozhatta volna magát! Tóninak ez vállalkozói élet nem volt épp rózsásnak mondható, de ezt is mint egy fajta kihívásnak véve bele temetkezett a munkába, azaz az anyagi megalapozásba. És bizony ez a kissé elfásultság nagyrészt a segítségére is volt, mert így sikerült neki az érzelmeit kellőképpen a háttérbe szorítania. Rövid időn belül a nehézségekbe annyira belerázódott, hogy már kezdte elhinni, hogy tényleg sikerült újjászületnie. Az idők folyamán már nemcsak munkatársakul, hanem jó barátokul is teljesen egyetértettek és időnként megengedhették maguknak, hogy néha még szórakozni is el járogassanak együtt és az egyik utólagos kiruccanásuk alkalmával egy az egyben sikerült a kellemeset a hasznossal egybekötniük. Mert ugyanis ott, azon a szórakozóhelyen voltak ám úgynevezett nagyobb kaliberű emberek is és azok beszélgetéséből sikerült felfülelniük olyan dolgokat is, amelyek számukra kifejezetten a szerencse lehetőségei voltak. És amelyekhez aztán a kellő óvatossággal közelítettek is. Aztán amint az illetékesekkel sikerült beszédbe elegyedniük, hát szóra szó és másnap már boldogan tették is a próbamunkát. A külváros egyik csendes és meglehetősen gazdag emberek lakta negyedébe kerültek, egy magánlakás udvarába, ahol a családi házon kívül volt még egy új épület is, ahová a házigazda egy varrodát akart berendeztetni. A fiúk miután képességeikhez mérték a követelményeket, megegyeztek a tulajdonossal és el is vállalták a munkálatokat. Munkaadójukat Róbertnek hívták, harminc-harmincöt év körüli jó megjelenésű férfi volt és az állami szerveknél valamilyen magas szintű hívatást töltött be. Felesége, Nóra egy meglehetősen csinos, szép nő volt és az ő számára készült a varroda. Azaz, a kis cég. A három munkásember néhány hét leforgása alatt annyit bizonyított, hogy Róbert és neje kifejezetten szerencséseknek vallhatták magukat, hogy a sors ilyen jó dolgos és hozzáértő szakemberekkel hozta egybe őket. Már azt is emlegetni kezdték, hogy a varroda befejezése után még számos más tennivaló is akad ott a kapun belül. Volt egy lebontását váró régi ház, egy pince, amelyre már nem volt szükség, egy játszótér a még meg-nemszületett gyereknek, … járdák, sétányok, … és még egyéb luxusos hóbort is volt említve és Tóniék amint egymás közt beszélgettek, viccesen feltették a kérdést, hogy "Nem akarnának-e minket ezek örökbe venni?" Róbert és neje örökbe ugyan nem vette őket, viszont egy bizonyos idő elteltével egy olyan előnybe részesítette, amely nem sok kint dolgozó munkavállalónak adatik meg. Ugyanis megengedték nekik, hogy a szállásként használják az udvaron lévő régi házat. A téli időszakra egy gázfűtőtestet – egy konvektort – szereltek be és csupán a gázfogyasztást vonták le a bérükből. Tóniék úgy október körül kerültek oda és fogtak neki a varroda berendezéséhez. Eltelt a tél és ők vizet vezettek, fűtést szereltek, festettek, gépeket kötöttek be… és lassan-lassan a tavaszra már Nóra válogathatta a munkaerőket az varrodájába. Időközben csak annyiból változott a helyzetük, hogy a régi ház lebontása végett szálláshelyet változtattak, de továbra is az udvaron dolgoztak. … Egy anya lelki életében talán az a legkevésbé elviselhetőbb, amikor minden erőfeszítése ellenére szeretett gyermeke annyira eltávolodik és elhidegül tőle, hogy egy idő után már teljesen megszűnik minden fajta kapcsolata véle. És még fájóbb az olyan esetekben, amikor minderről maga tehet a legjobban. Amikor fájdalmak közt be kell látnia, hogy gyermeke képtelen a megbocsátásra. Telczer Júlia nagyon is tisztában volt azzal, hogy mekkorát vétett egyetlen lánya ellen, de valahogy mégsem akarta elfogadni azt, hogy egymás közti kapcsolatuk egy életre megszűnjön köztük. Bármennyire el volt keseredve, a megbocsátás halvány reménysugara valamiként ott élt a szívében. Miután ő is értesült afelől, hogy lánya utólagosan mégiscsak véghezvitte azt a még gyerekkorában annyira mélyen benne lappangó akaratát, hát akkor már egy egészen más szemszögből kezdte vizsgálni a dolgokat. Annak ellenére, hogy a lánya újrakezdett családi élete – akkor még – elégé kezdetleges körülmények közt, indult egy farmon, ő a meglehetősen idegen környezet ellenére bűnbánatos őszinte szívvel kereste fel. És már igazából örvendett annak, hogy az akkori tiltások ellenére lánya tényleg képes volt kiharcolni magának azt a boldogságot, amelyet ő annak idején szülőként minden akaratával csak gátolt. Viszont Imola még a hosszabb beszélgetések és bocsánatkérések ellenére sem volt képes megbocsátani. Valamiként mintha újból ráállott volna bizonyos múltbeli dolgok háttérbe szorítására és ennek eredményeként kihangsúlyozottan meg is tiltotta a látogatást az édesanyjának. Főképp, miután megszülte a második Boglárkáját. Mintha valamilyen ösztönöz érzés hatására óvni akarta volna a gyereket a nagymama közelségétől. ― És ez az érzés valahol nem is volt alaptalan, hiszen, ha annak idején ― az első Boglárka születésekor ― a nagymamát kellőképpen távol tudta volna tartani gyerekétől… bizony az életkörülményei másként alakultak volna. … Vagy… ha a nagymama több érzést tanúsított volna az iránt az apróság – és a lánya – iránt!? És valóban képes lett volna élni a nagymama szerepét! Telczer Júliának már mindezek után már csak az új veje végtelenül emberséges és a megbocsátásra képes lelki-beállítottságában volt minden reménye. Ő volt, az az annak idején annyira bemocskolt és a végtelenségig leértékelt fiú, aki – sokszor Imola tudta nélkül – időnként megmutatta neki a kis unokáját, akihez annak ellenére, hogy lánya annyira távol tartotta tőle, mégis nagyon-nagyon ragaszkodott. Aztán az idők folyamán amíg titokban kijárogatott oda a városszélére, lépten-nyomon tapasztalhatta a lánya családi életkörülményeinek – csaknem rohamos – korszellemmel lépést tartó fejlődését… és ő egyre csak jobban és jobban bűnhődött. Még avégett is, hogy annak idején mennyire tévesen állította be maga előtt a gyereke jövendőbeli boldogságának mércéjét. Telczer Júlia a lánya második házasságát követő években a kegyetlenül feltörő bűntudatban élve egyre fokozatosabban magába roskadt és különösképpen férje halála után csaknem teljesen egyedül maradt. Mivel nyugdíjba vonult, nem járt sehová és jóformán már az sem maradt akinek – úgy szívből igazán – ki tudta volna panaszolni bánatát. Mindenkitől nagyon távol érezte magát és lelke mélyén némi vigaszt nyújtott volna, ha egyetlen nővérével valamiként fenntarthatta volna a kapcsolatot, de ez nagyon nehéznek bizonyult, mert az már évek hosszú sora óta Magyarországon élt. Csak nagy ritkán beszélgettek telefonon amelyek során egy – mindkettőjük által már – annyira vágyott találkozásukról is már többször tettek említést egymásnak, viszont a kivitelezést illetően mindig különféle akadályok sorakoztak. Amíg aztán egy szép napon Júlia el nem határozta magát, hogy meglátogatja a nővérét. Egy vasárnapi kánikula idején a Tóni és két barátja némi kikapcsolódást engedélyezvén maguknak épp a belvárosban kóvályogtak és amikor az egyik metróállomásba értek egy csaknem hihetetlen jelenetben volt részük. Azaz leginkább Tóninak, mert ugyanis ott, a távoli idegen forgatagban a jövő-menő emberek sokaságából egyszer csak egy női hang félreértést kizáróan a becses nevén szólította meg. Már csak maga az is meglepetésként szolgált, hogy a teljes nevén szólították! És… méghozzá ott a messzi idegenben, ahol az emberek egymást mind idegenként látva nem tesznek egyebet, mint a saját problémájukat látva rohannak!? … És őt mégis néven szólítja valaki!! Úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak és nem mer visszanézni. … Aztán nagy későre lassan a hang irányába fordult és ugyancsak meglepődött, mégpedig azon, hogy ki szólította meg. Mert ugyanis annyi – hányódott és börtönt megjárt – évek után ő valamiképp Telczer doktornőt még csak meg sem merte volna szólítani! Főként egy ilyen nyilvános helyen!?? ― Kezét csókolom doktornő! … ― kapott lendületet aztán egy kis idő múlva. ― … Nem is gondoltam volna, hogy épp itt találkozunk! … Hogy tetszik lenni? A doktornő hogylétéről a szeme sarkából kicsorduló könnyeivel nyomban elárulta magát. Már nem az a valaki volt mint azokban az években, amikor az ilyen Rusznák Tóni-féle emberek amilyennek megítélték. Akkor még nagyon is távolságtartóan viselkedett az effajta emberekkel és meglehetően le is nézte őket. Azonban… amint teltek az évek, hát sokat megtapasztalt ő is. Az utóbbi időben még akarata ellenére is olyan eseményeknek a tanúja lehetett, amelyek során nagyon együtt tudott érezni például ennek a vad kalandornak azzal a szerencsétlen sorsú elhagyott feleségével is, és mintha valamiként annak a tagbaszakadt érzéstelen embernek a jövőjét a saját jeleneként látta volna maga előtt. (?) És … lényében mintha még saját múltját látta volna benne valahol? És valamiként azt is érezte, hogy immár tanulván az élet keserű tapasztalataiból, mindezekről fel is világosítsa őt amíg nem késő! Tóni aznap a haverokkal szórakozni indult, de aztán a doktornővel folytatott beszélgetése során valamiként már nem fogta semmiféle kikapcsolódás utáni vágy. Folyton csak az járt az eszébe, hogy mennyire elhamarkodott mindent akkor, amikor oly tévesen döntött afelől, hogy végleg búcsút mond családjának. És annak a drága jó asszonynak, aki az ő folytonos hazavárásába szó szerint bedilizett. És…hogy tulajdonképpen amit látott akkor, aminek egy az egyben tanúja is volt… az mégsem az a valóság volt, amit ő akkor annak hitt. ― De hát még te meséltél róla, hogy milyen ribanc lett belőle?? ― csodálkozott Törpe, mert Tóni régebb azzal próbálta vigasztalni, hogy őt is felszarvazta a felesége. Mert ugyanis Törpének a távollétek ideje alatt tejesen zátonyra futott a családi élete. ― Hát… Egészen más a helyzet! ― mondta Tóni, de a bűntudat által felelevenedtek benne az érzelmek és már magyarázkodásra nem volt képes. Törpének és Gyafinak egyáltalán nem tetszett ez a Tónival történt dolog, amely során kissé aggódni is kezdtek. De nem kimondottan a barátjuk lelki helyzetét illetően, hanem leginkább azért mert ugyanis azon az új helyen vállalt munkát be is szerették volna fejezni. És ez a nyeletlen épp most akar itt hagyni csapot-papot … és hazamenni…! De kitudja mit kap otthon? … És még a végén épp azt fogja bánni, hogy nem maradt itt! ― De hát egyikőtök sem mondhatja, hogy mióta együtt dolgozunk nem kerestünk volna épp eleget! ― próbált érvelni Tóni. ― Ez így igaz, de legalább aminek neki kezdtünk, amit közösen elvállaltunk, azt be is kellene fejezzük. ― mondta Gyafi. ― Utána, hát… ha felbomlik a társaság… hát legyen… ― Ez már úgysem mehet így hosszútávon, hisz előbb-utóbb lebukhatunk és oda minden keresetünk. ― folytatta Tóni az érvelést tovább olyasmiket emlegetve, amiről addig még egyikük sem tett említést. ― Ezek annál nagyobb kutyák mind, hogy a törvényes dolgoktól félnünk kellene, míg nekük dolgozunk. ― állapította meg a legkomolyabban fekvő logikával Gyafi. Hosszasan vitatni kezdték a dolgokat, de aztán végül is egyöntetűen kifejtették, hogy ezt az utolsó melót még együtt végigcsinálják. Róbertnél nagyon sokat dolgoztak és derekasan meg is állták a helyüket ami nagymértékben abban szolgált előnyükre, hogy kifejezett bizalommal – és kellő elővigyázatossággal – több helyre is be voltak konferálva ahol szintén érdemet szereztek a megbecsülésükre. És természetesen munkájuk eredményeként mindhárman elégé figyelemreméltóan meg is alapozták magukat. Tóni a kertes házról lemondva a pénz befektetését illetően azon gondolkodott leginkább, hogy elsősorban Liát kigyógyíttatja abból a pszichés alapú furcsa betegségéből és aztán még biztosan marad annyi pénze, hogy tényleg megvásároljon egy kis telket ott a Tündérek kútjánál, hogy végképp teljesítődjön majd annak a szerencsétlen legürcölt életű asszonynak az egyetlen vágya. Csak egyszer túllehessen ezen az utolsó rugaszkodáson! Az utolsó rugaszkodásuknak Róbert egyik nagyon közeli barátjának udvarán lendültek neki és ha a dolgok a rendjén mentek volna akkor felméréseik szerint egy hét leforgása alatt végeztek volna is mindennel. Már induláskor mind a hárman azon a véleményen voltak, hogy ez az új góré – "a" 'Szegi – akit igazából tulajdonképpen Kőszeginek hívtak, egyáltalán nem volt annyira szimpatikus, mint azok akiknél addig dolgoztak. Róberttel még csak össze sem lehetett volna hasonlítani! De hát mivel egyikük sem számított örökbe fogadtatni magát véle, hát a viselkedését illetően nem sokat aggódtak. Akkor. Mert aztán a dolgok annyira elfajultak, hogy bizony mindhármuknak épp elégé kijutott az aggodalmaskodásból. Az történt ugyanis, hogy amint az egyik délelőtt teljesen magukra maradva járdát raktak piskóta kövekkel, egyszer csak megjelenik a 'Szegi, szokása szerint alig vesz róluk tudomást, egyenesen bemegy a házba, aztán rövid időn belül nagy feldúltan ki is fut onnan. Egyenesen hozzájuk. ― Mi a szart műveltetek ti kötélrevalók!!?? ― sziszegte nagy kifulladva. … Hogy mit? … Hát, ugyan bizony mit csinálhattak ők ott hárman? … És mi ez az egész? Mit jelent az, hogy kötélrevalóak? … Egyiküknek sem volt fogalma, hogy miről akar beszélni velük ez a hülye. Azonban a továbbiakban már nagyon meg sem kellett erőltetniük magukat, hogy rájöjjenek, arra, hogy tulajdonképpen mi is történt! A végtelenségig feldühödött góré a kétszázhúsz millió forintját kereste. Még-pediglen náluk. … Mert ugyanis épp abban az időpontban tűnhetett el, míg ők hárman magukra hagyva az udvaron dolgoztak! … És az holtbiztos, hogy a reggel, még az elmenetele előtt megvolt! … És senki más nem járt arra! A dolog nem vitás: ők lopták el azt a pénzt! … Mert őt nem lehet ám csakúgy félrevezetni!! Amint a főnök dúlt-fúlt és csakúgy köpködte az érveket, egyszer csak egy sebtében történt autófékezésre lettek figyelmesek és másodperceken belül a kapun különös feketébe öltözött marcona alakok szökdöstek be az udvarra és úgy körbevették mindhármukat, hogy még mozdulni is elfelejtettek, nemhogy még valamiképp ellenkezéssel próbálkozhattak volna. Abszolút nem hallgattak rájuk. Kifejezetten durva módon kikutatták, levetkőztették őket és közben egyfolytában fenyegetőztek. Mégpedig annyira, hogy Törpének a torkához még kést is tartottak… Nagyon meg voltak ijedve mindhárman, hiszen bankszámlájukon nagyon sok pénz volt. Viszont ezt említeni nem merték, mert a pénzt ugyebár nem hivatalos úton keresték. És ki tudja, hogy még mik nem történhetnek? Becsületük védelméért hamarjában Robira hivatkoztak, aki természetesen próbált is kiállni mellettük, de a későbbiekben barátja érveit annyira meggyőzőeknek találta, hogy végül is azt javasolta nekik, hogy adják vissza a pénzt és még annyit tesz az érdekükben, hogy békében elhagyhassák az országot. Ez aztán mindhármukat – de kiváltképpen Tónit – nagyon feldühítette. Félretéve minden fajta félelmet, becsületük megvédéséért egy az egyben nekiugrottak a gorilláknak és amikor azok enyhe meglepetésükből felocsúdtak, aztán ott az udvaron elszabadult a pokol. A nagykutyák ugyan nem avatkoztak bele a bunyóba, viszont a testőrök öten voltak és mégpedig profi módon képzettek. Ők kimondottan a szakmai elismerésükért – ez esetben a harcban való jártasságuk megvédéséért küzdöttek – mégpedig minden tudásukat bele adván. A három vendégmunkás pedig szintén mindent – apait, anyait – beleadva: saját becsületükért. Előkerültek ott aztán az úgynevezett fehér-fegyverek mellett a lapátok és egyéb kézügybe került hosszú nyelű szerszámok is… És amire végső megoldásként a rendőrség is megérkezett, a csaknem vérbe fulladt harcosokat már nem volt szükséges lefegyverezniük, hanem inkább ki kellett hívni a mentőszolgálatot. Tóninak az effajta kalamajkák egyáltalán nem számítottak újdonságnak, mert az élete során épp elégszer volt része bennük. Az incidensek utáni úgynevezett lelécelést illetően általában – de csak általában – szerencséje volt, de ez esetben semmiképpen nem tudta volna csakúgy elhúzni a csíkot. Mert ugyanis úgy össze volt verve, hogy még a saját lábán sem tudott volna megállani. Ezt a három keményfejű – és nem utolsósorban kemény-öklű – székely gyereket, ha egyáltalán szerencséseknek lehetett mondani, akkor inkább csak azt lehet megemlíteni, hogy a kórházi tartózkodásuk ideje alatt az elveszett pénz ugyanis megkerült. A további bonyodalmak során derült ki, hogy tulajdonképpen a feleség zsebelte el, mégpedig egy nappal hamarább, csak Szegi épp azon a reggelen szokásához híven ugyanis megfeledkezett a fiók leellenőrzéséről. Azonban e szerencse ellenére a dolog mégsem simult el olyan könnyedén. De nemcsak azért, mert mindhármuk teljes felépülése elégé időigényesnek mutatkozott, hanem azért, mert hivatalos eljárásokat indítottak a történtekkel – azaz a nagyszabású bunyóban okozott sérülésekkel kapcsolatosan. Az ügy lefolyása nagyon burkolt módon zajlott és tetteik következményéért mindhármukat börtönnel fenyegették. Idegenben, semmi támasz nélkül meglehetősen elárvultaknak érezték magukat és nagyon el voltak keseredve és már nemcsak Tóni volt az, aki hazavágyott. ◄--- Előző lap:50. A lelki dolgok tisztázása                             ---► Következő lap:52. A Funtineli boszorkány