Amikor a fák meghalnak/Amikor a fák meghalnak/A gyertyán/Élettapasztalatok

Amikor a fák meghalnak 59/2/2. Élettapasztalatokról való beszélgetés Azon a napon Boldi az idő múlását egészen másként élte. A két évi magányosság monotonitásából kiszakadva a napközben zajló események kifejezetten elterelték a figyelmét arról, hogy szeretteinek hírt adjon magáról. Már csillagos volt az ég és a sok járkálástól fáradtan üldögélt az Anna és Artúr háza előtti tűz mellett, amikor ráeszmélt, hogy bizony nem otthon fogja tölteni az éjszakát. És csak akkor kezdett el a mobiltelefonja után kotorászni a hátizsákjában. Keresett, kutatott, kirámolt mindent és megdöbbenve állapította meg, hogy valahol elhagyta azt az apró kis műszert. Hogy hol, azt nem tudta, csupán csak annyit, hogy nagyon kevés remény maradt a hazatelefonálásra. Mert ugyanis Tóninál nem volt telefon és mivel Artúr már régóta, hogy véglegesen felvonult a hegyekbe, az ő telefonja egy annyira kimustrált régi szerelék volt, hogy használat előtt azt mindig fel kellett töltetni. Azonban a dolgok az est folyamán mégiscsak a jó felé alakultak és Boldi szorongásérzete feloldódott, miután Artúr barátjának sikerült holléte felől informálnia szeretteit és a lelki vigasztalódást illetően is fokozatosan kiegyensúlyozottabbá vált a beszélgetések során. Azonban kezdetben a különbnél-különb banális és túlvilággal kapcsolatos kérdései a lelkivilágának mély összezavarodottságáról árulkodtak. ― … És tulajdonképpen hol van most Imola? ― tette fel a kérdést Annának tanácstalanul. ― Ezt nincs ahonnan tudjam te Boldi! ― ingatta a fejét Anna szelíden. ― De hát annyi mindent mondanak… hogy a halál után majd valamiként rátalálunk a szeretteinkre… ― De Boldi, már annyiszor elbeszéltük, hogy nagyon meg kell vizsgálni, hogy "kik mondanak?" És, hogy mit mondanak? Hiszen legtöbben, akik mindezekről beszélnek, – és néha olyan pontosan informálnak – azok egyszerűen nem is rendelkeznek semmiféle spirituális tapasztalattal! ― Hát, igen. Ez tényleg így van. ― bólogatott elismerően Boldi ― Viszont mégis némileg megnyugtatólag hat, amikor egy temetéskor a pap azzal vigasztal, hogy valahol létezik a Mennyek Országa és aztán majd ott mindannyian találkozunk… és boldogok lehetünk… Anna elmosolyodott és végtelen szeretettel, de mégis kissé sajnálkozóan tekintett Boldira. ― A papok… és az egész kereszténység beleértve, a leáldozás korát élik! ― jelentette ki szelíden, semmiféle ellenszenv nélkül. ― Az emberiség már kiélte a tanításukból a lényeget. Törvényszerűen változik a világ és minden, ami benne van! Különféle korszakok váltják egymást és a kereszténység korszaka lejárt. Ma már más lelki táplálék után szomjaznak az emberek Boldi. Már csak pillanatnyilag vigasztalhatnak azok a Mennyek Országáról szóló "tanítások". Az valós életbe visszazökkenve az embert kételyek veszik körül. És ennek senki sem mondhat ellent, ha egyszer őszinte önmagához!!! ― De hát a lelki táplálékot illetően annyira összezavarodott minden, hogy amikor bánatban van az ember egyszerűen képtelen elképzelni, hogy miként vigasztalódhat meg! ― kesergett Boldi. ― A Világ mindenféleképpen összezavarodott Boldi. ― mondta Anna természetes hanglejtéssel ― És nem azért, mert a Sátán uralkodik, hanem azért, mert ennek így kell lennie! Ez is egy törvényszerűség! Nincs amit lázadozni ellene és nincs amit ringassuk magunkat a különféle elavult – folyton csak a reményt éltető – puszta hiten alapuló tantételekben! ― A kedvező anyagi feltételek által, vagy akár a modern ezoterikus tanítások által sokak eljuthatnak odáig, hogy magát a földi életet szépnek és jónak tapasztalják. És csaknem forradalmias lelkülettel kezdik hirdetni, hogy az élet nem más, mint boldogság. Viszont csak kevesen tudnak arról, hogy az életük során egyszer majd elkerülhetetlenül bekövetkezik a poklok megélése is. Egyszer mindennek az ideje lejár. Úgy a bánatnak, szomorúságnak, nehézségnek, mint az örömnek, boldogságnak és jólétnek. Ez egy olyan fájó igazság, amit sokan nem nagyon szeretnek emlegetni. ― Hát, ha jól meggondoljuk ― szólt közbe Tóni ― az életben abból a sokak által annyira emlegetett boldogságból, egyeseknek annyira kevés jut, hogy azt is lehet mondani, hogy az élet nem egyéb, mint szenvedés. ― Buddhának is ez volt a véleménye. ― szúrta közbe csendesen Artúr. ― Igen. ― folytatta Anna ― Ez egy kifejezetten nagy jelentőséggel bíró megállapítás! Tulajdonképpen nem más, mint felfogás kérdése, ami továbbá épp ahhoz az annyira vitatott kérdéshez vezet el, amelyet az ember élete során annyiszor fel tesz magának. A három férfi közül hirtelen egyikük sem tudott kellőképpen következtetni és kissé tanácstalanul néztek össze, majd kis idő múlva Artúr egy szelíd mosolyt villantva megkérdezte. ― Melyik kérdéshez? ― Ahhoz, hogy: Isten létezik, vagy nemlétezik! ― adta meg a választ Anna egyszerűen és a tűz fényénél a végigtanulmányozta a férfiak arcát. Tóni és Boldi kissé gondolkodóba esve a tűzbe bámultak, Artúr pedig egy kis idő múlva enyhe mosollyal az arcán bólogatni kezdett. Ő már nem pusztán csak megértette a dolgok lényegét, hanem egy az egyben meg is tapasztalta. Nemhiába vett ő boszorkányt feleségül! Annyi időt Anna mellett élve, számára már a poklok megélése nem volt újdonság. ― Nem! ― kiáltott kurtán Tóni mint aki álmából rezdül fel ― Nem létezik! … Legalábbis az az úgynevezett "Jóisten"! … Az biztos, hogy nem létezik! ― És a szenvedés létezik? ― kérdezte Anna szelíd mosollyal. Tóni a végtelenség benyomását keltő smaragdszemekbe nézve hallgatott. ― A boldogság létezik? ― kérdezett Anna tovább. ― Maga az érzés, amit – a boldogság, vagy a szenvedés –benned kelt, az létezik? Képes volnál valamiként letagadni, hogy mit érzel amikor boldog vagy? Képes volnál letagadni az elégedettségedet? … Azt az érzést, amikor képes lennél fűnek-fának kikiabálni, hogy milyen csodás az élet? … Pusztán csak azért, mert egy adott pillanatban sikerült neked is épp a boldogság rezgéseire ráhangolódnod? És kijelented, hogy TE boldog vagy? ― Vagy, amikor az élet folyamán olyan érzésekkel kell megküzdened, amelyek folytán vagy elégedetlenkedsz és lázadozol, vagy pedig annyira elkeseredsz, hogy már nem is akarsz élni! Amikor már földi pályafutásodat valamiként szeretnéd befejezni. … Hiszen nem ér semmit ez az élet! … Csak szenvedés az egész! … És: Isten sincs az Égen!!! "Biztatod magadat." ― Bármelyik érzést éled, lelki középpontodtól nagyon távol állasz! ― folytatta Anna csendesen ― Azaz, attól a valamitől, amely a Nagy Egységgel kapcsol össze téged. … És ez a Nagy Egység a szélsőséges lelkiállapotaidban egyszerűen nem létezik számodra! Csupán a boldogság, vagy a szenvedés érzete. Amelyek szerint az adott megélt pillanatokban ítélkezel. A Valóságos Istent nem látod, csupán illúzióként jelenik meg, vagy tűnik el. ― Ezt úgy lehet érteni, hogy ne éljem át sem boldogságot, sem a szenvedést!? ― kérdezte gyanakvóan Tóni. ― Azt képtelen vagy megtenni! Nem erről van szó! ― mosolyodott el Anna. ― Hát akkor miről? ― kérdezte türelmetlenül Boldi. ― Arról, hogy amikor a boldogság rezgéseit éled, mindig tudatosítanod kell magadban az ellenpólust is. Tudnod kell róla, hogy igenis: létezik a szenvedés! Éled a pillanatot, de ezáltal már kontrolláltan. ― Mit jelent az, hogy kontrolláltan? ― kérdezte Boldi. ― Azt, hogy az boldogságos pillanatok megélésében is a lelki középpontodat keresed! Nem ereszted a fantáziák szárnyára az egót, hogy csak ez a pillanat létezik! … Mert, egy idő után már jobb, és jobb felé vágyódik. … Ami csak amolyan délibáb. … Viszont, ahhoz, hogy eredményesen a középpontod után kutass, bizony sokszor át kell élned úgy az örömet, mint a kínokat. És Boldinak és Tóninak csak ekkor kattant be igazán, hogy Anna mindezekről miért is képes annyira magabiztosan beszélni. Hiszen csaknem teljes élete során a poklok megélésével kellett szembenéznie és bizony volt alkalma épp eleget megtapasztalnia a szenvedésekből. Nem beszélve Artúrról, aki időnként csendes megbékéltséggel bólogatott szeretett hitvese mellett és bizonyára ő is visszaemlékezett mindazokra az Anna oldalán átélt kínok és szenvedések árán megszerzett tanításokra. ◄--- Előző lap:Boldi első eltűnése                      ---► Következő lap:Boldi második eltűnése