Amikor a fák meghalnak/Egyedül
|
Amikor a fák meghalnak25. Egyedül, a fákkal
Beleélve magát a nagyvárosi életbe, azért nem feledkezett meg sem a szüleiről, sem azokról a helyekről, ahová a gyerekkori szép emlékei vissza-vissza húzták. És, hogy mindkettőt egybe is vonja, idejét mindig sikerült úgy beosztania, hogy néha hétvégék alkalmával el motorozzon egészen a Köves domb kis pusztájáig, szülei hétvégi házához. Aztán szüleivel is találkozhatott és kedvére ki is járhatta magát az erdőben, vagy a régi helyhez kötő emlékei szárnyán még el is nosztalgiázhatott. Doktor Husztik Ernő elégedett volt fia (és lánya) pályafutásával, karrierével és mint felnőtt-felnőttel több alkalommal is el-el beszélgettek erről-arról. Különféle dolgokról került szó és többek közt egy nagyon furcsa dologról is amely Artúrt lelkileg nagyon megérintette. Az apja orvosi pályafutása alatt történt különös tapasztalatokról mesélt fiának, de Artúrt nem a racionálisan alig magyarázható dolgok nyűgözték le, hanem maga az a sors, ami rá vár arra a kislányra akinek egyedül kell élnie ott a fákkal, az erdővel. És az, hogy ráadásul még egyik napról a másikra még árván is maradt. Egyedüllétre ítélve, senki nélkül a nagyvilágban! Ez valamiként nagyon elgondolkoztató volt számára. Mindezt Husztik Ernő is fel tudta mérni, hiszen nagyon sokat segített azon a leánykán. Viszont őt mégis a szakterületéhez kötődő jelenségek gondolkoztattál el annyira. Orvos lévén, elsősorban a klinikai orvoslás szemszögéből ítélkezve kissé idegenszerűen fogadta annak a tizenöt éves lánynak a gyógyítási „módszereit”, amelyek magyarázat ide, meg oda, csodák határán egy az egyben beváltak. Az esetet alaposabban vizsgálgatva, míg kollégái nagy része az úgynevezett kuruzslás fertelmeit emlegetik, Husztik Ernő mégis próbált egy reális képet alkotni az Anna gyógyításaival kapcsolatosan.
Ez még akkor kezdődött el, amikor még nehéz volt eldönteni, hogy kik keresték fel a Szénégető pusztáját igazi lelki indíttatásból, hogy Annának ténylegesen segítséget nyújthassanak és kik voltak azok, akik csupán csak babonás kíváncsiságból akarták látni a kis csodabogarat, akinek a híre már akkor elterjedt Szala-Váton, amikor még tíz éves korában haldoklott és „kiadták a kórházból”. És az emberek visszaemlékezek, hogy milyen különös módon lépett vissza a halál torkából. Tudtak arról is, hogy elszigetelten kellett élnie sokáig a Szanatóriumnál, sokan még a Mari látomásáról is tájékozottak voltak, aztán amint fel került a Szénégetőre, egyesek valahogy már nem nagyon tudták magukba fojtani kíváncsiságukat és Husztik doktor tiltásainak ellenére, mint a szegény szerencsétlenül járt árva felkarolása, segítségnyújtása címén fel is keresték. Mert ugyanis abban az évben, amikor Anna felkerült a pusztára, Marit, az édesanyját egyik napról a másikra, azaz estéről reggelre virradólag halva találták a Szanatórium személyzeti lakosztályán. Az orvos szerint a szívinfarktus álmában érte. (Sokak szerint bizonyára a boszorkány végzett vele). Tehát Anna még karácsony előtt árván maradt. Édesanyja halálhírétől nem rendült meg különösképpen. Szerette Marit, hisz’ csak ő volt neki, de mégis valamiképp elfogadta, hogy édesanyja hirtelen halála szintén a sors akaratából történt. Nagyon sokan nem győztek csodálkozni, amikor így beszélt: ― Minden, ami történik velünk és körülöttünk, az egy Akarat szerint már meg volt írva! És mi azért élünk, hogy beteljesítsük azt az Akaratot.
Általában mindig nagyon furcsán viselkedett. Amikor beteg volt, olyan csodálatos módon egyáltalán nem volt elkeseredve. Mindig olyasmikről beszélt, hogy minden, ami létezik ― a betegség is ― csak átmeneti dolog és a szenvedés sem tart örökké. Az arra járók pedig egyáltalán nem értették, hogy mit, miért mond és titokzatosságának egyre jobban elterjedt a híre Szala-Váton. Amikor nem volt beteg énekelt táncolt, beszélt a fákkal, a patakkal, közeli és távoli hegyekkel, a széllel... és az arra járó szemlélődők megítélése szerint „szegénynek nem volt ki mind a négy kereke.” Gyógyítói képességei akkor kezdtek felszínre kerülni, amikor többen is kifejezett felszabadultságot és jó közérzetet tapasztalhattak, az Annával való találkozásaik után. Aztán elment annak is a híre, hogy az ilyen állapotváltozások tagadhatatlanul ellensúlyozták a kialakult, vagy kialakulófélben lévő betegségeikből adódó rendellenességeket is. Azaz, az Annával való kapcsolódásukat követően ráléptek a gyógyulás útjára. ... És ilyenkor nagyon sok esetben Anna a kínoktól, ott egyedül, csaknem füvet rágott. (Még szerencséje volt, hogy ott volt a fája ― a Szelek pusztáján.) Mindezek a csodák megerősítésére egyesek még visszaemlékeztek arra az időre, amikor a lány még a Szanatóriumnál volt és annak a kissé hígeszű mosónőnek a kisfiát kigyógyította abból a halálos betegségből, amelyet még az orvosok sem tudtak gyógyítani. Aztán, amikor néhányan állapotukról kezdtek panaszkodni, csak akkor csodálkoztak el igazán, amikor Anna már egy az egyben élte is azokat. És utána csodás módon jól érezték magukat. A lány levette róluk a fájdalmat. ― Mondogatták. ... Aztán, a lány, amikor több beérzést tanúsított irántuk, külön vette őket és jobban ráfókuszált a belső indíttatásaikra, akkor már egész gyökeresen megváltozott az állapotuk. Voltak, akik teljesen meggyógyultak, voltak akik csak pillanatnyi tünettől szabadultak, de mindenki tagadhatatlanul furcsa módon nagy változásokat érzett végbemenni magában. Azonban, ezek mind, mind az Anna állapotának rovására mentek. Sokszor annyira gyötrelmes állapotokba sodródott, hogy már azt hitték, hogy ott nyomban ki is múlik. Aztán volt úgy is, hogy hetekig nem látták. Mintha nem is lakott volna a kunyhóban. Már, már azt kezdték hinni, hogy bele pusztult a sok fájdalomba, amelyeket másoktól átvett.
Amint elindult a Szelek pusztájáról, leereszkedett a kanyargó kis ösvényen egészen a Villámlások hegyének lábához, ahol ott a fák közül leselkedő nagy kőszikla tövében egy forrás volt. Egyet jót ivott a tiszta vízből és kissé arrább le telepedett a vékony nyírfák tövébe. A zsenge lombok között át bámult az ég kékje felé. Élvezte a csendet, az egészséget adó békét. Odafent egy sas keringett a levegőben. Amint nézte, elcsodálkozott, hogy milyen szépen siklik a levegőben. Csak köröz, köröz, anélkül, hogy erőlködne. Csaknem egy felsőbbrendűséggel használva ki a Lét törvényeit. Amint ott álmodozva figyelte, hirtelen el is nevezte a ragadozó madarat a levegő bajnokának, aki ott fent egy fajta hatalommal bír és képes onnan minden apró kis lenti rezzenésnek a tanúja lenni. ... És kellő időben ― és kellő hozzáértéssel ― elkapni a prédát. ... Egy másik ― szerencsétlen ― élőlényt, amelyik szintén az életben maradásért küzd. Viszont nem érzett a nagy madár iránt semmi ellenségeset, semmi megítélnivalót nem látott tettében, amint el kapja a menekülő kis férget, vagy akár nyulat is. Anna nagyon is jól tudta, hogy ha a sas nem tudná elkapni a kis állatot, a fiókái bizony étlen halnának. ... És ő akkor azokat is mélységesen sajnálná... És a farkas, meg a róka, meg a többi ragadozó, ha nem ölnének ... akkor nem élnének!!! … A Szénégető pusztáján egyedül élő kislányról kapott információkat Husztik Artúr nemcsak racionálisan dolgozta fel magában, hanem lélekben is nagyon ráhangolódva mélyen átérzett minden kitaszítottságot, elhagyatottságot és csontvelőkig bele nyilalló fájdalmat érezve tudatosult benne az a kimondottan kegyetlen sors, amellyel egy életen keresztül szembe kell majd néznie annak a szegény lánynak. Lelki vigaszul szolgált az a tudat, hogy mennyire emberséges szülei vannak, akik ez esetben hivatásukhoz méltóan feltételek nélkül képesek gondoskodni és segítséget nyújtani Annának. Viszont, mindezektől eltérően mégis egyedül, családi hovatartozását nem említve kereste fel a lányt. Az utat a Szénégetőhöz nagyon jól ismerte. Sőt! Még az ösvényt is, amely a nagy meredeket leszámítva rövidítőként szolgált úgy a Szívkórháztól, mint a Köves dombtól. A kerülő úton száraz időben akár a motrával is kitudott volna oda menni ― ha nem sajnálta volna ― és bizonyára a kifelé kanyargó erdei úton való száguldás nagy élményben részesítette volna. Azonban neki a járatlan emelkedőn való kapaszkodás is szintén egy elégtételt jelentett. Gyerek korában is legtöbbször azon járt. Sok-mindent tudott a különös kis csodalényről és éppen ezért nagyon óvatos volt. Egyáltalán nem szeretett volna váratlan vendégként érkezni, olyan módon, hogy belőle kiáramló energiáival kárt tegyen az amúgy is nagyon sokat szenvedett lányban. Így megfelelő óvatossággal közelítette meg a kis házat. Attól függetlenül, hogy addigi életének java-részét nagyvárosban élte és az ott megkövetelt életformához alakult, azért a természet csodás érintését még mindig magában hordozta. Amelyet akkor kapott, amikor még gyerek korában ismerkedett az erdővel, azzal a vidékkel, amelyet az egyetem sikeres évei alatt sem feledett. Ha gyakorlatban nem is tudta kivenni a részét a hegyek, völgyek, fák, patakok közvetlen simogatásaiból, lelkében azért még ott élt minden megtapasztalt tudás, amit a természet csodálatos tanítása révén kapott meg. Még ha egyáltalán nem kapott volna semmiféle információt a kis ház lakójáról, akkor is már első látásra könnyen meg tudott volna állapítani nagyon sok mindent. Elsősorban azt, hogy igenis, a pusztán tényleg lakik valaki. Nem csak egy elhagyatott kis kunyhó egészíti ki a táj festői szépségét, amelyben valamikor lakott valaki, hanem már távolról pontosan felmérte azt, hogy a ház és környéke él. Mégpedig egy kimondottan tiszta és magányos életet. A kis filegrám tűzhelytől nem messze távolabb farakás volt szépen letakarva, gondosan elrendezve a kátrány alatt. A tűzhely körül az egyszerűség és a rend uralkodott. A ház előtti kis asztalon edények, dobozok sorakoztak, azok is a legnagyobb rendben. A csörgedező patak felé vezető ösvény mellett szárítókötélen ruhák száradtak, amelyeket csak amúgy lengetett a szél. A tiszta vizű patakocska kövekkel és faágakkal el volt dugva és a kis göbe bizonyára mosásra, tisztálkodásra szolgált, mert körülötte nagy lapos kövekkel szépen ki volt rakva és a másik oldal meredek martjába még kis lépcső is volt csinálva szintén kövekből. Artúr miután mindent nagyon alaposan megfigyelt, tekintete a kötélen lengedező ruhaneműkre terelődött vissza. Amint jobban szemügyre vette azokat, lelke lassan összeszorult és egyszeriben nagyon fájó érzések környékezték meg. Az emlékek! Az emlékek, amelyektől ― emlékezete óta ― soha nem tudott szabadulni. Néha még haragudott is magára evégett a gyengeségnek minősített tulajdonsága miatt. Az emlékek mindig csak felkavartak benne valamit amitől általában, mindig olyan férfiatlannak érezte magát. Akkor is neheztelt kissé magára, de sehogy sem tudta visszafojtani érzéseit, amelyek a gyerekkori emlékeihez vezették vissza. Mégpedig olyan eseményekre, amelyek akkor még egyáltalán nem mutattak semmi jelentőségesnek tulajdonítót. Azok a nővérével (lánnyal) kapcsolatos emlékek...
Artúr, amint a kis patak felőli meredek lépcsőjén óvatosan leereszkedő csodálkozó lányt megpillantotta, torka összeszorult és csak alig-alig sikerült visszatartania könnyeit. A kis rojtos nadrág, a kék ingecske... amelyben Zita egykor oly sokat ékeskedett... És amelyben nagyon jól érezte magát a családi ünnepségek alatt is..! ... És ott, akkor abban az adott jelen pillanatban, amikor Zita már rég kinőtt azokból a ruhákból... mégis élet volt abban a kis nadrágban, az ingecskében... Mozgott bennük valaki! Talán életre kelt volna a múlt?? Attól eltekintve, hogy nagyon sokat tudott már Annáról, az életben még soha nem látta addig. Tehát idegen volt számára, de attól a gyengeségnek tartott nosztalgikus érzelgős állapottól mégis, valahogy valamiféle rokoniasságot érzett az iránt a lassan feléje közeledő furcsa álmodozó szemű lány iránt. Mintha egy rég nemlátott testvérét vélte volna felismerni benne... És valahogy még akkor sem lepődött volna meg egyáltalán, ha például az apja, anyja mellette állva bizonygatva azt próbálnák megmagyarázni neki, hogy ez a lány tulajdonképpen a te édes húgod ... csak hát…(?)… eddig még nem tudtatok egymásról... Aztán amint feltört belőle egy végtelenül magas szintű gondoskodásvágy, hirtelen az is megvillant az eszében, hogy jelenlétével nem tesz-e kárt a lányban és semmiféle bevezető nélkül szólt hozzá: ― Ha netalán ártanék azzal, hogy idejöttem, akkor inkább elmegyek! ― mondta a lehető legőszintébb aggódással. A csodálkozó finom kis lányarc mosolygósra formálódott. Végtelen szelídséget és kedvességet sugározva csaknem megbabonázta a huszonhét éves fiatal mérnököt. ― Aki már rég a saját lábán élt. ― Az emberekből időnként gyógyító hatású energiák is áramolnak! ― mondta elkomolyodva a lány. ― És... belőlem most... ezek a gyógyító jellegű energiák sugároznak? ― kérdezte Artúr bizonytalanul. Anna épp alig észrevehetően billentett egyet a fejecskéjén, majd lágyan kinyújtotta karját Artúr felé, majd másik kezével a kis asztal melletti padocskára mutatott. ― Gyere, egyél az erdő gyógyító energiájából! ― mondta kedvesen és amíg a meglepődött Artúr szóhoz jutott volna már fel is nyitotta az egyik doboz födelét. ― Ilyent, csak itt ehetsz! Az erdőben. ― mondta és érett, fekete vadcseresznyével kínálta a férfit. Artúrnak kimondottan jól esett a lányból áradó finomság, de valamiképp mégis kissé zavarban érezte magát. Hisz’ előbb még tisztázni kellene valamit! Olyasmiről szeretett volna beszélni a lánnyal, amihez mégsem volt elegendő bátorsága. ― Ilyen szintű energiát nem kapsz odalent a piacon, vagy a boltban. ― mondta közben a lány és amint újból felnézett rá, elmosolyodott. ― Ez az erdő közvetlen terméke. Ezt az erdő küldi: Csak neked! És meglátod, hogy segít majd feloldódnod! Tyű, a nemjóját!! Hisz’ ez úgy beszél, akárcsak egy felnőtt! Mégpedig mint egy bölcs felnőtt! ... És... és honnan a fenéből tudja, hogy épp zavarban vagyok??? ― Ezt a nagy kérdést tette fel Artúr magának, miközben belekóstolt a kissé savanykásnak tűnő cseresznyébe. ― Ez, vadcseresznye. ― magyarázta Anna ― Vagy ha úgy tetszik: fekete cseresznye. Több fa is van itt erre kifelé. ― mutatott a Csontok völgye felé ― A madarak is nagyon szeretik. Sokszor úgy belakmároznak belőle, hogy egészen ellustulnak és csak alig-alig röpködnek. Tudod a fák őket is nagyon szeretik. Élelmet adnak nekik, védelmet nyújtanak és még gyógyítják is őket. A madarak mind árvák és ezért van nagy szükségük a fákra. Artúrnak e szavak hallatára, nemhogy oldódott volna a zavartsága, hanem még fokozódott. Mert... mert, ismét elérzékenyült. ... Az árva madarak... akiket szeretnek a fák... A fák! Hisz’ e szerencsétlen kis árva számára csak a fák maradtak! Vagy furcsa módon csak azok is voltak számára mindig lényegesek? Egész születése kezdete óta? ... Vajon miért tart olyan nagy fontosságot nekik? Vagy: honnan ismeri annyira őket? ― Ezt, ha sikerülne megtudni tőle!! Néha időnként fel-fel merültek benne a titokzatos, rejtett dolgok után való megfejtés vágyak. És olyan kérdések is feltevődtek, mint például, hogy mi az élet értelme? Mi a sors? Mi a szabad akarat? Miért van az emlékezés, miért van a fájdalom... és az ember mégis miért vágyik mindkettőre? Mik a vágyak tulajdonképpen? Miért éljük meg azokat különféleképpen? És honnan jönnek? Hová tűnnek el? ... Ezekre ez a furcsa titokzatos kislány vajon tudna-e feleletet adni? ― Hallottam, hogy te a fákkal nagyon jó barátságban vagy! ― mondta Artúr, és közben kissé megkönnyebbültnek érezte magát, amint sikerült a legalkalmasabb beszédtémába kezdenie. Anna félig lehunyta a szemeit és fejét kissé magasabbra emelve egy olyan tartást vett fel, mint akit egyidejűleg minden oldalról simogatnának. Majd egy röpke hálatelt pillantást vetve a magas lombok felé mélyen az Artúr szemébe nézett. ― A fák nélkül én már nem élnék. ― jelentette ki komolyan. ― Ők az én éltetőim. De nemcsak én, hanem minden ember, csakis általuk létezhet. ― Minden ember?? ― csodálkozott el Artúr. ― Igen. Mert mindenkinek van egy fája. Minden emberi lélek kapcsolódik egy fa lelkéhez. És az a fa mutatja az illető életsorsát. Ha beteg a fa, akkor beteg az ember lelke is, ha örvend a fa, örvend az ember is, ha meghal a fa, meghal az ember is. ― Naná! Hisz’ a fa többet él az embernél! ― szúrta közbe kételkedve Artúr ― Jó is volna a fákkal egy ideig élni! ― Az emberek ideje és a fák ideje nem egyforma! ― próbálta magyarázni Anna ― És különben is az emberek és a fák lelkéről van itt szó! ― Hát ezt egyáltalán nem értem. ― jelentette ki kissé hitetlenkedve Artúr. ― Nem is fontos mindent érteni! ― mondta Anna komolyan ― Az ember épp akkor nem képes megérteni valamit, amikor nagyon elhatározza magát, hogy igenis meg fogja érteni azt. Az érzéseket kell inkább használni. Azok soha nem csalhatnak meg. ― De hát... egy fa hogyan tud örvendeni? ― Hát úgy, hogy ha az ember harmóniában él vele. ― És hogyan tud az ember harmóniában élni egy fával? ― Háát... Úgy semmiképp, hogy kivágja őket... ― fejezte ki magát Anna sokatmondóan. Artúr csak nézte kissé elcsodálkozva a lányt, aztán hirtelen egy nagyon kíváncsiságot feszegető kérdés villant át az agyán. ― De mond csak... Te honnan tudsz olyan kifejezéseket, mint például harmónia, vagy energia sugárzás? Hiszen iskolába is alig jártál? ― kérdezte csodálkozva. ― Az igaz, hogy keveset jártam iskolába, de az apukád bizony nagyon sokat beszélt nekem mindezekről és... Tőle tanultam. Na, puff neki! Artúr teljesen elképedt. Hisz’ be sem mutatkozott. És soha nem is látták egymást. És mégis honnan tudja ez a lány, hogy ő épp az ő jótevőjének, Husztik doktornak a fia??? ― Hát... Te honnan tudod, hogy én ki vagyok? ― kérdezte leplezetlen csodálkozással. ― Nem tudom. ― vont vállat a lány egyszerűen ― Ez is olyan lehet, mint például megérteni az emberek és a fák idejét.
|