Amikor a fák meghalnak/Lélekre ható
|
Amikor a fák meghalnak24. Lélekre ható dolgok
Tóninak jó munkahelye volt, jól is keresett, azzal nem volt gond és szállás is volt a feje felett. Csupán a családja számára kellett gondoskodnia lakásról. A feleségének való munkahelyről nem sokat gondolkozott, mert arra számított, hogy inkább a gyereket nevelgesse, minthogy kínlódjon valahol valamilyen szokatlan területen. Lia nagyon fájlalta, hogy végleg el kell hagyniuk a Szanatóriumot, de ha már mégis meg kell tenni, hát inkább Szala-Váton szeretett volna egy egyszerű bérházban lakni, Antikát iskolába beíratni és majd idővel ő maga is beállt volna dolgozni. Legfentebb takarítani valahová, mert még arról a csekély iskolai végzettségéről sem voltak meg a hivatalos papírjai. Tóni azonban egész másként látta a helyzetet. ― A jövő hónaptól már Argótól tíz kilométerre fogunk dolgozni és több mint öt évig ott is maradunk. Ha Argó valamelyik külvárosába költöznénk, az sokkal közelebb esne és könnyebben tudnék hazajárni. ― Neked tökmindegy, hogy honnan kell hazajárnod! ― vetette a szemére Lia ― Legfentebb csak gondolatban jössz haza és azzal el is intéztél minket itthon! ― De Lia! ― próbálta igazolni magát Tóni ― Majd meglátod, hogy ott egész másképp működik minden. A nagyváros sokkal több lehetőséget biztosít, mint egy ilyen kicsi szar város, mint Szala-Vát. Egy idő után majd megszokod te is meglátod. A gyereknek is sokkal jobb lesz ott iskolába járni és mi is elfogunk majd menni különféle szórakozóhelyekre... ünnepségekre... ― Jaj, nem kell nekem ünnepség! Elég ünnep lenne csak annyi, hogy mind a hárman együtt lehessünk. Na és Boldi is. Akkor lennék én igazán a legboldogabb! E szavak hallatára Tóni hirtelen visszább engedett lendületéből és némi szánalomérzettel nézett elkeseredett asszonyára. ― Lia! ― lépett közel a nőhöz és gyöngéden a nagy tenyerei közé fogta az arcát. ― Én… itt, most, ezen a szent napon megígérem neked, hogy tényleg boldoggá teszlek! Ezt jól jegyezd meg! ― hívta fel biztatóan a felesége figyelmét. ― De ahhoz, hogy mi együtt tényleg boldogan élhessünk, egy meleg családi otthonra van szükségünk. Ezt te is jól tudod, hisz' a Szanatóriumot maholnap bezárják… Viszont nem azt jelenti, hogy az édes otthonunkat épp Argóban fogjuk majd megkeresni és ott fogunk élni! ― próbálta minél jobban a felesége szájába rágni a szavakat. ― Viszont az otthon megteremtéséhez sok pénzre van ám szükségünk Lia! ― folytatta Tóni ― És Argóba csupán csak azért költözünk, mert ott sokkal jobbak a kereseti lehetőségek, mint bárhol. Érted Lia? ― Az erdőt… Ezt a környéket semmiképpen nem hagyjuk el Lia! Ezt megígérem neked! Néhány éven belűl majd visszajövünk, és a Tündérek kútjánál fogjuk felépíteni az otthonunkat!... És ott fogunk majd élni mind a hárman. … És Boldi is. Most már sikerült végre megnyugodnod?
Délutánonként elnézte a nap sugaraiban pompázó távoli hegyeket, völgyeket, minden kis domborulatot, amelyek egy egész életre beitatódtak a lelkébe és érezte, hogy mindig fájó szívvel fog majd visszaemlékezni minden apró kis közeli és távoli részletre. Aztán, egyszer eljött a nagy nap is, a nagy fájdalmas nap, amikor végső búcsút kellett vennie mindentől. Ők hagyták el utolsóknak a Szanatóriumot, amely már csaknem teljesen kihalttá vált. Már nem voltak betegek, csak az adminisztratív dolgokat intézők rendezkedtek, leltároztak... és sok-sok használható értéktárgyat leírtak, hogy aztán hivatalos úton majd birtokba vehessék. Lia könnyes szemekkel üldögélt az omladozó bejárati lépcsőn és a teherautó érkezését várta, amely majd elviszi őket idegen területre, ahol kitudja, hogy miként fogja megszokni. Kis vagyonuk is útra készen állt, belegyömöszölve néhány dobozba, meg kopott faládákba. Antika úgy viselkedett, mint más gyerekek kirándulások előtt. Jött-ment, fontoskodott, kérdezősködött és látszott rajta, hogy már alig várja, hogy bele vágjanak a nagy kalandba. Csibész, a kutya, hol a csomagokat szaglászta, hol pedig nyugtalanul Lia mozdulatait leste, érezvén, hogy valami nem mindennapos dolog fog történni. Lia némán búcsúzott az annyi éven át otthont nyújtó kis háztól, a tátogó ajtajától, ablakától... A ház előtti kisasztaltól… A nagy elárvult épülettől, a nagy kőalapjaitól, az omladozó falaitól, az alagsortól, az emelettől... a szétágazó kis kövezett ösvényektől, amelyeken hosszú időn keresztül annyit jött-ment naponta... A mosókonyha, a műhelyek, az óvoda, az iskola épülete... a sport pálya... az Anna volt kis háza odafent a nagy fák alatt... Mind, mind fájó emlékekként épültek be lelke legmélyebb rétegeibe. Milyen boldog is volt ő itt, ezen a helyen..? Ennél szebbet, csodásabbat el sem tudott volna képzelni. Hogy valahol ő ennyi szépet, jót megéljen az életben... ― Pedig visszagondolva, hogy tulajdonképpen miből is állott az a sok szép és jó, amit Lia ott egész kislány korától megélt..? Aztán, mire a teherautó megérkezett, a Liával együtt érző Nagy Ég is elsírta magát és esőben pakolták fel holmijukat a rozoga kis autóra. Lia úgy érezte, mintha a Teljes Ismeretlenbe tette volna meg az első lépéseit, amikor Tóni felsegítette a teherautó kabinjába. Antikát mellé ültette, ő maga pedig Csibésszel hátul ült fel a csomagok közé. Lia amint még visszanézett a dübörgő autó ablakából, úgy tűnt neki, mintha számára már teljesen meghalt volna az a hely. Mély fájdalommal és szorongással telve ölelte magához Antikát, aki kimondhatatlan nagy örömben volt, hisz’ életében akkor ült először autóban. Tóni azzal próbálta vigasztalni feleségét, hogy kis bérházuk parányi udvaráról lehet látni a Bércet, a Villámlások hegyét és azok a távolságból majd erőt adnak neki, a hétköznapi nehézségek leküzdéséhez. Egy külvárosi kis romina épületekből álló negyedben kaptak ideiglenes lakást. Tóni szerint minden meg fog változni, amint egy kis pénzt gyűjtenek majd össze. Sebtében csak ennyit tudott intézni. Hiába, hogy már hónapokkal előbb megkezdte a lakás keresést, csak későre jött rá arra, hogy milyen kemény csúszó pénzek árán folynak a lakáskiutalások. Számításai szerint egy éven belül majd sikerül egy tisztességesebb helyre költözniük, a város előkelőbb részébe, akár egy tömbház lakásba is. A pénzkereséssel nem adódtak problémák. Tóni, az Utakat és hidakat építő vállalatnál dolgozott, nem messze Argótól és elméletileg akár minden nap haza járhatott volna. De az idők folyamán volt lehetősége szakképesítést szereznie a nehéz-gépek kezeléséről és ezzel nem csak kimondottan a hivatalos munkaterületeken volt szerencséje pénzt keresni. Azokban az időkben különösen megszokott dolog volt, hogy a legtöbb magán jellegű építkezések különféle fekete utakon történtek. Ezeket a nem hivatalos kisegítő jellegű tevékenységeket hol a kiszabott munkaprogramon belül, hol pedig azon kívül hajtották végre az erre hivatottak. És Tóninak legtöbbször úgy alakultak a dolgai, hogy „túlóráznia” kellett, annak érdekében, hogy a család érdekében többet kereshessen. Így, nagyon sokszor fordult elő, hogy Tóni a munkásszállón töltötte az éjszakákat. És Lia az új otthonába kerülve továbbra is gyakorolhatta azt, hogy várni. Ha csak a hétvégéket is de folyton csak várt. És legtöbbször reménytelenül. Az idegen környezetbe való beilleszkedéssel kapcsolatos rossz előérzetei is be teljesültek. Mivel még soha sem járt nagyvárosban, minden amivel egyszer csak találkozott teljesen idegen volt számára. Még vásárolni is épp, hogy csak el merészkedett. Az, hogy buszra üljön, vagy villamosra, azt teljesen elképzelhetetlennek tartotta. Idővel aztán annyira megtanult tájékozódni, hogy az utat ― vagyis a járdát ― maga elé vette és gondosan számolgatva a kanyarokat, letérőket, kilométereket gyalogolt, ha valahová el kellett mennie. Áldott szerencse volt, hogy az iskola csupán másfél kilométerre volt. Ugyanis kis iskolások számára külön buszjárat is volt betéve, de hát Lia sokkal biztonságosabbnak tartotta, ha Antikával gyalogosan teszik meg azt a mindennapos kb. három kilométert. Munkába járásról még csak szó sem esett, hisz’ Tóni szerint is neki épp elegendő volt a gyerek nevelése és a házi munka. Ezt nagy odaadással, tiszta szívből csinálta, csak épp az hiányzott neki, hogy a pénzkereső családfő nagyon keveset tartózkodott odahaza. … Már jól benne voltak az évben, amikor Tóni nem messze attól a helytől, ahol dolgoztak, egy magán villa építkezésénél besegített az egyik terep egyengető géppel. Az elegáns kis ház nagyjából már készen állt, csak az építkezés során úgy a közvetlen környezete, mint a hozzá fel vezető kis út nagyon össze volt törve. Kimondottan jól szituált emberek tulajdona volt, jól fizettek, viszont az út és tereprendezést illetően nagyon igényesek is voltak. Kivált a nagysága ― ahogyan a munkálkodó emberek szólították. A Tóni dolga a géppel nem is tartott volna egy napnál tovább, de a nőnek egyre-másra még különféle ötletei voltak az elrendezést illetően és Tóni vállalta azok kivitelezését. Aztán, a dolgok úgy alakultak, hogy Tóni el-el járogatott a villához és egyre többet egyezkedtek a nagyságával. Munkatársai kezdtek felfigyelni a dologra és arra próbálták figyelmeztetni, hogy mennyire veszélyes területeken jár. ― Nem lesz annak jó vége, ha még sokat járogatsz oda! ― mondta a csoportvezető. ― Én a pénzért járogatok, nem a fehérnépért! ― jelentette ki Tóni határozottan. ― Csak épp azt ne mondd, hogy nem tetszik az a nő! ― mondta egy másik munkatárs. ― Persze, hogy tetszik, hisz’ jó nő, csak az még nem jelenti azt, hogy már le is akarom venni a lábáról! ― mondta Tóni. ― Csak gondoltál-e arra, hogy a férjének majd ezt hogyan fogod megmagyarázni? ― tette fel a nagy kérdést egy másik ember, mire Tóni egyből felkapta magát. ― Nem tartozok én semmi magyarázattal, akármilyen férje van! ― vetette oda. ― Hohó, barátocskám! Te még egyáltalán nem tudod kiről van szó! ― hívta fel a figyelmét egyik tájékozottabb munkatársa. ― Elsősorban: A pasas bokszbajnok. És másodsorban kurvául féltékeny az asszonyára! ― Na és! ― kérdezett Tóni a legnagyobb természetességgel ― Most akkor szarjam össze magamat, vagy mi? Hisz’ láttam én már karón varjat épp eleget! Aztán, az emberek, amint látták, hogy Tóni milyen fellendén veszi a figyelmeztetésüket, csak csóválgatták a fejüket, mind azt hangoztatva, hogy bizony nem lesz jó vége a dolognak. Tóni viszont fokozatosan annyira tűzbe jött, hogy kész kihívásnak érezte, hogy igenis bármikor bátran eljárjon annak a híres bokszolónak a féltve őrzött feleségéhez. A nőt Petrának hívták és alig pár évvel lehetett fiatalabb Tóninál. Nem az a kifejezetten felsőbb körök béli intellektualitás volt rá jellemző, de egy művelt és talpraesett nőszemély volt, akiben ― a férje féltékenysége ellenére ― volt némi flörtölésre való hajlam is. Mivel Tóni nemcsak egy jóképű, jóvágású férfi volt, hanem volt benne még egy bizonyos szintű értelmet sugárzó megjelenés is, a nő a kimondott üzleti dolgokon kívül is egész kellemesnek találta a vele való beszélgetéseket. Viszont ― a kölcsönös szimpátia létrejöttétől eltekintve ― semmiféle provokáló jellegű megjegyzés nem hangzott el köztük. A villa körül való rendezkedések már a Tóni szakterületétől jórészt el is tértek, amikor Petra már tujafáknak és egyéb dísznövényzetnek az ültetéseit emlegette. És harmonikus együtt csevegésük meghosszabbítása érdekében, hát el is várt némi vélemény nyilvánítást a Tóni részéről. Tóni nem volt sem olvasott ember, sem az a kifejezetten művelődni vágyó, aki folyton valami féle intellektualitást kiemelő információk után kutat. Viszont a maga módján azonban szeretett tájékozottnak lenni és jól érezte magát olyan társaságokban is, ahol az élet dolgairól úgy igazából el lehetett beszélgetni. Az alatt a bizonyos idő alatt amit Petrával együtt töltöttek, egy olyan meglepő dologra jött rá, ami addig elkerülte a figyelmét. Az, hogy egy nővel ― Petrával ― milyen kellemesen el lehet beszélgetni. (!) Egy nővel, aki valaki másnak az asszonya. ... És (!) Az ő asszonyával miről lehet elbeszélgetni??? ― Ez a hirtelen való bevillanás egy fajta hiányérzetként kopogtatott az agyában. Hiszen Liával az sincs amiről elbeszélgetni!!! Ő, azzal a kis lemaradott agyával csak az otthoni dolgokat fújja. Azokat kezdi és végzi. Ha valami komolyabb dologról lenne szó, ahhoz még csak gőze sincsen. Az igaz, hogy egy kimondottan jó lelkű és engedékeny lélek, de ez nem minden! Hisz’ (az Isten ne verje meg, de) Petrával kellemesebb az időt eltölteni! A más asszonyával! És, az a tökös másik? ... Hogy ő már ne merjen megengedni magának egy kis csevegést! Jól nézne ki, ha ilyesmiken rágódna! Ha féltékeny az ürge, hát legyen féltékeny! Az az ő dolga! ... Aztán, ha nem fér a bőrébe, majd az emberére akad! Akár mekkora bajnok!
A bajnok olyan Tónival egy korabeli nehézsúlyú öklöző volt és a pályafutása során a Csonttörő Albert (érdemszerinti) becenevet kapta. A nyilvánosság szintjén is közismert ember volt a ringben vívott eredményeit illetően és a szűkebb körökben még a feleségére való féltékenysége miatt is. Evégett, az egész baráti és ismeretségi körükben lévő férfiak Petrával szemben kifejezetten bénán és feszélyezetten viszonyultak bármilyen fajta kommunikációban. Erre természetes módon Petra is ráérzett és mivel jórészt egy nagy szabadságigénnyel rendelkező nő volt, hát ezt egyáltalán nem találta mókásnak. Semmiképpen sem a férjét magasztalta fel azért, hogy tekintélye végett mennyire tartanak tőle, hanem egy az egyben mélységesen leértékelte az ismeretségi körében lévő férfi társaságot. Mivel észrevette, hogy Tónival egyre jobban talál a szó, hát alkalomadtán már kissé bizalmas beszélgetések is el-el hangzottak köztük. Többek közt a hírnévnek, tekintélynek örvendő, de csak a saját hobbiját érdeklő, nagyon féltékeny férjről is. Mindezeket követően Petrának még csak elképzelése sem volt afelől, hogy mi minden sülhet ki a dologból, de titokban egyre jobban kezdte értékelni a Tóni hozzáállását a közös beszélgetéseiket illetően. Hetek teltek el és addig találkozgattak, beszélgetgettek, míg aztán a csonttörőnek is a fülébe jutott, hogy felesége kivel szórakozgat. Tóni belső megítélése szerint nagyon is kellemesnek találta ezt a kis flörtöt, de ő valójában épp a bajnok lendületbe jöttére várt igazán. Ez volt a tulajdonképpeni kihívás számára. A nővel való etyepetye csak amolyan másodlagos dolognak számított. Két kemény emberről volt szó, akik közül egyik sem ismert meghátrálást. Az egyik magát a kihívást éltette belsőjében és ezt alakította át a harcnál szükséges szpirit-é, a másikat, pedig az elvakult birtoklásvágyból fakadó féltékenység hevítette fel annyira, hogy mindent egy lapra téve vegye fel a küzdelmet. Mert időközben azért értesült afelől, hogy nem éppen egy hétköznapi ellenféllel lesz majd dolga. Mivel egyikük sem ahhoz a fajtához tartozott, aki előbb különféle ijesztgető szövegekkel kezdi a harcot, hát egyből összecsaptak. ... És annak ellenére, hogy egy bizonyos idő után elég tekintélyes számú néző közönség is összeverődött körülöttük, mégsem akadt senki, akinek több esze lett volna és valamennyiben megakadályozta volna, hogy az a két hülye ne verje annyira agyba-főbe egymást. Nagyon csúf vége lett annak a harcnak. Egyikük sem adta fel. Annak ellenére, hogy mindketten nagyon komoly sérüléseket szenvedtek, egy az egyben a végsőkig harcoltak. Ami azt jelentette, hogy végül be kellett szállítani őket a kórházba.
Lia mivel Tónival nem tudott beszélni, a kezeit tördelve csendesen sírdogált az ágy mellett. Előre azt hitte, hogy valami munkabaleset történt, de aztán, amint ide-oda kezdett hallgatózni, figyelőzni csak akkor tudta meg igazán, hogy mi is történt valójában. Aztán nagy későre Tóni is megemberelte magát és még ha kissé szűk szavúan is, de említést tett arról, hogy verekedés véget került abba az állapotba. Úgy nézett ki, hogy Lia még a megérintésétől is félt. Pedig úgy jött volna neki, hogy valamiképpen törődést, gyöngédséget nyújtson. Kezeit tördelve teljes tanácstalanul kucorgott az ágy mellett és fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Tóni próbálta megnyugtatni afelől, hogy állapota nem annyira vészes, mint amilyennek látszik, de amint rendőröket látott papírokkal jönni-menni a kórházban, egyre idegesebb lett. Közben Petrával is találkozott, aki izgatottan jött-ment és hol az orvosokkal, hol a rendőrökkel intézkedett. Aztán Lia azt is megtudta, hogy Tóni az ő férjével csapott össze. ... Aztán később azt is, hogy miért. Kiért? Ezt lassan tudatosítva aztán csendesen elsírta magát, majd visszament a Tóni ágyához. ― Szereted azt a nőt? ― kérdezte halkan, könnyel telt szemekkel. ― Egy nagy szart szeretem! ― fortyant fel Tóni ― Nem a nő végett volt! Lia csak hallgatott és bánatosan nézett a Tóni szemébe. ― Hiába nézel úgy! ― csattant fel idegesen Tóni, mert már nem bírta elviselni a Lia nézését. ― Csak dolgoztam neki és ennyi! Nem volt köztünk semmi! Értsd már meg!
Azonban, a bajnokkal való nagy összecsapás további eredményeként Tónival az történt amint az olyan ferde utakon járogató fekete bárány-félékkel szokott történni, hogy épp akkor köszönt be a sors kegyetlen csapása, amikor komoly változtatásokra, megjavulásra, megváltozásra szánta el magát. A nagy harc győztesét ugyanis végső sorban a különféle szakemberek állapították meg: Első sorban az orvosok, akik csak komoly szakmai kihívások elé nézve voltak képesek a Petra férjéből embert faragni, majd aztán a törvényeket képviselő jogi személyek, akik kellő hozzáértéssel hivatalosan is ítélkeztek a küzdelem végkimenetelét illetően. Tóni egy hét leforgása alatt rendbejött, viszont a csonttörő egy életre befejezte a harcos pályafutását. Több féle műtéteken keresztül menve maradandó sérülésekkel és épp, hogy csak megélt. Ugyanis csaknem nyomorékká vált. Így aztán bizonyos jártassággal és pártfogoltsággal törvényes úton addig intézkedett, míg végülis Tónit hat évre elzárták.
|