Amikor a fák meghalnak/Végső megoldás
|
Amikor a fák meghalnak23. Végső megoldás
Lia, miközben őszinte ragaszkodással egyre csak szerető férjére várt és várt nap, mint nap, aggodalmaskodását még tetézte az a tudat, hogy el kell majd hagynia azt a helyet, amelynek minden apró részletét már kislány kora óta mélyen a szívébe zárta. Ott élt, ott szenvedett, ott gondoskodott öccséről... Ott élte élete legszebb pillanatait is, ott nevelte kisfiát... És közben ott várt... A Szanatórium olyan volt, akárcsak egy süllyedő hajó. Voltak akiknek sikerült bele kapaszkodniuk a menekülés lehetőségébe, de voltak olyanok is akik egyszerűen a végzetüket várták. Mindenkinek meg volt a maga gondja és csak nagyon keveseknek volt idejük törődni azzal, hogy az Anna állapota annyira romlani kezdett, hogy újból szabályszerűen haldoklott, akárcsak három éve, amikor az orvosok végképp lemondtak a megmentéséről. Mari a haját tépte kínjában, lerágta az összes körmeit és csaknem teljesen bedilizve kereste fel Husztik doktor urat. Amint az orvost meglátta, nem ájult el, mint annak idején, amikor a látomást kapta, hanem értelmetlenül kezdett össze-vissza halandzsázni. Ennek ellenére doktor Husztik Ernő mégis a lehető legpontosabban diagnosztizált. Az utóbbi időben nem sokat találkozott a kis Annával, de a három éve történt eseményekből már nagyon jól tudta, hogy mi az egyetlen megoldása a kislány életének megmentésére. A kislány, ugyanis már tizenhárom éves, és aurája bizonyára növekedik. A fejlődés előrehaladtával egyre tágul az a bizonyos hatókör, amely által képes ráérezni a mások lelki állapotára. A számára létrehozott szerény lakhelytől alig ötven-hatvan méternyire már lelkek sokasága, különféle energiák hullámzását sugározza feléje, amelyeket különös beérző képessége által fogad... és magáévá is tesz. Amely aztán rövid időn belűl a végzetét jelentené. És doktor Husztik Ernő amint így röptében felmérte Anna helyzetét, azonnali lépésekre kényszerült. A Csonka bérc kelet felőli lábánál elterülő Szénégető pusztája közepén, légvonalban úgy kilométer távolságnyira a Szanatóriumtól, volt egy kis elhagyatott kunyhó, amelyet régebb az ott szenet égető emberek építettek. A helyet két oldalról lehetett megközelíteni. Az északi oldal felől egy kis erdei patak folyásával ellentétesen felfelé kanyarogva egy meglehetősen könnyen járható szekérút vezetett oda nagy kerülővel, dél felől pedig egy kis nehezen járható ösvény, amely a Nurmó völgyén felfelé tovább folytatódott a Szelek pusztájához. A kislány már nagyon jól ismerte mind az ösvényeket és azt a helyet valóságosan egy Szent helynek nyilvánította, ugyanis ott, a puszta közepén állt magányosan az ő fája. Ha lehetősége volt bizonyos időt annál az ormótlan ágú jelentéktelennek tűnő vadcseresznyefa mellett eltöltenie, akkor mindig teljesen re-kreálódott és még csak nyoma sem látszott semmiféle betegségnek. És erről, a kimondottan megmagyarázhatatlan jelenségről maga Husztik doktor is már régóta informálva volt. Tisztelve a Természet magas szintű gyógyító erejét, ― hiába, hogy teljesen nem volt tisztában a dolgok racionális magyarázatával, ― abban határozottan biztos volt, hogy a lány egészségi állapotát csak kimondottan a környezetével való harmonizálás által lehet fenntartani. A Mari csodálatos álombeli látomásáról is tudott és végkövetkeztetésként egyetértett azzal, hogy Annának egyedül kell élnie egy nagyon távoli helyen, ahol csak nagyon ritkán járnak emberek. A Szénégető pusztáján azt a kis kunyhót nézte ki hamarjában a legalkalmasabb helynek az Anna számára, ahol nem érnék el az emberekből feléje sugárzó kifejezetten romboló hatásokat keltő különféle energiák. Egyszerre intézkedett úgy a kis ház lakhatóvá tétele, mint a hivatalos állami támogatások jóváhagyása érdekében. Mégpedig nagyon rövid időn belől. Mert tudta, hogy minden perc késő lehet. Csupán pár napba tellett, amíg a Szívkórháznál alkalmazott karbantartók valamelyest kitatarozták a házacskát és Vilmos, a lovászfiú szekérrel felhordta a megélhetéshez szükségek kellékeket. De ezzel párhuzamban Anna már egy az egyben el is foglalta a még nem egészen előkészített lakhelyét. Kijárt a fájához... és csodák csodájára meggyógyult, jól érezte magát. Egészen addig, míg fel nem telt a közvetített energiákból. De mivel az öngyógyítás legbiztosabb módszerével tisztában volt, hát újból el látogatott a Szelek pusztáján szomorkodó fához. És egyáltalán nem számított neki, hogy a napnak melyik időszakában bóklászik az erdő ösvényein. A ház körül munkálkodó emberek csak csodálkoztak, amikor épp besötétedés előtt vette maga lé az utat és szó nélkül elindult a Szent Hely felé. ― De hát azonnal besötétedik te leányka! ― kiáltott utána ámuldozva az egyik ember. ― A Hold majd világít nekem. ― felelt a legtermészetesebben a lány.
― Mitől kellene féljek? ― kérdezte őszinte csodálkozással a lány. ― Hát annyi minden történhet az erdőben... ― Én tudom azt, hogy miktől kell igazán félnem, de azok nem az erdőben laknak. … Az első napokban – a boszorkány utasítását nem követve – Mari is csatlakozott Annához, hisz’ valamiképp gondját szerette volna viselni annak a lánykának. Anna nem ellenezte de láthatólag nagyon zavarták az anyjától átáramló sok összevisszaságban gomolygó energiák. Mivel az utóbbi években már jórészt egyedüllétre kényszerült, főzést, mosást illetően egész jól el tudta látni önmagát. Igaz, hogy teljesen nem volt elzárva az emberek elől, hisz’ voltak ám neki még barátai is, akiket nagyon szeretett és akik hiányát már az első napokban nagyon érezte. De okos kislány volt és fel tudta mérni, hogy mindaz amire rákényszerült, nem más, mint a sors akarata. És mivel a lázadásnak még csak szikráját sem hordta magában, hát a lehető legnagyobb alázattal elfogadta a sorsa akaratát. Jól tudta, hogy ezentúl csak nagyon ritkán fog emberekkel találkozni, viszont óriási vigasztalásként hatott rá az, hogy ott a végtelen magányban a fákkal ― a fák lelkével ― még szorosabb kapcsolatba léphet. És azok által kifejezetten harmonizálhatja majd érzéseit az emberek különféle érzéseivel. Néhány nap elteltével aztán Mari megtapasztalhatta, hogy bizony követnie kell a boszorkány utasítását és csak naponta járogatott fel a Szénégető pusztájára. Az állami támogatást illetőn Husztik doktor úrnak köszönhetően szerény igényekhez képest egész elégedett volt lánya ellátását illetően. Azonkívül, hogy ő is naponta össze csokorgatott egyet, s mást, szekérrel hetente hordtak fel élelmet, amit Anna nagyon soknak talált. Pedig egy átlag városi gyermek még csak kielégítőnek sem találta volna azt. Általában kenyérrel, konzervvel látták el amit aztán alkalomadtán néha kiegészítettek egy kis máléliszttel, szalonnával, pityókával, fuszulykával, hagymával... Ezeket Anna aztán pótolta gombával, málnával, szederrel. Mari csak akkor kezdett igazán aggodalmaskodni, amikor a fák levelei szállingózni kezdtek. Felmérte, hogy a tél beállta majd mekkora veszélyeket jelent az Anna számára. Ezen Husztik doktor is el gondolkozott. Tisztában volt azzal, hogy az állam támogatása a kislány biztonságba való helyezését illetően nem terjedne ki annyira aprólékosan azokra a különleges igényekre, amelyektől az Anna állapota valóban függ. Tudta még azt is, hogy mivel egyáltalán nem hinnének az ő megalapozott diagnózisának és csak amolyan kísérletezések alá helyeznék azt a lányt. Ami egy az egyben a teljes végzetet jelentené számára. Marival és Annával mindezekről elbeszélgetett és bízva az emberek segítőkészségében és abban, hogy utasításait mindig pontosan végrehajtják, nem mondott le arról, hogy Anna ott fent ― megfelelő felügyelet alatt ― egymaga nézzen szembe a tél viszontagságaival. Aztán az állami támogatást bővítve még intézkedéseket hozott, hogy az Anna számára megfelelő mennyiségű tüzelőt készíttessen elő és ugyanakkor egy megfelelő főzésre és melegítésre egyaránt használatos kályhát is. Naponta legalább egy alkalommal felügyeljék azt az egyedüllétre ítélt szerencsétlen kislányt. És mindezeken kívül még személyesen ő maga is rendszeresen kísérte Anna egészségi állapotának alakulását. … Boldi hallgatva Bea okos tanácsára, szépen, okosan és megfelelő türelemmel szervezte meg mindig az Imolához való látogatásait. Kezdetben egyáltalán nem volt könnyű kellőképpen összehozni a dogokat, mivel egyikük sem tudott igazán kiigazodni abban a nagy városban. Eleinte a röpke találkozásaik még kissé vontatottak is voltak és mire valamelyest oldódni kezdtek volna arra már Imolának csaknem rohannia kellett, nehogy szülei gyanút fogjanak. Azonban meglehet, hogy ettől annyira nem is kellett volna tartania, mert a Telczer házaspár még csak álmában sem gondolta volna, hogy lányukat valaki (rajtuk kívül) akkora nagy kitartással képes szeretni, hogy heti rendszerességgel kilométereket utazzon egy-egy röpke szóváltásért. Amely ugyanis mindkettőjük számára óriási jelentőséggel bírt, hisz az alatt a rövid idő alatt érezhették egymást. Az egymás iránti végtelen szeretetet és ragaszkodást. Azonban, amint egyre teltek a hetek és hova tovább többet tapasztaltak a rövid találkozási idő maximális kihasználását illetően, hát apránként rá jöttek, hogy hol és miként turbékolhatnak a legnagyobb biztonságban. E célra kimondottan hasznosnak találták a moziba járást, ― főképp rossz időben ― aztán fel fedezték, hogy az állatkertben való bóklászások is elég kellemesek, vagy ha még egyszerűbben akarták megoldani a dolgot, hát volt ott számos kis park, amelyek tele voltak kisebb-nagyobb eldugott helyekkel, amelyeket rendszeresen fel kerestek. Így a találkozásai egyáltalán nem váltak egyhangúakká. Aztán bizonyos idő elteltével első megítélésre mondható lett volna, hogy közös együttlétük felpártolásában még a szerencse is kedvezett nekük.
Úgy a Telczer, mint a Husztik család ezt külön-külön is megengedhette volna magának, de mivel hosszú évek során kifejezetten egyetértésben éltek és barátkoztak, hát közösen vették meg és alakíttatták át saját igényeiknek megfelelően azt az épületet. Bizonyára már régebbtől fogva mindannyiuk szíve valamiként oda húzott a környékhez és miután elkészült az a csinos ikerház, hát már nemcsak hivatásuk teljesítése képpen tapasztalhatták a vidék megnyugtató hatását, hanem hétvégi a kikapcsolódás, pihenés vagy közös összejövetelek, szórakozás is számításba jöhettek.
― Veletek mindig nagyon jól érzem magam! ― mondta örvendezve ― Ti olyanok vagytok, mint a fák. Ti mindketten magát a Szeretetet hordozzátok magatokban és attól egyszerűen nem lehet nem jól lenni. ― A fák tudnak szeretetet hordani magukban? ― csodálkozott el Imola. ― Csak ők tudnak ám igazi szeretetet sugározni! Valósággal úgy... meglebegtet, amikor teljesen rá tudsz hangolódni egy fa rezgéseire. ― Rezgéseire??? ― kérdezte hitetlenkedve Boldi ― Hát hogyan rezeghet egy fa? ― Hát... azt nem tudom... hogy hogyan, de amint tudatodra hozza, hogy igen, ő is létezik... és nagyon szeret téged... hát azt valamiképpen, úgy rezegve adja át. Beléd rezgi. Hogy tudjál róla. És szeresd! ― Olyan furcsa dolgokat beszélsz! ― mondta Imola ― Honnan tudsz ilyesmiket? ― Én nem is tudom, hanem inkább érzem a dolgokat... ― mondta Anna. ― És azt is érzed, hogy mi ketten nagyon szeretjük egymást? ― kérdezte Imola Boldi felé pillantva. ― Igen. ― mosolygott Anna amint kettejükre nézett ― És bizonyára mindig szeretni is fogjátok egymást. ― Ezt honnan tudod? ― kérdezte Boldi. ― Ezt én nem tudom, hanem csak amint átérzem a belső lényeteket, úgy tűnik, mintha ti pont egymásnak születtetek volna. ― Te látsz a jövőbe? ― kérdezte elképedve Imola, hisz’ édesanyjától és Ernő bácsitól nagyon sok furcsaságot hallott Annáról. ― Nincs, ahogy lássak a jövőbe, csak néhány dolgot azért a jövőbe látás nélkül is meg lehet állapítani. ― De hát hogyan állapítod meg ? ― kíváncsiskodott Imola. ― Hát... A fák, valamiképp megsúgják... ― A fák? ― nézett össze Imola és Boldi ― Folyton csak a fák... ― Igen. ― mondta Anna ― Minden embernek létezik valahol egy fája. És az a fa tudja, hogy mi történik az emberrel. Az a fa meg is tudja gyógyítani az embert, de le is tudja ám betegíteni! ... Sőt! Lehet, hogy még meg is tudja ölni. ― Ez mind annyira boszorkányosnak tűnik! Nem gondolod? ― kérdezte kissé megirtózva Imola. ― Mindenkinek a lelkében van valami olyan ami boszorkányos. Vagy lehet, hogy csak annak tűnik. Aztán amikor ráébredtek, hogy ottlétük alatt az idő mennyire elrepült, sebtében még megegyeztek abban, hogy majd egyszer az Anna segítségével meg fogják keresni a saját fájukat, amelyek bizonyára a környéken kell hogy legyenek, mivel mindkettőjük lelke kifejezetten ehhez a területhez kötődik. Mindezekkel a kissé boszorkányos fejtegetésekkel kapcsolatban még nagyon sok kérdeznivalójuk lett volna, de azonban sietniük kellett visszafelé. És, különben is nem biztos, hogy Anna pontosan tudott is volna felelni úgy, hogy megértettek volna belőle valamit. … Imola a csaknem egy évi titkos találkák alkalmával annyira magabiztossá vált, hogy úgy-mondván kissé le is értékelte szülei nyomon követési képességeit. Aztán a hétvégéket is már egyre türelmetlenebbül várta és evégett kissé elfelejtett óvatosnak lenni. Bizonyára egy dolgot elfelejtett. Olyasmit, amit a papa, mama nem felejtett. Mégpedig azt, hogy a családi botrányba futó előzmények honnan és milyen területről indultak. És ez valószínűleg nem kerülhette el teljesen a figyelmüket még a villa megvétele előtt sem. Aztán egy lánygyereknek sorozatosan annyit bóklászni „egyedül” az erdőben...? ... Már csak ez is akarva-akaratlanul is szeget ütött a szülők fejébe. És, bizony egy az egyben rajtakapták, amint nem tudott logikus feleletet adni a feltett kérdésre. Mindez Telczer papát annyira kihozta a sodrából, hogy lánya fenyítését még tettlegességgel is meg fűszerezte. A továbbiakban viszony a különféle eltiltásokra, ellenőrözéskénti nyomon követésekre azonban ez alkalommal nem volt szükség, mert az Igazgató úr egész más módszerhez folyamodott. Boldi ugyanis az ő nagyvállalatának egyik kisebb fiókjánál dolgozott és már betöltötte a tizennyolcadik évét és a hatalommal rendelkező Nagyfőnök bizonyos relációk folytán megsürgette a fiú berukkolását. Mégpedig olyan formában, hogy egy gondosan megfogalmazott ajánló levelet is mellékeltett a regruta kísérő dokumentumai mellé. Amely által aztán Boldi a katonaságnál egy olyan fogadtatásban részesült, hogy csaknem olyan keserves (és hosszas) éveket húzott le, mint Tóni sógora. Azzal a különbséggel, hogy nem ő maga kereste a nehézségeket, hanem azok már be voltak neki programálva az igazgató úr ajánlott levele által.
|