Amikor a fák meghalnak/Fájdalmak megéléséből
|
Amikor a fák meghalnak41. Fájdalmak megéléséből eredő változtatások
Így Imola csak azt hitte, hogy látszólagosan képes volt keményen tartania magát. Amint a nagy forgalomban hazafelé vezetett, egyre jobban érezte, hogy azonnal kifakad és csak nagy erőfeszítések árán tudta visszafogni magát. Artúr természetesen nem volt odahaza, hiszen még délelőtt volt, de ez őt nagyon nem is érdekelte. Teljesen kiborult és átadta magát érzéseinek. A múlt eseményei egyre csak pörgetődtek… és ő emlékezett. Arra a napra, arra az elátkozott napra, amikor még egy bűnös senkinek érezte magát, aki nem hallgatott szüleire… "akikre akkora nagy szégyent" hozott… És szülei, hogy attól a kimondhatatlanul nagy szégyentől meg szabadítsák őt… és magukat… Hát igen! Ezt tették vele! A meglehetősen szélsőséges lelkiállapot változások közepette a múltban átélt elhagyatottság érzete a jelenlegivel kapcsolódott és újból úgy érezte, hogy semmiképp nem kaphat már jót az életben. Az ősi ösztönökből fakadó anyaság érzet az erőszakkal félretaszítottságból tört fel benne. Hogy nem tudta élni az anyaságot, mert félrevezették! Azaz, egy az egyben: elárulták! ― A szülei!? … És miért tették ezt vele? Bizonyára, mert annyira szerették? Miután ki tombolta magát, kissé megpihent, aztán erőt vett magán, nem sokat törődve azzal, hogy hogyan néz ki, kocsiba ült és egyenesen a Faipari-központ épülete elé hajtott. Nem nagyon volt jártas ottan, de mivel tudtak a kilétéről, hát készségesen eligazították az apja irodájához. Ott várnia kellett, de nem egyébbért, hanem csak azért, mert az Igazgató úr épp nem volt ott. Másképp bizonyára nemvárt volna egy percet sem. A titkárnő meglehetősen kedves csevegéssel próbálkozott a Nagyfőnök lányának szórakoztatásával, de mivel az számba sem vette, hát kissé megbotránkozva azt állapította meg magában, hogy bizony eléggé neveletlen. És, amint a papa megérkezett, még hozzá fűzte azt is magában, hogy méghozzá nagy-lábon is él! Mert ugyanis Imola egyáltalán nem vette figyelembe, hogy apjának még különféle üzlettársakkal bizonyos elintéznivaló lennének, hanem nyílt fellépéssel közölte vele, hogy „most, azonnal beszélni akar vele.” Telczer úr amint megpillantotta a lányát, már sejtette, hogy mi járatban van ott, de ettől eltekintve meglepetést színlelve pillanatnyi elfoglaltságára próbált hivatkozni, de Imola nagyon határozott volt. Sőt, lehet azt is mondani, hogy tényleg neveletlen volt. Így nem nagyon volt mit tenni, a hivatalos személyek a váróteremben foglaltak helyet, Imola pedig még jóformán be sem értek az irodába, semmi bevezető nélkül már kérdezett a papától. ― Hová van eltemetve??? Telczer úr kissé meglepődött azon, hogy a lánya is épp azzal a kérdéssel és épp ugyanúgy kezdi, mint néhány napja az a senkiházi ― hogy miért is nem intézte el akkor jobban…(?) ― ― Miről beszélsz? ― játszotta fölényesen a tájékozatlanságot, de azért észrevevődött, hogy kissé feszélyezi magát. ― Tudni akarom, hogy a gyermekemet hová temettétek!!! ― tagolta követelőzően Imola. ― Nézd... Ezt nem most és nem itt kellene megbeszéljük! ― mondta az apja kissé lehalkítva a hangját és feladva már a megjátszást. ― Ezt, most, és itt, beszéljük meg! Egyszer, s mindenkorra, mert ezen kívül nekem többet az életben nem lesz amit beszéljek veled! Keményen, csaknem kegyetlenül csengett a hangja és Telczer papa, attól-e amit a lánya szájából hallott, vagy csak azért, hogy az emelt hangja kiszűrődhetett az irodából, kissé zavarba jött. Közelebb lépett a lányához és mindkét kézzel megfogta a vállát, de Imola eltaszította magától és csaknem kiáltotta: ― Jogom van tudni azt, hogy hová van eltemetve a gyermekem!!! ― és egyben egy nagyot csapott a főnöki asztalra. Telczer újból megközelítette a lányát és csitítani próbálta, de Imola ellépett tőle. ― Úgy tudd meg, ― mondta fenyegetően az úját az apja felé tartva ― hogy ha tőled nem tudom meg, akkor hivatalosan és nyilvánosan fogok érdeklődni, hogy hol van a sírja a Telczer Vezérigazgató unokájának!!! Akit éveken keresztül halottnak nyilvánítottak, akit kitagadtak. Az szülőanyja elől eltagadtak. Mert az ugyanis vétkezett. Bűnös volt... És meg is bűnhődött. Az biztos. De nem azért a teherbeesésért, hanem a szülei jóvoltából… Telczer hamarosan belátta, hogy jobb, ha kerek perc megadja azt a kért információt, mert úgy hamarább szabadul a lányától, hiszen már amúgy is eleget dobra verődött az az ügy, amelyet csaknem egy évtizeden át kellő hozzáértéssel ― a lánya érdekében ― rejtve tudott tartani. És… tényleg, miután megadta a bizonyos címet hát szabadult is a lányától. De egy egész életre. … Imola teljesen magába roskadva szomorúan állapította meg, hogy valahol ő is felelős a sorsáért. … És még valaki másnak a sorsáért… Akit nem is ismert. Viszont, mennyivel másként alakulhatott volna az élet, ha ismerte volna! Ha nevelhette volna! Vagy… ha nevelgették volna! ― Az ők Boglárkájukat!... Érezte, hogy annak ellenére, hogy sikeres és jól él, valamiképp mégis valami nagyon elromlott. Visszaemlékezett, amikor egy alkalommal Artúrral egy mulatságon vettek részt, ahol élő zene volt és a vége felé a hangulat annyira emelkedetté vált, hogy azt vette észre, hogy a zenész kifejezetten neki játszik egy bús, és meglehetősen szomorú nótát. Pontosan már nem emlékezett a szövegre, csak annyit jegyzett meg belőle, hogy egy kislányból asszony lett… puha párnája, cifra a ruhája… de mégis nyugtalan az álma… Mert valamiképp az eszébe jutott a lánykora..(?) És akkor, ott már a mulatozás közben át villant az agyán, hogy vajon miért épp neki húzott a „cigány” épp egy ilyen nótát?? Valamiképp magára ismert abban a kis jelentéktelennek tűnő dal értelmében, mert valamiként érezte, hogy nem egészen boldog. Valami hiányzik neki! … És… bizony hiányzott! Csak nem tudott róla, hogy a kis Boglárka mennyire igényelhette az édesanyja odaadó gondoskodását, törődését. Ezt a gondolatot semmiképpen nem tudta kivetni a fejéből. Hogy neki volt egy gyereke, egy kislánya. Függetlenül attól, hogy milyen nevet kapott, az ő számára csakis Boglárka marad. És… neki kétszer kellett átélnie Boglárkának, az ő kislányának a halálát!!! Akit még csak nem is ismert!!! Mély lelki bánatát egyáltalán nem is próbálta rejtegetni Artúr előtt. Hiszen egyszerűen képtelen lett volna rá. Elérkezettnek ítélte meg azt az időt, amikor egyszer, s mindenkorra tisztáznia kell magát a férje előtt. Öt éven keresztül teljes bűntudatban élt egy olyan ember mellett, akit szeretett, tisztelt és még fel is nézett rá, mert nem volt képes megvallani előtte a fekete múltjának igazságát. Férje érzelmi beállítottságát illetően nagyon is tisztában volt és éppen ezért rejtegette magában azt, amit – csak későbbi megállapítása szerint – még az egybekelésük legelején meg kellett volna vallania előtte. Hiszen Artúr egy kimondottan szeretetreméltó ember volt, nagyon jó volt hozzá és nagyon szerette őt, mindent megtett érte, hogy boldognak érezhesse magát. … de ő mégsem volt boldog. legalábbis annyira, amennyire szerette volna. Nemcsak abból kifolyólag, hogy a múlt emlékei mélyen beépültek a tudattalanjába, hanem még azért is, mert valahol fájt neki, hogy épp egy ilyen finom embert kell félrevezetnie. Mert annak idején szülei nem segítették, hogy akkor felvállalja tévedésének következményeit és oda jutott, hogy egy családi életében egy egész életre szóló teherként nehezedik rá. Az a bizonyos dolog, amelyet éveken keresztül csaknem szent családi titokként őrzött szüleivel. Hiába, hogy telve volt mély fájdalommal, mégis egy fajta megkönnyebbülést érzett mindazok után, amint részletesen elmondott mindent Artúrnak és már úgy érezte, hogy akár egy Végítélettel is képes volna szembenéznie. Azaz, már nem érdekelte, hogy mi fog történni azután. Mély lelki megrendülését csak mindazok után tudta kiélni igazán, miután – sok a keresgélés eredményeként – sikerült végre eljutnia kislánya sírhantjához. Mivel, hogy az életében még nem találta szembe magát az elhalálozás, az elmúlás, a temetés, temető mélyebb fogalmával, hát egy teljesen új élethelyzetbe kerülve teljesen tapasztalatlanul érdeklődve végig járt néhány temetőt Argóban, míg aztán végre a város egyik nyugati részén meghúzódó újonnan létrehozott temetőben rátalált arra az általa ismeretlen, idegennek tűnő, de ugyanakkor mégis szorosan az ő lényéhez kapcsolódó néhai gyerek sírjára. Aki az övé volt, az ő húsa, az ő vére… és neki még csak fogalma sem volt róla, hogy létezik… Hogy létezett, élt, annyi időn keresztül, míg ő határozottan abban a tudatban élte életét, hogy annak idején – amikor akkora szégyenbe hozta családját és önmagát – csupán egy halott gyereket hozott a világra… Tíz év telt el azóta! Ami oly pillanatok alatt lepörgött… és mégis mennyi minden – mennyi sok változás történt azóta…? Úgy a hétköznapi élet forgatagában, mint az ő lelkében…! Abban a kimondottan finomnak tartott lelkében, amelyet ha – akkor, még annak idején – össze kellett volna sok más lelkekkel hasonlítania, hát bizonyára a legtisztábbnak, legőszintébbnek és a legmélyebb érzelmekkel telítettnek ítélt volna meg. Mennyire megváltozott minden! A környezetében… és a belsejében! Minden mennyire meg tud változni!? És akkor döbbent rá, abban a kifejezetten letört állapotban, hogy mindezek a változások – annak ellenére, hogy sikeres embernek tartotta magát – egyáltalán nem hoztak semmi pozitívumnak mondhatót a lelki életébe. És ott, annak az ismeretlen szerencsétlen kislánynak sírhantja mellett, akkor ébredt rá először, hogy a lelki élet elégedettsége, harmóniája hordozza magában a boldogság igazi örömét. Amelyet az olyan gyorsan elröppent tíz év alatt még csak közelről sem tapasztalhatott meg. Mintegy légüres térben érezve magát, természetesen elsősorban mindezekért a szüleit hibáztatta. Hogy ők voltak azok, akik annyira szerették őt, hogy mérhetetlen kegyetlenséggel egy ekkora lelki gyötrelmekbe sodorták bele. Az apja részéről csak a szigorúságról voltak emlékei, de még hogy az édesanyja is ennyire lelketlenül elbánt vele…!? … Hiszen ő is anya!! – Vagy talán nem?? Hát…? … Nem! … Nem!... Neki már – mindezek után – nincsenek is szülei! Nincsenek. … És nincs is senkije. Mert nap, mint nap élvezve a sikeres élet örömeit, tökéletesen kiérezte környezetéből, hogy egyáltalán nem rajonganak érte. Sőt! Többnyire végtelenül gyűlölik. És a közeliek, akiket felületesen "barátainak" titulált, hát azokat mind csak amolyan érdekek fűzték az ő "lényéhez." ― Egyedül, nagyon egyedül érezte magát. Sem szülei, sem barátai – a munkatársakról, alárendeltekről nem is beszélve – senkije sincs. Sőt!!! ― Férje sincs többé már! ― Mert ő – Imola – aki kezdettől fogva egy kifejezetten kegyetlen megtévesztésben tartott egy olyan végtelenül tisztalelkű és becsületes embert, mint Artúr. És csupán tíz év leforgása alatt képes volt lelkileg ekkorát süllyedni!! Nem! Neki immár, mindezek után férje sincs többet! Teljesen egyedül érezte magát. … Artúr, kifinomult lelki érzékenysége folytán már régóta tisztában volt azzal, hogy hitvesének bizonyos titkai vannak előtte és ebből kifolyólag tátong az a bizonyos űr a lelkivilágaik között. Ennek érdekében tenni is próbált, mégpedig úgy, hogy nagyon vigyázott arra, hogy Imolának mégse árthasson. Faggatni egyáltalán nem akarta, viszont szeretett volna végre pontot tenni a dolog végére. Megítélése szerint egy végső őszinte beszélgetéssel minden tökéletesen rendeződött volna köztük. Már régről rákészült arra, hogy teljes megértőséggel bizonyul bármilyen múltbeli nagy hiba vagy neheztelést kiváltó esemény elfogadására és végül aztán a mély szereteten alapuló megbocsátásra. Ennyire nagy optimizmussal telten várt arra a napra amikor végre fény derül Imola lelki zárkózottságának valódi okára. Akkor, azon a napon amikor minderről egy az egyben tudomást szerzett, hazudott volna magának, ha azt vallotta volna, hogy " Végre tisztázódott a dolog és így minden a legnagyobb rendben. Megbocsátok és mindent újra kezdhetünk, aztán élhetünk boldogan ". Bizony kissé megrendült az az igazság. És ezt el is ismerte magának, viszont a megbocsátani tudás reményét nem vesztette el. Sőt! Még csak fel sem merült benne semmiféle végzetes elhatározás a párkapcsolatukat, családi életüket illetően. A múlt konkrét valóságát különféle finom-vegyes reakciók közepette úgy ahogy sikerült feldolgoznia magában, viszont ami a legnagyobb lelki fájdalmat, ami tényleg szíven érintette, az Imola őszintétlensége okozta. Konkrétan az, hogy annyi időn keresztül képes volt olyan kitartóan titkolózni előtte. Hiszen nagyon jól tudta és érezte is, hogy az igaz szeretetnek az őszinteségen, a bizalmon kell alapulnia! Hát hol lakozik akkor Imolában az iránta való őszinte szeretet? Egy idő után beletörődött volna abba is, hogy hitvese nem képes abban a minőségben viszont szeretni őt, mint amilyent ő nyújt neki. Már ezt is elfogadta abban reménykedve, hogy mindezek után végre tiszta vizet önthetnek a pohárba és így a rosszat kiszűrten jobbá, bensőségesebbé formálhassák majd kapcsolatukat. Arra a fájó valóságra, hogy a továbbiakban Imola már képtelen viszontszeretni őt, csak akkor jött rá igazán, amikor ráérzett arra, hogy többé már nem képes megvigasztalnia. Azaz, Imola már nem tud megvigasztalódni. Sem általa, sem senki más által. És lehet, hogy nem is akar már egyáltalán megvigasztalódni. És igazából csak akkor érezte szomorúnak magát, amikor rá jött, hogy mindezzel önmagát próbálja büntetni. Mégpedig úgy, hogy egy egész más életformába kezd, amelyből ő, mint férj, teljesen kiiktatódik. Artúrnak mindezt nehéz, nagyon nehéz volt feldolgoznia. Főképp azokban a napokban amikor Imola elköltözött. Nem volt semmiféle követelőzése az anyagiakat illetően. Hiszen kellőképpen be volt biztosítva a társadalmi szinten elért magas szintű pozíciója és a megfelelő jövedelme révén, így a rangjához megfelelő új körülmények megteremtése nem okozott különösebb gondot neki. A lakás, amelyben Artúrt magára hagyta, az a kifejezetten előkelő stílusú családi ház, az kettőjük munkájának együttes eredményeként ragyogott abban a kimondottan elit emberek lakta városnegyedben. Viszont Imola egy olyan fajta változáson ment keresztül, amely meglehetősen eltompította az értékítéletét az anyagi javakra vonatkozóan. Valamiként úgy érezte magában, hogy azokból már épp eleget kapott az életben. Talán még a kelleténél, a szükségesnél is többet… És mégis… Mennyire távol állt mindig attól, hogy igazán boldog lehessen?! Hasonlóképpen Artúr is már rég megtapasztalta, hogy nem csak kimondottan az anyagi javakban mérik a boldogságot. Magas szintű intelligenciával rendelkező sikeres mérnökember lévén a közös lakásuk pénzbeli felértékelését illetően tökéletesen tisztában volt. Az eszével tudta, hogy mi mit, mennyit ér ebben a világban, viszont a kifinomult érzései révén már régebb leszögezte magában, hogy ott a Pici-tanyán, a város nyugati részében, a szolgálati lakásban sokkal boldogabbnak, oldottabbnak érezte magát mindig, mint otthon a minden igényt és kényelmet megadó "kacsalábon forgó kastélyban."
|