Amikor a fák meghalnak/Halálos betegség
Amikor a fák meghalnak15. Halálos betegségAzon a nyáron, amikor fent a Szanatórium magaslatán két fiatal szív, ha titokban is, de oly gondtalanul szerethette egymást, odalent a városban egy fájdalomtól vérző anyai szív éjt nappá téve kereste a meghallgatást a Jóistennél. Szala-Váton még a monoton hétköznapokban zajló események is megszokott rendszerességgel terjedtek. Kis város lévén, mindenki mindent tudott, mindenkiről. Viszont az sem volt egyáltalán újdonság, amikor néha bizonyos információk elferdülten, vagy jobbik esetben kiszínezetten továbbítódtak. A fent egymást szerető gyerekről nem kellett sem elferdíteni, sem kiszínezni semmit, mert egyáltalán nem is tudtak semmit róluk. Azaz az ők szerelmükről. Viszont annak a szegény, tragédia lehelete sújtotta édesanyának az esetéről, hogy mit ferdítettek el és mit nem, az nem is nagyon lényeges, mert egy kimondottan egyértelmű, szakorvosok szerinti megállapítás került köztudottá, amely az egész városka lakóit megrendítette. Az a szegény asszony a közvélemény kegyetlen megítélése szerint vadházasságban élt egy meglehetősen mogorva típusú emberrel. Egy szerény kis bérházban laktak. Hárman. Az anya a tíz éves kislányával és a férfi, aki úgymond a családapa szerepét is teljesíthette volna, de az élet sorsa mégsem úgy hozta azt teljesen, mert Szala-Váttól egy távolabbra eső hídépítő vállalatnál dolgozott és csak nagyon ritkán járogatott haza. Az asszony mindenki által csupán Mari néven volt ismert és fent dolgozott a Szívkórháznál takarítónőként. A rászálló gyászos szomorúság onnan adódott, hogy kislánya, Anna, már egész kiskora óta egyfolytában annyit betegeskedett, hogy az egy embernek egy egész életre is elég lett volna. És az volt ebben a szorongató, hogy állapota egyre súlyosbodott és az orvosok egyre tanácstalanabbul csóválgatták a fejüket. Eleinte nem akarták megvallani, de aztán végül csak kijelentették, hogy fogalmuk sincs, hogy mi baja van a leánykának. Pedig Husztik főorvos, főképp az utóbbi időben mindent megtett, hogy némi eredményre jusson. Ismeretsége folytán különféle szaktekintélyekkel kollaborálva nagyon sok felé elhordozták azt a szerencsétlen kislányt, de nem jutottak semmi eredményre. Nem tudtak megállapítani abszolút semmit, csupán csak annyit, hogy ha minden tovább így folytatódik hát a kis Anna bizony néhány héten belül meg fog halni. Husztik főorvos még az anyát is különféle vizsgálatok alá helyeztette mivel Anna születése előtt még volt egy gyereke aki szintén ilyen megmagyarázatlan körülmények közt halt meg. Azonban a kivizsgálások során sem derült fény arra, hogy mi is veszélyeztetheti annyira a kislány életét. Eltelt néhány nap és aztán a városban mindenki csak azon szörnyülködött, hogy a szegény kis Annát kiadták a kórházból. Mari az emberi lelkek azon fajtájából való volt, akinek az élet során bőven kijutott a szenvedésekből. Az első gyerekének halála után nagyon bizonytalanná vált és titokban mindig egy hátsó gondolat furdalta, hogy nem-e az Isten büntette meg. Azonban amikor második gyerekével is elkezdődött ugyanaz a kálvária, akkor már teljes lélekben való bűnhődésként élte a szörnyű lelki megpróbáltatást, ami tíz éven keresztül egyfolytában végigkísérte. Addig nem volt egyebet mit tennie, minthogy egyfolytában csak reménykedjen abba, hogy a Jóisten hátha meghallgassa a fohászkodásait. Mivel az első kislány mindössze két évet élt, hát ahhoz képest Annával kapcsolatosan volt egy kis reménye. Eleinte, amikor még az állapota nem súlyosbodott annyira, hogy tényleg kiadták a kórházból. ― Azaz, nem teljesen szó szerint értelmezve, mert a kislány még mindig a kórházban feküdt, csak az orvostudomány szintjét meghaladott állapotán már semmiképp nem tudtak segíteni. Mari utolsó reménye már csak Husztik doktor úrban volt, de amikor az ő arcán is meglátta a mélységes fájdalmat és azt a teljes tanácstalanságot, akkor menten összeesett. … Minden elsötétült előtte, mit amikor a moziban elvágják a filmet. Majd... kitudja, mennyi idő múlva, azt hitte, hogy álmodik. És álmodott is, mert még nem volt magához térve. Egy rusnya cigány asszony jelent meg előtte és krákogó hangon azt kérdezte tőle:
Mari, természetesen akarta, amióta a lányka megszületett egyfolytában, csak azt akarta, mert tudta, hogy valamiként megmentésre is vár. Viszont amikor ki akarta adni magából a feleletet, hát még csak szólalni sem tudott. Egy hang nem jött ki a torkán. És azzal sem volt tisztában, hogy "vajon nem-e csak álmodja az egészet?". Aztán csodálatos módon a csúf boszorkány valamiképp kitalálta, hogy igenis, akarja! Meg akarja menteni azt a drága leánykát! Bármi áron! Aztán nagyon félelmetes módon, a boszorkány, mintha csak bele olvasott volna gondolataiba.
... Aztán a banya eltűnt... és Mari magához tért. … Mari egyszerű, tanulatlan, műveletlen asszony volt, de azért mégiscsak felfogta, hogy rosszulléte során, "álmában" nem épp egy hétköznapi jelenség esett meg vele. Érteni nem nagyon értette, hogy mi okból történt, ami történt és milyen ész szerű magyarázatot lehetne adni rá, de szentül meg volt győződve arról, hogy a lányának az élete az ő kezeibe van helyezve. A tanult ember ilyenkor a hallottakat elemezve a kivitelezéssel kapcsolatos ötleteket variálná, de mivel Mari nem volt az, hát ő csak egyszerűen visszaemlékezett azokra a nyomatékosan kijelentett szavakra."...Hogy elzárod a leányt a világ elől! Minden ember elől! Még te sem közelíthetsz hozzá!!! " ― Annyira felpörgetett állapotban volt már, hogy nála ez egyszerűn nem hit kérdése volt. Ő teljesen meg volt győződve arról hogy ha Annát elviszi, például messze fel valahová az erdőbe, ahol nem találkozhat senkivel, akkor nem fog meghalni. Mindössze ennyit tudott. Viszont azt is nagyon jól tudta, hogy ennek a kivitelezéséhez segítségre van szüksége. Mégpedig nem is akár milyen emberek segítségére. És éppen ezért fordult ahhoz az emberhez, akiben mindig a legjobban megbízott. ― Doktor úr kérem szépen, ez az egyetlen lehetőség! Én nem tudok magyarázkodni, de tessék elhinni, hogy én érzem, hogy Anna nem fog meghalni, csak épp el kellene vinni őt valahová, ahol nincsenek emberek… Husztik főorvos kimondottan gyakorlatias ember volt, de ugyanakkor az ezoterikus irodalmakba is volt némi betekintése, viszont ez még nem jelentette azt, hogy a Mari álmában látott javasasszonyának különleges érdeklődést tanúsított volna. Azonban az furcsa visszatérő gondolat folyton csak nyugtalanította és nem hagyott békét, hogy orvos létére teljesen tanácstalanná vált. Hisz' nem egy halálos betegségről van szó, ami konkréten megnevezhető, amiről tud az orvostudomány, csak még nem fejlődött odáig, hogy azt gyógyítani is tudja. Hanem az egyszer lehetséges betegségek mindenike együttesen, mintha hadat üzent volna annak a kislánynak a szervezetének. Ami távolról sem téveszthető össze egy úgynevezett új betegséggel. És a folyamatosan végzett vizsgálatok szerint is a megállapítás fájdalmasan igaz, hogy a leányka állapota egyre csak romlik és néhány nap alatt meg fog halni. Egyszerűen elfogy az élet belőle. Az éltető szervek napról napra kevesebbet teljesítenek, és aztán... mi jöhet már ezután, ha nem a vég...? A főorvos a sok töprengéssel nem sokra ment, viszont az asszony szilárd meggyőződését egyszerűen babonaságnak ítélte meg. Azonban hirtelen arra gondolt, hogy a haldoklónak a lehetőségek függvényében általában meg szokták tenni az utolsó kívánságát és Mari ez esetben a magáról mit sem tudó kis Anna szócsöve is lehet. Tehát miért is akadályozná meg a szegény kislány utolsó kívánságának teljesítését. Hisz, nem olyan nagy dolog. Volt a Szívkórház területén egy meglehetősen távol eső, már omladozásnak indult régi épület. Valamikor régebb konyha volt ott és már csak az alagsor nézet ki, ahogy nézett. Nem volt tárolva semmi benne, csupán néhány kiszuperált régi gép, és azok alkatrészei. A főorvos megítélése szerint épp elégé távol eső helynek bizonyult és utasítást adott, hogy az egyik kis fülkeszerű részét takarítsák ki és vigyenek oda egy ágyat. ― Jaj, drága főorvos úr, kérem szépen, az igen közel van! Az nem lesz jó! Oda eljárnak még az emberek. Teljesen félreeső hely kell! ... Valahol az erdőben... egy kis házban... A főorvos nagy megértéssel volt a fájdalommal telt, gyerekéért aggódó anya iránt és megvárta türelmesen, amíg ki könyörgi magát. ― De hát értse meg jóasszony! Az erdőbe nem viheti ki ezt a gyermeket... Mitől gyógyulna ott meg? ― De doktor úr, tessék elhinni... Én érzem, hogy akkor nem hal meg az a leányka!!! ― Na jó. ― mondta komolyan Husztik doktor ― Egyezzünk meg abban, hogy két-három napig a régi konyhában tartjuk. Nem fog senki közelíteni hozzá. Csak én, amikor időnként megvizsgálom. És! Hogyha nem javul az állapota, akkor ... akkor elvisszük még távolabbra. Talán... majd ki is vihessük az erdőbe... … Mivel Husztik főorvos szívspecialista volt, a két napi végső diagnózis felállításakor azon csodálkozott el, hogy az Anna szívének állapota nagyon sokat javult. Az egyéb szervek állapotát már ott helyben nem tudta annyira leellenőrizni, de a szívvel kapcsolatos változások félreérthetetlennek bizonyultak. Igaz, hogy magyarázatot nem tudott rá adni de azért mégis fel csillant benne a remény. Nagyon jól tudta, hogy ez még távolról sem jelenti azt, hogy a kislány túl van minden veszélyen, és éppen ezért a más szervek ― ottani lehetőségekhez mért ― vizsgálatára emelt szaktekintélyű kollégák segítségéhez folyamodott. Mindez négy nap leforgása alatt történt és ha nem is az összes szervek működése, de nagy részük csodálatra méltó változásokat mutatott. Azt az egyet egyöntetűen megállapították, hogy attól függetlenül, hogy gyerek korától fogva folyton csak betegeskedett, az ellenálló képessége mégis az átlagosnál jóval felüli. Az a bizonyos regeneráló képesség, amely folytán a sejtek újjá születnek a szervezetben. Mivel az orvosok pályafutásuk ideje alatt még nem tapasztaltak hasonló jellegű betegséget, és főképp állapotot, amely során a beteg szervei hasonlóképpen viselkedtek volna, hát miután meg hányták, vetették a problémát, közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy az elárvult romina épületet az Anna számára lakhatóbbá alakíttatják és állapotának változásait további megfigyelés alatt tartják. Néhány nap múltán Anna állapota kissé stabilizálódott és Husztik doktor arra a megállapításra jutott, hogy mivel a lány pszichésen is nagyon sérült, hát nem ártana kapcsolatba lépni egy komoly szakemberrel. Ez különösen nem is okozott gondot, mert voltak neki ám kapcsolatai és egy régi barátját kérte fel segítségül. Már az első vizsgálatokkor kiderült, hogy Anna a lelki érzékenységet illetően egy kifejezetten szenzitív alkat. Krausz doktor ― a pszichiáter ― miután néhány kísérletet is elvégzett, kész csodának ítélte meg, hogy Anna a közvetlen környezetéből mennyire képes minden finom kis rezdülést magába fogadnia. Aztán, miután mindezekről bővebben elbeszélgettek, mindkettőjük elméjében felmerült a pszichoszomatikus betegségekhez kapcsolódó eshetőségek is. És Husztik doktor arra az újabb megállapításra jutott, hogy Anna állapotát maga a környezete harmóniája nagyon mélyen befolyásolja. Az utóbbi napokban a csend, a nyugalom, a zaklatottságtól mentes hely, ahol kellőképpen kipihenhette magát ― pszichikailag ― nagyon nagy hatással volt a szervek működésére. Úgy mondván, a szervek a környezetében történő diszharmónia következtében összezavarodtak és ki billentek az egymás közötti harmonikus együttműködésükből. Kissé hihetetlennek tűnik, de azért mindketten feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen csak ennyiből állna az Anna betegsége...(?) Az orvosok közül azonban többen is mélyen elgondolkoztak azon, hogyha mégis így állna a helyzet, akkor a tíz év alatt vajon mi okozhatta neki azt a folytonos harmóniazavart? Mitől érezte rosszul egyfolytában magát? Mitől volt beteg? Hisz' az abszurdum, hogy valaki tíz év alatt egyfolytában diszharmóniában éljen, mert az létezhetetlen, hogy még a legszerencsétlenebb embernek is nem adódnának kellemes ― harmonikus ― pillanatai az életben!!! ... De ez a lány, születésétől fogva egyfolytában beteg volt! ... És soha nem tudták megállapítani, hogy mi baja van!
|