Amikor a fák meghalnak/Kapcsolódás

Amikor a fák meghalnak 14. Kapcsolódás A Lia által gondosan visszaszámolt napok már rég elfogytak, de azonban a várva várt találkozás mégis csak elmaradt. Tóni ugyanis ' 77 őszén rukkolt be és igazság szerit ― a kiszámolt napok szerint ― 1979 tavaszán, pontosabban Március 15 – én le kellett volna szereljen. Azaz a többi társai le is szereltek, de neki azonban a börtönt és a még lenem töltött katonaidőt egybevéve még hátra volt akkor körülbelül másfél év. A kis Antika már egy éves volt és még soha nem látta az apukáját. Gügyögése, vidámsága, gyermeki kedvessége és ragaszkodása minden napos vigaszt nyújtott elkeseredett édesanyjának, de mégis, amikor Lia ha késve is, de végül fel fogta, hogy Tónit csaknem két év múlva láthassa viszont, hát talán le sem lehet írni, hogy mindez mekkora traumaként hatott rá. Milyen nagy vágyódással volt iránta és mennyire fájt a lelke amikor néha a nagy fák között sétáltatta Antikát és fel-fel tekintett a kék égre... aztán esténként a csillagokra és mindig az jutott az eszébe, hogy Tóni bármennyire is távol van tőlük, legalább ő is fel tekinthet rájuk és általuk így haza üzenhet. Teljesen magába roskadva sírdogált napokon, sőt, heteken keresztül és a legszerencsétlenebbnek elhagyatottabbnak érezte magát, akinek a földi boldogságnak még csak szikrája sem adatott meg. Az is kimondhatatlanul nagy fájdalommal érintette, amikor időnként saját elárvult élete le-le pergett előtte és azt juttatta az eszébe, hogy szeretett drága kisfia életének kezdete is az övéhez hasonlóképpen zajlik. De aztán mégis az odaadó szeretet, a mindennapos gondoskodás, a gyerekkel való törődés és a hétköznapokban való jelenlét mégiscsak némi vigasztalást hozott. A lelkébe lassan-lassan újból vissza tért a remény és fel véve az élet ritmusát, a megszokott napi monoton tevékenységét végezve továbbra is kitartóan várta, csak várta szeretett férjét, kisfiának édesapját. … Azon a tavaszon, amikor már kerek egy év telt el, hogy Tóni le kellett volna szereljen, Szala-Váton a bútorgyár épp fel lendülőben volt. Három nagyobb részlege volt, amelyből az egyik, a préselt lemezgyár volt, amely nemrég nyílott meg teljes kapacitással. Aztán ott volt a legrégebbi részleg a deszkagyár és végül a bútorgyár, amelyet e két részleg táplált a nyersanyaggal. Mind e három részlegnek a főigazgatója pedig a Boldi egyik kedves osztálytársnőjének az édesapja volt. Szigorú, erélyes ember volt, sokan féltek is tőle. A felesége pedig a Szanatóriumnál volt orvosnő és kifejezetten a hozzájuk hasonló színvonalon lévőkkel tartottak fenn csak baráti kapcsolatot. Nagyon jó barátságban voltak a Szívkórház főorvosáékkal, így Artúr bejáratos is volt hozzájuk. De neki az ilyesmi egyáltalán nem számított újdonságnak, hisz' ő is közülük való volt. És különben is már katona-kiszolgált másodéves egyetemista fiú volt. Azokban az években már neki is másként alakultak a dolgai, nem sok időt töltött sem Szala-Váton, sem a Szívkórház környékén. Azonban annyit mégis megtett a Boldi javára, hogy mivel Telczer urat, az igazgatót családi barátként ismerte, hát beszerelte a már tizenöt éves fiút a bútorgyárba dolgozni. Boldi természetesen nagyon hálás volt neki és nagy érzelmekkel, vágyakkal tekintve a jövőbe lendületesen tervezgették, hogy aztán majd együtt még mikor fognak erdei túrákra járogatni. Olyasmiket is tervbe vettek, hogy majd több napra fognak elmenni és ott éjjeleznek az erdőben. Természetesen akkor már Tóni is leszerel... aztán besorolták Liát, a kis Antikát... és... Tünde valahogy már kimaradt a többi közül. ― Hát, én nagyon mellette voltam, hogy fenntartsuk a kapcsolatot. ― magyarázta Artúr Boldinak ― Tudod jól, hogy nem az a fajta vagyok aki különbséget tesz a szegény ember és a jómódúak, a gazdagok között... ― Persze, hogy tudom. ― mondta Boldi ― De ne haragudj, mégsem úgy van ahogy az előbb mondtad, mert nagyon is különbséget teszel mindig! Artúr előre kissé meglepődve nézett a fiúra, majd aztán bekattant, hogy az előbb tényleg tévesen fejezte ki magát. Barátian rávágott a gyerek vállára és szeretetteljesen magához ölelte. ― Igazad van barátom. Igazad van. Nem jól fejeztem ki magamat. Csak azért ez maradjon köztünk! ― Nem hiába! A szívem szerint választottam a szegényebb fajtából. Már akkor megtettem a különbséget és mégis őt valamiképp épp ez zsenírozta. De, hát ez van! Artúr és Tünde közt a kapcsolat három év múltán kezdett elhalványodni. Akkor, amikor már mindketten kezdtek nagykorúvá fejlődni. A távolság is elég nagy akadály volt ami közrejátszott a szakításuknál, de ennél lehet, hogy nagyobb probléma volt az, hogy a lány valamiképp nem érezte méltónak magát, hogy egy olyan fiúhoz kapcsolódjon, aki majd néhány év múlva mérnökként lépik ki az egyetem kapuján és csakúgy jótékonyságból be vezeti őt majd az orvosok, az igazgatók, a felsőbbrendűek világába, amelyben ő majd életén keresztül csak mint lenézet, kinézett, jövevényként fog szerepelni...(?!) Ha a logikai futtatás nem is ért el konkrét formában az effajta gondolatokig, akkor a női intuíció érzett rá valamelyest a kegyetlen igazságra. Artúr szerette a lányt és elég nagy csapásnak számított, amikor tudomást szerzett róla, hogy ― kissé keményebben kifejezve: lecserélték. És mivel képtelen volt a lány szemével vizsgálni a dolgokat, hát egyáltalán nem tudta megérteni, hogy miért hagyta el őt épp az, akit ő igazán szeretett..? Akivel olyan szívesen leélte volna az életet. Érzéseit nem nagyon mutatta ki magából, számítva arra, hogy úgy majd hamarább túl teszi magát rajta. Ezért is mellőzte a környéket és próbálta kiküszöbölni a régi szép emlékek felidézését. … Boldi még annak az évnek az elején döntött úgy, hogy nem folytassa tovább az tanulást. Azaz, nem jár többet iskolába, mert tanulni már rég nem tanult. Pontosan fel tudta mérni azt, hogy hiába, hogy sikerült a felvételije a kilencedik osztályba, mégsem fogja tudni azt befejezni. Egyszerűen nem ért rá tanulni is, meg dolgozni is. Mert ő már azelőtt is dolgozott mielőtt Artúr munkahelyet szerelt neki. Nemhogy tanulni, de még iskolába járni sem nagyon volt ideje, hisz' hol a kertészetben dolgozott, hol pedig kőművesek mellett segédként. A gyerek végett Lia már nem tudott túlórázni és hármuk számára már nem volt elég egy szimpla kereset. Boldi nagyon meg volt elégedve a munkakörülményekkel, elképzelésének aránylag minden jól megfelelt, főképp, amikor már az első havi keresetét is a kezébe kapta. Kis büszkeséget és elégtételt is érzett magában, hogy mindkettejük, azaz mindhármuk helyzetén könnyített. Hisz' ezentúl most már ő is rendszeresen tudja támogatni a szegény gürcölő nővérét. Viszont neki is sokkalta jobb volt, mert csak munkába járt és semmi köze nem volt már az iskolához. Így neki is volt szabadideje, amelyet legtöbbször arra használt, hogy a kis Antikával ismertette az erdőt. Együtt járogattak az ösvényeken, legtöbbször délután, vagy estefelé és néha még úgy is adódott, hogy Liát is sikerült kimozdítani az elfásult hétköznapok nehézségeiből. Nagyon messzire ugyan nem kalandoztak el, ― hisz' ezzel Lia sem értett volna egyet ― de az intézet közelében lévő forrásokhoz, kis patakokhoz el-el zarándokoltak. Boldi és Antika egy ilyen túráról igyekeztek visszafelé ― már amennyire egy két éves gyerekkel lehetett igyekezni az erdei ösvényen ― hát egyszer csak egy ismerős arc tűnt fel előttük nem messze a lombok között. A kedves kis arcocska láttán Boldi hirtelen nagyon meglepődött, hisz' még csak képzeletében sem tudta volna bele formálni annak a kislánynak a lényét abba a bokros lombos, hepehupás, kanyargó ösvényes környezetbe. A kimondottan úrilány típus, volt osztálytársáról még feltételezni sem merte volna, hogy képes gyalog, egymagában csakúgy sétálgatni az erőben. ... És, amint észrevette, a lány mintha mindebben még élvezetét is lelné...(!) ... És hogyan kerülhetett ide? ... Hisz' úrilány...! Boldi nagyon jól tudta, hogy a jelenlegi nagyfőnökének egyetlen lánya és ezért furcsállotta a jelenlétével való összefüggést. De aztán rögtön be is ugrott a magyarázat. Hiszen az Imola édesanyja itt orvosnő a Szanatóriumnál! ... De még soha nem látta errefelé a lányt, még kisebb korában sem, pedig már első osztályos korukról ismerték egymást (?!). Közös barátkozásaik, de még csak beszélgetéseik sem nagyon voltak, mert Boldi mindig kissé visszahúzódottan viselkedett a magasabb színvonalon lévő családok gyerekeivel szemben. És nem is alaptalanul, mert nagy része mélységesen le is értékelte, lenézte őt, az egyszerű gyereket, aki az erdő között él és együgyű nővére korrigálása folytán nevelkedik. Azzal igaz, hogy soha sem törődött és nem is próbálta elemezni a dolgot, hogy Imola, mint úri lány személy szerint milyen megítéléssel van róla, de mivel az átlaggal őt is egy kalap alá helyezte, hát soha nem is számított a barátságára. Főképp, miután ott hagyta az iskolát és munkába állt, mintha még megvetőbb pillantásokat érzett volna magán, amikor néha egy-egy ilyen fajta osztálytársával futott össze valahol. Viszont akkor, azon a szép késő nyári délutánon, Boldi nem kis meglepetésére, Imola kifejezetten kedvesen közelített feléjük. ― Ni csak! Ez lenne a kis unokaöcséd?? ― mosolygott rá szeretetteljesen Antikára és amint közel ért még meg is simogatta a kisfiú arcát. ― Milyen aranyos! Hogy hívják? ― kérdezte őszinte érdeklődéssel, mint aki még nagyon sokat szeretne beszélgetni az adott témáról. Aztán amint egyre több kérdéssel halmozta el, Boldi nem győzött felelgetni ― és csodálkozni ― hogy micsoda különleges kedvesség árad abból a lányból. Ölébe vette Antikát és még meg is puszilgatta. És... Boldi továbbra is csak csodálkozott, hogy kisöccse ez alkalommal mintha elfelejtette volna a szokása szerinti idegenekkel való nyűgölést, durcáskodást. Kedvesen vissza mosolygott Imolára és kifejezetten jól érezte magát az ölében. Aztán pár perc elteltével, már ketten közrefogva vezetgették Antikát a visszafelé vezető ösvényen. ― Apukámnak túl sok dolga van Argóban, tudod egy ottani gyárnak is az igazgatója lett és csak nagyon keveset van itthon és ezért vagyok én anyukámnál. De hát... én nem is gondoltam, hogy itt fent ennyire csodálatos minden! Boldi kezdett oldódni meglepetéséből és kimondottan nagyra értékelte a volt osztálytársa kedvességét. Gyors megállapítása szerint még csak nem is gondolta, hogy ennyire egyszerű és baráti tud lenni ez a lány. És épp vele (!). Igaz, ami igaz, az őszinte kedvesség a kisfiú felé irányult, de mindemellett azonban Boldi kiérezte, hogy azért ő lénye sem maradt ki teljesen ezekből a láthatatlan simogatásokból. ― És itt is alszol fent? ― kérdezte csodálkozva Boldi. ― Hát persze! Amíg a vakáció tart. Tudod, mehetnék táborba is, de mégsem megyek. Itt olyan csendes, békés... és valamiképp olyan titokzatos is minden! … A két gyerek, Imola és Boldi, tulajdonképpen már nem is gyerekek voltak, viszont még felnőtteknek sem lehetett mondani őket. Mindketten betöltötték már a tizenötödik évet és már épp elégé felvilágosultak voltak ahhoz, hogy meg tudják állapítani, hogy mit is jelent az az úgynevezett párkapcsolat. Mert az erdőben való találkozásuk után néhány napra rá, már bizonyára mindkettejük fejében megfordult ennek a mágikus szónak az (igazi) értelme. Boldi is bátran feltette magának a kérdést, hisz' tökéletesen kiérezhette a lányka lényéből azt a melegséget és tagadhatatlan örömet, boldogságot, amikor délutánonként együtt sétálgattak az erdőben. Imola, pedig el sem tudta képzelni azt, hogy az a kissé vad - nak ítélt osztálytársa mennyire gondoskodó is tud lenni és mekkora felelősségtudattal rendelkezik... és, hogy milyen nagy szeretet van benne. Így egyáltalán nem kellett olyan sok időnek eltelnie, hogy rejtett gondolataikat szavakba foglaltan ki ne cserélgethessék egymás közt. Az orvosok nagy része a számukra berendezett elegáns ― csaknem teljesen összkomfortos ― szobákban lakott a Szanatórium legfelső emeletén. Az asszisztenseknek már nem annyira adatott meg az a luxus, de azért ők sem panaszkodhattak, mert úgy az ellátást, mint az elszállásolást illetően számukra is meg voltak teremtve a kondíciók. Csupán a személyzet többi tagja lakott az intézet területén szét szórt kisebb-nagyobb mellék épületekben. Imola édesanyjával együtt lakott és még csak álmában sem gondolta volna, hogy az édesapja távollétéből adódott környezetváltoztatása során milyen csodálatos élményekben lesz majd része. Az ottani környezettel való első ismerkedése során elsősorban maga az erdő lágy érintése hozta lázba és annak hódolt, de a bizonyos párkapcsolati kérdésekről való őszinte beszélgetések után szíve, lelke napról napra egyre másabb fajta vágyakozó érzésekkel telítődött. A legelső benyomás folytán egy olyan belső indíttatást érzett, amely mindazt sugallta, hogy ezen a csodás helyen élni az örökkévalóságig. ... Aztán később még egy hasonló vágy fejlődött benne, amelynek sugallata ― ha már nem is annyira álmodozó jellegű, hogy az örökkévalóság említődjék benne, hanem csak (egy szerény reális vágyódás), hogy élete végéig szintén egy-be kötődjön. De ezúttal nemcsak az erdő lényével, hanem azé a fiúéval, akiről sosem hitte volna, hogy belsejében ilyen csodálatos, varázslatos lékek lakozik. És Boldit is szintén nagyon mélyen megérintette az Imola lénye, amely által annyira felpörgetődött, hogy egyszeriben a véle való kapcsolódást tartotta a világon a legfontosabb dolognak. Feladatnak. Amint délutánonként Antikának a kezét fogva sétálgattak, sokszor el-el ábrándoztak azon, hogy a továbbiakban miként fogják majd gondját viselni a közös gyereküknek. Hogy mennyire fogják szeretni... és egymást is szüntelenül, mindig, mindig szeretni fogják... Elég érettek voltak már ahhoz is, hogy feltudták mérni a köztük szélesen tátogó társadalmi szintkülönbséget és az életük folyamán adódó akadályokat is, amelyekkel az egymás iránt való szerelmük fennmaradásáért nagyon meg kell majd küzdeniük. De mindketten kimondottan határozottak voltak és ott az erdő zöld lombjai alatt örök hűséget esküdtek egymásnak. A kis Rusznák Antalon kívül tanúként még jelen voltak az erdő nagy fái, a dombok, a patakok, a kövek... a lemenő Napnak a hegyekre halványan visszaverődő búcsút intő sugarai és az akkor felkelő Hold.. Sőt, még a Vacsoracsillag is, amely tulajdonképpen maga a Vénusz bolygó, a szerelemnek, az egybekapcsolódásnak a bolygója. Aztán még ott voltak az éjjeli tevékenységükre készülődő erdei kisállatok és a fészkeik felé tartó pihenésre vágyó madarak... ◄--- Előző lap:13. Vágyak, érzelmek, tettek                 ---► Következő lap:15. Halálos betegség