Amikor a fák meghalnak/Vágyak

Amikor a fák meghalnak 13. Vágyak, érzelmek, tettek Tóni egész gyermekkoráig visszagondolva nem győzött csodálkozni, hogy a sors egyszeriben mennyire kegyes lett hozzá. Akkora elégedettséget még soha nem érzett, mint akkor ott fenn azon a vadregényes helyen amikor abban a kis kuckóban lakott harmadmagával, sőt, néha még negyedmagával is, mert amikor nagy hideg volt még Csibészt is beengedték magukhoz. A szállást, amelyet ők otthonuknak neveztek, az összkomforttal nem lehetett egy lapon emlegetni, de az élet folyamán, amikor néha még az is meg adatott neki, mégis mindig lelket marcangoló fájdalmak közepette elevenedett meg előtte annak a kis szobának minden egyes apró részlete. Az ott töltött idő kész gyógyírként hatott rá. Már nem érezte azt a lelki nyomottságot, amely Feri bátyja elvesztésének tudata után egyfolytában kínozta. Megbékélt a Hajnalka magatartásával is és még az apja ellen érzett gyűlölete is alább hagyott. Főképp, amikor "kis családjával" együtt a karácsonyt ünnepelve ráérzett a Szeretet ünnepének a csodálatos varázslatosságára. Meglehetősen szerényen, de annál nagyobb szeretetben ülték azt a karácsonyt. Az időnként feljárogató pap is ott ragadt akkor valamiképp és szentmisét tartott a csaknem felére csökkent létszámú közösségnek. Annak ellenére, hogy a tél idején nehezebbé vált a közlekedés, aránylag mégis lejárogatott a városba is. Mivel a kapcsolat teremtésekkel soha nem voltak nehézségei, hát könnyen barátokra tett szert. Ezt azonban még az is megkönnyítette, hogy kisvárosi viszonylatban nagyon sokan tudtak a hírneves Cápával való összecsapásának eredményéről és a hasonló korú fiúk némi tisztelet is mutattak iránta. Főképp, ha még olyanok is akadtak köztük, akik már épp elégé megsokallták a Cápa mindennapos fölényeskedéseit. Amint tavaszodott és az út is egyre járhatóbbá kezdett válni, hármasban is többször tettek látogatást a városban. Bevásároltak, ismerősökkel találkozgattak, el-el járogattak még a szórakozóhelyekre is és néha még meg esett, hogy Artúrral is összetalálkoztak. Ilyen alkalmakkor, még ha csak rövid időre is, de tettek egy-egy túrát az erdőben. Artúr, hiába, hogy szüleinek nem nagyon tetszett, de még ugyanis tartotta a kapcsolatot Tündével, aki szintén szívesen járogatott az erdőbe. És amikor már a fű kizöldült és a fák lombjai is eléggé megszűrték a nap sugarait, még úgy is adódott, hogy öten vágtak neki az erdőnek. A lombok alatti ösvényen megkerülték a Csonka bércet és a Szénégető Pusztájára érve a Galócás hegy lábánál átkerültek a Villámlások hegyének lábához. Majd aztán ott, ahol az oldal csaknem a legmeredekebb volt, kikapaszkodtak egészen a csúcsra. ― Innen látszik az egész környék! ― örvendezett Boldi, mert nagy öröm hatotta át, hogy végre nővére is eljutott arra a csodás titokzatosságot sugalló helyre. ― Tiszta időben Argó teljesen látszik. ― Argóból egész jól látszik minden ― mondta Artúr, aki már régebbről tájékozott volt a hegyek, a csúcsok helyezkedései felől. ― A Csonka bérc, ez, a Villámlások hegye, a Szelek Pusztája, mind, mind csak hívogatnak, amikor erre felé nézek... És olyankor mindig a lelkem kissé összeszorul mintha valamiképp honvágyat éreznék irántuk. ― Honvágyat?? ― csodálkozott mosolyogva Tünde ― Hisz' olyan vad... és meglehetősen félelmetes hely ez itt! De főképp a Szelek pusztája, meg a Villámlások hegye… ― Igen. ― helyeselt Lia ― Kicsit, mintha olyan ... boszorkányos lenne... és egyedül semmi esetre sem jönnék el ide! Artúr csak legeltette szemeit az elterülő messzeségen, majd egyre visszább fókuszálva, már a közeli, szomszédos hegyeket, dombokat, pusztákat szemlélte és azokban gyönyörködött. ― Az egész hely iránt érzem... Valahogy valami rejtett dolog erősen ide köt ehhez a környékhez... Tóni is hasonlóképpen érzett, de mégsem kapcsolódott támogató jellegűen ezekhez a lélek irányítása alatt álló dolgokhoz. Ugyanis az akkori mentalitása szerint a mélyebb lelki problémákról még csak gondolkodni is gyengeségnek számított. És még beszélni is róluk..! Hát az semmiképpen sem férfias dolog! – A honvágy!– Hisz' azt már hányszor sikerült magába fojtania!? … Aztán, amire a fák lombjai teljesen beárnyékolták az erdőt és a nyár is eljött, olykor már csak a közelebbi helyekre sétálgattak el néha, mert Liának domborodni kezdett a hasa. Nem mintha kényeskedett volna, de azért Tóni szerint jó volt elővigyázatosnak lenni. Hisz' az ő asszonyáról és leendő gyerekéről volt szó! Amelyet természetesen kimondott örömmel várt. És mindannyian. Lia is, Boldi is egész másként látta azóta a világot, amióta a "kis családba" alakultak. Az új családtagot a következő év első felére várták és már előre tervezgettek, hogy miként is fognak ők élni ott odafent a nagy erdőséggel körbevet kezelőközpontban. Aztán, hogy erkölcsileg is egy tiszta környezetben lásson napvilágot az a gyerek, hát meg is esküdtek. A polgári oldalát teljesen hivatalosan a Szala-Vát városi néptanácsának székhelyén bonyolították le, a mennyei frigy pedig ott fent köttetett meg a Szanatóriumnál akkor "szolgálatos" pap által, a Tündérek kútja felé vezető út melletti kis szabadtéri kápolnánál. Olyan kifejezetten nagy bulit nem csaptak, mindössze néhány baráttal és munkatárssal ünnepeltek együtt. Természetesen Artúr és Tünde is jelen voltak és ők is közös álmokat szőve már jó előre keresztszülőknek is bejelentkeztek. A közös álmokkal kapcsolatosan azért Tündének némi előítéletei adódtak, mert ugyanis az érettségi vizsga után Artúrnak sikerült a felvételije a gépészmérnöki egyetemre és... És aztán kitudja, hogy még mi nem történhet meg...? Mert ugyanis Artúr neki őszintén bevallotta, hogy a szülei mennyire ellenzik ezt az úgynevezett rangon aluli kapcsolódásukat. Mivel neki nem volt lehetősége a továbbtanulásra, hát valamiképp kezdte egyre nem Artúrhoz illőnek érezni magát. Hisz' a három év alatt, míg együtt barátkoztak, egyszer sem adódott, még csak a Szívkórházhoz is fel látogatniuk együtt. A főorvos úr és felesége természetesen nagyon is jól tudtak Tündéről és arról még jobban, hogy milyen szülők gyereke. Azonban már Artúr sem volt kisgyerek, akit épp úgy irányíthattak mint régebb, de mivel egyáltalán nem kapott semmiféle támogatást, hát ő is meglehetősen nagy hátrányban érezte magát a Tündével való kapcsolódást illetően. Viszont ettől eltekintve azonban kellő erőt érezve magában már többször is tett ígéretet a lánynak, hogy az ő ideiglenes távolléte következtében semmiképpen nem fognak elszakadni egymástól és ezt kellő őszinteséggel remélte is, mert érezte, hogy ― ha Tündével nem is, de ezzel a hellyel a lelke már régóta örökre egybe fonódott. Azonban az a nagyon lerövidült utolsó nyári vakáció hamar el telt és az akkori szabályok szerint az egyetem megkezdése előtti a kilenc hónapos katonaság letöltésére kötelezték, elszakították attól a helytől... és Tündétől. Viszont ez a fordulat Artúrt egyáltalán nem érte váratlanul, tisztában volt azzal, hogy mikor milyen eseményeknek kell követniük egymást és bizalommal telten lendült neki a katonaéletnek. Hisz' a dolgok a számításai szerint történtek. Azonban ezzel nem egészen volt így Tóni. Ő ugyanis a jövőt illetően teljesen másképp kalkulált. Mivel a korai hányódott élet során kimaradt a sorozás alól, hát arra számított, hogy valamiként "ki felejtődött" és nem kell katonai szolgálatot teljesítenie. Nagy meglepetés érte, amikor ott, azon az isten háta mögötti elfelejtett helyen behívót kapott. Ezt előre Liától tudta meg, amint egy szép őszi délelőtt egy kis papírlapot tartva a kezében nagy zokogással közeledett feléje és szó nélkül a vállára borult. ― El kell menned ...! Itt kell hagyj ... Istenem, Tóni! ― zokogta és egyre csak szorította a férje nyakát. Ugyanis amint a postás átadta neki, közölte is, hogy a katonaságtól küldték. Egy sorozási lap volt, de Lia azt hitte, hogy Tóninak azon nyomban mennie kell. Azonban, ha nem is akkor rögtön, de attól számítva úgy két hét leforgása alatt bizony már rákerült Tónira is a katonaruha. Azon az őszön Tóninak egy újabb életperiódus kezdődött el, Lia és Boldi pedig ismét szomorkodva vették fel a hétköznapok terheit. A környezetükben élők, a munkatársak, a betegek, azzal vigasztalgatták, hogy mivel Tóni már nemsokára családapa lesz, hát bizonyos kedvezményekben lesz ám része. És ki-ki tájékozottsága szerint próbálta ecsetelni a különféle kiváltságokat. ― Még az is meglehet, hogy amint a gyerek megszületik, le is szerelik. ― mondta az egyik beteg, aki már az innen-onnan fel füllentett "törvényes előírásokkal" már teljesen tisztában volt. ― Hát, ha nem is szerelik le, de bizonyára sokszor haza fogják engedni. ― mondta egy másik. Aztán, miután már Lia épp elég sok ilyen fajta kijelentést hallott, már, már kezdte azt hinni, hogy Tóni a katonaságot csaknem otthon fogja letölteni. Azonban ez még csak távolról sem így történt. Mert el telt egy hónap, kettő, három... a baba megszületett de Tóninak még egyszer sem sikerült viszontlátnia drága feleségét és megismernie a gyönyörű szép kisfiát. A bajok igazán ott kezdődtek, hogy Tóni semmiképp nem akarta azt elfogadni, hogy "nálánál szerencsétlenebbek" neki csakúgy parancsolgassanak. Nagyobb is volt a társainál, hisz lemaradott-ként rukkolt be, és bizonyos képességeket illetően ― amelyeket akkor egyáltalán nem vettek figyelembe ― is sokkal a többiek fölött állt. Azaz, pontosítva: sok olyan képességet érzett magában, amely folytán túlértékelte magát a másokhoz képest. Már az első hetekben érezte, hogy egyre nehezebben tudja türköztetni magát amikor az öreg katonák kifejezett felsőbbrendűséget megjátszva még gúnyolódtak is vele. Volt ugyan némi fogalma arról, hogy A kihágásokat illetően ugyan volt némi fogalma, csak épp önuralma nem. Tudta, hogy ott a bunyónak egészen más következményei lehetnek mint az addig átélt élethelyzetekben és nagy hősiesen egy ideig türköztette is magát. És a baj, mégis akkor történt, amikor egy alkalommal csak egy ígéretet tett, hogy bizony oda vág. Ugyanis nem nagyon volt neki szokása az ígérgetés. Azt soha nem szerette. De akkor, hogy mégis azért jó fiú maradjon, hát csak megígérte. Aztán azon csodálkozott el nagyon, hogy ebből mekkora baj lett. Pedig nem is csinált semmit. A másodéves katona társai nem jelentették, hanem egy adott pillanatban rá támadtak. De úgy nyolcan, tízen... Arra gondolván, hogy együttes erővel hamar el fogják intézni a hősködőt. Azonban a bunyó elég hosszasra nyúllott és elég emlékezetes maradt mindegyikük számára. Sokan kerültek a betegszobába még azok közül is, akik nem is verekedtek. A leg többet, természetesen Tóni kapta, de amíg teljesen harcképtelené vált, addig sokakat alaposan elintézett. ... És miután ki kezelték sérüléseiből, aztán őt is elintézték. Mindez a berukkolása után körülbelül egy hónapra rá történt és a haza látogatás helyett a Helyőrségi szigorított fogdájába került. Az egy kimondottan olyan hely volt amellyel általában úgy ijesztgették a bakákat, mint a kisgyerekeket az Ördöggel. Csak az volt a különbség, hogy az Ördög csak egy kitalált valami volt, de a Garnizon-fogda már a valóságban létezett. És Tóni ott töltött csaknem két hónapot. Amikor visszakerült, társai alig ismertek rá, mert úgy nézett ki, mint akit a fogolytáborból engedtek ki. Csaknem a csont, s, a bőr volt rajta, annyira alajament. Sem enni, sem aludni nem tudott rendesen és közben még félre is beszélt. És ami ezek után már nem is számított csodának: Nagyon csendes fiú lett belőle. Egyáltalán nem vitézkedett, még csak nem is fenyegetőzött. Azonban, a "jó magaviseletéért" még mindig nem engedték haza. Őt pedig már egyéb nem érdekelte, csak, hogy szeretteit valamiképp viszont láthatná. Nem számított már, ha megalázták, vagy gúnyolódtak vele. Előtte mindig csak a Lia kis szerény arcocskája lebegett és képzeletében talán már százféleképpen is megformálódott a kisfia dundi pofikája is. Lia mindössze csak annyit tudott, hogy meg van büntetve és azért nem tud vele találkozni. Azzal nem mert próbálkozni, hogy meglátogassa, mert az utazás, a tájékozódás, még egyedül is gondot okozott volna neki, a gyereket pedig semmiképp nem hagyta volna még Boldival sem. A levélen keresztül történő kommunikáció is elég szegényesnek bizonyult, mert akkoriban még hetekbe is bele tellett, egy kézbesítés és a másik probléma még az volt, hogy Lia írási és fogalmazási készsége elégé gyatra volt. Viszont mindezt őszinte, ragaszkodó szeretetével pótolta és minden nap azzal a fel frissített reménnyel kelt, hogy egyszer csak vége lesz annak a katonaságnak is. Mivel már a Tóni leszerelése napjának időpontjáról is értesült, hát ő is a szabadulásukra türelmetlenül váró katonákhoz hasonlóan a hátramaradt napokat teljes precizitással számolta és mindig tökéletesen napirenden is volt, hogy még hány nap maradt hátra. És várta, várta, egyre csak várta azt a napot, hogy végre újból együtt lehessenek. És közben a megszokott monoton hétköznapjaiban az anyaság kifejezhetetlen örömével telve nevelgette, ápolgatta a kis Antikát, aki a zöld erdő mélyén az ég felé magasló koronájú fák között szívta magába az életerőt, hogy majd kellő életenergiával telten találkozhasson majd édesapjával. Boldi is kimondottan oda volt kisöccséért, nagyon szerette és nagyon sokat is vigyázott rá. Mert ugyanis a szülést követően három hónapra Liának már munkába kellet álljon. A kisfiú szépen fejlődgetett, nem betegeskedett, de ha mégis ritkán némi kis probléma adódott, hát nagy szerencsének számított, hogy a mama tudatlanságát ellensúlyozhatta az egészségügyi káderek közt való nevelkedése. Lia, szegény ugyanis nem mindig értette meg pontosan az orvosok, ápolók által kifejtett diagnózis értelmét és minden előforduló apró rendellenességet csaknem végkatasztrófaként élt meg. Közben mély fájdalom nyomta a lelkét, hogy Tóni, az ő Tónija, az ő férje, a kis Antika édesapja, nem tud velük lenni. Csaknem a napnak minden részében csak imádkozott és szüntelenül arra kérte a Jóistent, hogy Tónit valamiképp segítse haza. Nem sokat értett a különböző törvényes eljárásokból, amelyek folytán csak annyi információ jutott el a tudatáig, hogy a leszerelés előtt semmiképp nem láthatják viszont egymást. Ezt ugyan, csak hosszas sírások közepette dolgozta fel valamennyire, a lényeget azonban mégsem értette meg. Csupán csak annyit tudott szegény, hogy Tóni újból valami olyasmit tett, amit nem szabadott volna és azért vonták meg tőle, hogy szeretteivel találkozhasson. Azonban a Tóni rosszasága nem épp csak ennyiből állt. Miután a szigorított fogdából visszakerült az alakulathoz, úgy testileg, mint lelkileg teljesen össze volt törve és teljesen lehangolódottan épp csak hogy lézengett a többiek között. Így telt el néhány hét és csak azután kezdett életmagra kapni, de a sértésekre még akkor sem nagyon reagált. Kimondottan csak egy dolog élt benne, amely napról napra egyre jobban fel is erősödött. De annyira, hogy ebből kifolyólag egy idő után már lehet, hogy nem is tudott tökéletesen gondolkozni tőle. Aztán, amikor az érzelmei a tetőfokra hágtak, hát egy szép napon azt határozta el, hogy ő bizony haza megy, és meglátogatja a szeretett asszonykáját, meg a még soha nem látott kis fiát. És amint a nap lement, szakszerűen kicselezve az őrszemeket, kiszökött a kaszárnyából, majd az első vonattal hazafelé indult. Jegyet nem vett, hanem az akkoriban megszokott stílusban a kalauzzal intézkedett. Aztán körülbelül úgy 200 km megtétele után ellenőr érkezett a vagonba. Tóni nem volt elégé figyelmes a kalauz megnyugtató pillantásaira és visszautasította az iratainak a felmutatását. Az ellenőr nem tágított, fenyegetőzni kezdett és Tóni behúzott egyet neki. Aztán ezzel egy újabb kalamajkába keveredett, mert aztán amikor a vonat beért az állomásra, az ottani katona őrséggel gyűlt meg a baja. Azokkal is kemény összetűzésbe keveredett, majd végül elmenekült, de nem sokáig bujkált mert virradatkor már lefogták és délután már vissza is került a kaszárnyába, a fogdába. És aztán el is kezdődött egy újabb periódus a további katonai életében. Lia csak annyit tudott, hogy azzal büntették meg, hogy nem engedik haza, de a szökés miatt ennél sokkal súlyosabb büntetést mértek rá. ◄--- Előző lap:12.Úgy-e eljössz még? I.                 ---► Következő lap:14. Kapcsolódás