Amikor a fák meghalnak/Rekviem

Amikor a fák meghalnak 39. Rekviem Amíg Anna a Szénégető pusztáján a téllel együtt járó nehézségeket megbékélten és harmóniára törekedve élte át, a nagyváros egyik szélében meghúzódó újból közös családi életbe kényszerült testvérpár meglehetősen borúlátóan várta a tavasz érkezését. Mivel őket nem szórakoztatta a televízió, sem más e világbeli kedvtelések, a hosszú téli estéken jelenlegi helyzetük felmérésén kívül még volt rá idejük együtt leélt szomorú múltjukra is visszaemlékezni. Amikor szintén egy családhoz tartozva együtt kezdték az életet. Azaz, az élet nehézségeivel való szembesülést. És mindazokra az időkre való visszaemlékezésük során számukra az volt a legelkeserítőbb, amikor Antika jövőjét elemezve végtelen szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy rá is szintén majd az övékhez hasonlatos nehéz életsors vár. De főképp Boldi gondolkozott el úgy igazából mindezeken a dolgokon. Ő volt az, aki magára vette nővére családjának terhét, vissza szolgáltatva a múltbeli iránta való törődését, gondoskodását, megköszönve neki, azt az annak idején oly nagy hűséggel felvállalt anyaszerepet. És mivel az élet folyamata úgy hozta, hogy még „apa szerep” is neki jutott, hát bizony elég sokat töprengett unokaöccsének a jövendőbeli sorsa felől is. Mert ugyanis ebben a tekintetben Lia szegény nem nagyon volt beszámítható. A tél ideje alatt nagyon sokat romlott az állapota. Sokszor az is előfordult, hogy teljesen félrebeszélt. Csaknem szokásává vált, hogy Csibésznek továbbra is félretette az ételmaradékot, vagy Tóni számára kezdett készíteni ebédet, vagy vacsorát. És elégé gyakran előfordult az is, hogy amikor vásárolni ment a városba, imitt-amott járó-kelő emberek közt épp Tónit vélte felismerni. A tavasz eljövetelével párhuzamban már megkezdődtek a város széleken való gazdaságoknál, kísérleti állomásoknál a mezőgazdasági munkákra való felvételek és Lia oda járogatott el napszámra dolgozni. Antika már tizennégy éves nagyfiúvá serdült és szakiskolába iratkozott, ami némi költségeket is igényelt, de Boldinak jó munkahelye volt és keresetéből a gyerek iskoláztatására is félre is tudott tenni. Munkatársnőjével, Hajnival a háztartást nem csapták egybe, csak azt a különös egymáshoz el-el látogató furcsa kapcsolatukat tartották fenn. Eltekintve attól, hogy Anna elég nyomatékosan felhívta a figyelmüket arra, hogy Liának időnkénti kezelésekre volna szüksége, mégsem tudták úgy rendezni a dolgaikat, hogy néha el látogattak volna a Szénégető pusztájára. Nagyon messze volt az nekük, és idejük sem nagyon volt rá. Boldi általában túlórázott és Lia pedig reggeltől estig dolgozott. A pihenőnapokon viszont szó-szoros értelemben pihentek, mert bizony nagyon is rájuk fért. Lia egyre romló állapota végett Boldi nagyon tartózkodott attól, hogy egész nap különféle szedett-vedett emberek társaságában dolgozzon, mert ugyanis mindig őszintén kinyilvánította, hogy tulajdonképpen neki igazából mi is nyomja annyira a lelkét és evégett nagyon sokat heccelődtek vele és sokak gúnytárgyává is vált. De ez azonban csak Boldit és Antikát zavarta mert ő már egy olyan stádiumba került, hogy nem nagyon érdekelte, hogy ki, mit mond, vagy gondol róla. Ő csak Tónit várta. Egy alkalommal, amikor a teherautó az adott munkahelyre szállította a napszámosokat, a buszállomás mellet egy kis forgalmi dugó keletkezett. Lia a teherautóból észrevette, hogy az állomásra épp egy külföldi járatú autóbusz gördült be, amelynek érkezését már nagyon sokan várták. Legtöbben a külföldi munkáról hazaérkező férfiemberek szálltak le róla, akik közül sokan már tekintetükkel rátaláltak az állomáson várakozó feleségeikre, kedveseikre. Amint a busz megállott és az utasok kászolódni kezdtek lefelé, Lia tökéletesen átérezhette azokat a csodás pillanatokat, amikor a párok egymásra találnak és amint örvendeznek egymásnak. … Amint az egyre, másra ottan várakozó nők elébe lépnek a párjaik, melegen magukhoz ölelik, csókolgassák őket és mintha olyasmiket rebegnének, hogy „Többet soha nem megyek távol tőled!”… Lia „ se szó, se beszéd ”, nem törődve a biztonsággal, nem nézve se jobbra, se balra, mint egy alvajáró, úgy szállt le az autóról. Hiszen hogyan halaszthatná el a Nagy Találkozás örömét!!? Hiszen Tóni is megérkezett!!! Biztos, hogy megérkezett!!! Csak bizonyára valamelyik hátsó üléstől kell elő botorkáznia… És ő is megállott a várakozó emberek között. Várt… várt, már mindenki leszállott a buszról, de ő egyre csak várt. És nem tudta elhinni, hogy Tóni miért nem szállt le az autóbuszból??? Mi történhetett??? Aztán már több idő elteltével más buszok is érkeztek az állomásra és attól függetlenül, hogy külföldről, vagy sem, ― hisz’ akkor Liának már teljesen mindegy volt az, mert teljesen kiakadt, ― elkezdett szaladgálni egyiktől a másikig. Már nem kísérte átérző figyelemmel a párok találkozásának örömteljes pillanatait, már nem érdekelte őt semmi. Ő csak Tónit kereste. Az ő Tóniját. Már bele volt szédülve a sok rohangálásba, de még akkor sem jött, hogy elhiggye azt, hogy az ő párja nem érkezett meg. Már hosszú órák teltek el, az állomás már sokszor kiürült és sokszor megtelt, érkező és várakozó emberek váltogatták egymást, és Lia még mindig ott volt. Ott sírdogált egyedül és még nem mondott le arról, hogy megvárja Tónit. … Mert ugyanis lehet, hogy majd egy másik busszal fog érkezni! Eltelt a nap, és Boldiék csak este vettek tudomást arról, hogy Liával mi történt. Szerencsére nem volt túl messze az állomás. Nagy nehezen hazavitték és csak nagy későre tudták megnyugtatni, megmagyarázni neki, hogy tulajdonképpen tévedett, mert Tóni nem jött haza. És reggel természetesen nem engedték dolgozni. Némileg helyrejött, de azért biztonságból Antikának otthon kellett maradnia vele. Kellett ügyelni rá. Ezt követően Boldi és Antika ráébredtek arra, hogy Anna tényleg nem hiába hívta fel a figyelmüket azokra az időnkénti kezelésekre és a lehető legsürgősebben úgy intézték dolgaikat, hogy meglátogatták Annát a Szénégető pusztáján. Anna kezelésének eredményeként egy jó ideig nem is volt különösebb baj Liával. Csaknem teljesen helyre jött, nem beszélt félre, sőt, még Tónit sem nagyon emlegette. Dolgozni is eljárogatott és Boldiék azt hitték, hogy helyrejött. Boldi úgy „filozofált” Antikának, hogy „ A magányos szomorúfűz bizonyára hozzá szokott ahhoz, hogy egy kis erőfeszítéssel a nedvet a talajból magának kell felszívnia. ” ― Viszont Anna még csak ehhez hasonlókról sem beszélt. Csupán annyit emlegetett, hogy csak az együttérzésükkel tudnak rajta segíteni. És ezzel nem is volt baj, mert Lia kifejezetten érezte és átélte azt a mindkettőjükből feléje áradó szeretetet. Már egy év is eltelt, az utolsó búcsúcsók óta. Lia látszólagosan beletörődött. Szerettei azt hitték, hogy meg gyógyult, mert a tavasz óta egyáltalán nem vert ki semmiféle hisztit. A mindannyiuk számára egyhangú hétköznapokból kivetkőzve, egy Vasárnap a város egyik parkjában sétálgattak. Ott voltak mind. Egyben a két összevont család és próbálták élvezni a pihenés, a kikapcsolódás örömét. Az ízlésesen és kellemes benyomást keltően rendezett lugasokban kis kávézók, cukrászdák, vagy vendéglőcskék különféle reklámokkal próbálták magukra vonni a szórakozásra vágyók figyelmét. Itt-ott még halk zene is szólt, amely még kellemesebbé varázsolta a hangulatot. Azonban Boldi és Antika mégcsak nem is gondolták, hogy épp annak a napnak a folyamán, egy amolyan jelentéktelennek tűnő dal egy teljes életre fogja majd elvarázsolni Liának az egész lényét. Azaz, az egész hátralévő életét. Egy csendes árnyékos liget kávézójának teraszán hűsölve az a kifejezetten szívhez szóló dal egyszerűen csakúgy bele csendült a délutánba. Lia egyből rájött, hogy valahol még hallotta a dalt. Igen. A Rekviem. Viszont a szó értelmét sem ismerte, csupán a címére (és a refrénre) emlékezett. És ott Szala-Váton arra a termésnapi koncertre, amikor Tónival egymás kezét fogva oly boldogok voltak… Amikor az a dal helyettük mondta el az egymás iránt való őszinte érzéseiket. Akkor, annak a dalnak hallgatása közben volt része abban a csodálatos érzésben, hogy ő is tartozik valakihez. … És napokig a fülébe csengtek a dal foszlányai. De csak a foszlányai. Mert az érzéseivel annyira lefoglalta magát, hogy valamiképp az egész szöveget nem regisztrálta. … Csak a refrént, amely Lia érzései szerint a szerelmüket kapcsolta egybe. Lia azon a Júniusi napon, ott üldögélve a kávézó teraszán mély nosztalgikus érzéssel fogadta az oly nagyon régen nem hallott dalt. Viszont annak ellenére, hogy annak idején oly nagy nyomot hagyott a lelkében, mégis csak a refrénre emlékezett. ... Úgy-e eljössz még?... Úgy-e eljössz még?... Ha hallod majd az elefánt dübörgést... Úgy-e eljössz még? Viszont az ének nem csak ennyiből állt. És a varázslat épp akkor kezdődött el ― vagy épp akkor bontakozott ki ― amikor a teljes szöveg értelmével is megismerkedett. Karthago Rekviem Volt egy fiú és volt egy lány, A fiú elindult az álmok útján. Volt egy fiú és volt egy lány, A lány még most is várja talán. Elindult a fiú a fények útján Elvitte az álmok furcsa hangját... – Csalóka szív... De úgy-e eljössz még? Úgy-e eljössz még? Ha hallod majd az elefánt dübörgést. Úgy-e eljössz még? Talán eljössz még? Mi várunk rád, ha szól a dübörgés. Volt egy fiú, s egy forró délután Eltévedt végleg az élet útján. Eltévedt fiú, olyan mint bármelyikünk Szerette az életét, és az álmait. Elindult ő a fények útján Elvitte az álmok furcsa hangját... – Csalóka szív... De úgy-e eljössz még? Úgy-e eljössz még? Ha hallod majd az elefánt dübörgést. Úgy-e eljössz még? Talán eljössz még? Mi várunk rád, ha szól a dübörgés. Úgy-e eljössz még? Úgy-e eljössz még? Ha hallod majd az elefánt dübörgést. Úgy-e eljössz még? Talán eljössz még? Mi várunk rád, ha szól a dübörgés. Úgy-e eljössz még? Karthago. Rekviem 1982 * * * … És Lia amint teljesen elvarázsoltan hallgatta az éneket és óriási fájdalmak közepette állapította meg, hogy a dal szövegébe a Tónival való közös sorsuk van beleénekelve. Amit annak idején sem ő, sem Tóni még nem fogtak fel. Egyre csak hallgatta és hallgatta azt kimondottan az ő lelkéhez szóló éneket amely tényleg egy valóságos rekviemként hatott rá. Tényleg egy rekviem hatását érezte, amelytől lelkileg teljesen összeomlott. Egy szomorú gyászmiseként élte át azt, az annak idején olyan kimondhatatlanul gyönyörű és lelket simogató dallamot. Mély szomorúsággal telten azokra a fájdalmakkal telt múltbéli időkre emlékezett vissza. „… Mi várunk rád, ha szól a dübörgés…” … Igen. Ők ketten Antikával egyfolytában várták … Azt az „elefánt dübörgést”. De folyton csak várták. Ők ketten. Ha egyre reménytelenebbül is, de várták… Boldiék teljes részvéttel kísérték Lia minden rezdüléseit és várták a megfelelő pillanatot az észhez térítéséhez, de Lia egyszer csak énekelni kezdte a refrént… és már nem volt akihez beszéljenek. Mintha nem is köztük lett volna. Mintha egy teljesen más világ vette volna körül. Egyre hűségsebben ismételgette: „ De úgy-e eljössz még? Úgy-e eljössz még? Ha hallod majd az elefánt dübörgést.” És sem nem látott, sem nem hallott. Fogalma sem volt, hogy Tóni hogyan áll azzal az elefánt dübörgéssel, ő csak énekelt… ... Attól a kivételesen szépnek mutatkozó kellemes nyári délutántól kezdődően Lia úgy pszichikailag mint szellemileg teljesen összeomlott. Normális körülmények között már nem lehetett értekezni sem vele. A nagy baj az volt, hogy nem lehetett magára hagyni, mert elkóborolt és hallucinálva csaknem minden járókelő férfiban Tónit vélte felismerni. És közben énekelte neki azt a dalt. Azt az elefántdübörgést… Viszont azt, hogy folytonos felügyelet alatt lehessen, bizony semmiképpen sem tudták megoldani. Boldi munkába járt, Antika pedig iskolába. Hiába, hogy mindig a lelkére beszélve hagyták magára, Liának kimondottan hullámzóvá vált az érzelmi állapota és amikor neki mehetnékje volt, akkor ― főképp, amikor egyedül volt ― ment is. Legtöbbször az állomásra ment és olyankor jórészt megkönnyítette a Boldiék dolgát, mert könnyen rátaláltak, de bizony úgy is volt, hogy elég kiszámíthatatlanok voltak az útjai. Ő egyszerűen csak Tónit kereste és közben úgy-úgy elbódorgott, hogy napokig nem került elő és az ilyen fajta kikerülései egy idő után számára nagyon veszélyeseké váltak mert ledegradálódott szellemi képességének néha bizony áldozatául is esett. Mert neki nem számított, hogy hol, milyen helyeken, micsoda emberek közt keresi rég nemlátott élete párját. Bárhol volt, mindig nagyon kihívóan és kifejezett ragaszkodással szaladt neki minden férfinak, akiben egyszer Tónit vélte felismerni. Énekelgetve azt a szokásos, belerögződött „ úgy-e eljössz még…” refrént és amíg teljesen nem ébredt rá, hogy tulajdonképpen nem Tóni az illető, addig őszinte lelki ragaszkodással ölelte, csókolta… És… ami azt illeti az áldozatául esett férfiemberek közül bizony sokan az adott lehetőséggel nagyon, nagyon visszaéltek. De olyankor már nagyon késő volt, hogy Lia tenni tudott volna valamit. Lia a város különböző negyedeiben szereplései által egyre közismertebbé vált és sokan már arra vetemedtek, hogy megszervezték neki azt a Nagy Találkozást, mégpedig kimondottan olyan helyeken, amely kifejezetten biztonságosnak bizonyult ahhoz, hogy nagyon csúnyán elbánjanak vele. Lia szegény, amint végül ráébredt tévedésére hiába tiltakozott, hiába kérte egyre másra az elnézéseket, a bocsánatokat… és hiába próbált segítségért is kiabálni, mert nem volt akinek. És olyan eset is előfordult, amikor még nagyon meg is verték. Az élet kész katasztrófává vált mindannyiuk számára. Boldi és Antika megélhetésért való mindennapos küzdelmeken kívül még számos alkalommal a kórházakat, rendőrségeket járták végig. A hatóságok által Liának az állami gondozás alá való helyezése is volt emlegetve, de egyikük sem akart, még csak hallani sem róla. Hiszen akkor vajon kitől fog kellő együttérzést kapni szegény??? Hajni ― lehetséges, hogy Lia végett ― beleunt a Boldival való kapcsolatba és azzal mentegetőzve, hogy volt férjével kibékült, hát szakítottak. Baráti körük csupán hozzuk hasonló szerencsétlen elhagyatott emberekből állott, akiktől nem sok segítséget várhattak. Újból csak hárman maradtak. Mivel Liának nem volt semmiféle bejelentkezése és a keresztlevelén és a személyazonosságán kívül abszolút semmiféle dokumentumai nem voltak, így az orvosi ellátása is elég problémássá vált. A vizsgálatok eredményei szerint egyáltalán nem volt jogosult semmilenféle anyagi támogatásra, így csak a Boldi keresetére számíthattak. De nem kimondottan az anyagiak megszerzése okozta a legtöbb gondot, mert Boldinak jó stabil munkahelye volt és aránylag jól is keresett. Liával kapcsolatosan adódtak inkább a nagy problémák. Amíg Boldi munkában volt, Antika pedig iskolában, addig szomszédokra, ismerősökre kellett rábízniuk és bizony meg-meg történt az is, hogy nem vigyáztak kellőképpen rá és akkor sokszor napokon át kellett imitt-amott érdeklődniük, amíg előkerült. ◄--- Előző lap:38. Télre hangolódva...                             ---► Következő lap:40. Aki másodszor halt meg