Amikor a fák meghalnak/Télre hangolódva…
|
Amikor a fák meghalnak38. Télre hangolódva…
A Szénégető pusztáján Anna, huszonegy évesen már nyolc alkalommal tapasztalta meg, hogy mit jelent egyedül szembenézni a csikorgó téllel ott fenn a rengetegben. És azt is csak ő maga tudta, hogy az hosszan tartó ― hideg ― sötétség mennyire felpártolja az egyedüllétet és az elhagyatottság érzetét. És nap, mint nap úgy a sötétben, mint a világosságban titokban egyfolytában csak azt várni amikor a fák számára véget ér a hideg hosszú éj, ébredezni kezdenek téli álmukból, kirügyeznek és vidáman köszöntik a Tavasz eljövetelét. Lelki értelemben véve, együtt haladva az évekkel, egyre több tapasztalattal és magabiztossággal vágott neki mindig a hideg, fenyegető teleknek. Egyre jobban önmagává vált és az adódó nehézségeket mindig élete részeként elfogatva hidalta át. Azonban, amint lelki és szellemi szinten így gyarapodott, ugyanúgy sokszorozódtak a próbatételek is. És ezt leginkább olyankor vette észre igazán, amikor mindig egy újabb tél átvészelésére készülődött. Az első telek, átélésekor, amikor még gyerek volt, még aránylag áthatotta némi biztonságérzet, hiszen olyan jó volt tudni azt, hogy mindig van fa és, ha nem is naponta, de hetente legalább feljár valaki, aki élelemmel lássa el és aki még segít is, ha szükség van rá… Viszont ahogyan nőtt és ahogyan teltek az évek, minden olyan nagyon megváltozott. Ő is változott, az emberek is változtak, maga az élet is változott… és a telek átvészelései hova tovább több nehézségeket okoztak. Főképp, amióta a Mester is elhagyta. És amióta annyira kitaszítottá vált, hogy már semmiféle társadalmi támogatást nem kapott. Csupán abból a kevésből élt, amit a különféle gyógyítások által kapott azoktól, akiknek bizodalmuk volt benne. Akik nem boszorkányozták, nem szajházták, hanem ráéreztek arra, hogy valamilyenféle magas szintű szellemi hatalmak áldásos működései által került az a lány épp egy olyan helyre, amely számukra is ― ha még kis nehézségek árán is, de ― elérhető. Mivel beteg ember az mindig került és Anna, akin egyszer tudott, azon mindig segített, a hála jeléül kapott javakat szűkösen beosztotta és ő is, mint bárki más ― a maga módján ― felkészült a télre. Az élelem felhalmozása egyáltalán nem volt szokása, de mivel téli időszakban a járkálás nehezebbé vált, az emberekkel való kontaktusa is meglehetősen lecsökkent. Így valamiként neki is be kellett biztosítania magát. Amikor még intenzíven jógázott és a csoporttársainak néha kissé hóbortos elveit is követve, még vegetáriánusként is élt ott odafent. De akkor a nehezebb idők átvészeléséhez a Mester és a csoport más tagjai által még különféle segítséget is kapott. Azonban, mióta annyira elhagyatottá és kitaszítottá vált, hát neki is be kellett látnia azt, hogy bizony változtak az idők és az adakozók kezéből a szalonnácskát is és épp úgy elfogadta, mint más egyebeket. Aztán az élelem bebiztosításán kívül még volt egy szintén nagyon fontos dolog. Már kislány korában nagyon hamar megtanulta, hogy télnek menni tűzifa nélkül az teljes öngyilkosság! És hiába, hogy az erdőn lakik, de egy lánynak ― bármilyen erős is legyen ― a fa előkészítése azért mégsem könnyű dolog! Külön rá kellett még dolgoznia a fa beszerzésére is. Erre az Istentől való áldásként meg volt neki az adottsága és ha csak nagyon szegényesen is de képes volt érvényesítenie magát. Viszont a tűzifa beszerzését illetően minden évben különösen nagy, nagy problémák adódtak. De annyira, hogy mindig már majdnem megoldatlannak bizonyult. Ugyanis, mivel Anna mindig kimondottan bensőséges viszonyban élt a fákkal, hát neki rengeteg barátja és ismerőse volt az erdő fái közt. … És… ki hallott még olyant, hogy valaki csakúgy leöleti az ő barátait!!?? ― Hát inkább a fagyhalál!!! A tisztelői közül akadtak többen is, akik valamilyen formában ellátták volna bizonyos mennyiségű fával, hisz’ az erdőn voltak és méghozzá az erdészek közül is el-el jártak gyógyulni hozzá. Viszont Anna mindig akkora ribillót csapott, amikor frissen vágott fákat látott, hogy nemegyszer történt olyan, hogy jóakaróinak végülis elfogyott a türelme és felmérgelődve hagyták ott és egy az egyben bolondnak titulálták. ― Hiába, hogy ért a különféle gyógyítási praktikákhoz és még sok más mindenhez, de azért még sincs ki egészen mind a négy kereke! Ez biztos! ― mondogatták. … Az a tél amelyik azt az őszt követte, amikor a kis család tett nála látogatást, az Anna számára éppen eléggé nehéznek és magányosnak ígérkezett. Mert ugyanis mivel meg volt neki az a kimondottan intenzív beérző készsége, hát nem volt elég neki az időnkén elő-elő törő ― elhagyatottságból adódó ― saját bánata, hanem ott voltak még a más lelkek diszharmóniáiból adódó gyötrelmek is. Mindig csodálatraméltóan nagyon átfogóan tudott szeretni mindenkit egyformán, azért ― mivel ő is ember volt ― mégis tett különbséget a szeretetet illetően. A csapattársait illetően is voltak akikhez az alatt az két év alatt lélekben különösebben közel került, viszont azokat, akiket már kislány korában mélyen a szívébe zárt, az idő múlásától függetlenül valamiként kivételesebben a lelkéhez a legközelebb álló barátainak vallotta. Akár szám szerint is nyilvántartva őket. Akikkel életsorsa már a társadalmi élettől való különvonulásának kezdetén egybe kötötte, ott a Szanatóriumnál. … Milyen szép is volt akkor… Amikor még ő is érezhette, hogy igenis, tartozik valakikhez! Akkor, azokban a régi szép időkben… És már tíz éve is elmúlt… (!) … És… ha úgy hozza a sors, hogy időnként viszont láthatja őket, ha nem is egyszerre, teljes létszámban, valami mindig olyan nagyon meg dobogtatja a szívét. Lia… Antika… Boldi… Tóni… Vajon miért is ragaszkodik hozzájuk sokkalta jobban, mint másokhoz??? … És a fájaikkal is sokkal jobb barátságban van, mint más fákkal, más emberek fáival??? Mindezeken már oly sokszor elgondolkozott. Ezek a lelkek… azaz, nem csak ezek! Hisz’ semmiképp nem maradhatnak ki sem Imola, sem Artúr! Hiszen ők is épp úgy odatartoznak az ő kiválasztottjai közé!!! … És… Ha ezek közül a kiválasztottak közül szenved valaki, az őt is nagyon megviseli. Ez már így van! … És így is marad! Ők, haton az ő legszeretettebb barátai. ― És… őszintén megvallva önmagának: titokzatos módon, még a Mesternél is jobban ragaszkodik hozzájuk (?) ― Így egyáltalán nem volt csoda, ha Anna az ő mély beérző készségével Liával együtt fájlalta az élete sorsának alakulását. Segíteni nagyon szeretett volna rajta, de csak nagyon keveset tudott, mivel mindenkinek saját magának kell megélnie az élete sorsát. Viszont azt a keveset, amit tudott volna segíteni az is elmaradt, mert a tél beállta végett a látogatás nagyon nehézzé vált. És aztán a barátainak is bőven meg voltak ám a maguk problémái. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy az élet mindenki számára tartogat valamiféle nehézséget, amellyel mikor fizikai, mikor lelki értelemben, de küszködni kell. Hiszen épp ezért élünk! … És akaratlanul vissza gondolva saját problémáira, bizony neki is épp elég nehézséggel kellett szembenéznie azon a télen. Anna nem egy egyszerű hétköznapi lány volt. Hogyan is lehetett volna, hisz’ azokat a megpróbáltatásokat még egy korabeli átlag fiúgyerek sem élte volna túl! Viszont lehetett volna a helyében bármilyen erős, teherbíró férfi is. Az a nyomasztó magány amint a nap minden percében ránehezedett volna, vajon nem roppant volna-e össze alatta lelkileg? Akik ismerték még csak el sem tudták képzelni, hogy mit is csinálhat ott fenn egyedül nap, mint nap. Főleg télen? És sokan mindig kíváncsian várták a tavaszt és csak kérdezgettek egymástól, hogy vajon ezt a telet túléli-e az a leány? És mivel Anna több alkalommal már bizonyított, némelyek azonban ha még csak titokban is de felmérték, hogy bizony bármennyire lenézik, kinézik maguk közül és a legalávalóbb szajhának, vagy rémisztő boszorkánynak ítélik meg, mégiscsak rendelkeznie kell olyan fajta erényekkel amelyek a hétköznapi emberek esetében még csak szóba sem jöhetnének. Annyi viszontagságot kibírni bizony ember kell legyen a talpán. (Leány létére.) Aztán voltak olyanok is akik mindezt egyszerűen azzal próbálták magyarázni, hogy mivel kiskorában a halál torkából olyan ördögi módon szabadult, hát egy az egyben titokzatos hegyi-boszorkánnyá fejlődött. Így hát egyáltalán nem is csoda, hogy képes túlélni a teleket.
Volt eset, amikor jól felöltözött és naphosszat elbarangolt a járatlan utakon. Egészen addig, míg járható ösvényekre, vagy traktorokkal letapodott kivert utakig nem ért. Aztán onnan egész addig ahová a nyomok vezettek. A Galócás patakja mentén a nagy fehér csendet olykor megzavarták a fát húzató traktorok és néha még a rönkökkel megrakodott autók is. Anna amikor ilyeneket látott, úgy érezte mintha lelkét éles késekkel marcangolnák és olyan állapotok környékezték, mint amikor szokásos gyötrelmeitől szokott szenvedni. Azok a nehéz körülmények között dolgozó durva erdei munkások már jól ismerték és tudták, hogy amikor kivágott rönköket lát, még jobban elmegy az esze, ezért sokszor undorító röhögések közepette meglehetősen obszcén megjegyzéseikkel illették. "Gyere velünk!... Megárt a sok egyedüllét!... A fáknál jobbat adunk mi neked! "… Egy napon amikor különféle zsargonszavakkal fűszerezett hasonló megjegyzéseket kiabáltak oda neki, Anna megállt és fájó szívvel nézett a traktor után kötött ide-oda csúszkáló, imbolygó rönkök után. Igaz, hogy életében nem volt temetésen, de mégis érezte azt a végtelen szűnni nem akaró fájdalmat amely a tudatban az elszakadás, elmúlás, valamiféle hiányérzetként jelenik meg és ami a lelket egyfolytában csak marcangolja.
Mélyet sóhajtva tovább indult az enyhe lejtőn lefelé a Galócás patakja mentén. Aztán amikor leért egészen oda ahol valamikor egy kis ösvény visszakanyarodott a volt Szanatórium felé, hirtelen egy fajta nosztalgiaérzet fogta el. Valamikor arra kanyarodott egy kis ösvény! De az már rég volt. Akkor a túloldalról még a fák is boldogan integettek koronáikkal. De amióta a Szanatórium épülete lerobbant, már nem nagyon járták azt az utat. Nem volt miért. Kihalt volt ott fent minden. Anna sem járt arra felé már nagyon rég. És nem tudta, vagy csak nagyon halvány foszlányokat hallott afelől, hogy neki fogtak az épület felújításához. Viszont azt, hogy egy ötcsillagos modern szállodává fogják átalakítani azt a nagy épületet, azt már nem nagyon volt ahonnan tudja. És lehet, hogy nagyon nem is érdekelte volna őt, hiszen nem sokat foglalkozott az emberek világában történő dolgokkal. Azonban valamiféle kíváncsiság mégiscsak ösztönözte valamiképp, mert egy kis álldogálás után tovább vitték a lábai, mégpedig lefelé a városka irányába. Ott sem járt már nagyon rég a városban. Szép csendesen pilinckézni kezdett a hó. Nem volt olyan hideg, de amint Anna lefelé haladt a kanyargós úton, léptei alatt azért nyikorgott a hó. Nagy csend uralkodott mindenfelé és amint kiért a főútra, az hóekével már teljesen járhatóvá volt téve és helyenként leszórva sós homokkal, hogy ne csússzanak az autók, de attól még tiszta fehér volt minden. Anna az út szélén haladt, vigyázva, hogy semmiképp ne akadályozza az esetlegesen arra haladó gépkocsikat. A forgalom nem volt nagy, csak időközökben húzott el mellette egy-egy autó. Olyankor mindig megállott, és a biztonság kedvéért sokszor még a nagy hóba is belegyalogolt, úgy engedte elhaladni a járműveket, holott volt bőven hely, hogy kikerüljék. Aztán a kitartó és huzamos gyaloglás után már a út szétágazott és nemsokára imitt-amott a fák kopár ágai közül már előtűntek a városka első házainak hófedte tetői. Anna amint megközelítette a város szélét, egy különféle ferde utakat járó semmirekellő mozdulataihoz hasonlóan állt meg, mint aki egyáltalán nem szeretné még csak véletlenül sem, hogy valaki felfedezze jelenlétét. Amint szétnézett, egy olyan helyet választott ki magának, amely megítélése szerint épp elég fedezéket nyújtott számára, viszont valamiként még szemügyre is tudta venni a terepet. Ott megállt és nézelődött befelé, a város felé. Olykor-olykor a kíváncsiság előbbre vitte és szemeivel mohón pásztázta végig az utakat, épületeket, a jövő menő embereket… Közben úgy sebtében emberek, autók haladtak el mellette, de azok számba sem vették. És mivel a látvány épp eléggé lekötötte a figyelmét, hát nagyon ő sem azokat, mert amint egyre jobban sikerült betekintenie a város nyüzsgő életébe az a szokatlan látvány annyira rabul ejtette, hogy kissé meg is feledkezett magáról. Azon csodálkozott, hogy még nem is volt sötét, és mégis fények égtek minden felé. A kisebb, nagyobb épületek, boltok, sőt még a lakóházak is mind apró villogókkal voltak feldíszítve… Valami különlegesség érződött ki abból a nyüzsgésből, ami ott folyt az utakon, utcákon, épületekben. Abszolút nem volt tájékozott a város életéről de valami mégis azt súgta neki, hogy nem mindig ez a légkör uralkodik a város fölött. Nem érzett átáramolni magán sem pozitív, sem negatív érzéseket, de azt biztosra tudta, hogy nem hétköznapi ami ott lent történik az emberek világában. Nem kellett nagyon sokáig töprengenie a megfejtésen, mert hamarosan bevillant, hogy karácsony van. Tényleg! Hisz' volt amikor még ő is részt vett az ünnepen! A csoporttársaival, akikkel együtt jógázott! Milyen szép is volt akkor!... Együtt énekeltek, a templomba is lementek… de aztán néhányan a valódi ünnepet mégis együtt ülték meg az ő kunyhójában. Mennyire érezte akkor azt az átfogó szeretetet, amely körülvette. És amely csaknem annyira fenséges volt, mint amikor a fákkal szokott elbeszélgetni igazából! Anna tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi a karácsony és mi szokott általában történni olyankor. Ismerte, a világszerte egy időpontban fókuszált szeretet rezgések csodálatos hatalmát is. Hogy tömegeket megmozgatva mennyi érzelmet képes bevinni az emberek szívébe és miként nyilvánul meg még a vad, elkorcsosult lelkek mélyén is. Tudta jól hogy a családokat összetartó szeretet ünnepén, szülők, nagyszülők, gyerekek ülnek együtt boldogan és egymás iránti szeretetüket ajándékokban próbálják kifejezni… És, hogy a gyerekek – és néha még a felnőttek is – mennyire kíváncsian várják, hogy "mit hoz nekik az Angyal?" És… hogy még az emberekben olyankor az egymás iránti úgynevezett felebaráti szeretet is valamiként felerősödik. … És azt is "tudta", hogy hiába van a Szeretet ünnepe, és az Angyal hiába szórja mindenfelé egyre jobban a szeretetből fakadó ajándékait, az ő számára mégsem jut még egy csekély vigasz sem, amely valamelyest enyhítené azt a végtelen elhagyatottság érzetet amely már évek sora óta keseríti az életét. Jól tudta, hogy neki teljesen fölösleges várnia az Angyalt. Mert számára nem létezik Angyal! … És talán nem is fog létezni soha!? … Talán még abból a fajtából sem, amelyik csak kedves szóval ajándékoz (?) Időközben már szürkülődni kezdett és a fények sokasága egyre szebbé, hangulatosabbá varázsolták át az egész környéket. Mintha érződött volna, hogy valahonnan tényleg egy Angyal jelenik meg, aki olyan belső ajándékkal lát el mindenkit, amelynek csodálatos hatására az emberek – legalábbis az est folyamán – egy végtelenül kifinomult lelkülettel, megértéssel és szeretettel közelítenek egymáshoz. Anna miután feleszmélt, hogy lelkében kissé eltúlzottan viaskodik az Angyal lényével, már érezte is rögtön a kabátja alá betolakodó hideg érintését. Így lépésre kényszerülten immár visszafelé vette az irányt. Amint kabátján egyet igazítva gyorsított léptekkel haladt el egy ház mellett, csakúgy futó pillantást vetett annak ablakára és mintegy másodperc töredék alatt már rögzült is valami ami nagyon felkeltette a kíváncsiságát. Hirtelen megállt. Óvatosan szétnézett, majd visszalépett és néhány másodpercig belesett az ablakon. … Amit ott bent láthatott, az még a karácsonyest csúcspontját el nem ért sablonos, talán már kissé túlságosan megszokott jelenete játszódhatott le, de Annát mégis egy valóságos csodaként érintette. Egy szeretetcsalád, apa, anya, gyerekek jönnek-mennek mindenki foglalkozik valamivel… Mindenki ajándékot tartogat szerettei számára… Fenyőfa, díszek, különféle színes dobozok, ajándékok, csak amúgy sugárzik az Angyal lelkekre ható csodás bensőséges ajándéka… Mindenki nagyon boldog, mindenki kap valamit. És ugyanakkor boldog, mert adhat is valamit. Mert van akinek! Szeretteinek.… És az est folyamán egymás Angyalai örvendezhetnek egymásnak, telve az egymás iránti végtelen szeretettel… És… hálatelt szívekkel tekinthetnek az Ég felé… Anna is felnéz a csillagos nagy Égre. Érezvén, hogy őt már egész kiskora óta megérintette az Angyal azzal a végtelen lelki ajándékkal, amelyet neki még ha akaratlanul is, de el kellett fogadnia és amelynek magasztossága csak az évek múlásával bontakozott ki előtte. Ha sok-sok szenvedés árán is, de tudatosult benne, hogy tényleg ajándék az, amikor másokon tud segíteni. Viszont annak ellenére, hogy sokakat meggyógyított, mégsem érezte, hogy neki is valóban volnának szerettei. Azaz, megvoltak neki az ő kiválasztottjai, akikhez mindig annyira ragaszkodott és akiket mindennél, mindenkinél a legjobban szeretett… de hát… mégis, ott az erdő magányában élve, távol az emberek világától… néha annyira elhagyatottnak érezte magát… Közben besötétedett és az elkápráztató fényekben úszó városnak mintegy ünnepi hangulatot adván a szél meglehetősen felélénkülve söpört végig a téli tájon úgy, hogy a fák magas ágairól mintegy por formájában kezdte szórni a havat. Anna egy búcsúpillantást vetve az egyre jobban a tetőfokára hágó városi nyüzsgés felé, a belső melegítés felgyorsítása érdekében határozott léptekkel nekivágott az emelkedőnek. Az erdőben haladva a fák hajladozni kezdtek és Anna velük együtt érezte a szél egyre jobban felerősödő hatását, de csodálatos módon mégsem annak csikorgató hidege csalta a könnyeket a szemébe. … Aztán az éjszaka közeledtével a nagy fehér csend alászállt az erdő magányára és az Anna léptei nyomát már befedte a hó. A szél még megmozgatta a várost körülölelő fák kopár ágait és azok mintha sajnálkozva figyelnék mindazokat az eltúlzott előkészületeket, amelyek során csaknem teljesen elvész az ünnep valódi értelme. Ott mindig nagy a nyüzsgés, ott valósággal habzsolják az életet. … De ott fent az erdőn, ott csend van. És az Isten csak a csendben közelít. Nem a zaklatottságban. Még akkor sem, ha az emberek nagy lendülettel éppen az Ő fogadtatására készülődnek. A Kisjézus megszületik minden évben, de igazából nem a városba megy. Sohase is menne oda! Hanem inkább Annához, a Szénégető pusztájára. Oda, abba a kis kunyhóba, mert ott egy ártatlan kis csecsemő számára ott jóval melegebb van mint a sok díszes városi lakásban.
|