Amikor a fák meghalnak/Szív a szívhez…

Amikor a fák meghalnak 27. Szív a szívhez Imola, miután már másodszor is lebukott szülei előtt, úgy érezte, mintha valamiképp megvonták volna a szeretet tőle. Amint teltek a napok, egyre lehangoltabbá vált és végképp kitisztult előtte, hogy egyáltalán semmi esélye annak, hogy Boldit valaha is befogadják a családba. A másodszori kihágása miatt már nem érzett akkora lelkifurdalást, mint három éve és egyáltalán nem tartotta magát bűnösnek. Nagyon jól tudta, hogy Boldival egykönnyen nem fogja tudni felvenni a kapcsolatot és azt is, hogy hiába is várná a Boldi leveleit, hisz’ az apja befolyása és hatalma kiterjed egészen a levélkézbesítők főnökségéig. A Boldi címét viszont már nem volt akitől megtudja, mert Liáék elköltöztek. Így hát csak abban reménykedhetett, hogy majd az idő múlása valamiképp meg fogja oldani ezt a kilátástalannak tűnő helyzetüket. Arra számított, hogy mivel amúgy sem alapozhat semmiféle szórakozási lehetőségekre és egyszerűen képtelen élvezni az élet örömeit, hát az elkövetkezendőkben még komolyabban fogja venni a tanulást, hogy a társadalmi szint létráján majd legalább egy olyan hatalmi pozíciót érhessen el mint az apja. De nem azért, mert mintaképül választotta ki maga elé a nagy hatalmú kis istent játszó papát, hanem valamiképp egy fajta biztonságérzet vezérelte a hatalomszerzés irányába. Már kis kora óta folyton magában érezte azt visszahúzódottságot amely mindig gátakat emelt csaknem minden területen való önérvényesítése elé. Imola az enyhe gátlásossága mellett azonban rejtegetett magában egy fajta keménységet is, amely jórészt segítette a kitűzött céljai megvalósítása felé. Kezdő lépésekként nagyon jó eredménynek számított, hogy könnyedén átlebbent az érettségi vizsgán és ezt követően az első próbálkozásra sikerült a felvételije a Közgazdasági egyetemre. Ebből a szempontból szülei is nagyon elégedettek voltak vele és ő is örvendett. De azért a boldogságtól még nagyon messze állt. Továbbra is csak a magányosságba burkolózott, nem nagyon tartott fenn semmiféle kapcsolatot a korabeliekkel. Néha a vakációkban eljárogatott a szüleivel a Köves dobon lévő villájukba, amiben annyi öröme volt csupán, hogy sétálgatott az erdőben. Még a vakáció ideje alatt történt, amikor épp az elhagyatott Szanatórium felé vezető ösvényen sétálgatott és közben arra lett figyelmes, hogy valaki kifejezetten fától-fáig való rejtőzködéssel nyomon követi. Nem először járt már erdőben és soha nem merült fel benne semmiféle veszély lehetősége, de akkor amint be villant a tudatában, hogy egyedül van, hát kissé megijedt. Megállott és a bokrok közti mozgolódás irányába figyelt. Szerencséjére nem nyúlott nagyon hosszasra az a feszült állapot, mert a bizonyos lopakodó, aki nyomon követte, emberséges módon előlépett az egyik bokor mögül és közben még némi elnézés félét is mormolt. Imola egyből felismerte. A Szala-Váti iskolában jó pár évvel alatta járt és egy pásztornak volt a fia. Értelmes, okos kifejezéssel közelített a lányhoz és bizalmasan egy papírlapba csomagolt valamit nyújtott feléje. ― Ezt neked küldték! ― mondta barátságosan ― Csak neked! Imolát a jelenet teljesen váratlanul érte és annyira meg volt lepődve, hogy csak nagy későre sikerült köszönetet mondania az előtte álldogáló fiúnak. Szíve csak akkor dobbant egy nagyot, miután kifejtette a papírból a lényeget. Egy másik papírt, amelyen felismerte a volt nevelőnője keze írását és egy postán küldött felbontatlan borítékot. Boldi katona – akárcsak Jozef volt. De ő nem háborúban van és nem fog meghalni! További kitartást az egymásért való küzdelmetekben!!! Bea Kissé zavarba jőve még egyszer köszönetet mondott a fiúnak és izgatottan tovább sietett, egy alkalmas helyet keresve Boldi levelének elolvasásához. Aztán, miután jól meggyőződött arról, hogy nem láthatja meg senki, hát remegő kezekkel tépte fel a borítékot és olvasni kezdte a levelet. Drága Imolám! Már nem is tudom számolni, hogy már hányadikszor írok neked. Minden alkalommal csak reménykedtem abban, hogy szívem érted való dobbanásai levélen keresztül eljutnak majd hozzád, de sajnos mindig csak a reménnyel maradtam. Azt semmiképpen nem tudtam elhinni, hogy elfelejtettél, ezért folyton csak azon törtem a fejem, hogy milyen fondorlatossággal tudnám kijátszani a szüleidet és felvenni veled a kapcsolatot. Viszont ennek a levélnek a célba érésében nagyon bízok, mivel mégis csak nem hiába törtem a fejem éjjel-nappal... Nem szeretnélek elkeseríteni, de azért mégis meg kell írnom az igazságot, hogy apud jóvoltából egy kifejezetten nehéz helyre kerültem. Olyan hely ez, ahol csak kimondottan bűnözők töltenek szolgálatot. Ezt még valamiképp áthidalnám, de a helyzetem egyre rosszabbodik. Azt már nem tudom pontosan, hogy kinek köszönhetően, de egy olyan dologba kevertek bele ismét, amihez semmi közöm nem volt. ... Nagyon súlyos a vád és lehet, hogy el is fognak zárni…(?)… És nem tudom, hogy egyáltalán fogok-e tudni majd írni neked. Nem akarom sajnáltatni magamat, de mégis, ha valamiképp apudnak tudtára adnád, hogy mégsem vagyok az, akinek hisznek a feletteseim... Valamiképp ha meg tudnád tenni... (Igaz, én sem tudom, hogyan...) Viszont, ha nincs rá mód, akkor is megértelek. Legfentebb ami rám vár, azt az egymásért való küzdelem egyik nagyon kemény próbatételéhez sorolnám. Szívem szerint, ha poklokat kell megélnem, hát érted megélem édesem! Mert nagyon, de nagyon szeretlek. Milliószor csókollak! Boldi Imola könnyek közt fejezte be a levél olvasását. Sokáig üldögélt és sírdogált, újra, meg újra olvasgatta a levelet és az apja részéről való utólagos fenyítésre visszaemlékezve, bizony gondolkodóba esett. Addig még nem ismerte a papának azt az oldalát. El sem tudta volna képzelni, hogy annyi brutalitást képes rejtegetni magában. És, csak utólagosan tudta meg azt is, hogy az előző tévedésekor is csak kimondottan a mamának köszönhette, hogy a papa nem mutatkozott be már akkor. Viszont mindezek ellenére azonban mégis Boldinak a téves informáltságára is gondolt az apjával kapcsolatosan. Annak ellenére, hogy sokáig maga után húzta az akkor kapott testi fenyítés nyomait, valahogy mégsem tudta az apját annyira gonosz embernek elképzelni. Eltelt néhány nap, már Argóba haza kerültek, és még nem tudott zöld ágra vergődni a Boldi ügyével kapcsolatosan. Nem tudta, mitévő legyen. Az apja, már régóta nagyon szigorú hozzá és egyáltalán nem is úgy kezeli, mint ahogyan egy lány gyereket illene. Valósággal félt tőle. Azonban, mivel érezte, hogy mégiscsak lépést kell tennie, hát a mama segítségéhez folyamodott. Telczer Júlia okos és nagyon intelligens volt, de egyáltalán nem az a nőtípus, aki irányítani tudná (vagy akarná) a férjét. Családi életük megszervezésében távol állt az alsóbbrendűségi szereptől, de mégis kifejezetten tisztelte férjét és valamiként fel is nézett rá. Azonban, mivel csodálatraméltóan tudta leplezni egyetlen lánya iránt érzett mély lelki bánatát, titokban mégis nagyon neheztelt férje kimondottan durva ítélethozatalaira. Nagyon természetesen ő is teljes meggyőződéssel ellenezte a Boldival való kapcsolódást, de azért annyira mégsem tudott kegyetlen maradni. Azonban, hogy a dolgok mégis a jó felé alakuljanak, hát nem bánta azt sem, ha a Boldi levelét kielemezve nem a legtisztább érzelmei szerint ad magyarázatot a lányának. ― Tudod édesem, én épp eléggé át tudom érezni, hogy tulajdonképpen mik is mennek végbe a te belső világodban. Hiszen mindenki volt szerelmes. Azonban, ahogyan azt szokták mondani: A szerelem vak! Aki benne van... az csak nagyon keveset lát. De nem azt akarom most fejtegetni, hogy mennyire nem hozzád való! Most nem pont erről van szó. ― Mint nő, a nővel szemben, azonban megemlíteném azt, hogy a párkapcsolatokat illetően az életben a férfiaknak mindig is könnyebb volt. Mert egyszerűen nekük megadatik, hogy a dolgok könnyebb felét választhassák. ... És az úgynevezett egyenjogúságról mégis hogyan vélekednek? – De most ezt hagyjuk! A te esetedet vegyük édesem! Ami közel négy éve veled történt. Te vagy az, aki a legjobban tudod, hogy miken mentél keresztül. Én együtt érzek veled... és hidd el ... ― itt elakadt a szava a mamának, könnyek szöktek a szemébe és kis idő múlva meg fordult a kocka, mert a lány kezdte az anyát vigasztalni, mert az keserves zokogásban tört ki. ― Szóval... ― folytatta aztán később, miután kisírta magát ― Úgy a testi, mint a lelki fájdalmak csak neked jutottak! Mert neked kellett átélned azokat! Mert te voltál a nő! Boldi? A "férfi", mit tett? Hol volt, amikor te szenvedtél? Keresett? - Utólag mondhat bármit - De neked mégis egyedül kellett megvívnod azt a harcot, amely valójában a kettőtöké lett volna! ― Most nem a fiút akarom hibáztatni ezért, hanem csak azért mondom, hogy ismerd meg, hogy milyen a férfi! Csak a kellemes élményből veszi ki a részét! A többi a nőé. A fájdalom, a szenvedés... Hát ez a Világ rendje! ― A másik dolog! ― folytatta Júlia ― Amely ezzel a levéllel kapcsolatos. Legelsősorban én biztosítalak, hogy a papának semmi köze nincs ahhoz, hogy a fiú bűnözővé vált. Ezt tudnod kell! És, hogy még jobban belásd a dolgokat, megemlítenék még egy nagyon fontosat: ― Amint azt mondani szokás: Embert, barátjáról...madarat tolláról... Honnan, milyen emberek közül való ez a Boldi? Kitől és milyen embertől láthatott példát? ... És egy az egyben le is másolta magának...? Hiszen ugyan arra a sorsra jutott, mint az a duhaj, agresszív sógora! Aki egyfolytában csak a bánatot okozta annak a szerencsétlen buta feleségének! Ő, a férfi. Az asszony aztán majd intézze a családot! Ha tudni akarod, most is a börtönben van. És Boldi az ő példáját követve ugyan azon az úton halad. Őt is elzárják és kibe kapaszkodhatna ilyenkor, ha nem beléd! Az effajta emberek valahogy mind bűnözőknek születtek. ― És... még egy nagyon fontos dolog! Nem kell abszolút mindent elhinni, amit mond! Vagy amit megjátszik. … Imolát lelkileg kissé megzavarták az édesanyja racionális fejtegetései és az elkövetkezendőkben minden apró lépést fájdalommal élt meg, ami egyszer az életéhez kapcsolódott. Bárhol járt, a környezetéből mindig csak a Boldival kapcsolatos megoldhatatlannak tűnő problémák idéződtek elő. Kezdetben csak a vágyakozás marcangoló, szívtépő érzéseit élte meg és képtelen volt más egyébre gondolni csak arra, hogy mennyi szenvedést kell átélnie annak a szegény szerencsétlenül járt fiúnak. És arra, hogy ezáltal ő maga is milyen összetört lelkiállapotba került és amikor a sok szép együtt töltött emlék felidézése folytán napirendre került a sírás, akkor már konkrétan önmaga előtt megvallhatta, hogy mindez a nagy szerencsétlenség jórészt az édesapjának köszönhető, akire egy idő után valahogy már másképpen nézett. Nem úgy, mint régebb kislánykorában. Azzal nagyon is tisztában volt, hogy a mama segítségére sem sokat számíthat, de tőle időnként mégiscsak kapott valamilyen fajta vigasztalást. Amely arra volt jó csupán, hogy lassan-lassan át tegye magát az adott (lelki) nehézségeken. Addig, amíg aztán már kicsidenként saját magát próbálta áttenni a gyötrődéseken. Aztán a Júlia doktornő tiszta elméje által közvetített reális fejtegetések mégiscsak beépültek a lánya tudatába. Imolának titokban még sikerült néhány levélváltás, de miután Boldit tényleg elítélték, azután mindkét oldalról elakadtak a levelek. Így Imolának már nem maradhatott egyéb hátra, mint csak a múlt emlékeibe való burkolózás, ami már nem tartott oly sokáig, mert az egyetemi évek épp elég mozgalmasakká alakultak és Szala-Vát, a Szanatórium, a csodás lombok, a hegyek …és minden, ami oly szorosan Boldihoz kötötte, lassan-lassan kezdett homályba burkolózni. Aztán, ahogy az idő múlása is besegített az összetört lelke gyógyulásában, hát ha még akarata ellenére is, de egyre csak halványodott benne a szerelme iránti mély együttérzés. Aztán neki is egyre csak szaporodtak a tennivalói. Nagyok voltak a követelmények és ő mindennek pontosan eleget akart tenni. És nem is hiábavalóan, mert kimondottan jók voltak a tanulmányi eredményei. Olykor-olykor, amikor Boldi jutott az eszébe, ha csak halványan is, de mindig a fülébe csengtek édesanyjának a bűnözés öröklésével kapcsolatos fejtegetései. A hosszú távollét akaratlanul is kissé kijózanította és másképp elemezgetve végig a dolgokat még azt is megállapította, hogy az a Rusznák Tóni soha nem is volt számára szimpatikus. Amikor megismerte azt a durva, mindenkit lehengerlő embert, valahogy kissé még félt is tőle. És Zita barátnőjétől ― aki nagyon is jól ismerte ― sem hallott túl sok jót felőle... És tényleg, Boldi amint egyszer tehette mindig a sógora társaságát kereste. És nagyon is fel nézett rá. Még előtte is sokat dicsérte. Igaz, hogy ő akkor egész másképp látott mindent. Hisz' jóformán még gyerekek voltak. És, hogy az emberi sorsok miként választódnak ki...? Ki, mit keres azt meg is kapja! ― Ahogyan azt szokták mondani. ... De hogy ha még Boldi tényleg nem hibás is? ... Már annyi idő el telt azóta... És az az eskü!? ... Ott a nagy cserefa alatt! Hiszen akkor még gyerekek voltak! ... Azonban a szép emlékek, a kialakuló és a hosszan tartó szoros szerelmi kapcsolódás ösztönös feledésére nem is ezek a fejtegetések voltak az a nyomós érvek. Főként akkor, amikor már Imola elvégezte az egyetemi tanulmányait és már hivatást töltött be szakterületén. Ezzel még nem egy gyökeres átalakuláson ment keresztül de már kissé teltebb önbizalommal látott a világba és szép, egészséges huszonkét éves nő lévén nagyon jól tudta ― és érezte is ― azt, hogy valamiként ki kellene törnie az addigi visszahúzódottságából. Továbbra sem járt különösképpen sehova, csupán az élet értékrendjének belülről történő megítélése változott meg benne. A munkájával kapcsolatos dolgokat nagyon komolyan vette és amint a lehetőség engedte, el járogatott szüleivel a Köves dombra a villához. Nagyon szerette a helyet és még ha egyedül volt, akkor is mindig jól érezte magát. De hát egyedül, teljesen egyedül csak akkor lehetett, amikor az erdőbe kiment sétálni. Akkor már a Köves dombon ha még kissé elszertülten is, de voltak felépült villák. Természetesen a tehetős, jómódú, különféle vezetői beosztásokban lévő polgárok magán tulajdonában és ott közvetlen kapcsolatban a természettel a piknikezések során a doktor urak és az igazgató urak maguk hordták a száraz ágakat a hegyoldalból és ők is vágták fel, ők gyújtották a tűzet, húst sütöttek, ettek-ittak, szórakoztak és felszabadultan jókat beszélgettek minden féléről. Az idő múlásával párhuzamban az utódok is növögettek, lassan-lassan felnőtteké cseperedtek, a családok így bővültek. A Husztik-Telczer ikervillához tartozók száma is megszaporodott és egész rokonias hangulat uralta az elegánsan rendezett kis háztájat, amikor mindannyiuknak egy időben sikerült összegyűlniük. Főként a Husztik házaspár érzett lelkében egy fajta elégtételt, amint a szaladgáló kis unokáikban gyönyörködhettek. És olyankor akaratlanul is fel tört bennük az idő múlásának tudata, hisz' nem is olyan rég volt amikor gyerekeik, Zita és Artúr szaladgáltak ugyanúgy a Szívkórház udvarán. Zita lányuk egy meglehetősen kiegyensúlyozott házasságban élt és két aranyos kislánya volt, akikre a nagyszülők titokban büszkélkedtek is. Azonban ugyancsak titokban néha kissé szorongás is fogta el őket, amikor arra gondoltak, hogy a sikeres Artúr fiúk, huszonkilenc éves kora ellenére még egyáltalán nem is gondolkozik család alapításon. Az élet folyamán egy nagyon fontos dolgot, nagyon jól megtanultak a fiúkkal kapcsolatosan. Rájöttek arra, hogy semmiképpen nem szabad bele avatkozniuk az életébe! Biztatni, így nem nagyon merték, viszont titokban nagyon tartottak egy olyan fordulattól, hogy amilyen furcsa szokásai vannak egy napon egy nem közéjük való lánnyal állít haza. Azaz, csak bemutatja nekük... és már lépik is tovább. ― Hát ez volt az orvos házaspár titkos rémálma. De erről nem beszéltek még a legközelebbi barátaiknak sem, mint ahogyan Telczerék sem tettek nekük semmiféle említést a lányukkal történtekkel kapcsolatban. (Jómódú emberek jó barátságban voltak egymással, de azért ennyire mégsem voltak őszinték egymáshoz.) Már több alkalommal fordult elő, hogy mindannyian fent voltak a villában. Ikervilla, de két külön bejárattal, tehát egymást nem nagyon zavarták. Viszont egész közvetlenül szervezték a közös programokat, evés-ivástól kezdődően, beszélgetésekkel folytatva, meg sétával az erdőben. Az unokák szaladgáltak, játszadoztak és szemmel láthatóan jól érezték magukat, a gyerekek, mivel már felnőtteké váltak, hát a korkülönbség nem jelentett akkora nagy távolságot köztük, mint évekkel azelőtt. Mivel már Imola is végzettsége szerint a banknál egy figyelemreméltó tisztséget töltött be, hát már az érett korú Zita sem arra kissé magába húzódó kislányra tekintett, hanem felnőttként beszélgethetett el vele. És nem csak Zita, hanem még Artúr is észrevette, hogy az idők folyamán az a kislány ― aki a korkülönbség miatt egykor sehogy sem felelt meg játszótársnak ― milyen csodásan szép nővé fejlődött. És a többszöri ― családias jellegű ― együttlétek alkalmával sikerült észrevennie a lányból áradó finomságot és kedvességet. Szívesen beszélgetett el vele és még szívesebben sétáltak ki az erdőbe is. És az ilyen séták az Imola számára is jobban passzoltak, mint az egymagában való járkálások. Artúr nagyon kedves, udvarias és helyes fiú volt. Sok érdekes dologról tudott beszélni és egyáltalán nem unatkozott, amikor őt hallgatta. Amikor egy alkalommal az elhagyatott Szanatórium omladozó falai mellett sétálgatva mindkettőjük belsejében életre keltek a múlt emlékei, ráérzett arra, hogy mennyire képesek egymás lényére ráhangolódni. Igaz, hogy a bizonyos fájó érzések különféleképpen jelentkeztek, de mégis egy valamit olyanra sikerült fókuszálniuk, amit az idő múlása rombolt szét és ami többé vissza már nem jöhet soha. Mindkettőjüknek meg voltak a maguk emlékei. Olyan emlékek, amelyeket nem feltétlenül szükséges szavakba foglalni. Igaz, hogy Imola semmiképpen sem részletezte volna Artúrnak, hogy tulajdonképpen mihez is kapcsolódnak az ő emlékei. Artúr viszont egyszerűen nem tudta meg magyarázni azt a helyhez kötő különös érzést, amelyek már gyerek kora óta egyfolytában kísérték. A sok szép emléket felidéző helyeken kettesben bóklászva Artúr mindig egy különös felszabadultságot érzett. Egy olyan állapot hatása alá került, amely azt sugallta, hogy azt a csodás jelen pillanatot legszívesebben állandóságként élné az örökkévalóságban. Egy fajta vágyódást érzett annak a pillanatnak a megörökítésére. ... Amikor egy gyönyörű bájos teremtés gyalogol mellette ott, abban a végtelenségig imádott környezetben, amelynek abszolút fenségességét szavakban egyszerűen lehetetlenség kifejezni és, amint rá pillant valósággal mintha érezné lényének átható simogatását, szíve minden dobbanását. És jött, hogy időnként egy-egy fa mellett elhaladva bele verje a fejét a kemény törzsükbe, amiért addig, annyi időn keresztül nem vette észre abban a kislányban ezt a csodálatosan kiáramló nőiséget! Amelynek szívébe-lelkébe való befogadását még a Mennyek Országáért sem cserélt volna fel. Hisz' jóformán nem is figyelt rá! Pedig úgy is lehet mondani, hogy együtt nőttek fel. Igaz, hogy kerek hét év korkülönbséggel és lehet, hogy éppen ezért hagyta annyira figyelmen kívül a kis fruskát. ― De, hogy ilyen csodálatosan szép legyen..? ― A hosszú időn keresztül együtt barátkozó Husztik és Telczer család kifejezetten intelligens és kimondottan tág látókörű emberek lévén, nemcsak amolyan hétköznapias módszereket alkalmazott az egyéni kikapcsolódásukat illetően, hanem minden apróságot gondosan harmóniába állítottak amit a re-kreálódásukhoz szükségesnek ítéltek meg. Úgy is lehetne mondani, hogy a hétvégi szórakozásuk megszervezését mindig amolyan felsőbb szinten csendesen, harmonikusan, duhajkodások nélkül, de mégis tökéletes felszabadultsággal bonyolították le. Egyik alkalomkor, ott fent a villánál, amikor mindkét családoz tartozók mindannyian jelen voltak, a hangulatos zeneszó melletti evés-ivás közben Zita a lehető legkifinomultabban egy olyan emléket elevenített meg az Imola tudatában, amely hatására a lány kissé elgondolkozott. Egy tőle származó vigasztaló jellegű kijelentés, amely az idő múlásával kapcsolatosan amolyan pozitív módon igazolta az akkor, ― azon a szilveszterezésen ― elhangzottak igazságát. Amikor Imola tényleg vigasztalásra volt szorulva. Amikor oly távol érezte magától azt aki után igazán vágyódott…és oly közel ― csaknem magáénak ― érezte azokat a szívhez szóló dallamokat… Amelyekre sikerült is ráhangolódnia. Amelyek a vágyat, a szerelmet idézték fel akkor benne… Egy valaki után. Egy konkrét ― létező ― személy után… És… egy bizonyos idő elteltével, ha nem konkrét megnevezett valaki után is, de valamiképp fel-fel tört az Imola egészséges fiatal szívében is az a visszafojthatatlan érzés, vágy. Imola a dallamnak már akkor ― hat évvel azelőtt ― értelmét vette… Szívhez szólt. Akkor. És amint a dal újból felcsendült, Zita segített neki emlékezni. De Imola amint hallgatta, már csak az érzésre emlékezett. „...Szerelmem légy enyém! Szívedet kérem én. Ó jöjj velem, aranyos lélek, oda ’hol élek én!... ” … És az érzés konkréten valaki felé való irányítása már az ő dolga volt. Amiről titokban Zita valamiképp már tudott. ― Emlékszel? ― kérdezte halkan hozzá bújva Zita ― Amikor még vigasztalásra szorultál… Az élet folyamata nem rendezi-e kellőképpen a dolgainkat??... A szív dolgait? … Imola kissé szégyenlősen hajtotta le a fejét, kevés ideig még a szemét is lehunyta és valami féle tiltakozó jellegű feleleten járt az esze, de nem szólt. Érezte valamiképp, hogy érzelmeivel ellentétesen hiábavaló is lenne bármit is mondania barátnőjének, aki vele együtt örvendve ünnepelte az idő folyásának csodálatos elrendeződéseit. ◄--- Előző lap:26. Életre szóló magányra ítélve                 ---► Következő lap:28. Találkozás a Mesterrel