Amikor a fák meghalnak/Találkozás a Mesterrel
|
Amikor a fák meghalnak28. Találkozás a Mesterrel
A szakértők közül azonban nem mérte fel senki azt, hogy az Anna úgynevezett képességei csupán annyiból állottak, hogy akik segítséget kértek tőle, azoknak ráhangolódott a feszegető, kínzó érzelmekre, majd átvette azokat a velük járó rendellenességekkel együtt. Vagyis egy az egyben egyesek betegségét magára vette, és ezáltal többen is meggyógyultak. És időnként olyan furcsa magyarázatokkal látta el betegeit, hogy próbálkozzanak ráhangolódni a Lét Harmóniájára ― a fák bölcs beszédének a megértésére ― hogy az által teljesen kigyógyulhassanak betegségeikből. Evégett a megítélések is két pártra oszlottak. Voltak, akik kifejezetten nagyra nézték és végtelenül tisztelték azt a különleges gyógyító hatalmat benne és esténként titokban feljártak csak azért a Szénégető pusztájára, hogy hallhassák azt a csodálatos túlvilági hangzású éneket, amelynek dallama egy az egyben tápláló hatással volt rájuk. Azonban voltak olyanok is ― még azok közül is, akiket meggyógyított ― akik ördögi hatalmakat hordozó romlott vérű kuruzslónak, szellemidéző boszorkánynak tartották és kifejezetten ellene voltak. Főképp, amikor az állami támogatásával foglalatoskodó személyek is azt kezdték beszélni róla, hogy bizony tagadhatatlanul valamiféle titokzatos szellemi erők segítik, mert egy az egyben „sokkalta jobban viszi odafent, mint bárki más .” Más rendes ember megküzd minden betevő falatért, létfenntartásért… és ő ― hiába, hogy még csak gyerek ― (a szegény árva és sokak pártfogoltja) semmiféle erőfeszítés nélkül él ott egyedül, mintha csak valami kiránduláson lenne és csaknem dúskál minden jóban. Különösen amióta összeszűrte a levet azzal a különös idegen „úriemberrel”… Aki valamiféle nagy oktató hírében áll. És…aki kitudja, hogy kicsoda egyáltalán…? Arról az emberről is csak amolyan mendemondákat hallottak az emberek ott Szala-Váton. És másfelőlről is. Mert ugyanis akkoriban egy jógamesterről nem sokan tudhattak olyan sok mindent konkrétan. És még a jógáról sem. Hiszen csak afféle sporthoz kötődő, kiegészítő tornagyakorlatokat láttak benne. A különösen furcsa úriemberről, a jártasabbak közül is mindössze csak annyit tudtak, hogy Dan Kindának hívják és nemcsak országszerte, hanem külföldön is egy nagyon elismert jógi. És ha nem hivatalos formában is, de nagyon sok tanítványa van. És természetesen Kinda mesternek is szintén mindkét oldalról voltak csodálói. Azaz elismerői, felmagasztalói, és meglehetősen élesen bírálói, ellenszenvezői. Mivelhogy azokban az időkben nagyon korlátozott volt a személyes szabadság, evégett természetesen ― a biztonság érdekében ― az ellenőrzés kifejezetten fontos szerepet játszott. A karhatalom szervei mindent megtettek, hogy az állampolgárok csaknem minden gondolatát követhessék. E célra külön szakosított személyeket képeztek, akik sokszor még a kelletnél is nagyobb buzgalommal teljesítették feladataikat. Kinda mester egy kifejezetten karizmatikus személyiség lévén, teljesen tisztában volt azzal, hogy úgy személyét, mint munkásságát mennyire szervezett formában követik. ― Azaz, próbálják követni. Mert egy nagyon nagy spirituális szinten lévő egyéniséget semmiképpen sem lehet összehasonlítani a hétköznapi elmével rendelkező, különféle egyetemeket végzett racionális tudású „intelligens” (vezető) emberekkel. Azonban a közművelődést és az oktatást (majd a továbbfejlődést irányító) vezető szervek annyira mégsem voltak buták, hogy ne tudtak volna épp arról az alap dologról, hogy a jóga tisztítja az agyat. És ennek következményeit megfelelőképpen fel is mérték. Hiszen az akkori társadalmi rendnek (és bármilyen korbelinek) egyáltalán nem volt szüksége letisztult (agyú) polgárokra. Akiket már nem lehet irányítani. Sőt! Még megfélemlíteni sem. Kinda mester már több rendben volt meghurcolva, de mégsem tudtak vele azt csinálni amit szerettek volna. Semmiképpen nem tudták sarokba szorítani, folyton figyelve volt minden lépése, de ő csak végezte a dolgát. És épp ez volt az, amivel harcképtelené tudta tenni ellenfeleit. Mert nem értették, hogy mi a dolga. Mit, miért tesz. Kinda mester nem félt senkitől. Teljes magabiztossággal irányította az egyéni képességei által létrehozott csoportját, azaz mozgalmát, mert országszerte napról napra egyre jobban gyarapodott a tanítványainak száma. Tökéletesen átfogta az irányítást, az oktatást, továbbfejlődést és ami a környezetében történt, mindenről tudott. De nem azért mert különféle tudósítói, vagy informátorai lettek volna… Annáról bizonyára nem az újságokból olvasott ― hisz’ nem is írtak róla az újságok. És TV, vagy rádió sem foglalkozott olyasmivel, hogy valaki az örök magányra ítéltetett, ott fent valahol az erdő rengetegében… Dan Kinda egyszerűen tudott arról, hogy Anna létezik. És megfelelőképpen követve az érzéseit azt is megtalálta, hogy hol. Bizonyára egyik kezén megszámolhatta, hogy hány tanítványa érdemelte ki azt a kiemelkedő megtiszteltetést, hogy ő maga ― a Mester ― keresse fel. De hát ő már egy olyan tudati szintre érkezett egyén volt, aki egyáltalán nem rettegett attól, hogy esetleg megalázkodásnak tűnhet egy ilyen rangon aluli közeledés. A Szénégető pusztájáról még csak nem is hallott és mégis tudta, hogy ott vár rá valaki, akit már régről ismer. Akivel lelki szinten már volt kapcsolata. Ő volt a Mester, és tudta, hogy érzései csalhatatlanok. … Anna a Mesterrel való első találkozásának napján épp áfonya szedni volt és elbarangolt egészen a Sós tavak környékére. Mivel már kora reggel elindult, hát dél után már jól megrakott kosarakat cipelve hazafelé tartott a Bérc keleti oldalán csörgedező kis patakkal párhuzamos erdei úton. Kissé nehezen haladt felfelé, de nemcsak a két nehéz kosár végett, hanem még azért is, mert a huzamosan tartó esős idő miatt az út meglehetősen el volt ázva és nagyon sokat kellett kerülgetnie a sarat és pocsolyákat. Pihenés nélkül már körül belől hét-nyolc órája egyfolytában úton volt és meglehetősen el is volt fáradva. Alig várta már, hogy haza érhessen. Egy kidőlt farönkhöz érve kis megszusszanásra való alkalom kínálkozott, hát leült és közben háti táskájában is tett némi eligazítást. Ott, egyedül az erdő végtelen csendjében, ahol a kis patak csörgedezésének muzsikáját a madarak éneke kísérte a fák lombjai közül. A sáros úton felfelé a pocsolyák sokasága csillogva, csaknem vakítóan verte vissza a nap fénylő sugarait amelyek az elmúlt napokban nem nagyon simogatták végig az erdőt. Anna ott a rönkön ülve átadta magát a csend… és (főként) a pihenés élvezetének. Az erdő minden rezdüléséhez szokott fülei egy adott pillanatban egy távolból jövő förtelmes diszharmonikusan felbúgó éles nyávogáshoz hasonlatos hangot különböztetett meg. A monoton, folytonos hang még csak alig hallható volt, de már akkor feltűnt neki, hogy egyáltalán nem illik be oda az erdő csendjébe, a fák alig hallható suttogásai közé. Egyszeriben nagyon furcsa érzése támadt, ijedtségnek ugyan nem volt mondható, de mégis leszállt a rönkről és ösztönösen a lombok közé rejtőzve várta a furcsa zaj egyre közelebb való érkezését. Nem a félelem és nem is a kíváncsiság vezérelte, hogy rejtőzködve győződjön meg a zaj eredete felől, és még csak nem is gondolkozott azon, hogy mi lehet az. Hanem egyszerűen úgy érezte, hogy rövidesen valami nem hétköznapi dolog fog történni. És éppen ezért élt azzal az óvatossággal, hogy a bokrok közül feszült figyelemmel várta, hogy megjelenjen a hang gazdája. Arról fogalma sem volt egyáltalán, hogy mi verheti fel ennyire az erdő végtelen ― megszentelt ― csendjét, így hát kissé elcsodálkozott, amint megpillantotta a sárban felfelé hánykolódó meglehetősen csúnya és idétlen terepjáró autót. Először is azért, mert még csak nem is gondolta volna, hogy egy ilyen kis autó épp ilyen ― csaknem ördögi ― hanggal képes elijeszteni minden kis élőlényt, aztán még azt tartotta annyira hihetetlennek, hogy épp abban a latyakos sáros időben, csakúgy hányja veti magát az a csodaszer és ha lassan is de egyre feljebb és feljebb halad azon a kis úton. Épp az ő otthona felé, mert miután már eltűnt a szeme elől, a hang szerint igazodva megállapította, hogy a jármű tagadhatatlanul a Szénégető pusztáján halad az ő kis kunyhójának irányába. Anna annyira otthonos volt már ott a környéken, hogy mindezt biztosra tudta. De leginkább érezte. És ez az érzés, az a furcsa érzés egyre erősödött benne, nem hagyva helyet a kíváncsiságnak. Egyszeriben kimondottan rövid idő alatt nagyon furcsa benyomásokat keltő képek peregtek le a tudatában. Valamire, vagy valamikre emlékezet. De mégsem tudta pontosan, hogy mire, mikre. Csak arra, hogy valamikor, valamilyen dolgok történtek, amiket ő közvetlenül átélt. Nem érzett sem izgalmat félelmet, sem szomorúságot… csak mély összevisszaságot. És, aztán miután sikerült kissé helyre jönnie megkörnyékezte a kíváncsiság. Fáradtságát elfeledve ragadta meg a kosarait és neki rugaszkodott az emelkedőnek. Sietősre fogva a lépteit, mintegy tíz percnyi gyaloglás után már fel is tűnt a nagy fák lombjaival körbe szegélyezett kis puszta, a kunyhó… és előtte az a titokzatos csendháborító masina. Amint közel ért, futó pillantást vetett a sáros, viharvert terepjáróra és óvatosan a nemvárt vendégek után kezdett figyelőzni. Az egész jelenet egyáltalán nem számított újdonságnak, hisz’ nagyon sok rendben tettek nála látogatást már különféle emberek, de mégis az a különös érzés, amely egyfolytában végig kísérte, annyira felizgatta, hogy csaknem magán kívül volt. Hiába volt nagy jártassága az érzelmek területén, egészen új volt minden benyomás, amellyel szembe találta magát. A különös „vendégeit’’ épp ott pillantotta meg, az alatt a fa alatt, amelynek tövében rendszeresen a napkeltében szokott gyönyörködni. Csaknem szertartásszerűen, minden reggel oda ült ki az alá a magányos nyírfa alá és ott elmélkedett sok mindenről. A Napról, a fákról, a Nagy Égről, az emberekről, önmagáról… a világ dolgairól… minden féléről. Ott mindig csaknem olyan tökéletes harmóniában érezte magát, mint a saját fája alatt, fent a Szelek pusztáján. Élvezettel hangolódott rá a környezetében hullámzó, gomolygó energiákra és érezte, hogy ezáltal ő is része a Nagy Egységnek, amelyben az áramló energiák egy körforgást képeznek. Miután a kosarakat és a hátitáskát letette a kunyhó előtti kis asztalra, óvatosan elindult a nyírfa irányába, amely árnyékában egy férfi és két nőszemély ült mozdulatlanul, hasonló pozícióban, ahogyan ő is szokott ülni. Végtelen tiszteletteljességgel közelített, hiszen tagadhatatlanul érezte a belőlük áramló finom rezgéseket, amelyek nem keltettek benne semmiféle szorongást, ellenhatást. Csak nagyon ritkán volt alkalma, hogy emberekben effajta energiákat érzékelhessen. Akikkel kontaktusba került, azok java része telve voltak szorongással, félelemmel, agresszivitással és lelkük valósággal ordított a fájdalomtól. Viszont, csodálatos módon ezt egyikük sem érezte. Csupán csak ő. Anna. A mások bajait, fájdalmait. ― De ezek, ott, a fa alatt, mintha egészen más emberek lettek volna. Nem azért, mert nekük nem voltak megoldatlan problémáik, hanem azért, mert képesek voltak önmaguknak az irányítására. A Mester és két haladó szintű tanítványa ott meditáltak a fa alatt, és Anna csendben közelített feléjük. Amint odaért, óvatosan, zajtalanul letelepedett ő is. Mivel már sikerült ráhangolódnia a meditálókból kiáramló energiákra, nem érzett furcsaságokat, teljesen megnyugodva várt. Ő maga sem tudta, hogy mire, de várt. Az idő múlása mintha megállott volna. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, amikor egyszer csak a férfi tekintetét érezte magán. A csaknem tiszta fekete szemek, a kifejezetten átható tekintet semmiképp nem egy megszokott hétköznapias jelenetre utaltak. A lány, bizonyára még nem találta szembe magát olyan mélyen ülő misztikus sugárzású tekintettel, de azért mégis állta a nézést. Egyszerűen visszanézett a Mesterre. ― Hogy vannak a fáid? ― kérdezte a Mester barátságos halk, de csengő hangon, mintha csak egy nemrég látott ismerőséhez szólt volna. Annát egyáltalán nem lepte meg sem az a közvetlen egyszerűség, sem az, hogy a lényébe beleláttak. Más ember belsejében ilyenkor ijedtség, vagy (jobbik esetben) csodálkozás lépik fel, de Anna teljes egyszerűséggel felelt, mintha csak saját egészségi állapota felől érdeklődtek volna. ― Jól. Köszönöm szépen jól. Vagyis… itt, ezek a fák még nagyon vidámak… de ott túl a másik hegyben, ott vágják az erdőt! És a fák ott mind meghalnak… ― A léleknek, ahhoz, hogy a mennyekbe jusson, először meg kell járnia a poklokat is. ― mondta a Mester ― Mert ugyanis minden egyes létező dolognak élő lelke van. Ezt tudod ugyebár? És minden lelket ősi ösztönökből fakadó megismerési vágy hajt. Amely tulajdonképpen nem más, mint az Egységbe való visszavágyás. Oda, ahonnan egykor mindannyian kiszakadtunk. De az oda való visszajutás csak bizonyos tapasztalatok során adatik meg. A két részre szakadt egység mindkét pólusát meg kell élni ahhoz, hogy újból vissza kerülhess a Teljességbe. A nirvánába. Vagy, ha úgy tetszik az Istenhez. Anna bármennyire is egy spirituális lény volt, addig még soha nem találta szembe magát annyira lényegre törő szavakkal, amelyek közvetlenül a Mester ajkáról hangzottak el és örömmel állapította meg, hogy érzései ezúttal sem csaltak, amikor még a förtelmes zaj hallására kényszerülten is megállapította, hogy nem egy megszokott hétköznapi eseményben lesz majd része. És nem egy hétköznapi emberrel sikerül majd egy olyan barátságot kötnie, amely folytán majd kimondottan nagyot emelkedik lelki fejlődésében. Kifejezetten nagy öröm és nagy újdonság volt számára a Mestert hallgatni, de mégis folyton úgy tűnt neki, mintha még valahonnan hallotta volna azokhoz hasonlókat. Mintha régen elfelejtett dolgok kerültek volna újból felszínre. Különösen akkor, amikor a Mester egy kifejezetten nagy élményben részesítette. ― Ha még mélyebben akarsz kapcsolódni a szeretett fáid lényéhez, akkor ajánlok neked egy nagyon kellemes, lélek simogató, de ugyanakkor egy mély potenciális erőt adó gyakorlatot. ― mondta a Mester ― A hang a rezgés egyik formája és a Világegyetem a rezgés állapotában van. Örök időktől fogva ismert, hogy a hang, különösen az ismétlődő hang hatással van a tudatra. És ennek az ismétlődő hangnak a neve: Mantra. ― Megmentést, lelki tisztulást jelent. Megmenti, megtisztítja az elme poros tükrét az anyagi szennyeződésektől, ami végül képessé teszi azt a transzcendentális valóság felismerésére. ― Minden hangnak különféle vibrálása van és ezek mind különféleképpen kapcsolják egybe a belsőt, a külsővel. Vagyis, ami a te belső világodban zajlik az kapcsolódik a rajtad kívüli világgal, az egész Univerzummal. Aztán a Mester egyből elhallgatott, szemeit félig lehunyta lassan belélegzett és szemlátomást látszott rajta, hogy egy egész más tudatállapotba hozta ezzel magát. A két tanítvány tiszteletteljesen, lecsukott szemekkel próbáltak ráhangolódni mesterük lényére. Aztán kis idő múlva a Mester mély, de nagyon kellemes halk hangon elkezdett kántálni:
― Az AUM szó maga a Világmindenség. ― magyarázta aztán később a Mester ― Magában foglalja a Lélek és a Természet kettősségét, a sokaságot és az egységet, a valóságot és a káprázatot, végeredményben tehát mindent, ami van, és ami létezőnek látszik. ― A múlt, jelen és jövendő mind benne van az AUM szóban, és még az is ami még ezen a három időn is túl van. ― Amikor az AUM-ot énekled, valójában az történik, hogy békét és fényt hozol le fentről, és egy egyetemes harmóniát teremtesz önmagadban és magad körül. ― Amikor az AUM-ot énekled, belső és külső lényeid ösztönözötté válnak és eltelnek isteni érzéssel és törekvéssel. Az AUM-hoz semmi sem fogható. Végtelen erővel rendelkezik. Csak az AUM folytonos ismétlése által megvalósíthatod Istent.
Kimondottan nagy öröm volt számára az is, hogy a végtelenül tisztelt vendégeit megkínálhatta az erdő friss, energia-dús termékeivel, amelyet aznap szedett. Még csak tizenhat éves volt, de már rendelkezett azzal az élettapasztalattal, hogy milyen csodás érzés másoknak jót tenni Sőt!! Még ha kínos fájdalmak árán is feltételek nélkül áldozatot hozni. Nagyobb elégtételt még csak elképzelni sem tudott volna, mint felajánlani az erdő (és a fák) által megszentelt saját kezűleg gyűjtött áfonyát. Az elkövetkezendőkbeli találkozásokkal kapcsolatosan időpontot nem egyeztettek. (Soha.) De Anna tudta, érezte, hogy nagyon sokszor fogja majd élvezni a Mester közvetlen jelenlététét, azaz végig áramoltatni magán a belőle áramló letisztult energiát. És nagyon, de nagyon sokat tanulni Tőle.
Dan Kindát, még aznap megismerték a Szala-Vátiak. Legalábbis néhányan közülük, és csak amolyan különleges úriember néven. Aki furcsa megjelenésével (és autójával) akaratlanul is sokak számára felvonta magára a figyelmet. Aztán csak kis idő kellet ahhoz, hogy pontosan megállapítódjék, hogy mit ― kit ― keresett az a furcsa pasas ott fent az erdőben. Aztán miután egyre rendszeresebben tett látogatást ott fent annál a kis boszorkánynál, hát a dolog kezdett érdekessé válni és az embereket a kíváncsiság rá kényszerítette a különféle nyomozásokra, amelyek folytán olyan megállapítások születtek a Mester kilétéről, amelyek nem nagyon födték a valóságot. Kinda mester a Szénégető pusztáját energetikai szempontból kifejezetten pozitívnek mérte fel és alkalmasnak találta a különféle jógatáborok ottani megszervezéséhez is. Annát pedig a már jól bevált egyéni módszereivel fokozatosan bele vezette abba, hogy miként zárja le az auráját. Azaz, hogy ne engedje saját energia burkába beáramolni mindazokat a vibrációkat amelyeket más emberek bocsátanak ki magukból. A gyakorlati élethez alkalmazkodott embernek ― látszat hiányában ― ez csak amolyan hókuszpókusznak tűnhet, de Annának nagyon sokat segített, mert ― némi erőfeszítések és koncentrációk árán ― elért egy olyan szintet, hogy egyes feléje áramló vibrációkra bizonyos ideig immúnissá tudta tenni magát. Így egy bizonyos idő elteltével lehetővé vált az is, hogy új ismeretségeket köthessen, mégpedig olyan emberekkel, akikkel közös az érdekeltség, akik sejtjeinek rezgéséből kiérzi a közeledni vágyást és a végtelen szelídséget. És egyáltalán nem is csodálkozott, hogy jelenlétük nem okoz különösebb problémákat. Kimondottan nagy élmény ― és végtelenül kellemes érzés ― volt számára egy csoportban éreznie magát. Tartozni valakikhez. Tartozni valahová. Mégpedig olyan emberek közé, akik valahol ugyanazon cél felé törekedek, egy olyan valamihez szeretnének kapcsolódni életük folyamán, amihez ő már kis korától fogva érzett belső indíttatást. És egy olyan életformát szeretnének kialakítani maguknak, amely a végtelen szeretet útján vezeti majd őket. És nemcsak kimondottan a Mestertől tanulhatott, hanem minden csapattársától, akikkel együttes odaadással keresték a szellem fejlődésének útját. Ezek mellett mind csak kiegészítő jellegként hatottak mindazok, amiket Artúrtól tanult, de rájött arra, hogy a továbbfejlődés érdekében bizony azok is mennyire fontosak voltak. Éppen ezért Artúrt sem felejtette el és épp olyan nagy szeretettel várta mindig mint azelőtt. De a szeretetet illetően próbált nem tenni különbségeket. Hisz’ a Mester is épp erre tanította mindegyiküket. Szala-Vátról azonban nem kifejezetten a szeretet energiájára való ráhangolódás miatt járogattak fel a Szénégető pusztájára, hanem a kíváncsiság vitte rá arra, hogy kitartóan, csaknem egész éjszakákon keresztül át leselkedjenek, hogy mik is történnek az időnként ott szervezett szertartások alkalmakor. Igaz, ami igaz, hogy a hétköznapi megítélés szerint időnként bizony eléggé furcsa dolgok is mentek végbe ott fent a holdas csendes nyári éjszakákon. És másoknak esküdözve bizonygatták, hogy olykor-olykor azok a jógázók nagyon sokan összegyűlnek és éjjelenként szertartásos módon meztelenül szaladgálnak a tűz körül és aztán majd különféle orgiákba váltanak át.
|