Amikor a fák meghalnak/Találkozások
|
Amikor a fák meghalnak33. Találkozások
Azonban, hogy ennek a nagy változásnak köszönhetően-e vagy sem, az Argó egyik szegény negyedében tengődő furcsa kis családra mégis rámosolygott a szerencse. Azaz, az öröm, a végtelen boldogság. Főleg a Lia részére, mert még a nagy változást követő év elején viszontláthatta a hat éve nem látott férjét. Igaz, hogy alig ismert rá, annyira lerongyolódott, meggyötrődött. Külsőleg. És belsőleg is egy egész más ember ölelte keblére szeretett asszonyát és a nagy találkozás örömére nemcsak az asszony, hanem még a kemény-fiú is elsírta, zokogta magát. Mindannyian nagyon elérzékenyültek. Sírtak, ölelkeztek, öröm volt a könny… a bánat, oly jó volt együtt elsiratni a múltjukat… és… a rájuk váró jövőt is. Mert közülük volt aki valamiképp megérezte, hogy a jövőt illetően is adódni fog majd siratni-való. ― Annyira sajnálom… ― zokogta Tóni Liát ölelve ― Annyira sajnálok mindent Lia ! Én vagyok az oka mindennek! Az én nyakasságom, az én akaratom érvényesítése, a folytonos dicsőségre való vágyás… És soha nem vettem figyelembe, hogy nekem van a világon a legdrágább és leg-szeretnivalóbb asszonyom az egész világon! Hidd el Lia, hogy így van! … És… meg is büntetett az Isten mindazokért a mulasztásokért, hogy nem értékeltem kellőképpen a családom közelségét! Istenem, hogy mennyire vágyódtam utánatok! … ― Semmi baj Tóni. Semmi baj. ― vigasztalta sírva Lia ― A lényeg az, hogy most ezután együtt lehetünk! … És nem hagyjuk el egymást soha! … Mert… mert én abba bele is bolondulnék! Ezt úgy tudd meg! … És Tóni akkor még csak nem is gondolta, hogy felesége mennyire ráérez a való igazságra. Fogadkozott, hogy ezután minden másképp lesz és újból napirenden lesznek az olyan boldogság-teljes pillanatok, mint régen voltak ott a nagy hegyek között, amikor kéz a kézben egymásnak örvendve élvezték az élet napsugaras oldalát. Aztán a családfő hazatértének örömére előkerült a pálinkás üveg is az asztalra ami épp elég nagy kísértést jelentett Boldi számára, aki még nagyon frissen hagyta abba az alkoholfogyasztást. Jöttek a közös témákban bővelkedő nagy beszélgetések és Boldi engedett az ital csábításának. Hisz’ amint egyre többet informálódott az Imola életstílusával kapcsolatosan, azóta a jövőbeli reményei is már nagyon elhalványultak. Szeretett nőjének a fájával való ölelkezésből átélt élményt csupán egy véletlen gondolatfoszlány áramlásából keletkező érzelmi reakcióként próbálta racionálisan megmagyarázni önmagának és egyértelműen tévedésnek minősítette az Anna jóslatát. Egy bizonyos idő elteltével ez a kifejezetten fájó megállapítás aztán még jobban megerősítődött, amikor Tóni a család összetartozásának és harmonikus együttléte érdekében addig intézkedett, míg egy társas kiránduláson vettek részt. Ugyanis az egyik gyárnál kapott megélhetést és amint annyi pénzt sikerült összegyűjtenie, rávette a családját egy kis kikapcsolódásra, szórakozásra. Hiszen ezt is már olyan rég megígérte Liának, aki életében lehet, hogy az egyik kezén megszámolhatta, hogy hányszor is szórakozott igazán. A (nagy) kirándulás csupán csak egy egynapos körút volt, amelyet egy különjáratú autóbusszal tettek meg. Az effajta kirándulások sokak számára csak egy kis jelentéktelen kiruccanásnak számítottak, de a kis családnak bizony egy nem mindennapos élményben volt része. Főképp Liának és Antikának akik egészen oda voltak a csodálkozástól és meglepetésektől, hisz’ életükön keresztül nem sokat jártak másfelé, mint ahol felnőttek és ahová aztán a sors kivetette őket. A kirándulásba azonban belefért egy sétahajózás is egy nagy folyami gőzösön amely nemcsak Lia és Antika számára nyújtott egy igazi élményt. A folyó közvetlen látványa, meg a két oldalát szegélyző varázspart, a távoli és közeli látványosságok… és maga a hajó, a fedélzet, a napozók, vendéglő, szórakozóhelyek… az egész berendezés is egy kész csoda volt. Azonban, ha Liának nem is tűnt fel, de Tóni és Boldi rövidesen megállapították, hogy bizony a luxushajó két részre oszlik. Ugyanis, amint az szokott lenni első osztály és másodosztály. Harmad osztály nem volt. Esetleg egybe volt vonva a másod osztállyal. Vagy csak másodosztálynak volt elnevezve és tulajdonképpen csak első és harmadosztály létezett (?). Mivel kis hajóút egy teljesen külön jellegű csak épp beszúrt kiegészítésként szerepelt a Liáék kirándulásában, hát nagyon sok idegen, azaz nem hozzájuk tartozó turista, utas vagy csak alkalmi kiránduló volt ott a hajón. Az első és másod osztályt természetesen egy elegáns korlát választotta el egymástól és ezzel a közember számára létesített szórakozás is meglehetősen nagy szélsőségben el volt választva a különböző luxus körülményeket felkínáló relaxációs kedvtelésektől. Boldi eltűnődött, hogy egy kis korlát mi mindenre nem képes. Két világot milyen szakszerűen külön tud választani egymástól… Egész másképp öltözött emberek, másabb igényekre vágyva élvezik ők is a fenséges látványt, a napfény ragyogását, a szél lágy simogatását… az életet. Ők már a kissé pazarabb kikapcsolódási lehetőségekben is válogathatnak és maga a viselkedésformájuk is egészen különbözik az elfásult, mindennapi munkába temetkezett ― csak ritkán szórakozni járó ― emberekétől. Bizony, ők már egy magasabb szintű műveltséggel rendelkeznek és egészen másképp látják az életet. Egész más számukra a kikapcsolódás, a munka, a megélhetési lehetőségek… minden. Amint mindezeken elgondolkodott, egyszer csak Tóni örömtől kifakadó emelt hangjára lett figyelmes. Amint arra nézett, sógora már integetett is feléje és tekintetével hirtelen Lia és Antika közelségét is leellenőrizte. ― Gyere ide Boldi! ― kiáltott rá és annyira el volt telve saját örömével, hogy egykori jó barátjának a kezét szorongathatja, hogy még csak meg sem fordult az eszében, hogy Boldi vajon mennyire pártolhassa fel örömét és mennyire vágyik rá, hogy ő is barátilag üdvözölje és kezet szorítson Artúrral. Artúr, aki feleségével, nővérével és sógorával együtt élvezhette az első osztály kényelmét, azonban a korláton túl, az egyszerű emberek közt is észrevette az ismerős arcokat és szívbeli örömmel elsőként üdvözölte is mindazokat, akiket mindig is barátainak tartott. A már három éves házassági élete során azért valamiképp némi foszlányokban mégis csak értesült felesége és Boldi barátja volt kapcsolatáról, de azt csak amolyan gyerekszerelem minősítésben tudatosította magában és abban a pillanatban, a találkozás örömében még csak az eszébe sem jutott, hogy ki miként viszonyul(hat). Boldi, ha nagyon őszinte lett volna önmagához, akkor bizony megvallotta volna, hogy a helyzet alakulása lelke mélyén azért kissé mégis csak megérintette. Hiszen jó barát ide, vagy oda, azért mégis csak Azt vette el tőle, ami a legkedvesebb volt számára. Akit mindennél, mindenkinél többre tartott és a legjobban szeretett a világon. De mindezektől eltekintve azért olyan mélységes ellenszenvet nem érzett Artúrral szemben. Csupán az a fájó megállapítás nem hagyta nyugton, hogy miért is nem tudott az életben ő is ― legalább csak felére annyira sikeres (és jómódú) ember lenni, mint egykori jó barátja. … Ő is hasonló környezetben élhetne… és bizonyára még esélye is lenne arra, hogy az Anna, vagyis a fák jóslata végképp megvalósulhasson. Még a találkozás előtt felmérte, hogy egyáltalán semmi esélye sincs Imolával újraélni mindazokat a gyönyörűséges pillanatokat amelyek soha nem törlődhetnek ki emlékezetéből és amint a még mindig oly gyönyörű szép, voltszerelmével szembenézett, egy teljes reményt vesztett pillantásból épp csak annyit, ― vagy ahhoz hasonlót ― üzent feléje, hogy légy boldog! Amúgy is a két különböző társaság közt csak olyan röpke beszélgetés zajlott le és még ha még szándékában állott volna, akkor sem adatott volna meg bármit is megemlíteni Imolának. … Hiszen egy erős korlát választotta el őket egymástól! Tónit a Zitával való találkozás abszolút hidegen hagyta és csaknem szó szerint elfelejtette azt a „felejthetetlen nyarat”, amikor egymással kéz a kézben oly boldogok voltak és csaknem az övék volt az egész világ. Zita pedig mindezt szerette volna teljesen meg nem történtnek nyilvánítani és visszagondolva csak annyit állapított meg az akkori önmagáról, hogy bizony mennyire egy buta és tapasztalatlan, ítélőkészség nélküli kislány volt akkor. Imolával, pedig a találkozás után épp csak annyi történt, hogy az addigi jókedvét valamilyen különös rosszullét befolyásolta, amely aztán kihatott a nap további részére is. … Tóni, mivel nagy buzgalomban volt, hogy felesége elhanyagolását valamiként kárpótolhassa és némi örömet szerezzen a végtelen megbecsülést érdemlő asszonyának és hát az elkövetkezendő napokban még azt is meg szervezték Boldival, hogy el látogatnak oda, azokra a helyekre, amelyeket után Lia az utóbbi évek során csak gondolatokban, az álmok világában járogatott el, mivel mindig csak a nagy távolságból szemlélhette a homályból olykor-olykor felbukkanó hegyeket. A Bércet… a Villámlások hegyét. Azonban arra egyikük sem gondolt, hogy Liát azzal semmiképp nem örvendeztetik meg. Ellenkezőleg. Épp nagyon rosszat csináltak, mert amint végigjárogatták mindazokat a jól ismert és egykor oly élettel telt helyeket, szegény nő annyira felzaklatódott, hogy napokig, sőt, hetekig nem volt jól bele. Lia szívszaggató érzések közepette rogyadozó térdekkel botorkált végig a romokban heverő magas gyommal benőtt csaknem felismerhetetlenekké vált épületmaradványok között. A nagy épület ugyan még állt a maga kemény alapzatán, de hihetetlenül elbánt vele is az idő múlása. Teljesen kihalt volt ott odafent minden. Magas fű nőtte be az egykor szépen, ízlésesen elrendezett és karbantartott kis sétányokat ösvényeket, amelyeken nap, mint nap annyi ember megjárta magát… Főleg a személyzet közül, hogy aztán estére jutva oly jól esett a pihenés… A kis ház, amelyben laktak, amely egy gyerekkorról, asszonnyá válás kezdetkoráról mesélhetett volna, már rég összeroskadt. Az Anna volt kis házának is a födele beroskadt, sem ablaka, sem ajtaja nem volt már, azt is gyom és gaz vette körül. Minden úgy nézett ki mintha nem is lakott volna ott soha senki és mégis minden olyannak tűnt, mint egy elárvult temető. Az emlékek temetője. ― Még tiszta szerencse, hogy ti is itt vagytok mellettem, mert egyedül nem is tudom, hogy mihez kezdenék itt ezen a helyen, ahol… ― nem fejezvén be a mondatot, újból sírni kezdett és a két férfi támogatóan közrevette, majd csakúgy egy összenézésből úgy döntöttek, hogy minél előbb távoznak erről az oly sok szomorúságot keltő helyről. Antikának csak nagyon halvány emlékfoszlányok idéződtek fel mindazokkal a helyekkel kapcsolatosan, ahol hat éves koráig nevelkedett és csupán csak gyermekiesen gondolkozott el azon egy keveset, hogy tulajdonképpen ott, azon a helyen született. Már csak nagyon halványan emlékezett arra is, hogy valamikor a Szénégető pusztáját emlegették és nagyon megörvendett, amikor arról értesült, hogy épp oda fognak el látogatni. Annához. Anna emléke azonban elég mélyen él a szívében, mert minden alkalommal fel elevenítődött, amikor emlegetve volt, hogy valamikor még nagyon kicsi korában épp ő mentette meg az életét.
Azonban azt egyikük sem próbálta még, hogy tulajdonképpen mit is jelent abban a végtelen csendben, azon az eldugott helyen élni egyes egyedül, távol az emberektől és olyan helyektől, ahol mindig történik valami, de azokról ő mindig csak a különféle szóbeszéd foszlányok által értesülhet és már jóformán el sem tudja képzelni, hogy igazán mi hogyan is történhet. Pedig néha azonban őt is furdalja a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen miként is zajlik az élet ott lent az emberek világában. Nem beszélve még az olyan állapotokról, amikor végtelen szenvedések közt hallgatja az erdő tiszta csendjét, néha még egy távolabb eső helyre vonulva egészen a Szelek pusztájára, ahol már csak tényleg a süvítő szelek nyújthatnak neki társaságot és vigasztalják, gyógyítják ki mindazokból a förtelmes kínokból, amelyeket mindig magára vesz, hogy azáltal másokat meggyógyíthasson. Ezekhez a testi szinten megnyilvánuló szenvedésekhez már nagyjából hozzá szokott. Annyira, hogy lehet azt is mondani, hogy Anna szabad akaratából döntött úgy, hogy életét ilyen gyötrő testi fájdalmak áthidalásával éli. Mert ugyanis az a sokak által annyira rágalmazott „szélhámos” többek között mégiscsak egy olyan dologra tanította meg azt a lányt, ami által le tudja zárni magában azt a bizonyos érzékelő készséget és az energiák áramlásai által már nem hatolhat bele a mások szennye és ártalma, ami addig folyton az életét veszélyeztette. Egyszóval Dan Kinda rávezette Annát, hogy kigyógyíthassa magát abból a vele született betegségéből. Viszont mindezek ellenére Anna egy nagyon komoly elhatározás folytán mégiscsak úgy döntött, hogy nem zárja le az auráját és tovább gyógyítja a rászorulókat. Amit csak úgy képes megtenni, hogy továbbra is átveszi mindazokat a negatívumokat, amit a rászoruló magában hordoz, aztán (ha sikerül) kigyógyítja magát. És ez a kigyógyítás bizony nagyon sok szenvedést követel. Olyankor, amikor szenved, amikor beteg, akkor el kell vonulnia, hogy ne háborgassák, hogy csendben önmagában a fákkal kollaborálva újból harmóniába hozhassa a szervezetét. És amikor a kínok nagyon felfokozódnak és csaknem a maximumra hágnak, végső megoldásként a Villámlások hegyére szokott elvonulnia, amelyet ő maga a Szenvedések hegyének nevezett el. A testi fájdalmak felvállalása azonban még nem küszöbölheti ki a szenvedést. De Annának a fájdalmat nem is annyira ezek okozták. Mivel kimondottan egy nagyon kifinomodott lélek lakott benne, az érzelmi szinten történő fájdalmak sokkal elviselhetetlenebbek voltak számára. Mindazok a megalapozatlan rágalmak, amelyeket ― főleg a Kinda bukása után ― a környékbeliek rá tettek. Voltak ugyanis, akik nagyon szerették és tisztelték, akiket tényleg meggyógyított. Mert ugyanis testileg-lelkileg meggyógyultan már képesek voltak felmérni azt a hatalmas áldozatvállalást, amelyet Anna sokakért hozott. De mindazok, akik ismerték, azoknak java része bizony nem látott egyebet benne, csak egy romlott nőszemélyt, aki ráadásul még boszorkány is. És csak bolondítja a híg-eszű embereket. Mert ugyanis Anna nem gyógyított meg mindenkit. Nem ám! Ő csak a betegség tünetét volt képes kezelni. Az okát, már nem. A tünet megszüntetésével le vette a fájdalmat és meg is magyarázta, hogy mitől beteg, a beteg. Hogy milyen lelki okok végett keveredett bele abba a bizonyos diszharmóniába, amely azt a rendellenességet, vagyis a betegségét okozta neki. És a tényleges gyógyulás érdekében az okot csak kifejezetten a beteg maga oldhatta meg. Ami általában egy teljes életforma változtatást követel. Hiszen lelki tényezők irányítása alatt történik minden lépésünk. A pszichoszomatika, ahogyan tudományosan is szokták azt emlegetni. És… tulajdonképpen ugyan ezen a módszeren alapszik a modern klinikai orvoslás is. Az által is csak a tünet kezelődik. Az okot nem szünteti meg. Sokak voltak, akik a tünet gyógyítása után egy bizonyos idő elteltével visszakapták a betegségüket. És, volt aki megértette, felfogta a dolgokat, és volt aki nem. És aki még csak nem is akarta felfogni, vagy megérteni. Jobb volt neki a jótevője ellen fordulni és a közvélemény megítélése szerint alaptalanul rágalmazni. És mindezek Annának a fizikai fájdalmaknál sokkal jobban fájtak. És abban az időben nagyon sok sérelem érte a lelkét, hisz’ szeretett Mesterét is elvesztette… és vele együtt lassan-lassan sok régi barátját, akik ugyanis a Mester bukása után szét széledtek, vagy hittek a közvélemény megítélésének és már egyáltalán nem jártak fel a Szénégető pusztájára. Talán már el is felejtették, hogy merre van (?) És a lelki bánatainak kigyógyulásáért már hiába ment akár a Szenvedések hegyére is, mert a sérelmek egész másképpen ágyazódtak bele a lelkébe.
Anna öröme csaknem a végtelenségig fokozódott, amikor megismerte régnemlátott barátait. Akikkel oly sok szép emléke maradt, amikor még együtt éltek ott, a néhai Szanatóriumnál, ami ma már csaknem egy romhalmazzá vált. Lia, Boldi, Tóni… és Antika… Egyenként mondta ki a nevüket és olyan szeretettel, hogy csaknem még a férfiak is könnyezni kezdtek. Lia sírva, majd zokogva ölelte át a régnemlátott kislányt, aki az idők folyamán egy kimondottan szép nővé fejlődött. Antikának is megdobbant a szíve, mert valahol már nagyon várta, hogy viszont láthatja azt a lányt, akire halványan még vissza is emlékezett. És, amikor Anna őt is a keblére szorította, attól a különös érzéstől neki is valamiféle zavaros emlékek törtek fel a tudatából és ennek hatására a találkozás örömére bizony ő is elsírta magát. És miután már mindenkivel megtörténtek azok a kifejezetten őszinte baráti ölelések, Anna szép egyenes tartásban megállt köztük, félig lehunyt szemekkel és széttárt karokkal egy mélyet lélegzett, majd végtelen szeretetet sugározva mintha valahová a fák magas koronái felé irányítaná szavait így szólt: ― Végtelen Áldás, hogy itt vagytok! Ezt szavakban egyszerűen képtelenség kifejezni! Aztán elkezdődtek a nagy beszélgetések, mindenről ami múltjukkal egybe kötötte őket. A fájó és maradandó emlékek, amelyek mindannyiukat kínozzák, az idő múlása és a változás végett. ― Azonban mindezek ellen nem tehetünk semmit. ― próbálta vigasztalni Anna a búslakodó társaságot. ― Az idő múlását nem lehet megállítani. A változás tartja egyensúlyban az egész világot. A jó, a rossz, kellemes, kellemetlen örökös váltakozása. A siker és a kudarc egymásból táplálkoznak. ― Csak az ami fájó és oly nehéz elviselni az mindig hosszabban tartó, mint a kellemes és a jó. ― mondta keserűen Lia. ― Te nagyon sokat szenvedtél édesem! ― lépett közelebb Anna Liához és megölelte ― Én jól tudom, hogy az élet nehézségei mennyire kijutottak neked, de hidd el, hogy minden szenvedésnek meg van a maga értelme az ember életében! Hiába, hogy még nagyon fiatal vagyok, de elégé megismerkedtem már a szenvedéssel. És tudom azt, hogy egyedül szenvedni a legszörnyűbb. És… nagyon sajnálom, hogy csak annyit tudok neked mondani, hogy az elkövetkezendőkben, amikor szenvedni fogsz, akkor ne feledkezz meg arról, hogy én is veled szenvedek. Mert úgy tudd meg, hogy nem foglak elhagyni, mert nagyon szeretlek! De ennél többet sajnos nem segíthetek rajtad. Ezek a kissé burkolt, de eléggé megválogatatlan szavak után Tóni és Boldi kissé gyanakodva néztek össze. Liának pedig szerencséje volt azzal, hogy gyengébb értelmi képessége végett nem nagyon fogta fel a szavak rejtett értelmét. Közben Anna nekilátott ebédet készíteni, mert nagyon éhes volt, hisz’ szó szerint három napja nem evett. Három napot böjtölt és szenvedett a Villámlások hegyén, amíg sikerült harmonizálnia a külső és belső egyensúlyát. Amint a puliszka főzéséhez fogott, Boldinak megvillant az eszében, hogy bizonyára Anna már rég lecsúszhatott azokról a sok finomságokról, amelyekkel még a múlt alkalommal őt is megkínálta és rögtön a hátizsákja kioldozásához fogott. ― Anna, jól tudom, hogy már nem úgy élsz, mint régebb… ― mondta azokra az időkre célozva, amikor élelem felől még Kinda által támogatva volt ― Hoztunk neked egy kis élelmet. Tedd félre! ― Köszönöm mindnyájatoknak! Nagyon köszönöm! ― mondta őszinte hálával ― És azt is hogy szerettek engem! És ennek még jobban örvendek tudjátok meg! Mert tudom, hogy ti igazán szerettek! Én mindig tudom, hogy ki szeret igazán. Sokan jönnek hozzám és szépelegnek, míg itt vannak, amíg segítek rajtuk… aztán visszatérve az emberek világába, ott már egész másképp vélekednek felőlem. Sokan megfordulnak ám itt, akik a hátam mögött épp úgy leócsárolnak, kigúnyolnak, mint azok, akik nyílt ellenségeim. És fogalmuk sincs arról, hogy én mindezeket tudom. És arról főleg, hogy mennyire rosszul esik ez nekem! De hát ez az én sorsom. Ezt kell megéljem és az ilyesmikért nem szabad haragudni, mert ez a Sors Akarata. És nem is haragszok én senkire… csak nagyon fáj! És úgy érzem, hogy az ilyen fajta fájdalmak megszűntetéséhez már nincs hatalmam. Ezzel kell éljek! Nincs mit tennem. Tulajdonképpen az életben mindenkinek kijut a szenvedésekből. Jézus is azt mondta: Mindenkinek hordoznia kell a maga keresztjét. Aztán amint elhallgatott együtt-érzően végignézett az arcokon, azokon az arcokon, amelyek épp elégé meg voltak már gyötrődve az élet keresztjének hordozása által. Lia szegény nem sokat értett a beszédéből, csupán csak annyit, hogy rajta kívül még nagyon sokan élnek nehézségeket az életben… és valamiképp ez egy fajta vigaszt nyújtott neki, mert kissé megerősítette benne azt az érzést, hogy nincs egyedül. Boldi, habár csalatkozott a fákban és az Anna általi fejtegetésekben, mégis egy magasztos tiszteletet érzett a lány iránt és ― immár józan fejjel, ― nem tett fel neki olyan kérdéseket, hogy „boszorkány vagy-e”, és nem is próbálkozott semmi fajta ellentmondásokkal sem. Végül is… soha sem lehet tudni…(?)… Ott helyben, akkor valahogy nem támaszkodott annyira azokra a jól megalapozott racionális érvekre, amelyek az utóbbi időben annyira elkeserítették. Tóninak pedig lett volna épp elég élettel kapcsolatos kérdése, de azonban felmérte azt is, hogy a feltett kérdések által bizony kibontakozott volna az időnként előadódó önbizalomhiánya is. És mivel, hogy ő volt a rettenthetetlen kemény fiú és mindenki annak is ismerte ― elképzelése szerint ― hát nem vállalta a kérdések megkockáztatását. De azonban még csak fogalma sem volt arról, hogy Anna mennyire belé látott. Anna tekintete megpihent a Tóni arcán. Lágyan, szelíden nézett rá. ― A te fádat is ismerem Tóni. Sőt! Kimondottan jó barátságban vagyok vele. Tóni visszaemlékezett amikor Anna először tett említést arról, hogy neki is van valahol fája. Itt az erdőben (?) Egész jól emlékszik. Közvetlenül azután volt, amikor a kisfiát meggyógyította, és aztán eltűnt… majd ő ment utána a Szelek pusztájára és ott talált rá… Már akkor elfogta valamiféle kíváncsiság, de hát akkor egy kislány beszédére azért mégsem alapozhatott! … És… most? A kislány felnőtté vált! És nem is akármilyen felnőtté! Hisz’ annyian emlegetik… Jót, rosszat, mindenfélét, de ő mégis tud egy dolgot. Mégpedig abból kiindulva, hogy a gyermeke életét ő mentette meg és ezért neki az életben örök hálával tartozik. Bárki, bármennyire is próbálja befeketíteni ezt a lányt! Ő bizony kiáll érte! És, ha kell, még oda is vág! ― Hisz’ Ő Tóni! A Kemény-fiú! Aki mindig bátor és sohasem fél!... ― Gyönyörű szép szál, erőteljes fenyőfa. ― mondta Anna és mintha maga elé képzelve még gyönyörködött volna is abban a fában. ― A Nap fája. A Nap a belső erő kisugárzását jelképezi. A kreativitást, alkotást, bátorságot a megvalósításhoz… Tóninak titokban akaratlanul is dagadt a mája. Hisz’ valahol az ő lényével kapcsolatos valamiről van szó. Erőteljes…bátor…erőt sugárzó… Hisz’ az egész fa-história kezd érdekesé válni! ― Mivel jól ismerjük a Nap milyen szerepét a Naprendszerünkben, hát joggal nevezhessük a fenyőt is az erdők királyának. Majd meglátogatjuk és meglátod, hogy tagadhatatlanul megvan benne az a bizonyos királyi tartás, büszkeség. És Tóni csaknem, mint egy gyerek már majdnem kezdett kissé türelmetlenkedni is. Még elvárt volna némi dicséretet az Erdők Királyáról, de Anna a Lia fájáról kezdett beszélni. ― Bizonyára jobban érezné magát egy naposabb helyen, mert meglehetősen északos részen él. De azért jó neki, mert ott folyik tőle nem messze a patak. A Bérc patakja. Kissé messze esik innen, de nagyon könnyű rátalálni, mert az összeömléstől felfelé számítva Ő a legelső magányos szomorúfűz. Tudod onnan, ahol a Bérc patakja beleömlik a Szala-Vát patakjába. ― magyarázta meg tüzetesebben Anna Liának, hogy pontosan megérthesse. Aztán Anna megsimogatta az Antika fejét, magához ölelte és halkan, bizalmasan csaknem suttogva szólt hozzá. ― Neked pedig most mondok a fákról egy mesét. Jó? ― És Antika örömmel telt kíváncsisággal bólogatott. ― A mese címe : A három fa álma
|