Amikor a fák meghalnak/Úgy-e eljössz még
|
Amikor a fák meghalnak34. Úgy-e eljössz még? II.
Azonban Lia megnyugvása és elégedettsége nem tartott túl sokáig, mert még a nyár elején Tóni azzal az ötlettel állt elő, hogy külföldre megy ki dolgozni. Mert igazán csak úgy fogják tudni megvalósítani azt az álmukat, hogy a Tündérek kútja mellé költözhessenek. Lia összeszorult szívvel tördelte a kezeit, de Tóni újból rá kezdett a szokásos meggyőző beszédeire. ― Ez nem pénz, amit azért a munkáért adnak, amennyit én dolgozok! Ezt már tudhattam volna előre is. Egy ilyen szar gané országban sosem lesz rend. Még mindig a kommunisták uralkodnak. Dolgozhatsz egy egész életen keresztül és épp, hogy csak megélsz egyik hónapról a másikra. Így nem költözhetünk soha a Tündérek kútja mellé Lia! ― Átölelte könnyező feleségét és vigasztalni próbálta. ― Hidd el, hogy én is jobban szeretnék melletted lenni minden pillanatban, mert szeretlek! Nagyon szeretlek Lia! És mindezt azért teszem, hogy egyszer majd te is kiengesztelődj! Hogy ott élhesd életed további részét, azon a helyen, ahová mindig is visszavágyódsz. Hiszen nagyon jól tudom, hogy te ott születtél és csak az a hely létezik számodra és most már belátom, hogy nagyot tévedtem, amikor elhurcoltalak ide ebbe az istenverte büdös kurva nagyvárosba. ― De hidd el, hogy külföldön egy pár év alatt annyit keresek majd, hogy az álmunkat tényleg megvalósíthatjuk. ― Pár év??? ― mersztett nagy szemeket Lia ― Tóni! Pár év??? Istenem, hát olyan hosszú időre akarsz elmenni??? Ő szegény csak kimondottan a jelenben tudott gondolkozni. Képtelen volt felmérni, hogy különböző dolgokat milyen befektetések árán lehet csak elérni. Számára nem létezett olyan, hogy majd, aztán. Ő mindig a most-ban élte szerény életét és arra vágyott, hogy párban, szeretetben békében éldegélhessen. És meglehet, hogy még azzal is megbarátkozott volna, ha nem épp a Tündérek kútja mellett szeretnék egymást és boldogan élnének. A szeretett családi körben elfogadta volna a nyüzsgő városi életet is, főképp, ha még lett volna egy biztonságot nyújtó megélhetőség, számára is egy olyan munkahely, ahol ő is eleget tud tenni a követelményeknek. Aztán egy még nagyobb kétségbeesés lett úrrá rajta, amikor Tóni Boldit is azzal kezdte biztatni, hogy tartson vele és afelől próbálta meggyőzni, hogy külföldön kolbásszal támasztják a kerítéseket. ― Te mindig csak arra gondoltál, hogy az utat magad elé vedd és mehess! ― mondta szemrehányóan Boldi ― Elismerem, hogy pénzt is kerestél mindig, de igazából téged a kalandvágy hajtott mindig! Mert te ilyen vagy! Nem érdekel, hogy a szerencsétlen asszonyod mennyit szenved, amikor nem érez téged maga mellett! Már a családi életet is azzal kezdted, hogy éveket várattál magadra és azt csak ő tudja szegény, hogy miként élte át azt a hosszas várakozást. Mert várt! Téged várt! Rád várt! … És ott van a fiad… jóformán alig ismered! … Hisz’ az apja vagy… ― Miket beszélsz itt nekem te szaros!? ― szakította félbe Tóni durván ― Hiszen te is épp úgy kezdted a pályafutásodat, mint én! Csak azzal a különbséggel, hogy téged nem vártak meg! És ezért beszélsz össze ennyi marhaságot! Hogy folyton csak az a hülye tyúk... az úri dáma jár az eszedben. Aki tulajdonképpen szarik reád! ― Ezt úgy tudd meg! … S még te beszélsz nekem…! … Tóni amint kiheverte a börtönélet okozta megtörtséget, újból feltámadt benne a kalandvágy és az úgynevezett ismeretlenbe való fejesugrás. Így Liának a páros élet egy olyan szűk fél évet tartott. Viszont az alatt az idő alatt olyan jó volt maga mellett éreznie azt a férfit, akivel ők annak idején örök hűséget esküdtek egymásnak és már-már azt remélte, hogy végre az ő élete is egy rendes kerékvágásba sodródott. Hiszen megváltozott a világ. Egy egész más rendszer alakult, amelyben sokkalta jobb lesz az élet mint volt. Mindenki szabad lesz és boldog és ők is békében, szeretetben élhetnek majd együtt… Július tizedike volt, amikor Tóni elhagyta a családi otthont és újból nekivágott a nagyvilágnak. Bánatos feleségét azzal vigasztalta, hogy egy kis erőfeszítés után, majd igazából valóra válthatják a közös álmukat. Magához ölelte, majd megcsókolta a zokogó asszonyát, majd a fiától is elbúcsúzott. ― Már nagyfiú vagy! Vigyázz édesanyádra! Meglátod, rövid időn belül minden jóra fordul. Boldival épp, hogy csak kezet fogtak. Mindketten érezték, hogy nem sok mondanivalójuk maradt egymás számára. Azzal felmarkolta az utazótáskáját és fellépett a vonatra. És Lia ismét magára maradt. Azaz férje nélkül, reményt vesztetten.
Abban az évben, amikor Lia újból magára maradt, már megkezdődtek a nehézségek. A vállalat, amelynél takarítónőként dolgozott különféle átalakításokon és átalakulásokon ment keresztül és az ottan dolgozók létszámát nagymértékben lecsökkentették. Amit azelőtt a régi rendszerben két, három munkás végzett el, az a demokráciában már csak egy emberre maradt. Takarítónőt pedig fölösleges volt külön alkalmazni, mert a tisztaság és rend megőrzése a munkásokra hárult. Így Liát leépítették. Egy bizonyos ideig munkanélküli segélyt kapott és jó volt amíg kapta, de az alatt az idő alatt is nap mint nap szorongással telve, tapasztalhatta, hogy semmiképpen nem tud bele rázódni ebbe az új világba. Egyszerűen nem képes eleget tenni a kért követelményeknek. Mint szerencsétlen szakképzetlen félénk és zárkózott nő, bárhová ment, már a próbamunkánál elbukott. És amikor a segélypénz lejárt, akkor nem jutott más neki, mint a város széleken létesített gazdaságoknál napszámra járni. Arra pedig alkalom mikor volt, mikor nem. Boldi öccse mellette maradt és hűségesen támogatta. Boldi is, akárcsak Tóni sógora, ő is kiheverte a múlt eseményeiből adódott meggyötrődöttségét és kissé józanabb fejjel nézett az élet elé. Ugyanis megemberelte magát és az italról lemondott, a munkahelyén is kezdte kibontakoztatni kreativitását, a fafaragást, amit már csaknem gyerekkorától már gyakorolgatott és azáltal sikerült bekerülnie a vállalat úgynevezett prototip műhelyébe, ahol már a keresete is aránylag elfogadhatóvá vált. Mindezt a változást azonban még jórészt annak is köszönhette, hogy bármennyire is elvárosiasodott, fáradtságot nem sajnálva időnként tartotta a kapcsolatot az erdővel, a Szénégető pusztájával… és Annával. Aztán, amikor (mindig) szó került azokról a két lélekben összetartozó fáról, hát Anna többek közt olyan magyarázatokat is adott neki, amelyekből nem mindent értett meg tökéletesen, csupán csak annyit, hogy az is lehetséges, hogy az Imolával való szoros lelki egybekötöttségük bizonyára nem az anyagi létükre érvényesek. És… aztán azt is felmérte, hogy bizony neki csakis az anyagi lét, ami megfogható csak az számít. Így aztán lassan-lassan sikerült túltennie magát azon a nagy szerelmi csalódáson. Főképp, amikor ― az Anna szavait használva ― a Sors Kegyelméből még egy kis segítséget is kapott. Ugyanis, egy csaknem közvetlen munkatársnőjével ― gyógyulásképpen ― annyira össze barátkozott, hogy amikorra a fák már virágba borultak, csaknem szerelmesek módjára jártak keltek együtt. Azonban mindamellett, hogy egész jól egyetértettek, mégis csak egy meglehetősen korcs párkapcsolat alakult ki köztük. A nő, valamivel idősebb volt Boldinál, Hajninak hívták, elvált asszony volt és egy tíz év körüli kislányával, Orsolyával lakott egy albérletben. Nem költöztek össze ugyan, de egy idő után napirendre kerültek az egymásnál való vendégeskedések, amelyek folytán Lia is megnyugodott az öccse életének alakulásában és Hajni személyében még egy barátnőre is talált. És a két gyerek is aránylag jól kijött egymással. Tehát, bővült a család, Boldi helyzete is rendeződött, Lia is boldog volt, csupán Tóni hiányzott. De mint általában, ami neki jutott, azt beletörődve gyakorolhatta. Életében, ha valamit tökéletesen begyakorolt: az volt, hogy várni. És mindig csak várta Tónit aki csak időközönként járt haza és alig érkezett mg, már indult is vissza, mert a munka várta. Aztán, hogy a munkavégzésének eredményét is bizonyíthassa, úgy fél évet számítva attól az időponttól, amikor először ment ki. Már ’ 91 januárjában voltak, amikor fél éves összkeresletével, sikerült megörvendeztetnie a családját. Ugyanis csaknem egy kis vagyonnak számító valutába váltott összeggel tért haza. Lia örvendett a pénznek és titokban még reménykedett, hogy netalán Tóni meggondolja magát és nem megy vissza, hiszen a többit, a hozzávalót itthon is megkereshetné…(?). Azonban Tóni azt mondta Liának, hogy vigyázzanak jól a pénzre mert az álmuk megvalósításának a kezdeti alapja. És ha az Isten megsegíti, néhány hónap múlva lehet, hogy még többet is fog hozni. ― És… akkor majd aztán úgy-e nem fogsz többet elmenni? ― kérdezte reménykedve Lia, őszinte szeretettel és ragaszkodással. De Tóni csak ennyit felelt: ― Az még a jövő titka. Aztán Tóni sokat nem hetelt otthon, azt mondta, hogy az idő, pénznek számít és nem ülhet itthon karba tett kézzel, mert kint a munka várja. Csak néhány napot volt otthon, aztán elbúcsúzott és elment. És Lia szokás szerint sírva nézett utána. Aztán beletelt jó néhány napba, míg kissé rendbe jött. A rá bízott pénzt jó helyre tette és féltőn őrizgette. Egészen addig, amíg öccsével együtt, közösen kifundálva el nem követtek egy nagy butaságot. Tóni ugyanis nem adott hírt magáról, nem volt akivel megbeszéljék a dolgot és abban a reményben, hogy majd ha hazajön egy nagy meglepetést szereznek neki. ― Ami aztán tulajdonképpen sikerült is ― Tulajdonképpen csupán csak annyi történt, hogy az abban az időben gomba módra szaporodó különféle hamiskártyások módszeresen behálózva a az emberek tudatlanabb részét, számos farcs dokumentumokat használva bizonyos pénzbefektetéseket szedtek össze és kifejezetten meggyőző beszédükkel elhitették, hogy ilyen, meg olyan kamattal, duplán…esetleg triplán kapják majd vissza a felajánlott összeget. És, az érvényesülés végett az első szériákban voltak is, akik tényleg nyereséggel jöttek ki. Csak a Lia és a Boldi esetében épp az volt a baj, hogy ők nem az első szériában voltak. Amikor a hivatalos formákat jól megjátszó csalóknak oda adták a Tóni kemény munkával megkeresett pénzét, már egy kézzelfogható bizonyítékra támaszkodhattak. Hiszen nemcsak számos ismerősük örvendezett, hogy milyen egyszerűen megduplázódott a bizonyos befektetésük, hanem Hajni is szemük láttára aratott sikert a nagy befektetés által! Azonban neki is csupán a szerencséjén múlott, hogy az első szériában volt…és jól járt. Viszont, Lia és Boldi által ― és még sokak által ― jól jártak mások. Csak épp az volt a nagy baj, hogy ezek a mások,― bárhogy is keresték, még befolyásos törvényeket ismerő emberek is, ― valamiként felszívódtak valahová. Az összegyűjtött összeggel. Ugyanis nem kimondottan a butaság, vagy a járatlanság folytán következett be mindez, hiszen a károsultak között voltak ám tehetős, jómódú és józan gondolkodású emberek is. Viszont ezek sem az első szériában voltak. Különféle nyomozások is folytatódtak, amelyek némi remény öntöttek a károsultakba, hogy a befektetett összegből legalább valamennyit vissza kapnak, de mind csak a reménnyel maradtak, mert a csalók nem kerültek elő. Aztán beszéltek még olyasmiket is, hogy a tehetősebbeknek valamiként ― lekenyerezésképpen ― juttattak kártérítést, sőt, még nyereséget is és abból kifolyólag rendeződött el minden olyan simán. Már az év közepén túl jutottak, amikor a Boldiékhoz hasonlóak helyzetének reménytelensége már teljesen nyilvánvalóvá vált. És úgy a Tóni csaknem féléves kemény munka által keresett pénze, mint a Boldi néhány havi keresete csakúgy semmivé vált. És… ezt hogyan mondják el Tóninak? Még evégett is csaknem pánikba estek. Azonban e szorongásuk ideje nem tartott sokká, mert a hónap közepe felé Tóni megjelent. Viszont még csak magyarázkodni sem voltak képeset, hisz nem is lett volna mit. Volt pénz. És… nincs pénz. Tóni előre nem hitte a dolgot. Arra gondolt, hogy sógora csak ugratni próbálja. Azonban, miután már nem volt más választása, minthogy elhiggye, hogy tényleg oda lett a sok pénz, hát akkor bizony nagyon kifakadt. Kiabált, káromkodott és olyan csúnyán és durván viselkedett, hogy még soha. ― Azt hittem, hogy neked több eszed van mint a buta nővérednek! De hát te is épp olyan hülye és tyúkeszű vagy mint ő! Nemhiába, hogy egy családbeliek vagytok! De azért meglehet, hogy a legnagyobb hülye én vagyok! Én bizony! Mert egy ilyen kótyagos, hígeszű fehérnépet vettem feleségül! Akivel egy ép mondatot alig lehet váltani! Én tehetek minderről!! Én… Tettlegesen ugyan nem bántalmazta egyiküket sem, de nagyon megalázta őket és olyasmiket emlegetett, hogy befejezte a velük való kapcsolatot. Mert ők ketten amúgy is olyan jól meg vannak egymásnak… és még a gyereket is ellene nevelték! Mert az idők folyamán Tóni egyre jobban meggyőződhetett afelől, hogy Antika Boldi bátyát sokkal jobban szereti mint őt. Az apját. Lia teljesen ki volt borulva. Sírt és nagyon hibásnak érezte magát. Folyton kérte a bocsánatot Tónitól. ― Tóni, mi jól tudjuk, hogy milyen erőfeszítésekbe került neked összegyűjtened azt a pénzt és…és azt sem tudom, hogyan is tudnánk bocsánatot kérni tőled. De hát tévedni emberi dolog! ― próbálta Boldi is valamiképp kisegíteni nővérét, mire Tóni egyből felkapta a fejét és nagyon megvetően nézett végig mindkettőjükön. ― Csak! Ezentúl tévedjetek a saját zsebetekre! Ne pedig az enyémre! ― szegezte rájuk gorombán a mutatóujját Tóni. ― És ezentúl biztosítalak, mindkettőtöket, hogy amikor tévedtek, akkor így is lesz! Magatoknak fogtok tévedni! Aztán egyáltalán, miután kissé lehiggadt, még akkor sem vette figyelembe felesége bocsánatkéréseit és azt sem, hogy a sok önvádaskodással csaknem beteggé tette magát. Goromba megnyilvánulásait ugyanis egy fajta közömbös viselkedés váltotta fel, amit Lia valamiképpen érzékelt és ettől csaknem pánikba esett. És amikor eljött az idő és Tóni már az autóbusz mellett útra készen állt, sírva kezdte kérlelni hogy valamiképpen jóvá fogja tenni a dolgot, csak maradjon otthon és ne menjen többet el. ― Azt hiszed, hogy minden úgy tud alakulni az életben, mint ahogyan azt azzal a hülye fejeddel elképzeled! ― lökte oda Tóni kissé nagyképűen és megvetően nézett végig az asszonyán. Majd búcsúcsók nélkül el akart indulni, de Lia beléje kapaszkodott és sírva átölelte. Tóni kissé kényszeredetten állt meg, aztán csakúgy formaságból megcsókolta, majd el kellett taszítania magától, hogy az autóbuszba felléphessen. Aztán az ajtó csukódott, Lia lent maradt, Tóni pedig fent volt a buszon. Lia sírt, a busz lassan elindult. ― De úgy-e eljössz még??? ― kockáztatott meg még utólag egy kérdést Lia, de a busz már távolodott és nem kapott rá választ. És… aztán amint a busz egyre csak távolodott és távolodott, egy nagyon, de nagyon furcsa rossz érzés kerítette hatalmába. Annyira, hogy csaknem rosszul is lett. És amikor hazaértek, még akkor is nagyon az érzés hatása alatt volt. Azonban szegény, akkor mégsem gondolta, hogy az annyira szeretett férjét, akihez mindig oly nagyon ragaszkodott, azon a borús, esőre álló délutánon látta életében utoljára. És, hogy azt a hozzá intézett utolsó kérdését, azonban még nagyon-nagyon sokszor el fogja majd ismételgetni.
|