Amikor a fák meghalnak/Vágyódások

Amikor a fák meghalnak 43. Vágyódások Imola és Artúr a szakításukat követően egy bizonyos idő elteltével aztán hivatalosan is elváltak egymástól. Művelt, intelligens emberekhez méltóan. Az anyagiak felett kifejezett nagyvonalúsággal osztozkodtak, így nem volt szükség semmiféle pereskedésre vagy másféle törvényes beavatkozásokra. Azonban lelkileg annyira meggyötrődtek, hogy a karrierépítésre alapozott társadalmi életüktől kissé megcsömörölve mindketten inkább magányra vágytak és a kissé eltúlzottan kényelmes, luxusos lakásban egyikük sem akart maradni. Valamiként mindketten valahol más-helyt szerették volna újrakezdeni az életüket. Imola a belváros egyik negyedében egy meglehetősen egyszerű kis otthont vásárolt magának, továbbra is Főnöknő maradt a banknál, viszont a mély lelki megrendülése folytán jóval lejjebb adott a keménységéből. Artúr lelki fájdalmának oka maga a szakítás volt. Ő az Imolával töltött múltat fájlalta. Mégpedig annyira, hogy még a szakmai felemelkedés is érdektelenné vált számára. Mivel egy csendesebb életformára vágyott, lemondott a főmérnöki tisztségéről és elintézte, hogy visszakerüljön oda a régi helyére a külvárosba, ahol a vízkutak, pompaházak vannak. No meg ott volt az a szolgálati lakás is amely már annak idején annyira tetszett neki és mégis csak nagyon ritkán használt. Pedig annyira csendes és barátságos hely volt akkor is. A dróthálóval körülvett részben lépcső vezetett fel egy kis ponkra, ahol két vén akácfa és néhány tujafa vett körül egy elegáns házikót, amely egy teljes összkomforttal rendelkezett. Tőle nem messze, egy másik drótkerítésen túl a zóna pompaházának barakkja volt és azt is akácfák vették körül. Artúr e csodás helyet még annak idején nevezte el Pici-tanyának és számára az volt a legvonzóbb, hogy mivel teljesen a mezőben volt, tiszta időben látni lehetett onnan a Szala-Vát környékbeli hegyeket. Annyira tetszett neki ez a hely, hogy egyszerűen második otthonának tekintette. Akkor. Élményét szerette volna Imolával is megosztani, de semmiképpen sem tudta megérteni, hogy felesége miért nem volt képes örömet lelni abban a fenséges látványban? Miért nem érez hozzá hasonlóan vágyódást irántuk? Hiszen mindkettőjüknek gyönyörűséges emlékek egész sorozata itatódik bele azokba a messzeségben pompázó távoli hegyekbe! És a Pici-tanyától nem messze kanyargó Szala-Vát patakja mintha a távoli helyek emlékekeit hozná közel. Eleinte, ahogy oda került, ezek a távoli hegyekkel kapcsolatos emlékek folyton az Imola lényét emelték ki, amit akkor még elég mélyen a lelkében hordott. Azonban az idő múlásával amikor már a lelki sebei gyógyulását kezdte érezni, mégsem tudott feleletet adni önmagának, hogy mi okból nem szűnnek meg azok a folytonos hegyek felé való vágyódásai? Valahányszor arrafelé tekintett, lelkét lankadni nem akaró érzelmek marcangolták, mert képzeletében már mindig megjelentek a hegyek domborulatai közt rejtőző helyek amelyeknek csupán a nevüket kellett kimondja magában, vagy félhangosan és egy az egyben mindig honvágyat érzett irántuk. … A Csonka bércnek, a Galócásnak, a Nurmónak, a Villámlások hegyének… Aztán a Csontok völgye… Szénégető pusztája, Szelek pusztája… Köves domb… Tündérek kútja… Erre a kifejezetten fájó, de mégis annyira jóleső érzésre azt a magyarázatot próbálta adni magának, hogy mindez azért történik épp így, mert kimondottan csakis ideákban, vágyódásokban próbál megélni valamilyen fajta kapcsolatot mindazokkal a helyekkel ahová tulajdonképpen szíve szerint vonzódik, mert nagyon hűtlen maradt hozzájuk, mivel sokkal fontosabbnak tartja a rohanó élet forgatagában a jólét és a karrier építését. Szüleinek a Köves dombon lévő villájához még ha akart volna sem tudott volna eljárni, mert az Imolával való zátonyra futott házasságuk a hosszas családbaráti kapcsolat rovására ment és ebből kifolyólag a szülők mindkét fél részről közmegegyezéssel eladták és arról is már csak az emlékek maradtak. Így mindig csak a távolból akarta magába szívni azt lelket simogató energiát, amelyet azok a hegyek a nagyváros felé sugároznak. És a nagyváros, azaz a nagyvárosi élet a tőle telhető legmegfelelőbb lakóhelyet biztosította neki, ahol ha másként nem hát ideákban oda járogathat el ahová a szíve szerint vonzódik. Mindezek ellenére azonban elméjében nagy buzgalommal tervezgetett, kalkulált, hogy majd egyszer, ha úgy adódik, hát bizony el látogat mindazokra a helyekre amelyek a távolból nap mint nap oly hívogatóan mosolyognak feléje. Azonban folyton közbejött valami, amit kényszeredetten fontosabbnak talált és így elmaradt a túra. Mert még azt is tervezte, hogy gyalog a mezőkön, síkságokon keresztül menedékesen kapaszkodik fel, egyre feljebb a hegyeken és úgy járja majd be az összes helyeket. Aztán egy szép napon mégiscsak úgy alakult, hogy ha nem is közvetlenül azokra az annyira szeretett helyekre, de legalább a közelükbe, a szintén sok régi szép emlék felelevenítését idéző volt Szanatóriumhoz, ― azaz az ötcsillagos Bérc Hotel büszkén tornyosuló épületéhez sikerült ellátogatnia. Ez úgy hozódott össze, hogy a Pici-tanya és a "Dallasz" között elterülő kaszálókra benyúlt a város egyik Elektrika-nak nevezett villanytelepje, ahol szintén egy szolgálati lakásban családjával együtt lakott Artúrnak egyik gyerekkori barátja, akivel még annak idején együtt is el-el bóklászgattak Szala-Vát környékén a hegyek közt. Barthi Elődnek hívták és az Artúr egykori szerelmének, Tündének volt a bátyja. Amint véletlenül csakúgy össze találkoztak – immár meglett férfiakul – hát mindkettőjüknek jól esett elbeszélgetni a régi szép időkről. Aztán szóra szó és mindketten kiszakítottak az idejükből annyit, hogy fellátogathassanak oda ahhoz a potenciális turisztikai központtá vált szállodavendéglőhöz. Aztán, amint az ilyen szervezetlen, véletlenszerű kiruccanások alkalmával szokott lenni, hát úgy alakult, hogy annál nagyszerűbben még hosszas tervezgetések árán sem alakulhatott volna. Már Szala-Váton újabb ismerősökkel találkoztak és amire felértek a Bérc Hotel vendéglőjéhez, hát épp elég tekintélyes számban gyűltek össze régi barátokul. És ott aztán el is kezdődtek a vég nélkülieknek tűnő élménybeszámolók és emlék-felelevenítések. Úgy általánosságba véve nagyjából enyhén már az alkohol hatása alatt voltak, amikor egy olyan téma feszegetésére került sor, ami Artúr számára egy nagyon mélyre eltemetett lelki probléma felszínre hozatalát idézte elő. Ugyanis, akik még mindig Szala-Váton laktak, úgy általánosságba véve napirenden voltak a hétköznapi életben zajló események felől. Sőt, még a már évekkel történt dolgok felől is és többek közt így kerülhetett szó a lányról is, aki már kitudja, mennyi ideje él ott fent egyedül az erdőn… Szó került a már kiskorából adódó, furcsa viselkedéseiről, különös gyógyítgatásairól, a lebukott jógamesterrel és híveivel folytatott kalandjairól, romlottságáról… Voltak akik pártolták, de legtöbben mégis azért ellene voltak. ― Azt nem tudom, hogy mi mennyire igaz, amit róla beszélnek, hogy pontosan mit művelt el vele az a mester, de, hogy egy valódi boszorkány az biztos! ― mondotta mintegy teljes meggyőződéssel az egyik fiatalember. ― Ugyan, Karesz! Már ne kezdjél te is úgy beszélni, mint azok az eltompult agyú öregek! ― próbálta leinteni egy szőke vékony képű férfi. De Karesz nem tágított. Úgy belekezdett az érvelésekbe, hogy nem lehetett mellette még szóhoz jutni sem. ― … Eltompult agyú öregek? … Itt konkrét bizonyítékok vannak barátocskáim! ― emelte fel a mutatóujját. ― Talán elfelejtetted a Bakszász esetét? ― Te lehet, hogy még nem hallottad ezt a furcsa történetet… ― pillantott sokatmondóan Artúrra. ― Bakszász??? ― csodálkozott el a furcsa hangzású néven Artúr. ― Az. A csúfneve. Hogy is hívták rendesen? … Valamilyen Ignác… Nem? ― nézett szét kérdő tekintettel Karesz. ― Suba! ― röhögte el magát az egyik. ― Az apjának volt a csúfneve az! ― vágta rá egy másik és mindannyian röhögni kezdtek. Karesz kivételével, aki alig várta, hogy már végre a kijelentését igazoló érvelésbe belekezdhessen. Holott, a történetet ugyanis csak elismételte, mert az asztalnál ülők java része már nagyon jól ismerte. ― Hát ez az Ignác egy akkora hülye paraszt volt, hogy nem ismert sem istent, sem embert. ― magyarázta ismertetőként Karesz Artúrnak, mivel ő egyáltalán nem volt témában. ― Aztán amikor a lány egy alkalommal a fákról kezdett neki hablatyolni, Bakszász egyszerűen leröhögte. ― De mintha még meg is erőszakolta volt azt a lányt??? ― szúrta be kérdőleg egyik férfi. ― Állítólag, csak akarta. ― hallatszott egy jóindulatúan csengő hang ― De hát kitudja…? Sokat mondanak az emberek is. ― Hát persze! Csak akarta! ― húzta el a száját gúnyosan Karesz, de aztán hirtelen egyet legyintett a kezével és tovább folytatta ― Na, mindegy! A lényeg az, hogy a lány aztán megmutatta neki a fáját és még azt is mondta, hogy számára még az is bajt okozhat ha csak hozzáér. Bakszász viszont, hogy bebizonyítsa, hogy a lány hülyeségeket beszél és, hogy ő nem fél semmiféle boszorkányságtól, hát nekiállt és egy nap kivágta azt a fát. A saját fáját, ahogyan azt a lány emlegette neki. ― Egész pontosan az ilyesmit úgy nevezik, hogy fekete mágia. ― szúrta közbe az egyik férfi. Karesz valahogy Artúrról kissé megfeledkezve nem folytatta tovább, hisz' nagyon nem is volt lényeges, mert mindannyian nagyon jól tájékozottak voltak és mintha magukban ki-ki saját képzeletvilága szerint csakúgy visszapörgették a történteket. A kissé hallgatásba burkolózott társaságban Artúr volt az akinek az esemény végkimeneteléről csupán csak sejtelme volt. Kissé beleborzongott, amikor kérdésével megtörte a csendet. ― És tovább mi történt? ― Hát mi? ― tárta szét a kezét Karesz. ― Még aznap este a kocsmából hazafelé menet meghalt. ― Megölték! ― helyesbített valaki. ― Azt mondták, baleset volt. ― Egy eséstől annyi ütéssel a fején?? ― próbáltak érvelni többen is. Aztán ki-ki a maga módján értelmezve elbeszélték az esetet, majd rátértek arra, hogy Ignác anyja miként vádolja Annát a gyilkossággal. Karesz pedig arról kezdett fejtegetni, hogy a boszorkány miként hatolt bele a másik lelkébe. Egyszerűen ki sem fejezhető, hogy a hallottak Artúrt mennyire megérintették. Egyszeriben nagyon magasra lobbant lelkében az Anna emléke. Hiszen csaknem teljesen meg is feledkezett arról, a lányról akit annyira szeretett! Akit valaha édes húgaként csatolt a lelkéhez! Mennyi ideje annak… és mennyi minden történt azóta, hogy… hogy … valamiképp lemondott róla. Hisz' mindenki tudta róla aki ismerte, hogy mennyire megváltozott! Hogy mivé vált! … És annyi idő alatt bizonyára sokat fejlődött! A rossz irányba. Fekete mágia! Még kiejteni is borzalom! … És Anna ide jutott?? Bármennyire is irtózott e gondolatoktól, mégsem felejtette el, hogy valamikor mennyit aggódott az iránt a lány iránt és valami szánalomérzet fogta el és azt a kis kiruccanást követően az a sok Annával kapcsolatos rémhír nem hagyta nyugodni. A sok finom-vegyes információkból arra a következtetésre jutott, hogy a lány továbbra is egyedül a magányban egy meglehetősen nehéz sorsban él. Sőt még azt is megtudta, hogy az Ignác anyja folytonos vádaskodásainak köszönhetően a hatósági szervek annyira zaklatni kezdték, hogy el kellett menekülnie a Szénégető pusztája béli kis kunyhójából és egy még távolabbra eső helyen és még magányosabban él, a Villámlások hegyének aljában a Szelek pusztáján, hogy a fája közelében lehessen mert csak így érezte valamennyire biztonságba magát. Naphosszat csak azokon a gondolatokon rágódott, hogy tényleg mennyi minden is történt az alatt az eltelt idő alatt, amióta teljesen a városi élethez pártolt és oly könnyedén és közömbösen sorsára hagyta azt a lányt. Mennyi változás! Minden, mindenki hogy meg tud változni! Még az erdő is! Igaz, hogy a látványosabb változását azonban az embernek köszönheti, mert ugyanis nagymértékben kezdték irtani az erdőt. Egész oldalakról irtották ki a fákat, összetörtek utakat, ösvényeket, még a patak medrek is megváltoztak… És amint mély lehangoltságában folyamatosan csak a változásnak, elváltozásnak e gyászos megélése járt az eszében akarata ellenére gondolatai mindig csak oda tértek vissza, hogy Anna is megváltozott! Aztán, mivel egyre többször eljárogatott Szala-Vátra, hát hallott még olyasmiket is amik tényleg megerősítették benne azt, hogy Anna már nem a régi! Egy alkalommal épp az egyik volt közeli barátjától hallotta: " … Azok akik látták őrjöngeni ott fenn a Szelek pusztáján, mind azt mondják, hogy olyankor nem is ő maga, hanem egy egész más lény – vagy valamilyen gonosz lelkek egész sorozata – lakozik benne… És voltak olyanok is, akik néha meglesték még a Villámlások hegyén is! Akár télnek idején is letép minden ruhát magáról és úgy üvölt és hörög, mint valami sebzett vadállat. Azt mondják, hogy amit ott elművel, azt egyszerűen képtelenség szavakba foglalni. " Abban a meglehetősen kifordított lelkiállapotban az Annáról kialakított közvéleményhez hasonlatos módon ő is két ellentétes megítélés között vívódott. Azt már elég nyomatékosan leszögezte magában, hogy a lány iránti érzelmeit semmiképpen nem tudta véglegesen eltemetni. Megállapítása szerint abban a bizonyos pillanatban, amikor már a továbbiakban már nem érdekelte a lány sorsa, amikor kiábrándult belőle, akkor mintegy enyhítésképpen minél mélyebbre próbált beletemetkezni a köznapi élet forgatagába. És ez sikerült is, mert ott kapta meg úgy a sikert, mint karriert… és Imolát. Akit valamiképp a sors mégsem neki szánt!? Panaszkodni az életben soha nem szeretett, főképp a szüleinek, de a tanácstalanság mégis arra késztette, hogy az apjával is elbeszélgessen. Annak ellenére, hogy a Szívkórház még működött, Doktor Husztik Ernő a fiatalabb generációnak átadva a helyét, már rég lemondott főorvosi tisztségéről és nyugdíjba vonult orvosként magánklinikát nyitott Argó egyik negyedében. Bizonyára az ő lelkét is meglehetősen sok-sok emlék köthette oda az egész környékéhez, ahol hosszú éveken keresztül hivatásához illő szolgálatot teljesített, de amióta a hétvégi nyaralójukat eladták, azóta egyszer sem járt Szala-Váton. Így Anna felől újabb információkkal csak mintegy pszichés értelemben tudott szolgálni a fiának. ― Tudod, akkor, amikor még olyan nagy feltűnést keltett a betegsége, az egész lénye, beállítottsága és akkor még olyan volt akár egy védetlen kismadár, mint egy fióka, aki még semmit nem tud az élet dolgai felől. Viszont sok idő telt el azóta és a védtelen kislányból nő lett, aki akarva-akaratlanul nagyon sokat tanult az élet – többé-kevésbé – kegyetlen iskolájából. Aztán, hogy miként éli a sorsát, hát arra már előre lehetett számítani, hogy semmiképpen sem a szokványos módon fog zajlani az élete. ― De hát valakinek lehet az a sorsa, hogy romlottá váljon? ― kérdezte Artúr. ― A sors sok mindent meghatároz, hogy mivé válik az ember, viszont létezik a szabad akarat is. ― Na igen! ― intett a fejével Artúr ― De mit határoz meg a sors és mit a szabad akarat? ― Nézd! ― szólt csendes nyugalommal az idős orvos a fiához ― Ezt én mindig úgy képzeltem el mint egy sakkjátszmát. Akár az életben, akár a sakkban, keretek közt mozogsz. Ez a sors, ami a szabályok betartására kötelez. Viszont a lépéseidet illetően szabad akaratod van! És azoknak függvényében nyerhetsz, vagy veszíthetsz. ― És a szabad-akarattal másnak a sorsát lehet-e alakítani? ― tett fel egy meglehetősen kényes kérdést Artúr. ― Hát, a sorsát nem hiszem. Én inkább úgy fogalmaznám, hogy "Az akaratomat másra kényszeríteni!" ― mondta Husztik doktor és kissé csodálkozva állapította meg magában, hogy annyi év elteltével fiának az Anna iránti gondoskodásvágya csupán csak háttérbe szorult valamiképp, de egyáltalán nem szűnt meg. ― Nézd apu, én csupán csak segíteni szeretnék rajta. ― vallotta meg őszintén Artúr. ― Mint annak idején. Mert már akkor éreztem, hogy valami nagyon-nagy kötelék fűz össze az ő lényével. Mintha testvérem volna… vagy valami ilyesmi. És ezt tisztán így érzem a lelkem mélyén. ― Viszont biztos vagy abban, hogy neki épp a te segítségedre volna szüksége? És ő is ugyan azt a testvéri szinten működő kapcsolatot érzi veled szemben? ― Bizonyára igen, mert még annak idején beszélgettünk el arról, hogy valamelyik életünkben valamiként kapcsolódtunk egymáshoz. ― vetette be Artúr azt az érvet, amelyet nem nagyon szeretett hangoztatni ha kell, ha nem. Főként az apja előtt. Husztik doktor enyhén elmosolyodott és alig észrevehetően intett egyet a fejével. ― Ne kapaszkodjunk bele olyan témába, amelyhez nem értünk. Amelyben nem rendelkezünk valós tapasztalatokkal. ― De hát ez bizonyított tény apu! ― próbált érvelni Artúr az apjának. ― A mai világban már nagyon sokan vannak, akik teljes egészében megbizonyosodtak efelől! ― Hát akkor engedjük át nekik ezt a területet! És mi foglalkozzunk csak azzal, amiben mi vagyunk biztosak! ― adta meg a racionális választ a fiának a doktor. … Artúr ugyanis az apja előtt kifejtette az Anna iránti furcsa ragaszkodását, viszont önmagában mégis érveket érvekkel állított szembe. Nem volt képes eldönteni, hogy az észérvekre, vagy a lelkére hallgasson. Valamikor épp Annától hallotta, hogy mindig a szív szerint kell dönteni, viszont a racionális megítélés alapján tudta – legalábbis az volt a meggyőződése, ― Annát bemocskolták, Anna rossz útra tért, szégyenletesen elzüllött és egy nagyon visszataszító életet él… És maga ez a tudat a lelkében is egy fajta irritációt fejtett ki az annak idején még oly tiszta és szeplőtelen lány lénye iránt. Annak ellenére, hogy kissé magányos élete során már elégé rendszeresen kirándulgatott el oda az őt mindig hívogató hegyekbe, mégis amikor távolról – otthonról – nézegette azokat, továbbra is fel-fel tört benne az a furcsa honvágyhoz, vagy valamilyen nosztalgikus érzéshez hasonlatos lelkiállapot. Nem tudta megállni könnyhullatás nélkül amikor valahányszor a Szénégető pusztáján járt, azon a végtelen kihaltnak tűnő részen, ahol az Anna elárvult kis kunyhója üresen szomorkodott, ajtaja, ablaka némán tátogott a szélben… A kis-asztal már összedőlt a ház előtt és a patakmederhez vezető kis lépcsőt is benőtte a fű. Valamiként szerette volna életre-kelteni a múltat, de már nem az Imolával töltött gyönyör pillanatait kívánta újraélni, hanem valamiként életet fedezni fel ott az egész környéken, hallani újra az Anna lágy simogató hangját, énekét, amely oly tökéletes harmóniával hangolódott egybe a kis-patak csobogásával. És mégis egy különös belső sugallat mindig megakadályozta abban, hogy felmenjen egészen a Szelek pusztájára. Valamiként mindig úgy érezte, hogy tényleg boszorkányossá vált az a hely és folyton olyan érzések keltek életre benne, amelyek kifejezetten eltaszították az Anna lényétől. Ott, barangolva az erdőben azzal próbált segíteni állapotán, hogy igyekezett ráhangolódni a Természet harmóniájára. Amint a Szénégető pusztájáról a kerülő úton visszafelé a Galócás patakja mentén lefelé haladt és már a Bérc rövid kis észak felé meredő csücskét érte volna el, a Nap épp akkor bukkant ki a felhők közül és sugarai oly gyönyörűen megvilágították a lombokat, hogy hirtelen megállt és csodás áhítattal bámult fel a fák koronái felé. Aztán egyszer csak érezte amint megrezdül benne valami és ez mintegy figyelmeztető jelzésként hatott rá, úgyhogy ösztönösen ráhangolódva próbálta minél jobban összeszedni magát. Állt és figyelt, egyre jobban és érezte amint különös vibrálások folytán az érzései felkavarodnak, egy nagyon rövid ideig még enyhe szédülést is érzett, majd mintegy kitisztult képként – mintha az előbb még nem is lett volna ott – egyszeriben egy terebélyes fiatal tölgy gyönyörűséges koronájával találta szembe magát. Egy kis ideig csak állt ott megbabonázottan a nagy fa előtt, majd kis idő múlva akarata ellenére zuhant vissza épp abba a múltba amelyet a folytonos tudattalan vágyódásai során újból szeretett volna átélni. És ugyanazt a lelkiállapotot érezte át vibrálni magán, mint hét-nyolc éve, amikor Anna bemutatta neki az ő fáját. Mintha hallotta volna is a lány simogató hangját, amint hol hozzá, hol a fához beszél és… mintha úgy érezte volna, hogy a fa is beszél. Valamiként. Csak épp nem érti a nyelvét. És Anna vigasztalóan magyarázta, hogy ha az ember minél többször látogatja a fáját, annál jobban meg fogja ismerni és ha hű marad hozzá, akkor egyszer majd érteni is fogja minden szavát… Egy kifejezetten csodás állapotban volt része, viszont amint az utolsó emlékgondolatok eljutottak a racionális tudatához, hirtelen feleszmélt. Hisz' csak képzelődik! Mindez nem egyéb mint hallucináció! És már nem is érzett semmiféle vibrálást, semmi különöset magában. Csupán csak mélységes felelősségtudatot, mulasztást. Hiszen oly szép volt akkor minden! Szabadnak, boldognak érezte magát! … És ha nem hagyta volna cserben azt a lányt, bizonyára nem sodródott volna bele ebbe a förtelmes állapotba! És lehet, hogy az ő élete is egészen másként alakult volna, nem érezne ekkora diszharmóniát magában… és nem lenne ilyen magányos. Aztán az eszébe jutott az is, hogy Anna több alkalommal is felhívta a figyelmét arra, hogy a tölgyfa a házasság fája is. " Az Isten és az Istennő közötti menyegzőt szimbolizálja és ha körbetáncolsz egy tölgyfát és néhányat viselsz a leveleiből, hosszú és boldog házasságod lesz! " … És ő bizony sem akkor, sem azután nem táncolta körbe a fát. Nem is babonaságnak, hanem amolyan gyerekes dolognak tartotta az egészet, hisz' Anna akkor még gyerek volt. Viszont még akaratlanul is megtért a fejében, hogy ha mégis ― úgy igazából ― tényleg körbe táncolta volna azt a fát…? … A házasélete vajon hová alakult volna? … Aztán amint gondolatokban kissé elkalandozott, végül csakúgy kíváncsiságból azt a kérdést is feltette magában, hogy vajon mi történne, ha Ignáchoz hasonlóan ő is kivágná a fáját? És amint e brutális képzelődések tudatára ébredt, valamiként nem akart különösebb hitelt adni a következő gondolatának, mert ugyanis épp az jutott az eszébe, hogy Anna a tölgyfát még az igazság és a bölcsesség fájának is nevezte. Nem tudta megérteni, hogy ha ő lelke e tölgy lényének párja, akkor miért nem érez magában legalább egy parányit abból a bölcsességből? Miért tépelődik magában az utóbbi időben annyit? Miért nem kapja meg a választ saját lényével kapcsolatosan, egyszerűen miért nem tudja, hogy tulajdonképpen mit akar??? Lefelé haladva már elvált a kis patak medrétől és a Szanatóriumhoz― azaz a Bérc Hotelhez közeledett, amikor Annának az a mondása ismét az eszébe jutott: "Ha kérdés lakozik a szívedben és nem találod a választ, kérdezd meg a tölgyfa szellemét, hogy válaszoljon!" Kissé elmosolyodott, viszont azért még megfordult a fejében, hogy azért mégis csak jó lenne, ha tényleg képes volna valamiként felvenni egy fajta kapcsolatot annak a fának a szellemével!? ◄--- Előző lap:42. Dallasz                             ---► Következő lap:44. A város szélén