Az elvarázsolt hegygerinc/Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke
|
Az elvarázsolt hegygerinc
4. Ahol már nem hallatszik az Erdő Éneke
Az történt, hogy valahonnan más vidékről egy nagyobb tapasztalattal rendelkező ― menő ― befolyásos ember került oda igazgatónak, akiről titokban olyan információk terjengtek, hogy még a minisztériummal is összeköttetései vannak. Lénárd Domokosnak hívták, szép szál erőteljes 35 év körüli ember volt és úgy a szakmai tapasztalat, mint a vezetői funkcióra való született rátermettség meg is látszott rajta. Megjelenésében volt egy fajta tiszteletparancsolóság amely kimondottan átalakítóan hatott a környezetére. Viszont a vitatkozás, szócséplés egyáltalán nem volt szokása. Mindig egyszavúan, de nagyon meggyőzően adta ki utasításait. Távol állott tőle az uralkodni akarás. Ő egyszerűen csak uralkodott. Tímár Ferenc vendéglőfőnök így lecsúszott az igazgatói funkcióról. Viszont nem volt annyira karrierista típus, hogy épp egy ilyen emberrel szálljon szembe és már csaknem az első perctől megállapította azt, hogy mennyire fontos ― és előnyös ― dolog az új igazgatóval egy kimondottan jó kapcsolatot kialakítania. Csak az alkalmakat várta mindig, hogy mivel és hogyan tud kedveskedni az igazgató úrnak. Egyik ilyen alkalom akkor adódott, amikor már jól benne voltak az évben és Lénárd igazgató szenvedélyes vadászember lévén egy három napos lefolyású vaddisznó vadászatot szervezett a Karakói erdőben. Azért volt három napos, mert a sok úriember-vadászkolléga megérkezés egy nap, maga a vadászat ismét egy nap, amelyet kötelező módon a bizonyos eszem-iszom követ és a harmadik nap a "rekreálódási nap", amikor mindenki kipihenheti a "vadászat" fáradalmait. (Vagy ha nem mulatott épp eleget, akkor folytassa tovább.) Természetes, hogy erre a nevezetes alkalomra Karakóból nagyon sokan "mozgósítva" voltak. Nemcsak a hajtókat értve bele, akik tudták jól a dolgukat, hanem voltak még úgynevezett "indirekt résztvevők" is, akik főztek, felszolgáltak, sőt még "szórakoztattak" is. Mivel Tímár Ferencnek egy év alatt valamiképp kiérezte, hogy a szép "könnyűvérű" lányban egyáltalán nincs semmi hajlandóság, hát módszert változtatott. Hogy szép fiú legyen, hát ő is "besegített a szervezésben". Már rég tudott arról, hogy az igazgató úr annak ellenére, hogy családos ember, bizony azért nem veti meg a szép nőkkel fenntartott intim viszonyokat sem. Arra gondolt, hogy mivel a szép kis Janka az ő elképzeléseinek sehogy sem akar beválni, megpróbálja hátha sikerül "vele" kedveskedni az igazgató úrnak. Aztán, ha esetleg a hús kissé rágósnak bizonyul, hát főzze az igazgató úr a saját tetszése szerint. A többi már nem érdekelte, hogy ki milyen stílusban szokta levenni a nőket a lábukról. Aztán a nagy szervezésben így került Janka is beosztásba a szórakoztató lányok közé.
A vadászatSzép nyári nap volt, délelőtt 10 óra lehetett, az Onga nyugati oldalán a hajtók már elvégezték a dolgukat, a vadászok szervezetten álltak a lesen és környékén. Már jó félórája, hogy a lármázás abbamaradt, de senki nem mozdult. Szigorúan előírt szabályokat kellett kövessenek. A vezetőt terhelte a felelősség, ha netalán valami baleset történik. Az pedig nem a felelősség terhe miatt nem adott jelt a helyváltoztatásra, hanem az ösztöneire hallgatva tovább várt. Egyesek kissé türelmetlenkedni kezdtek, de a helyzet annyira feszült volt, hogy nem bonyolították az elégedetlenségük kimutatásával. Lénárd Domokos már jó néhány alkalommal vett rész vezetőként vadászaton és tapasztalatból tudta, hogy a vadász embernek a türelem nagyon jó barátja kell, hogy legyen. Mert ha nem, még balesetveszély is fenn áll. Nem szeretett volna ez-alkalommal abszolút semmit elhibázni. Nem bátortalansága végett törekedett tökéletes biztonságra, hanem azért, mert magával hozta a hat éves kisfiát, akiből szintén egy bátor vadászembert szeretett volna nevelni. A fiút Dragomérnak hívták, de röviden csak Dragó-nak szólították. A kis Dragó első alkalommal vett rész vadászaton és azt a feladatot kapta, hogy szigorúan kövesse apja utasításait. Komoly, szótlan kisfiú volt és olyan viselkedése volt, mintha mindig valamiféle titkot tartott volna magában. Nem látszott rajta semmiféle feszültség, vagy idegesség. Nem fészkelődött, nem kérdezősködött, hanem komoly kifejezéssel lapult az apja mellett és türelmesen várt, akárcsak a felnőttek. Domokos büszke is volt ám a fiára, habár jobban szerette volna ha a gyerek néha többet kommunikált volna, de hát minden nem teljesülhet olyan tökéletességgel. Még lapultak egy ideig, aztán Domokos vadász ösztöne mégis azt súgta, hogy valamiképp mozdulniuk kell! Olyan érzése támadt, mintha odaát valami nem a terv szerint történne. Amikor megadta a jelt a tovább indulásra, a hajtók már a Kormos Tető lejtőjét lármázták. Amint kifelé tartottak a meredek oldalon igyekezett minden lehetőséget mérlegelni a legoptimálisabban, de folyton egy olyan bizonytalanságérzés kísérte, amely nem hagyta, hogy rendesen össze szedje gondolatait. Annyira veszélyesnek tartott minden adódó lehetőséget és az egész terepet, hogy amikor egy hatalmas kidőlt bükkhöz értek, azt az utasítást adta a fiának, hogy másszon fel a fa koronájára és várjon addig, amíg vissza jön utána. A gyerek nem kérdezősködött, még csak meg sem lepődött. Nyomban felkapaszkodott az ágak közé. Domokos személyesen nem számított nagyon messzire menni. Az volt a terve, hogy kisebb csoportokba oszlanak és úgy próbálják átfogni a megmaradt nyugati oldalt. A hat éves Dragó a bükkfa lombjai közt kuporogva egyedül maradt az erdőben. Nem is jutott az eszébe, hogy féljen. Kimondottan csak azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy ő most vadászaton van. Részt vesz ő is a felnőttekkel a vadászatban. Egy bizonyos ideig a túlsó oldalból a hajtók lármáját hallotta, aztán ideges kíváncsisággal kapta fel a fejét, amint puska dörrenéseket hallott. Vajon mi történt? Meg lőtték-e a vaddisznót? Vagy a medvét lőtték meg, amelyikre a juhászok haragusznak annyira? "Vérmedve". Hallotta a felnőttektől és azt is tudta, hogy mit jelent. És azt is tudta, hogy sokkal veszélyesebb, mint az, amelyik "nemvérmedve"! Sok mindent tudott ez a gyermek, mert mindig nagyon oda figyelt amikor a felnőtteket hallotta beszélgetni. És még az volt egy nagyon csodálatra méltó ebben a kisfiúban, hogy amikor mint gyerek elől valamit szándékosan el akartak másítani, egykönnyen nem lehetett őt félrevezetni. Minden alkalommal odafigyelt, emlékezett és következtetett. Amint Dragó apjáék elérték a Kormos Tető fáit, a hajtók felől nagy kiabálás támadt… Lövések dördültek, messziről medvebőgés hallatszott. Baj történt! Ennyit következtettek. Aztán amint az egyezményes jeladásokkal is közvetítettek, Domokos a két társát tovább küldte, ő maga pedig visszaindult a medve les irányába, a kidőlt bükkhöz. A fia biztonsága mégis csak többet jelent bárminél! A medve üvöltését Dragó is jól hallotta. Aztán, amint egyre közelebbről és közelebbről kezdte hallani a bőgést és csörtetést, nem a kimondott félelem lett úrrá rajta, hanem egy fajta felpörgetett állapot hatása alá került és próbált elrejtőzni a bükkfa lombjai között. A medve meg volt sebezve, tört, zúzott maga körül mindent ahogy rohant és a kidőlt fa irányába tartott… Lénárd Domokos még soha nem érzett akkora izgatottságot, mint akkor. Mindig magabiztos és hidegvérű ember volt és az életben már többször volt már különböző "forró" helyzetekben is. De bármennyire is volt alkalma éles helyzetek megtapasztalására, akkor, ott az erdőben a fia élete volt veszélyben! És ez egészem más volt. Magától érthető, hogy ha csak az ő életéről lett volna szó, a félelem, az idegesség akkor sem kerülte volna el, de egy megvadult fenevad épp az ő fia felé tart!! Nem egészen biztos, hogy észrevette a gyermeket, de ilyenkor nem lehet erre számítani. Felpörgetett állapotában pillanatok alatt minden odatartozó dolgot fel tudott mérni. Medvét lőni tilos!(De ez nem számít!) Egyedül van és lövéshez nem biztonságos a helyzet!... Ha nem találja el, a medve rátámad!... És megölheti!... Mindketten meghalnak! ... De a fia élete a legfontosabb! ― Nagyon jó fegyvere van! ― És van szíve, ereje, hogy lőjön! ― És nagyon jó céllövő! … Mozgó célpontot nem a legkönnyebb eltalálni, főleg nagyon feldúlt állapotban. De aki ura önmagának, az törik, szakad, megpróbálja! És Lénárd Domokos meg is próbálta. A kétcsövű vadászpuska eldördült. Egyszer. Aztán még egyszer. És a medve elterült a tüskés ágas-bogas terepen… Domokos mintha a lövés pozícióba belemerevedett volna, mintha arra számítana, hogy a medve felszökik a földről. Csak állt egyik térdét még mindig a fának feszítve és könnyek lepték el az arcát. Aztán kis idő múlva önkéntelenül meg csókolta a puskát, majd óvatosan leeresztette és két kezét összefogva valami hálaadó imát rebegett az Ég felé… Ez történt a vadászat második napján. Bizonyára azon az estén többen adtak hálaadást mindazért, hogy nem történt komolyabb baj azon a kissé félresikerült vadászaton. Ugyanis a két sebesült az esti ivászaton már viccelődve meséltek az átélt forró helyzetükről. Lénárd igazgató tisztában volt azzal, hogy szabálytalanság történt, amiért nagyrészt ráhárul a felelősség, de bízott abban is, mint mindig, hogy nem létezhet az országban olyan törvénytelenség, amelyből ő ne tudná kimenteni magát! És erre nagyon is büszke volt. Mindig szerette a hatalmat, az elismerést, de a vadászatkor történtek alkalmával rá érzett arra is, hogy még létezik egy mindenkit és mindent felülmúló hatalom, amellyel semmiképp nem lehetne felvenni a versenyt. Ezen nagyon elgondolkozott és hálát adott annak, hogy képes volt az adott időben épp azt megtenni ami szükséges volt. Nagy elégtételt érzett, hogy fia olyan bátran ― férfiasan ― viselkedett és nagyon büszke volt rá. És a fegyverére, amelyet lépten-nyomon nem győzött dicsérni. A vadászkaland bizonyos jeleneteit azonban amennyiből lehetett próbálta leegyszerűsíteni, abból kifolyólag, hogy amikor majd a felesége is értesülni fog a történtekről, hát ne essen túlzott megítélésekbe a fia életének kockáztatásával kapcsolatosan. Ugyanis a felesége nem tartózkodott odahaza, mert szanatóriumi kezelésen volt. Visszatérve a vadászkaland veszélytelenebb részleteihez, amikor már csak a pohár mellett "elevenednek meg" a félelmetes vadállatokkal való küzdelmek, a felszolgáló személyzet tagjai már jócskán tele hordták az asztalokat és magukra hagyhatták a mulatozó urakat, hadd hazudozzák ki magukat kedvükre. Szokás szerint ennek neki is láttak és miután kifogytak a szóból és kezdett úrrá lenni rajtuk a fáradtság, lassan elvonultak és ki-ki a maga módján próbálkozott némi lazítással.
Valami elkezdődikJanka olyan utasítást kapott a főnökétől, hogy a "műszak" egész reggelig tart. Nem is volt feltűnő, hisz' nemegyszer volt még ilyenben része. Mint ahogyan a pincéreknek a vendéglőben asztalonként meg volt a felszolgálási területük, ennél a ―durvábban kifejezve ― dorbézolásnál a felszolgáló nőknek külön meg volt a szállodai szoba amelyhez kellett igazodniuk. Mivel Janka nem szállodai alkalmazottként vett részt ebben a "buliban", nem volt elég jártas a szolgáltatásokat illetően. Mindössze annyit tudott, hogy éjjel két óra van, de ennek ellenére a földszinti négyes szobába egy üveg pezsgővel és két pohárral kell megjelennie. A négyes szoba az ő felszolgálási területe, hát gyakorlott mozdulatokkal tett eleget a felszólításnak. Lénárd igazgató egyedül volt a szobában. Kemény férfias arcán nemcsak a vadászkalandból adódott fáradalmak látszottak. Annyira azonban távolról sem volt olyan fáradt, hogy a nap terheit az életélvezethez kapcsolódó ― kis hancúrozási ― tevékenységekkel ne tudná szépen, kellemesen enyhíteni. Egyszerű kétágyas és kimondottan ízlésesen berendezett kis hotelszoba volt, amelyet az igazgató úr kimondottan csak "re-kreálódás" céljából használt. Janka amint belépett és észrevette, hogy az igazgató csak egyedül van, arra gondolt, hogy bizonyára valakit vár és megkérdezte, hogy ki töltse-e az italt. ― Hát természetesen! ― szólt hanyagul Lénárd és csodálkozás érződött a hangján. Aztán amint a "nagyfőnök" abban a végtelenül kényelemes pozícióban elhelyezkedve mustrálgatni kezdte a lányt, az egyből felfogta, hogy miről is van szó. Mi is lenne a továbbiakban való az ő "tennivalója". Amint mindez tudatához jutott, egyszeriben nagyon ideges lett, hideg futott végig a hátán és verejtékezni kezdett. Hirtelen olyan filmjelenetek jutottak az eszébe, amelyekben épp ilyen esetben emelik ki a nők kiszolgáltatottságát. – És tehetetlenségét (?) – Kényszerítik, hogy szajhákká, romlottakká váljanak. Megbecstelenítik. És ha netalán ellenkeznek, akkor természetesen bezárják a karrierüket. A filmekben. Az ő esetében pedig egyszerűen kirúgják a munkahelyről… Neki reálisan kell megélnie a "filmbe illő" jelenetet…? Istenem! Hát most neki kell ilyent megélnie a valóságban?? Ragaszkodik, igenis ragaszkodik a munkahelyéhez, mint bárki más és nem szeretné elveszíteni! De hát erről szó sem lehet! Bármi történjen… Ilyent egyszerűen képtelen megtenni!… Nem! Ez nem az ő "műfaja"!!! Lénárd éppen a lány elképedt arcát akarta megsimogatni, de keze megállt a levegőben. A nőkkel kapcsolatosan is meglehetősen tapasztalt férfi lévén a lány tekintetéből kiolvasott valamit. ― Mi a baj Kis-Cica? ― kérdezte csaknem kedvesen. ― Bocsánat… ― hebegte zavart megrökönyödöttséggel a lány ― Ne haragudjon, de nem vagyok "Kis-Cica". Kérem tessék megérteni Igazgató úr… ― Nem??? ― kérdezett rá egyszerűen az igazgató. Majd kis csend következett, aztán hozzátette ― Nem tudtam! Egy gyors felméréssel megállapította, hogy valami tévedés csúszhatott be és amint gyorsan tudatosult is benne, hogy a dolgok nem úgy folytatódnak amint szeretné, kissé bosszankodott is, de nem a lány, hanem a "tévedés" miatt. De próbálta hamar túltenni magát és tárgyilagosan a lányhoz fordult. ― Hát jó! ― szólt röviden ― Akkor elmehetsz! Janka amint ott előtte állott, nagyon kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. Sértettségérzet is erőt vett rajta, mivel nem is emberi lényként, hanem csakúgy valami tárgyként oda passzolták, hogy más rajta vezethesse le ösztönös vágyait. És valahol megérezte a döntő pillanatokat, amelyektől a továbbiakban a megélhetése, a jövője is függ. Annyira leértékeltnek érezte magát és annyira bántotta az a kisebbségérzet, hogy könnyezni kezdett. Lénárd bosszankodása sehogy sem akart elmúlni. Hisz' olyan gyönyörű…! Milyen kár…! Nagy kár! Ilyen nőt még a környéken nem látott, mint ez! És nem "az a fajta"! Ez látszik is rajta, nem vitás! És ez a hülye Tímár…? Vajon tréfát akar űzni vele?? … Aztán észrevette, hogy a lány még mindig ott áll előtte. ― Azt mondtam, elmehetsz! ― mondta ― Hazamehetsz! . Janka könnyezve indult az ajtó felé. Lassan nyitotta az ajtót és amikor lépett volna ki Lénárd utána szólt. ― Miért sírsz?? ― kérdezte. A lány megállt az ajtó között, könnyes szép szemeivel egy oldalpillantást vetett a férfira, aztán szótlanul maga elé nézett, szomorúan maga elé képzelte további pályafutását, hirtelen előrepörgetve minden lehető legrosszabbat… Aztán egyszeriben fellángolt, hogy mindennek ki, vagy kik az okai? Az effajta "nagymenők", mint ez a Lénárd is! Egy kalap alá vette a főnökével, mert nem volt olyan buta, hogy ne jött volna rá, hogy az a két szarházi "összedolgoztak". És persze utólag majd ő fogja húzni a rövidebbet! Lénárd a szép szomorú női arcot nézte és elgondolta, hogy milyen csodálatosan változóak tudnak lenni a női arcok. És maguk a nők is. Milyen csodálatos is, hogy a nők nem egyformák! Éppen ezért vonzódnak hozzájuk szüntelen a férfiak. A különböző típusú nőkhöz…Minden nőt meg szeretnének (szerre) ismerni. "Megkóstolni", beléjük kóstolni! … "Istenem ez a nő… Milyen gyönyörű!!! Hogy nem tudok én most bele kóstolni??? " Aztán fel kelt az ágyról és lazán az ajtóhoz ment. ― Ne sírj! ― szólt csendesen és nagy tenyerét óvatosan a lány karjára tette ― Gyere vissza! Csak beszélgetünk! Jó? Janka tanácstalanul nézett a szemébe és kissé vonakodni látszott, de a férfi bátorítani kezdte. ― Ne félj! Nincsen semmi baj. Csak beszélgetni akarok veled! Gyere! Ülj ide a székre, vagy az ágyra, ahol kényelmesebb, és ne félj! Látszólagosan rendet rakott az ágyon, a lány a székre ült és fogalma sem volt, hogy miről akar beszélni vele ez a "félistent" játszó hatalomhoz szokott "nagyfőnök" és mitől lett egyszerre ilyen kedves…(?) … Vagy stratégiát váltott volna? Már túltette magát a váratlan meglepetésen és arra számított, hogy majd kiderül minden… Lénárd is hamar túltette magát a csalódáson és a "műszaki hiba" eredetén sem töprengett. Megbékült a tudattal, hogy ez alkalommal elmarad a szex és e kényszerhelyzet folytán érzett rá arra, hogy egy nő társasága nemcsak kimondottan a testi örömök céljából lehet igazán kellemes. Hagyta, amíg a nő kissé rendbe jön és aztán finoman, de nem olyan "udvarlási stílusban" kérdezgetni kezdett felőle. Számítva arra, hogy ettől majd jobban feloldódik. És egy úttal meg is tud róla egyet, s mást. Hisz olyan pompás nő! Arcra is, formára is, és mintha a bizonyos egyediséghez tartozó egyéniséget is kiérzett belőle… ― Először is elnézést kérek a félreértésért! ― kezdett bele a beszélgetésbe és a "félreértést" kissé hamiskás mosollyal fűszerezte meg. ― Elfogadom, hogy mindenkinek külön-külön megvannak a hivatásai és ezek ha tévedések folytán össze cserélődnek …hát emberek vagyunk! Nem?? ― tárta szét a kezeit barátságosan és nyomban folytatta ― De még az elején meg szeretnélek nyugtatni az felől, hogy az élet változatlanul megy tovább! A te hivatásod továbbra is a régi marad! Ezt jegyezd meg! Jó? Jankát nagyon meglepték ezek a szavak, egyszerűen nem akart hinni a fülének. Éppen ezért kezdte feszegetni jobban a kíváncsiság, hogy vajon mi sülhet ki ebből? Csak bólintott egyet és igyekezett minél kevesebbet kimutatni érzéseiből. Aztán Lénárd kifejezett rutinossággal és megfelelő tapintattal általános dolgok felől kezdett érdeklődni. Viszont a finoman feltett kérdések mindig úgy voltak fogalmazva, hogy minél többet megtudhasson a lány felől. Közben maga bontotta fel a pezsgőt és a poharakba töltötte. ― Nem. Nem kérek szépen! ― utasította vissza Janka szerényen. ― És miért nem?? ― kérdezte csodálkozást színlelve Lénárd. ― Szolgálatban vagyok és… ― Már nem vagy szolgálatban! Az előbb lejárt. ― hívta fel a figyelmét és közelebb tolta a tálcát. ― Hazaküldtelek! ― hangjából hatalomra való felhívás csengett, majd kissé leereszkedően folytatta ― És azután megkértelek, hogy légy szíves maradj itt egy keveset beszélgetni. És még megkérlek, hogy legalább koccints velem. Mivel Janka már megnyugodott afelől, hogy "karriere" nincs veszélyeztetve, hát kissé józanabbul kezdte elemezni magában a lehetőségeket. Alapul vette mindazt, hogy a férfi eddigi beszédéből egyáltalán nem érződött semmiféle fondorlatosság, ami által utólag akarná levenni a lábáról, arra gondolt, hogy "bele megy a játékba", hisz' nem lehet semmi vesztenivalója. Gondolván még arra is ― és nem utolsó sorban ― hogy a "kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad." És aztán ennek az elhatározásnak eredményeként beszélgettek el ketten ott a romantikusan berendezett kisszobában egészen virradatig. A pezsgő hatására sikerült feloldódni. Mármint Jankának, mert Lénárdnak ezzel kapcsolatosan máskor sem nagyon voltak problémái. Beszélgetésükbe az élettel, a hétköznapokkal kapcsolatos dolgok mind bele voltak foglalva és ezáltal Lénárdnak sikerült óvatosan a Janka életéről, életformájáról nagyrészt informálódnia. És időközökben nem győzött magában csodálkozni a lány természetes szépségén, kellemes modorán. De valamiképp mégsem csak ezek végett érezte annyira vonzónak azt a nőt – hisz' már sok szép csinos nővel volt dolga – hanem volt egy különös megmagyarázatlan vonás benne, egész egyéniségében, amellyel kimondottan érdekeltté tette magát előtte. Észrevételeit természetesen nem adta tudtára a nőnek, viszont titokban megállapította azt, hogy az átlagosnál kedvesebben és több érzelemmel fejezi ki magát ez előtt a nő előtt. Ezt egyszerűen a pezsgő hatásának tulajdonította, no meg annak, hogy számára ez egy meglehetősen szokatlan mód egy nővel épp ilyen stílusban élni ki a romantikát.
LebukásDamjanek a kimondottan zord körülmények közt zajló felpörgetett életében sokakkal találkozott, akik az ilyen életformának köszönhetően nagyrészt holt vágányra futtatták az életüket. Viszont ő egyáltalán nem tartozott azok közé az emberek közé, akik képesek a más kárán tanulni. Sőt! Még a saját kárán is csak elgondolkozni is nagyon későre kezdett. Viszont, amikor erre sor került és valamiképp olyan elhatározásra jutott, hogy valamit változtat az életén, mindig akkor került sor belekeverednie újabb és újabb nehézségekbe. Már elege lett a sok hányódásból, rendszertelenségből és a nagy pénzekre menő utcai harcokból is szeretett volna már kimaradni, mert minden komolyabb összecsapás után elég jelentős összegeket költött kórházi kezelésekre. Mégpedig különféle hazudozások árán. Öt év leforgása alatt sikerült annyi összeget megállítania, hogy egy szerény lakhelyet tudott vásárolni magának a város szélén. "Munkahely" szempontjából sem volt hiány, mivel időközben sikerűt oktatóként működnie az egyik karate iskolánál és még ezenkívül besegített egy kick-box klubnak is. (Ahonnan több volt a jövedelem, mint a karate iskolánál) És épp, amikor véglegesíteni akarta ezt az életmódot, akkor kopogtatott nála is az Ördög az ablakon. Egy nagyvárosban nagyon gyakori, hogy törvénytelenül is történnek olyan dolgok, amelyek "törvényesen jóváhagyottak". Főképp az olyan emberek körében, akiknél "a pénz nem számít". Néha már előre kifizetik a büntetést és aztán senkinek semmi köze, hogy mi történik tovább. Ilyen formában működnek például az "illegális klubok" is, amelyeknél a szórakozási lehetőségek jól meg vannak fűszerezve különféle szexuális szolgáltatásokkal és még kábítószerek kínálatával is. Egy ilyen klubnak a "nagyfőnöke" Damjaneknak régi jó barátja volt, akivel öt éve sokat bunyóztak egymás oldalán. Az illetőt Leni-nek hívták és szintén olyan jó bunyós volt mint Damjanek, csak épp nem volt annyira hülye, mert ugyanis ő hamarább rájött arra, hogy "míg a világ" senki nem maradhat mindig az élen. Elpártolt a harcos élettől és kialakított magának egy jobban jövedelmezőbb és kevésbé veszélyesebb formát. "Hivatalos" klubot nyitott, amely az idők során fejlődésbe lendült. Viszont kicsidenként ez a bizonyos fejlődés az erkölcsösség rovására hatott. Eleinte még tartották Damjanekkel a kapcsolatot és régi barátjának, ha úgy adódott még "melót" is szerzett, ami nagyrészt abból állott, mint például: testőr, rendfenntartó, kidobó legény (enyhébb piszkos munkák)…és ehhez hasonlók. Aztán volt úgy is,hogy mindezek abbamaradtak és útjaik már nem nagyon keresztezték egymást. Az történt, hogy Damjanek épp a nagy elhatározása után két nappal összefutott ezzel a Lenivel és mivel, hogy már jó ideje nem találkoztak, hát illett váltani néhány szót, elbeszélgetni a régi szép időkről. Beszéltek a jelen helyzetükről is, Damjanek elmondta az ő verzióját, hogy milyen életformát számít ezentúl élni, Leni elmondta az övét… amelyre nem panaszkodott, mert állítása szerint az üzlete épp most van a csúcs ponton és óriási lehetőségek állnak előtte. Kell tudni, hogy Leni egy olyan fiú volt, akinek még annak idején nemcsak a kezei és a lábai jártak olyan könnyedén, mint a jó harcosnak, hanem az észjárása is épp olyan fürge és spontán módon működött, mint ahogyan az egy harcban szükséges. Főképp, amikor valakit a gondolataiból kell kiforgatni. Ugyanis részletezte Damjaneknek, hogy bizonyos terjeszkedésekből kifolyólag miként kényszerül megosztani valakivel a teendőit ― és természetesen a jövedelmet is ― de erre egy nagyon megbízható ember kellene és ő, mint régi jó barátra épp rá gondolt. ― Ez itt már nem testőrség, vagy amolyan rendfenntartás öregem! ― jegyezte meg figyelmeztetően Leni ― Itt üzlettársként szerepelnél! És van fogalmad arról, hogy ebben a szaros kuplerájban mennyi itt a tiszta jövedelem?? ― kérdezte lehalkítva a hangját. Damjanek csak gondolkozott a dolgokon, mérlegelte, hogy mennyire érné meg "profilt változtatni". Viszont Leni mivel ezt a töprengést túl hosszasnak találta, hát segített a döntésben. Egy az egyben "előleget" adott barátjának. Mégpedig egy olyan jelentős összeget, amelytől aztán Damjaneknek sikerült is nyomban dönteni. A továbbiakban Damjanek lassan-lassan visszamondta mindkét állását. Erőre a kick-box klubnál, mert sokat kellett volna versenyekre járni és ez nagyon elfoglalttá tette volna, aztán úgy döntött, hogy a karate iskolánál is megszünteti a működését, mert az új lehetőséget sokkal jövedelmezőbbnek látta. Leni aránylag rövid időn belől beavatta barátját a "szakma rejtelmeibe". Damjanek is nagyon fogékonynak bizonyult, hisz érdemes is volt testit-lelkit bele tenni, mivel jelentős összegeket manipuláltak. Néhány hét elteltével Damjanek, már mondhatta volna is magának, hogy bizony nem volt rossz ötlet az életstílus változtatása, ha egy napon nem jelent volna meg három marcona képű fickó az "irodájában". Már annyira bele jött a dolgok intézésébe, hogy Leni távollétében is tudta végezni a tennivalókat. Mivel Damjanek nem volt ijedős természetű, bátran megkérdezte őket, hogy mit keresnek nála illetéktelenül. Azok aztán nem a legfinomabb hangnemben elmondták neki, hogy mivel a "Relax" klub nem volt hajlandó betartani bizonyos megállapodásokat ― amelyekről Damjaneknek gőze sem volt, hogy mik azok… ― hát ultimátumot kap és ha bizonyos időre, bizonyos összeget nem fizet le nekik, akkor mindannyian meg bánják még azt is, hogy megszülettek erre a világra. Ugyanis a Relax klub is bizonyos alvilági bandák működéseinek "segítségével" futott és volt annyira sikeres. Az ügy tulajdonképpen nem volt annyira vészes, csupán annyi történt hogy, Leni az utóbbi időkben kissé elhanyagolta támogatni az effajta "háttérsegítségeket". Éppen ebből kifolyólag akadt valahol máshelyt tennivalója. Damjaneknek azonban nem sokat mérlegelte a helyzetet, egybe felkapta magát és rá rontott a betolakodókra. A nagy dulakodásban mindannyian megsérültek, igaz, hogy Damjanek akkor este még a lábán haza tudott menni, a többiek viszont orvosi kezelésre szorultak egytől egyig. Másnap, még ha hasogató fájdalmak közt is, de tisztázni próbálta a dolgokat. Tulajdonképpen a Leni segítségére lett volna szüksége, de Leni nem volt sehol. Sőt, még a klub úgynevezett "tőkéjéről szóló aktái" is eltűntek valahová. Tehát Damjanek, ha még akart volna sem tudott volna fizetni. Azonban ez esze ágában sem volt. Inkább az végett lett ideges, hogy mi lett a könyveléssel? Hová lett a pénz? Hová lett Leni? Gyanítani kezdte, hogy átverték és erről akkor bizonyosodott meg, amikor szóba állt az egyik "alkalmazottjával". A "művésznevén" Lolának hívták és néhány évvel lehetett Damjaneknál fiatalabb. Lola azért állt szóba olyan őszintén az "új főnökkel", mert a régitől nagyon félt. Ugyanis Leninek köszöntette mindazokat a keserves éveket, amelyek többek közt elősegítették abban is, hogy koránál jóval többet mutasson. Már nagyon rég, a klub létrehozása előtt kapcsolatban voltak, sőt egy időben még Leninek a "nőjeként" is eldicsekedhetett. A legelején a klub működtetése kizárólag csak annyiból állott, hogy a különböző szórakoztatási praktikák közé be volt ékelve egy-egy sztriptíz tánc is, amely a "cég ajándékaként" szerepelt a programban. Aztán idővel tovább fejlődve a lányok még "exkluzív" szórakoztatási műveletekben is kezdtek aktiválni. Természetesen, ha a helyzet megkövetelte a lányok cserélődtek is. Mivel Lola még annak idején elég jól nézett ki, hát néha ő is részt vett az efféle szórakoztatásokba. De attól fogva egyre kevésbé mondhatta már a "Leni nőjének" magát és lassan-lassan, amint lecsúszott erről a "kegyről", egyre még siralmasabbá vált az élete. Mégpedig annyira, hogy szabadulni sem tudott Lenitől, mert az folyton sakkban tartotta valamilyen fondorlatossággal. A végén, már amennyire gyűlölte a férfit, épp annyira félt is tőle. Aztán az utóbbi bonyolódás során valami fajta védelmet érezve a Damjanek személyében, hát "el kezdett beszélni". Elmondott minden "kulisszatitkot", amely a klub működtetésével volt kapcsolatos és azt ajánlotta Damjaneknek, hogy az lenne a legjobb, ha ketten lelépnének, amíg nem késő, mert Leni egy nagyon veszélyes dologba keverte bele ezt az egész "üzleti vállalkozást." ― Itt minden törvényen kívül működik és nincs hová fordulni védelemért! ― mondta Damjaneknek. ― Én nem is kell, hogy forduljak semmiféle védelemért! ― jelentette ki Damjanek némi büszkeséggel ― Nem félek én senkitől! ― Mert nem tudod, hogy kikkel állasz szemben! ― egészítette ki félelemmel telt hangon a nő. Damjanek azt teljesen őszintén is mondta, hogy nem fél senkitől és épp ennek lett az áldozata. Hogy nem félt senkitől. Az incidenstől számítva körülbelül két nap telhetett el és még teljesen nem is volt felépülve a kapott sérülésekből, amikor egy este épp amikor a panel ház bejáratához közeledett ― amelyben lakott ― egy furgon mögül néhány alak lépett elébe és semmi bevezető nélkül láncokkal és botokkal leütötték. Amint leesett a földre, ott úgy össze-vissza ütötték és rugódták, hogy életében még akkora verést soha nem kapott. Volt ott bordatörésektől kezdve kisebb fokú agyrázkódás, kéztörés, különböző helyeken súlyos nyílt sebek…szóval "tökéletesen" el volt intézve. Pillanatok alatt. Attól függetlenül, hogy ő volt a "bajnok" és "nem félt senkitől!". Nagyon későre tért magához. Addigra valakik mentő után telefonáltak és beszállították a sürgősségi osztályra. Ott, hogy hogy-nem teljesen kikészítve, a kórházi ágyon elsőként a Lola arcát ismerte fel. Ott ült az ágya mellett, csendesen sírdogált és nagyon meg volt ijedve. Bizonyára jobban fel tudta mérni a helyzetük súlyosságát. Hiába, hogy ő (még) nem volt bántva, azért annyira tudott következtetni, hogy itt érvényes szokott lenni az a közmondás, hogy "a nyulat bokrostól…" És függetlenül, hogy neki milyen részesedése volt "az üzletből" ő is oda tartozott. Félelmében nagyon nem is mert másfelé járkálni, inkább Damjanek "hozzátartozójának" vallotta magát és idejének java részét ott töltötte a kórházban a sebesült férfi ápolásával. A történtek után a dolgok törvényesen annyiból rendeződtek, hogy a Relax klub megszűnt működni. Sokan Damjaneket "szerencsés" emberként emlegették, mert ugyanis néhány hét elteltével Lenit holtan találták meg egy szeméttelepen. Az ezzel kapcsolatos nyomozások alkalmával nem sok minden derült ki, de mivel a hatóságok arra következtettek, hogy a gyilkosság nagyon is összefügg a Damjanekkel történekkel, hát őt is sokat faggatták, de az ő vallomásai nem sokat segítettek. Aztán Lola ismét óvatosságra intette ― amit ezúttal el is fogadott ― azzal kapcsolatosan, hogy ha netalán még az eszébe jutna is valami, azért jobb ha nem tesz róla említést, mert csak bonyolítaná a helyzetüket és egyáltalán semmi hasznuk nem lenne belőle. Damjaneket három hét kezelés után kiadták a kórházból, de még közelről sem tudta teljesen ellátni magát. Lola hozzá költözött és továbbra is hűségesen gondját viselte. Más választása neki sem volt nagyon, mert a bonyodalmak közepette lakás nélkül maradt és függetlenül a Damjanek állapotától, azért közelében mégis valamiképp biztonságban érezte magát. A megélhetésükhöz neki kellett dolgoznia, mert Damjanek alig, hogy tudott járni. Legtöbbet felszolgálóként dolgozott éjjeli bárokban és ebből a szerény jövedelemből éltek mindketten. Damjanek nagyon hálás volt a lánynak ezért a kitartásáért és kezdte megszeretni. Sőt. Amikor a lány valamivel nagyobb összeget vitt haza, már abban kezdett kételkedni, hogy miként jutott hozzá ennyi pénzhez olyan rövid időn belől. És gyanakvása egyáltalán nem volt alaptalan, mert Lola bizony néha be-be vetett néhányat a régi "praxisai " közül, amelyek segítségével könnyebben és hamarább pénzhez jutott. ― Azt hiszed, hogy abból meg lehetne élni, amit a bárban kapok? ― igazolta magát sértődötten ― Közköltség, élelem, ruha, gyógyszerek és egyéb kórházi költségek… hát nem veszed észre, hogy végül is érted teszem? És egy idő után épp ez fájt Damjaneknek, hogy a nő érte tesz sok mindent. És azt is érezte, hogy mennyire tehetetlenné lett. Soha nem hitte volna, hogy egyszer majd egy nő kell majd eltartsa őt. Aki annyi harcot megvívott különbnél-különb ellenfelekkel. Akarva-akaratlanul el kellett ismernie, hogy bizony a sors mennyire "megtérdeltette" És nagyon jól emlékezett arra a mondásra is, hogy a megtérdelés az alázattal van kapcsolatban, aminek a gyakorlását ő az utóbbi időben nagyon, de nagyon elhanyagolta. Annak idején, ilyen esetben két lábbal rúgta volna ki az ilyen "fehérnépet" a házból! És most? Hogyan rúgja ki? Ez a tudat kínozta nagyon. Akkor, amikor még sérült volt. Aztán, később ― úgy egy év elteltével ― amikor helyrejött és már ő is munkát kapott, azért haragudott magára erősen, hogy mégsem képes "elbánni" ezzel a nővel. Lola, amint Damjanek is időközben észrevette, egyáltalán nem volt rossz lelkű, csak már születésétől valamiképp benne volt a vérében, hogy folyton a szexuális élményeket hajhássza. Ugyanis amint gyerekkoráról mesélt, nem is volt annyira csodálatra méltó, hogy sorsa végül is miként késztette arra, hogy a testét áruba bocsátja. Saját elvetemültségéért folyton csak az anyját hibáztatta, mert az is egy szajha volt. Damjanek néha elgondolkozott azon, hogy bizony a Janka anyja is elég szajha volt, de a lánya még sem követte példáját… Vagy ki tudja? Eddig ő is ugyanúgy elzüllhetett, mint ő. De hát kit érdekel a múlt?! … Bár milyen szép és kiegyensúlyozott is volt, többé már nem érdekli!!! Sem Janka, sem az erdő, sem Jarabó, sem Karakó… Semmi, semmi, csak kimondottan a jelen! … És semmiképpen sem akarta elismerni magának, hogy mindezek a gondolatok ellen bizony csak kimondottan azért lázadozik, mert valahol tudattalanul – vagy esetleg tudatosan is – igenis kimondottan szeretné újból élni azokat a pillanatokat. Még csak gondolni sem akart arra, hogy mindezek a dacos lázadó gondolatok folyton csak azt igazolják, hogy lelke mélyén épp, hogy vissza siratja azokat az éveket. De ő kemény fiú volt. Nagyon kemény. Annyira, hogy amikor már igazából megbékélt az effajta gondolatokkal és az emlékei már nem kínozták, azt csakis annak köszönhette, hogy teljesen bele bolondult Lolába. Tudott mindent róla. Múltjáról, jelenéről, hisz' őszinte volt hozzá. És épp az volt a fájó, hogy mindent tudott róla és még sem volt képes szakítani vele. Amint teljesen felépült és tudása által elég jól meg tudott volna élni a harcművészetekből, de annyira őrlődött benne az az elkeseredettségből fakadó düh, hogy az edző termekben nem tudta kellőképpen kitombolni magát. Törni-zúzni nem lehetett ott sem igazán, a nőt pedig nem akarta bántani, pedig sokszor nagyon kicsi tartotta, hogy nem verte szét a fejét. Ha néha mégis el-el csúszott egy-egy pofon, akkor mindig súlyos lelkifurdalásokkal küszködött, hisz' nehéz időkben hűségesen mellette állt, viszont ha el akarta küldeni, akkor a nő sírt és szemére hányta, hogy nélküle soha nem lett volna ember belőle. És el kellett ismerje, hogy bizony mennyire igaza van. És éppen ezért felkereste az illetékes alvilági csoportokat és neki állott újból az éles küzdelmek "gyakorlásának."
Élni az életetAmint Janka újból felvette a hétköznapok terheit, a dolgok ― a hivatását illetően ― csakugyan nem változtak. Annyiból csak, hogy főnöke egész másképp nézett rá és környezete némi irigységgel vette tudomásul, hogy néha a nagyfőnökkel milyen közvetlen "barátias" hangnemben beszélgetnek. Ugyanis az igazgató nem az a típus volt, aki egyik percben poharazik az alárendeltekkel és a másikban csakúgy átnéz fölöttük. Legalábbis a Janka esetében ez nem állt fenn. A vendéglátó ipart szolgáló közösség ― beleértve a vendéglő és a szálloda alkalmazottjait is ― minden alkalmakkor tájékozott volt, hogy milyen megnyilvánulásokon mi és hogyan zajlott le. Még akit nem érdekelt, egy idő után az is tisztában volt olyan eseményekkel, hogy ki - kiről árulkodott, kinek, ki - kit vert át és miért, ki - kivel került intim kapcsolatba és hogyan… És mindezekről az eseményekről való megítélések bizony nem mindig fedték a valóságot, mert voltak akik túlzásokba estek. Mivel Jankáról már régebbről összeállt egy általános vélemény, hát a vadászat ideje alatti felszolgáló lány kénti "kötelesség teljesítéséről" is beindult a pletyka. A közvélemény megítélése olyankor még fokozódott, amikor az igazgató néha barátságosabban szólt hozzá és időnként apró dolgokban még kollaborált is vele. A főnöke abban a tudatban volt, hogy Lénárd igazgatónak egy szívességet tett és ennek függvényében el is várt volna némi elégtételt, hisz' a legszebb nőt "küldte". De ennek ellenére a történtek után a főnök nemhogy megelégedését fejezte volna ki, hanem az utóbbi időben még mintha kissé lekezelően is bánna vele. De Lénárd Domokos ezt semmiképp sem neheztelésből tette, hanem csupán azért, mert nem szerette a simándiskodó, csúszó-mászó, gerinctelen embereket. És Tímár Ferencről már kezdetkor megállapította, hogy bizony az effajta emberek közé tartozik. Ez a "csúszómászó" mivel nem sikerült kellőképpen behízelegnie magát az új főnöknek, Jankát is kezdte más szemekkel nézni. Azzal az alattomos hátsó gondolattal volt, hogy valamilyen formában Jankát kényszeríteni fogja, hogy ha már az igazgatónak "megtette, amit meg kellett", hát akkor azt neki is épp úgy megtegye. Viszont, amit ezt Janka észrevette, nagyrészt még csodálkozott is. Hiszen ha mert ellenkezni a nagyfőnökkel (aki egy jóképű ember), hogy is jöhet szóba ez a kis szarházi! Nyeregben érezve magát néhány alkalommal csúfosan rápirított a főnökére, ami később azt vonta maga után, hogy a szállodához került a recepcióhoz, ahol aztán sokkal könnyebb dolga lett. … Lénárd Domokosnak a felesége ízületi betegségben szenvedett és néha heteket töltött különböző szanatóriumokban kezeléseken. A rossz nyelvek szerint a helyzete nem is annyira súlyos, csak mivel mint igazgató-feleségnek, meg van mindene, hát az asszony "ráér" betegnek lenni. Lehetett ebben némi igazság, de az irigykedésből kifolyólag az emberek hajlamosak a túlzásokra. A látszat szerint ítélve bizony Lénárd Noéminek egyáltalán nem volt rosszul dolga. Annak ellenére, hogy fia már betöltötte a hatodik évét, még mindig "gyermek nevelésen" volt. Igaz, hogy mindezt meg is engedhette magának. Pedig a fiú egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hosszabban tartó anyai gondoskodást igényelne. Legalábbis a külső megállapítás szerint. A Lénárd család kintről nem látható problémáiról még csak fogalma sem volt senkinek. Annyira belső jellegűek voltak, hogy azokhoz csak emeltebb intellektuális szinten lehetett volna hozzászólni. És ezekhez Karakó lakósságának ― és a vendéglátó ipar alkalmazottjainak ― az intellektuális szintje nem ütötte a mércét. Úgy, hogy amint szokták azt mondani: - A látszat csalt. A bizonyos probléma abban gyökerezett, hogy az apa a fiából egy igazi férfit akart nevelni. Ez eddig nagyon is természetes volt. Lénárd Domokos igazi férfi lévén szerette volna, ha a fiáról is hasonló vélemények alakultak volna ki felnőtt korára. Csak épp egy kis jelentéktelennek tűnő dologban tévedett. Mégpedig abban, hogy akarta! És nemcsak "szerette volna". Legalábbis ez az akarat, ez kimondott vasakarat volt. Az egó akarata. És itt nem is a gyerek érdekében való akaratról van szó, hanem saját kreativitását a fiában akarta bemutatni a nyilvánosság előtt. Büszkeséget szerezni azzal, hogy "ez az én fiam!!" Másképpen nem lett volna annyira elvakult, hogy ne vegye észre abban a gyerekben, hogy a "férfiasságot illetően" mennyi sokat örökölt tőle. A probléma azzal folytatódik, hogy a gyerek nagyon önálló, magabiztos és látszólag nem igényel a kellettnél több anyai közelséget. ― És ez nem így van! Annak ellenére, hogy a gyerekkel kapcsolatosan a látszat nem csal, Dragó lelkileg nagyon is igényli az anyai kontaktust. És ezt az apa is valahol érzi és éppen ezért mindent megpróbál, hogy kettőjüket távol tartsa egymástól. És ezért van az asszony súlyos betegsége és ezért vannak a különböző szanatóriumi kezelések is. Amelyekről kitűnő kapcsolatai révén mindig megfelelőképpen gondoskodik is a felesége egészségi állapota érdekében". Így legalább anya és fia, távol vannak egymástól és saját elképzelése szerint férfinak nevelheti a fiát. Ahogy Ő akarja!! Asszonynak nincs beleszólása abba, hogy fiúgyermekből hogyan kell férfit nevelni!! Ez a kijelentés egy íratlan törvényként szerepel a Lénárd családban. Lénárd Domokos bármennyire is jól szervezte mindig az anya és fia egymástól való távol-tartását, néha saját maga számára is okozott nehézséget. Főleg olyan alkalmakkor, amikor bizonyos üzleti ügyekben huzamosabb időre kellett távol lennie ott-honról. De csak kimondottan az üzleti intézkedésekkor mert általában mindenhová magával vitte a kis Dragót. Viszont, amikor a gyereknek otthon kellett maradjon, ― hiába, hogy már nagyon önálló volt ― azért mindig úgy intézte, a dolgokat, hogy azért mégis legyen mellette valaki. Mivel a közösséggel ellentétben neki Jankáról egészen más véleménye volt, hát nyugodt lelkiismerettel bízhatta a fiát egy olyan valakire, aki mindamellett, hogy nagyon rendes (és szép), még azonkívül egy rendkívüli egyéniség is. Így hát, többször előfordult, hogy Lénárd igazgató megkérte Jankát, hogy az adódott kényszerhelyzetekben a távollétében valamelyest korrigálja a fiát. Ez Jankának is passzolt, mert ilyenkor mindig "felmentést" kapott a megszokott tevékenységek alól és annak ellenére, hogy Dragó egy kimondottan egyedi, nagyon furcsa gyerek volt, mégis sikerült összebarátkoznia vele, amin még Lénárd is csodálkozott. Csak később értette meg igazán, hogy mi okból tudott Janka annyira közel férkőzni a kis Dragó lelkéhez. Ugyanis amint egyre több időt töltöttek együtt, többek között Janka beszélt arról is, hogy valamikor volt neki egy gyönyörű szép drága kislánya, akit oly nagyon szeretett és míg él addig fájlalja, hogy bizony a saját gondatlanságából veszítette el. Mindezen információk után, nem volt nehéz megállapítania, hogy Janka Dragóban az elvesztett gyermekének a lényét próbálta magához ölelni. A fiú tulajdonképpen már el is tudta volna látni önmagát teljesen és ezt nagyon is jól tudta, de mindezek végett ― és bizonyos lelkiismeret problémák végett is ― nem akarta egyedül hagyni azt a gyermeket. Egy alkalommal, épp karácsony közelgett amikor a felesége épp egy szanatóriumban "gyengélkedett" és az igazgatónak három napra kellett elutaznia. Természetesen nem adódott alkalom, hogy Dragót is magával vigye, ezért megkérte Jankát, hogy lássa el a gyereket. Három nap, nem nagy idő, a vendéglő még attól nem bukik be, ha egy pincérnő ennyi időt kimarad. Ezt Tímárnak is meg kellett értenie! ― Próbálta volna nem megérteni… Minden pontosan ki volt számítva. Ő az ügyeit úgy intézi, hogy épp az ajándékozás idejére ér haza, felesége viszont majd csak az ünnepek után érkezik, mert ― az ő javaslatára ― "orvosai nem a kalendáriumi időhöz kötik a kezelés időtartamát." És természetesen az is benne volt a tervben, hogy a "fáradozásokért" majd Janka is kap valami szépet. Hisz' azért van az ajándékozás hónapja, hogy meglepjük ajándékkal azokat, akiket szeretünk! És volt valahol némi igazság ebben a gondolatban mert az utóbbi néhány hét alatt olyasmiket tapasztalt, amit még eddig nem vett észre magában. Ha visszaemlékszik, életében mindig mindent abszolút tudatosan csinált. Mindent. Ha például egy futó kalandot hozott létre, tudta, hogy hol a határ. Mit, és meddig enged. A szív dolgai nem vegyültek a romantikába. ― Az, hogy mit és hogyan játszott meg, ha a helyzet rákényszerítette, az egy dolog. De így, mint ezzel a nővel még sosem volt. Pedig egy egy alkalmi simogatáson kívül semmi féle testi kapcsolat nem történt köztük. És azon tűnődött el, hogy ha ott a romantikusan berendezett kisszobában "minden" megtörtént volna köztük, vajon akkor is ennyire ragaszkodna hozzá…? Tehát Janka és Dragó együtt maradtak. Már nagyon jól hozzá voltak szokva egymás társaságához és ― Dragó szótlansága ellenére ― nagyon jól el tudtak beszélgetni. És nemcsak holmi gyerekes semmiségekről, hanem olyan dolgokról is, amelyek Janka szívéből meglehetősen fájó emlékeket csaltak elő. ― Mert azok az emlékek olyanok voltak, hogy akarva-akaratlanul mind a szívébe zárta őket. Az ilyen alkalmakkor Dragó mindig nagyon együtt érzően viselkedett és óvatosan még faggatta is Jankát az ilyen emlékek felől. Janka bármikor csak ránézett a fiúra, mindig az eszébe jutott, hogy ha nem halt volna meg az ő drága kis Deája, bizony nagyjából Dragóval egykorú lenne. Egy évvel született később Dragónál. Annak ellenére, hogy fiú volt, mégis mind Deára, az ő gyermekére emlékeztette. Ezért is szerette meg a fiút oly nagyon. Mivel Dragót az apja nagyon sokszor magával vitte az erdőbe, elég jól ismerte és szerette is a természetet. Így nem volt feltűnő az sem, amikor az erdőben lévő közösen ismert helyekről beszéltek. Azonban Janka már régebbről megfigyelte, hogy mivel Dragó nagyon szereti az erdőt és az apja az, aki ehhez nagymértékben segíti is hozzá szoktatni. Magával hordozza, megismerteti a helyeket vele, beszél az erdő élővilágáról, az erdőben való tájékozódásról, vadászatról és sok, sok mindenről ami vele kapcsolatos. És mindazok ellenére, hogy abba próbálja bele vezetni, amit ő is nagyon szeret, mégis az édesanyjához sokkal jobban ragaszkodik. Az olyan eseteket csak megemlíti, mint például, hogy apjával egyszer itt, vagy ott jártunk az erdőben, de amikor a beszélgetésben az édesanyja hozódik elő, akkor teljesen mélyről jövő lelki indíttatásból emlegeti. Például, hogy anyukámat majd egyszer ki hozom erre, vagy arra a helyre, hogy ő is láthassa, hogy itt milyen szép minden és akkor hátha meg is fog gyógyulni. Mert a doktorok azt mondták, hogy ha sokat járkál, akkor meg fog gyógyulni. Mivel idejük bőven volt, már az első napon jól felöltöztek és kisétáltak az erdő aljába. Mivel nagy volt a hó, csak a Hammas patak hegy-felőli oldaláig sétáltak ki. Voltak imitt amott kiverve járt utak is, de mivel télen hamarabb sötétedik, hát másnapra halasztották a további járkálást. Amint visszafelé be mentek a szálloda vendéglőjébe, ahonnan elvették a vacsorának valót, ami félre volt téve nekik. A személyzet közül, mint mindig csaknem mindenki merev szemekkel nézte őket, amint ketten oly "rokoniasan" pakolászták el a dolgokat és indultak haza felé. Tímár vendéglő-főnököt, pedig pukkasztotta a méreg. Aztán amint ki léptek az ajtón, tovább folytatódhatott a pletyka és azok az állítások, hogy "Janka a kurvája az igazgatónak." Mindezek ellenére Janka és Dragó másnap is és harmadnap is pompásan érezték magukat. Szánkóztak a hegyoldalban, csúszkáltak a jégen, felsétáltak a hóban kivert nyomokon… Janka visszatekintve élete utóbbi szakaszára, megállapította, hogy bizony már nagyon rég nem érezte ilyen jól magát. Különösen örvendett annak is, hogy Dragónak is jól telt és, hogy ilyen jól meg is tudják érteni egymást. Lénárd igazgató épp karácsony előtti napon érkezett vissza. Mint mindig örömmel állapította meg, hogy fia Janka társaságában kimondottan jól szokta érezni magát. Ennek eredményeként ― és Janka "fáradozásaira" hivatkozóan arra kérte a nőt, hogy maradjon náluk a Szent estén. Viszont az igazi ok nem ez volt, ezt jól tudta ő is. Közös ünneplés… ajándék átadás… beszélgetések…és ki tudja, még mi alakulhat ki …? ― El vagy ígérkezve valahová? ― kérdezte. ― Nem. Egyáltalán. Én nem ünnepelek. ― mondta a nő. ― Mi az, hogy nem ünnepelsz?? ― kérdezte hüledezve Lénárd. ― Holnap dolgozok és pihenni szeretnék. ― mondta csendesen Janka, de nem olyan hangsúllyal, mint aki ezzel sajnáltatni akarná magát. ― Egy frászt dolgozol !! ― csattant fel Lénárd igazgató. ― Tulajdonképpen mikor ünnepeltél igazán karácsonyt utoljára? Janka nem felelt. Kissé megmerevedve félig lehunyt szemekkel maga elé nézett. A feltett kérdésre olyasmik jutottak az eszébe, amik érzelmeket mozdítottak meg. Emlékek, amelyektől egyszeriben elkezdett könnyezni. Nagyon is jól visszaemlékszik, amikor igenis nagyon, de nagyon boldogan ünnepelték a karácsony Szent estéjét. Öt éve van, amikor utoljára érezte, hogy a Szeretet igazi ünnep. Istenem… de szép is volt!! A drága kis Dea!! … Damjanek… Sári… mind, mind együtt! Együtt szeretetben ünnepeltek a karácsony estéjén. Ott fent a hegyben. A vadonban. Megmutatva azt, hogy igenis lehet élni ott fent. Főleg, ha jelen van köztük a Szeretet is. Olyan karácsony, mint akkor volt, számára többé már sosem lehet az életben… Lénárd, mivel már időközben aránylag elég jól megismerte Janka életsorsát, tudatosult benne, hogy kérdésével mennyire fájó érzéseket eleveníthetett fel a nőben és haragudni kezdett magára, hogy ilyen tapintatlanságot követett el. Hirtelen a nőhöz lépett és bocsánatkérően átfogta a vállát. ― Ne haragudj! ― mondta és közben kissé jobban magához ölelte a nőt ― Ne haragudj kedves Janka, nem akartam feltépetni a régi sebeidet. Bocsáss meg! Nagyon tapintatosan végig simított a szép könnyes arcon, majd lassan, óvatosan a két tenyerébe fogta a lány arcát. ― Nagyon sajnálom, hogy elrontottam a hangulatodat, de szeretnék mondani neked valamit! ― mondta szelíden, továbbra is a tenyerében tartva a lány arcát. Janka szembe nézett vele, nagyon közel álltak egymáshoz. Dragó egy másik szobában volt, de a nyitott ajtón át hallotta beszélgetésüket. Lénárd a nő szemében kutatva, javaslatára való visszajelzést várt. Aztán egy kis szünet után, amikor ezt meg kapta, beszélni kezdett tovább. ― Tudom jól, hogy kissé sablonosan hangzik, de igaz: A múltat el kell engedni! A jelenben kell élni Janka! És te nem az a nő vagy, aki nem érdemelné meg, hogy éljen! Csodálatosan szép vagy és nem szabad a múltadba temetned magadat! Jankának, még abban az állapotban is jól esett a bók, amely kissé a jelen pillanatba segített visszaterelni gondolatait. Gyönyörű kék szemeivel még mindig a férfi szemébe nézett, aztán akaratlanul a másik szoba felé vetett egy gyors pillantást, majd vissza direkt a férfi szemébe. Mintha csak jelbeszédként kérdezné, hogy "Vajon hall mindent ez a gyermek?" És tapasztalt férfiként Lénárd csakúgy röptében megállapította, hogy "jó úton halad." ― A holnapi munkaprogramod el van intézve! ― jelentette ki magabiztosan ― Megérdemled a szabadságodat. Ezzel tisztában vagyok. Neked is jár a kikapcsolódás! Janka nem tudta, hogy vissza utasítsa-e, vagy köszönetet mondjon. Éppen ezért nem szólt, csak tanácstalanul nézett a férfi szemébe. Felfogta a ki nem mondott szavak értelmét is és tudta, hogy nem csak a holnapi munkaprogrammal kapcsolatos előnyök élvezete felől kell döntenie. Bizony kecsegtette az ajánlat, ezt be kellett vallania önmagának, de valahogy mégsem szeretett volna bele bonyolódni jobban ebbe az egész dologba. Annyit viszont megérzett, hogy ez, még az a pillanat, amikor még létezik a visszaút! Most még "visszaléphet". Még közölhetné a nagyfőnökkel, hogy másként szeretné beállítani magának az életét… ― csak ott a baj, hogy pontosan azt maga sem tudja, hogy csakugyan hogyan is képzeli el a jövőjét ? Párkapcsolat… szerelem… család… gyerekek… Istenem! Ez már nem fog menni! Kimondhatatlanul mély seb tátong a lelkében, hogy mindezeket meg tudná valósítani. Belső tépelődéseit véglegesen aztán az "ajándékátadás" szakította meg. Eldöntötte, hogy az elkövetkezendőkben miként fog alkalmazkodni az életben adódó lehetőségekhez. Azt a sok szennyet, ― amelyet maga sem tudott megállapítani, hogy miként ragadtak rá ― semmiképpen sem tudja már lemosni magáról. Az ő számára már nem létezhet olyan, mint család, vagy szeretet. Ezeket már megtapasztalta, megélte. Megkapta, de nem volt képes, hogy meg is tartsa magának ― pedig milyen csodálatosan szép, talán a legszebb a világon, amikor egy családban ott van a szeretet… De az ő számára mindez megszűnt létezni. És Lénárdnak igaza van. Az élet bárhogyan is alakul, élni kell azt! És ha van lehetőség rá, hogy kellemes körülmények közt éljük, akkor azt használjuk is ki! Aztán még ott volt az a fiú is, akit annyira megszeretett, hogy valósággal vágyott a közelségére, hogy gyöngédséget, megértést és odaadás nyújthasson számára. A Szenteste megünneplése, lelki szinten még csak meg sem közelítette, azt amit öt éve a Komondor Pusztáján élt meg, de mégis egy csodálatos karácsonyban volt része. Az est örömeiben előre mindhárman osztoztak, majd amikor csak kettesben maradtak, kimondottan romantikus körülményeket teremtve még csodálatosabbá tették az éjszaka hátralevő részét. … Az év befejezése elégtételt nyújtott Lénárd Domokos számára. Ugyanis végre elérte célját. Megkapta azt a nőt, amelyre már hónapok óta fájt a foga. Nem volt szokása hosszabb kalandokba való bocsátkozni, ezt is csak olyan futó kalandként intézte volna el még akkor, a vadászat után, de mivel nem minden a számításai szerint történt, hát jóformán észre sem vette azt, hogy bele szeretett ebbe a gyönyörű nőbe, akiben időközben a szépségen kívül még komoly belső értékeket is felfedezett. De azért nem tartozott azok közé a buta férfiak közé, akik ilyenkor nyomban elveszítik a fejüket és nem képesek felmérni a helyzet veszélyeit. Az nem zavarta, hogy mit ítél a közvélemény, a feleségével kapcsolatosan sem adódhattak különösebb gondok ― hisz' némileg már hozzá volt szoktatva ― hanem mindezeknél volt egy meglehetősen kényesebb probléma. Nagyonis tisztában volt azzal, hogy Dragó, ha kissé különös módon is, de "nagyon anyás". Szépen fejlődik, fizikailag, szellemileg, kitartó és bátor gyermek, valódi "fiútípus", de mégis egy fajta "gyengeségnek" ítélte meg az anyjához való különös ragaszkodását. És nem irigységből neheztelt mindezért a gyerekre, hanem egyszerűen azt képzelte, hogy a későbbiekben mindezek a "korcs" anya utáni vágyódások közre fognak játszani a férfiasságát illetően. Márpedig ő "talpig férfiembert" szeretett volna látni a fiában. Továbbá fejtegetve, egy ilyen kapcsolódás, ami közte és Janka között alakult ki bizony lelkileg megérinthetik a gyereket, mivel nagyon rá hangolódik az anyja minden apró érzelmeire. Valami okból veszélyesnek találta azt, ha Dragó kiérez valamit ebből a kapcsolatból. És ezekkel a gondolatokkal hosszú időn keresztül még nem tudott elbánni. Jankát egyre jobban szerette. (Jobban, mint a feleségét). De a fia szemében ez annyit jelentene, hogy felcserélte az anyjával. Azzal, akit a világon mindenkinél jobban szeret. Annyit viszont "el tudott rendezni", hogy Dragó maradjon abban a tudatban, hogy mivel más barátja nem nagyon van, Janka kimondottan csak őérte van mindig annyira közel hozzuk, mivel olyan nagyon jól megértik egymást. És ez a fiú számára egy bizonyos ideig megoldásnak, a felesége számára pedig nagyjából magyarázatnak számított. Így sokat járhattak ki együtt a hegyoldalba élvezni a tél örömeit, aztán a tavasz eljöttével már fennebb is kezdtek barangolni hárman az erdőbe. És előfordult, amikor a mamát is elvitték, mert az orvosok csakugyan a sok mozgást javasolták az ízület bántalmai végett. Dragó az ilyen alkalmakkor külsőleg nem mutatott semmiféle változást, de apja ― és egy idő után már Janka is ― mindig észrevette, hogy olyankor amikor az anyja közelében van, egy fajta mélyebb belső elégedettséget, boldogságot képes átélni. Lénárd Domokos felesége, Noémi, nem volt annyira buta nő, hogy ne tudta volna felmérni azt, hogy Janka nem kimondottan Dragó miatt van annyit a család körül, de egy annyira különleges és finom lelki alkattal rendelkezett, hogy nem a házastársi kapcsolatuk szilárdságát tartotta a legfontosabbnak, hanem a fia belső világának a harmóniáját. Nagyon fájlalta magában, hogy betegsége miatt nem annyit tud a fia közelségében lenni, mint amennyit szeretne, de mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy Dragó különös természetétől fogva nem barátkozott senkivel, hát a barátokat pótolva megbékélten fogadta Jankát "nevelőnőjeként". Noémi egy olyan érzelmi beállítottságú nő volt, akiről beigazoltnak minősült az az általános megállapítás, hogy: "Aki egy gyerek szívét megnyerte, az az anyja szívében is nyomban helyet kapott." Viszont ettől még továbbra is nagy problémát jelentettek a fiától való távollétek. (Amelyeket férje mindig kitűnő leleményességgel szervezett meg.) Kimondhatatlan finom lelkűsége révén, amikor otthon tartózkodott, sokat szeretett foglalkozni bizonyos érzelmi benyomást-keltő művészi formák elrendezésével is. Házát és háza táját harmonikusan elrendezett ornamentumok díszítették, amelyek által mindig a belső világát, érzéki benyomásait szerette volna kifejezni. Amíg távol volt mindezeket Dragó és Janka ápolgatták, gyűjtögettek különböző oda illő – és nem oda illő – formákat, amelyeket aztán majd Noémi nagy szeretettel és szakszerűen újrarendezgetett. Időközben Janka nem csak "nevelő nőnek" lépett elő, hanem a meglehetősen sikeres jövő elé néző karrier építés útjára is. Ugyanis a Nárcisz-ban átvette a Recepció teljes irányítását és keresetéből az apja házának egy részében külön maga számára egy összkomforttal ellátott kis szobát rendezett be, de ez azonban csak a papával való "üzletelés" folyamán valósulhatott meg, mivel őt is – nem csekély – anyagi támogatásban részesítette ezért. Életvitelével nagyjából elégedett volt, nem sokat adott a közvéleményre, ugyanis még annak idején megszokta, hogy összesúgnak a háta mögött, míg egyáltalán nem volt semmiféle kapcsolata a "nagyfőnökkel". Kissé még büszke is volt magára – szépségére, csinosságára – és azt számította, hogy mindenki alakítsa abba a formába az életét, amilyenbe a képességei engedik. Titokban hálát adott – csak épp nem tudta, hogy Kinek – úgy a külső, mint a belső adottságaiért és azért, hogy négy év leforgása alatt saját szülőfalujában egy olyan karriert alakított magának, amely révén igazából képes volt élni az életet. Szerelmes, az nem volt egyáltalán, de kimondhatatlanul jó érzés volt tudni azt, hogy a környék legnagyobb hatalommal rendelkező jó megjelenésű férfija épp belé szerelmes. És csaknem tenyerein hordja. Kapcsolódásuk egyértelműen párkapcsolatnak mondható volt, amelyet még némi "családias" jelleg is kísért, mivel Dragóval is annyira közel kerültek egymáshoz, hogy a kiéletlen anyaszerepet is nagyszerűen gyakorolhatta mert annyira szerette, hogy csaknem a saját gyerekének érezte a fiút. Dragó nagyon okos gyerek volt és mindent nagyon is jól fel fogott az apja és Janka közti kapcsolatról, mégis csodás módon elfogadta Jankát. A második anyjának. Részben lehetőleg azért, mert a hűen szeretett mama sem nagyon neheztelt emiatt. És nem kimondottan azért, mert annyira "modern" felfogású volt, hanem leginkább az érzelmi beállítottsága miatt. Erre valamiképp Dragó is ráérzett és a legjobb, legszeretnivalóbb barátjaként fogadta el Jankát. Igaz, hogy amikor az anyja közelében lehetett, akkor nem számított neki senki, semmi. Akkor mindent csak kimondottan a mama érdeke szerint cselekedett. De nem csüngött rajta, mint ahogyan az "anyás" gyerekeknél szokás, hanem csendes nyugalommal és türelemmel csaknem leste az édesanyja minden érzelmi rezdüléseit. És sokszor már annyira, hogy néha a Janka számára már kissé idegesítővé is kezdett válni és ilyenkor tényleg igazat adott Lénárdnak abban, hogy "Noémi káros hatással van Dragóra nézve." Nem merte önmagának sem bevallani, hogy egy idő után bizonyos fokon már egy fajta féltékenységgé fajult el a dolog.
A Boszorkány SziklájaEgy alkalommal, négyesben egészen az Onga lábáig sétáltak ki ahol már a Boszorkány Sziklájától lenézve Kelet felé a nagy sziklák meredeztek a szédítő mélységbe a Túr-Turi patakára. Noémi a sziklának az egyik repedésében olyan ritka fajta szalmavirágokat fedezett fel, amelyek még nem voltak a virágokból összeállított ornamentumában. Jóformán még meg sem említette és Dragó már lendült is és semmi félelem nélkül mászott volna a szikla párkányra a mélység fölé és semmi nehézség nélkül le is szedte volna az édesanyjának azokat a virágokat, de mivel szemerkélt az eső és csúszós volt a hely, apja megállította. ― Majd leszedjük máskor! ― mondta nyugodtan ― Nem fognak elhervadni. Ilyen időben nem szabad olyan veszélyes helyeken mászkálni! A fiú megmerevedetten állt egy pillanatig, izzó tűzet érezve a mellkasában és csak arra gondolt, hogy az édesanyja mennyire szokott örvendeni az effajta virágoknak. De aztán hirtelen egy bársonyos, csillapító hatású tekintettel találta szembe magát és a felcsapó lángok a szívében folyamatosan aludtak ki. De azért továbbra is neheztelt az apjára. A történteket a hátuk mögé temetve értek haza. Szerda délután volt és nem gondolták, hogy négy nap múlva a Boszorkány Sziklájával kapcsolatosan még történni fog valami, amit majd egy szörnyű tragédiaként fognak emlegetni az egész környéken. Vasárnap volt, amikor a megrendítő esemény történt. Dragó iskolakiránduláson volt, Janka pedig szolgálatban és Lénárd Domokos és felesége épp kint voltak az Onga lábánál. Ott a Boszorkány Sziklájánál, azon a helyen, ahonnan Dragó pár nappal azelőtt le akarta szedni a virágot az édesanyjának. Ami akkor ott fent történt, arról különféle vélemények és állítások születtek. Mindenki pontosan tudta, hogy mi történt. Lénárd Noémi a sziklákról a mélybe zuhant és szörnyet halt. Elemben azt nem tudta senki, hogy: hogyan ? Bárhogyan is történt kimondhatatlanul megrendítően hatott mindenkire. Különösen Dragóra. A gyermeket, mintha teljesen kikapcsolták volna. Mintha nem is ezen a világon lett volna. Nem sírt, nem hisztizett, nem beszélt, nem evett, nem aludt, csak mintha megmeredt volna. Egy helyben üldögélt, és még csak mozdulni is csak ritkán mozdult. Senki semmilyen formában nem tudott kommunikálni vele. Lénárd Domokos, amilyen szétroncsolt állapotban volt, még a fia miatt is aggódhatott, mert amint meg vizsgálták azt állapították meg, hogy a fiú nem akar élni. Pszichikailag már lemondott az életről. A gyermek annyira legyengült és állapota annyira súlyossá vált, hogy csak kórházi kezelés folytán külsőleg beavatkozva éltették. A balesettel kapcsolatosan megkezdődött a kivizsgálás és tárgyalások folytak, amelyek Lénárd Domokost a mélységekig kimerítették. Jankát is nagyon megérintették a történtek. Mivel az idők folyamán Dragót nagyon megszerette, ő is kimondhatatlanul aggódott miatta. Legtöbb idejét mellette töltötte a kórházban és folyton azt várta, hogy bárcsak legalább kinyitná a szemét! Viszont a gyerek iránti hűségét és odaadását senki nem értékelte ― Lénárdon kívül ― mert őt okolták az igazgatóné haláláért. Mindenhol csak azt suttogták, hogy "miatta ölte meg a feleségét!". Továbbá már nemcsak "kurvának", hanem mint "gyilkosnak" is titulálták. Viszont a közvéleménynek ez az újabb hulláma nem tudta annyira megérinteni, mert nagyon el volt foglalva a Dragó sorsával. Csaknem két teljes hónapba telt, míg a gyereket kiengedték a kórházból és egy édesanya hűségének is számot tett volna, ahogy mindig bejárt hozza és ápolta azt a fiút. Mindenki csak azt mondta ― még az orvosok is ― hogy csak azért csinálja, mert hamarosan amúgy is az anyja szerepét fogja átvenni. Mert tulajdonképpen az történt, hogy ― mint minden "nagymenőnek", hát Lénárd igazgatónak is "kitekerték a nyakát". Van pénz, van ismeretség és mindent el lehet intézni. A környékbeli emberek 90 százalékának ez volt a véleménye a történtekről. A tragédia után még hónapok elteltével sem kászolódtak ki zaklatottságukból. Dragó annyira rendbe jött, hogy megértette, hogy élnie kell és látszólagosan felvette az élet ritmusát. De Janka jól tudta, hogy mindez, csak a látszat. Mintha érezte volna, hogy ez ki fog hatni a gyerek egész életére. Az is feltűnt neki, hogy valamiképpen mintha neheztelne rá a fiú. Mint ahogyan a közvélemény, ő is hibáztatná valamiképp… ― Dragó! ― nézett mélyen a szemébe a fiúnak és megfogta két kézzel a vállát. ― Azt akarom, hogy őszinte légy! Miért nem akarsz szeretni engem? ― közben könnyek csillantak meg a szemében. A fiú semmi nehézség nélkül állta a tekintetét. Mélyen nézett vissza a szemébe. ― Anyukámat megölték! ― mondta nyomatékosan. Janka csaknem megijedt, annyira meglepődött. Nem attól, hogy még nem hallott volna hasonló kijelentéseket, de hát a gyerek, hogy ilyent mondjon ? ― Hogy mondhatsz ilyent! ― szólt rá csaknem szigorúan. ― Tudom! ― mondta a gyerek. ― Honnan tudnál ilyesmiről ? ― csodálkozott Janka a határozottságán. ― Azt nem tudom, hogy honnan, de tudom, hogy megölték és most hagyj békén! ― eltaszította magától a nőt és otthagyta. Janka mélyen elgondolkozott a történteken. Biztosra ő sem tudhatott semmit, de még csak gondolni sem mert rá. A közvélemény, az egy külön kategória, amellyel nem tanácsos sokat törődni. Ezt már rég megtanulta. De valamiképp a gondolat mindig csak visszatért. Nem azért aggódott, mert számításai voltak a jövőt illetően. Lénárdba egyáltalán nem volt szerelmes és még csak nem is álmodott arról, hogy egyszer majd "igazgatóné" lesz. Viszont Dragót nagyon szerette és valahol fájt, hogy a fiú annyira hidegen viselkedik. Lénárd is nagyon aggódott a fiáért és sokat is beszélgettek róla. Egy alkalommal Janka megemlítette, hogy mit mondott a gyerek. ― Istenem… Janka! Hát már te is kételkedni kezdesz ??? ― kérdezte fájdalmas hanglejtéssel és mélyen a nő szemébe nézett. ― Édesem, dehogy kételkedek, csak azt mondtam, amit a gyerektől hallottam. Érted? ― mondta a nő végtelenül sajnálkozva. Lénárd sóhajtott és végtelen szomorúság ült az arcán. Fejével aprókat bólogatva magának igazolta, hogy mennyire elege lett mindenből. ― A gyerek… az más! Bizonyára észrevett valamit a kapcsolatunkról és a közvélemény is befolyásolhatja… Nem tudom! Csak annyit tudok, hogy ennyi fájdalmat még életemben nem éltem át. ― Tudom, hogy miken mentél keresztül és miken mész keresztül mind e mai napig és én egyáltalán nem gondolok semmi rosszra! Hidd el nekem! Csak Dragóval kapcsolatosan említettem ezt. Ne haragudj kérlek! ― mondta a nő és együtt érzően megölelte a férfit. Ott álltak összeölelkezve sokáig. Janka érezte, amint könnycseppek folynak le a férfi arcán. Szembe nézett vele és így nézték egymást sokáig, aztán a férfi ismét szorosan magához ölelte a nőt. ― Soha nem gondoltam ilyen borzalmakra Janka! ― mondta bánatosan ― És hogy a baleset után minden ennyire elfajul! Hogy ennyire irigyek és kárörvendőek az emberek! Azok is, akiken annyiszor segítettem, kiemeltem a szarból őket! …És történik egy dolog, amit ugye csak én egyedül tudhatok pontosan… És rögtön azzal jönnek, hogy minden "megtervezett", "megszervezett" volt és még téged is belemártanak. Janka aprókat bólogatott, majd sóhajtott egy nagyot és nagy kék szemeit újból a férfire emelte. Ismét így álltak, mélyen egymás szemébe nézve. Azután Lénárd lágyan végig simított a Janka szép arcán. ― Tudod…― szólalt meg, mint aki egy végtelenül hosszú történetbe akar bele kezdeni ― Azt, még nem vallottam meg senki előtt, bármennyire is szorongattak, hogy : Téged jobban szeretlek, mind ahogyan a feleségemet szerettem! De őt is szerettem és nem én öltem meg! Nem tudom el hiszed-e?! ― kérdezte keserűen. ― Jaj Istenem! Domi! Kérlek ne beszéljünk többet erről! Jóó? ― De igenis! Hadd beszéljünk! ― mondta Lénárd határozottan ― Eddig mind csak másokkal beszéltem róla és mindig kényszerítve. Mos veled akarok beszélni róla, hogy könnyítsek a lelkemen. Azt akarom, hogy te, aki megérdemled tiszta képet láss a dologról! Janka belátta, hogy tényleg megkönnyebbülést hozhat, ha kibeszéli magát, és beleegyezően bólintott. Lénárd egy keveset várt, míg kissé lecsendesedett, aztán múltba tekintő szemekkel nézve maga elé lassan beszélni kezdett. ― Szép idő volt és Noémi ismét kedvet kapott, hogy tegyünk egy sétát az erdőben. Örvendtem, mert tudtam, hogy jót tesz neki a mozgás, hisz' az orvos is javasolta. Aztán amint kellemesen egyre felfelé haladtunk, lassan azt vettük észre, hogy milyen közel kerültünk az Ongához. És akkor ő indítványozta, hogy ha már itt vagyunk, menjünk fel a csúcsra is. Hát… felmentünk! De együtt utoljára… ― könnyek szöktek a szemébe és sírni kezdett. Janka együtt érzően átölelte és együtt sírt vele. ― Aztán ― folytatta kis idő múlva ― miután ott szétnéztünk, hát lefelé indultunk. És amikor odaértünk ahhoz a kiugró részhez, a Boszorkány sziklához, eszembe jutott az a virág. Fel akartam lépni, hogy leszakítsam, de ő meg fogta a karomat. - És tudod, hogy milyen furcsa szokásai voltak - Azt mondta, hogy sokkal több energia áramlást, meg eredetiséget érez abban ha saját kezűleg szakítja le… És fellépett a párkányra… ― Lénárdnak ismét elakadt a hangja, de Janka ezúttal nem ölelte át megint, hanem kissé izgatottan visszakérdezett. ― Azért a pár szál virágért, amelyet Dragó akart leszakítani??? ― Azért a pár szál virágért Janka! Ha úgy vesszük az a pár szál virág "ölte meg"!! ― mondta könnyek közt a férfi és eltűnődött. Janka testén pedig hirtelen egy hideg áramlat futott végig, aztán verejtékezni kezdett, majd érezte, amint lábából kezd kimenni az erő és le kellett ülnie egy székre. Aztán arcát a tenyerébe temetve szaggatottan sírni kezdett. Lénárd ott állt kissé távolabb tőle és könnyezett, de Janka már nem vigasztalta… … Janka nagyon felkavart állapotban ért haza. Apjának nem volt feltűnő, hisz' az utóbbi időben ilyesmi nála csaknem napirenden volt. Aztán már kislány korától egymaga irányította a sorsát, az anyjához hasonlóan csak az ösztöneit követte mindig és folyton csak a szégyent hozta rá, így nem sokat törődött a lányával. Janka nem is emlékezett már, hogy miként jött el Lénárd lakásáról és hogyan ért haza. Csak azt érezte, hogy egy olyan félelem fogta el, hogy már jó ideje mozdulni sem mert a kis ágya széléről. Reszketett, mintha a hideg rázta volna, pedig egyáltalán nem volt hideg. Akaratlanul is leperegtek előtte az utóbbi három évben történt események. Amint a Lénárd szeretője lett… a "karriere"… Dragó… Noémi… a kirándulások… a szalmavirág… Amelyről, még azt meri mondani , hogy "az ölte meg a feleségét"! Helyesebben úgy lehetne mondani, hogy épp az árulta el! Őt! Vagy, hogy ő árulta el saját magát azzal a mesével, hogy Noémi maga akarta leszakítani azt a virágot… Amelyet ő már a "baleset" előtti nap már leszedett és meglepetésnek szánva a Noémi kis kosárba tette a többi "kellékek" mellé. (Dragónak is elégtétel szerezve) És egy nap alatt nem nőhetett ki ott semmiféle virág!!! Főképp szalmavirág!! És… nem volt ott akkor semmi… és Noémi… (?) … Istenem, hát csakugyan mind igaz, amit róla mondanak? És Dragó!? Szegény kicsi Dragó! Vajon honnan tudhat mindent? Valamiféle spirituális erők működnek abban a gyermekben?? Ő pedig a tiszta logikával, az értelemmel jött rá arra, amit mások csak sejtenek, de nem tudnak pontosan. Rájött, hogy mi történt. Azaz, hogy hogyan történt, azt nem tudja, de azt, hogy Domi hazudott neki… és miért hazudott…? Miért emlegette azt a virágot, amely akkor már ott sem volt? Hiszen jól emlékszik, hogy ő maga szedte le az összeset. Pontosabban: Három szálat, amelyből egyet lefelé menet elvetett, mert a fél fele hibás volt. És két szál szalmavirág, ott a kis-kosárban… Istenem! Páros szám! A halottnak viszik párosával a virágot!! Tehát ő már egy nappal előtte elvitte a virágot neki. A szeretője feleségének. A halotti virágot… És… És… A Boszorkány Sziklája…!!! Micsoda átokba keveredett? Istenem!! Jaj… a Boszorkány, aki megöli a szerelmes férfiembereket, de ezúttal a férfi asszonyát ölte meg…!!!? Vajon mi köze lehet neki mind ezekhez …? … Borzongás futott végig rajta és még jobban kezdett félni.
Másnap amikor Lénárd a napi teendőit végezve valahol a távolban volt, megkereste Dragót. A fiú teljesen hidegen fogadta. ― Megkérlek, hogy egy kis időre gyere velem! ― mondta Janka gyászos hanglejtéssel a fiúnak, akin a közömbösségen kívül nem látszott semmi. ― Miért? ― kérdezte csak úgy érdekleltség nélkül ― Beszélni szeretnék veled. ― mondta Janka és nyomatékosan hozzá tette ― Őszintén! ― Jó. ― mondta a fiú semmi érzelem, semmi kíváncsiság nélkül. ― De előbb el kell vennünk valamit! ― jelentette ki Janka és megkereste az ornamentumhoz tartozó kis kosarat és kivette belőle a két szál szalmavirágot. Aztán a fiú felé bólintva csak ennyit szólt ― Mehetünk! A gyerek gépiesen követte, nem kérdezett semmit, még csak nem is beszélt. Janka, mivel nagyon is "bűnösnek" érezte magát, ő sem próbált semmi enyhítő érzelmeket kierőltetni a gyerekből. A temetőbe mentek. Nem a Sóhajok völgyébe, mert oda már rég nem temetkeztek. Amikor oda értek a Noémi sírjához, Janka átnyújtotta Dragónak a szalmavirágokat. ― Fogd! ― mondta a gyereknek ― Ezeket saját kezűleg akartad átadni neki. Emlékszel? A gyerek alig észrevehetően bólintott, de nem nyúlt utána csak nézte a virágokat. ― Sajnos, hogy igazad van abban, hogy anyukádat megölték. ― mondta Janka teljes szomorúsággal és a kezében tartva a virágokat, részletezve, hogy a gyerek is megértse, elmondta a "történetüket". A gyerek nem sírt, még csak nem is könnyezett, de Janka érezte, hogy a lelke mélyén, ami végbemegy, az már nem sírás, nem zokogás, hanem a fájdalom égbekiáltása. Amit vajon abba fog-e majd hagyni egyáltalán? Kiérezte azt is, hogy bármilyen közel is kerültek egymáshoz, Dragó nem fog tudni neki egykönnyen megbocsátani. Főleg miután teljesen megbizonyosodott afelől, hogy az apja a mindenkinél jobban szeretett édesanyját miatta ölte meg. De azért halványan reménykedve mégis megpróbálta. ― Dragó! Nagyon jól tudom, hogy miért haragszol rám! ― mondta teljes bűnbánó szemekkel. ― Nagy fiú vagy és nagyon értelmes. Jól tudod, hogy apud és köztem mik történtek. És őszintén, a legnagyobb fájdalommal vallom be neked, hogy anyukádnak miattam kellett meghalnia. Annyira sajnálok mindent és szeretném, ha meg tudnál bocsátani nekem! Én annyira szeretlek… Istenem!! Dragó ! Bocsáss meg… ― tovább már nem tudott beszélni zokogásban tört ki, térdre rogyott a fiú előtt és megölelte. A gyerek nem taszította el magától, de teljesen hidegen érintette mind a bocsánatkérés, mind a kifakadás. Szenvtelen arccal nézett maga elé és mintha csak azt várta volna, hogy legyen már vége ennek az egész jelenetnek. Janka sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak egyre sírt és közben azt is emlegette, hogy akkor is szeretni fogja Dragót, ha nem tud megbocsátani. Aztán zsebkendőt vett elő, megtörülgette magát, majd a sírástól csiklandozva felvette a virágokat amelyek közben a földre estek és a fiúhoz fordult ― Sokáig eltart a szalmavirág itt síron! Add át neki! Hiszen nagyon szerette! ― nyújtotta feléje szipogva a virágokat Janka. Dragó rápillantott, teljes nyugalommal a szemébe nézve ennyit mondott: ― Ha te szedted neki, akkor te add át őket! … Janka arra számított, hogy ha Dragóval ismerteti az igazságot némiképp megnyugvást kap. De nem így történt. Egyáltalán nem érzett semmiféle felszabadultságot. Sőt, egyre jobban nyomasztották a temetőben történtek. Érezte, hogy Dragó nem tud majd megbocsátani, de mégis annyira rosszul esett, amikor erről meg is bizonyosodott. "Ha te szedted neki, akkor te add át őket!" Igen. Ő szedte. És amíg élt, addig kellett volna átadnia azokat a virágokat! De elkésett. Meghalt, amire át kellett adni. És most, hogy átadta ― mert letette az asszony sírjára a virágokat ― vajon Noémi hogyan fogadta?? Nem éltében kellett volna-e virágokat adni neki? … Vajon hogyan történt volna minden, ha másként gondolkozott volna, ha másként döntött volna még azon a karácsony estén? Ha másként irányította volna élete sorsát? Négy évvel ezelőtt azon gondolkozott, hogy vajon itt maradjon-e ezen a helyen ahol gyermekkorát élte és amelyet oly nagyon szeret. Mert mindezek ellenére folyton olyan érzései voltak, mintha épp az ami szép, ami vonzó és olyan boldogságot sugall, egy idő után mérhetetlen fájdalmakat is tud okozni. A fájdalmas emlékeket felidéző hely ellenére akkor mégis úgy döntött, hogy marad. Azon a helyen, amelyet a szíve szerint szeret. De a négy év alatt történt események végkimenetele annyira megijesztette, hogy csaknem babonás félelemmel kényszerítette magát, hogy tovább álljon erről az elátkozott helyről. Ha csak a neve is eszébe jut a "Boszorkány Sziklájának", borzongás üt ki rajta. Hiába, hogy itt nőtt fel és mindig is fog fájni a lelke ezért a helyért, de valamiképp a gyönyörű emlékek mellett mintha a fájdalom is ide vonzódna ennek a titokzatosan Elvarázsolt Hegygerincnek az aljába. És ezen fejtegetések alapján határozott úgy, hogy máshol és másképp próbálja kézbe venni az élete sorskönyvének (meg)írását.
|